Nancy Rynes amerikai kutató és szerző Shaman Oaks spirituális gyógyítónak beszélt lebilincselő halálközeli élményeiről.
Az alábbiakban saját szavaival meséli el a vele történt eseményeket.
Nancy Rynes azt mondja, hogy gyermekkorában nagyon spirituális és vallásos életszemlélete volt a Chicago északnyugati részén lévő kis családi farmján. De 15 éves korában, a gyerekeket bántalmazó papokról szóló hírek láttán megkérdőjeleződött benne, hogy létezik-e Isten.
Mire 17 éves lett, eldöntötte, hogy a Mindenható nem létezik, és eltávolodott a vallástól, a spiritualitástól és a tudomány világa felé vette az irányt. A húszas évei közepén még jobban bekerült a tudományos élet vérkeringésébe, és elég határozott ateistává vált.
Azonban egy kórházi halálközeli élmény hatására újra visszatért a hite.
„Tudós voltam, tudományos szerző…így tehát magától értedődő, hogy a balesetem napjáig csakis a fizikai létezésben hittem. Akkoriban, mikor ez történt, Colorado államban éltem, Boulder városában.
Aznap kerékpáron ültem, a szokásos dolgaimat intéztem a városban, aztán hirtelen megtörtént a baj. Egy nagy terepjáróval közlekedő nő, nem figyelt oda – épp a telefonjával babrált – és elgázolt az egyik kereszteződésben, én pedig az autója alá szorultam.
Abban a pillantaban azt éreztem, hogy egyszerre két helyen vagyok. Az egyik részem még a testemben volt, a kocsi alatt, a másik részem – nevezzük léleknek vagy magasabb énnek – viszont kívülről és kicsit távolabbról szemlélődött.
Az a részem, mely a testemben rekedt nagyon meg volt ijedve, egyszerűen csak szerette volna túlélni ezt az egészet. A kívülről figyelő, test nélküli részem azonban nagyon nyugodt és derűs volt. Azt mondta,
„Ne aggódj, minden rendben lesz. Nem lesz semmi bajod.”
A jármű alatti testben levő részem érezte, hogy ezen a ponton most valami nagyon megváltozott, de abban a pillanatban még nem igazán tudtam a maga mélységében értelmezni a dolgokat, mert minden erőmmel a túlélésre összpontosítottam.
Amikor a mentők odaértek, a kívülről szemlélődő részem is visszaszállt a testembe. A sürgősségin kiderült, hogy eltört a gerincem, kilenc csigolyám megrepedt, az egyik közülük szó szerint szétrobbant. Valószínűleg csak a rajtam lévő bukósisaknak köszönhettem, hogy életben maradtam.
A sürgősségi osztályon nem voltak testen kívüli élményeim, egészen addig míg el nem kezdődött a műtétem. Hirtelen egy csodálatos dombon találtam magam, felálltam és azt mondtam magamban, „Hé, várjunk…nekem most nem itt kéne lennem!” Egyből tudtam, hogy valami „nem stimmel”.
Emlékeztem rá hogy súlyos balesetet szenvedtem és kórházba szállítottak, de nem értettem, hogy akkor mit keresek én ezen a mesés helyen, körülöttem erdőkkel és hegyekkel.
Mint azt azóta megtudtam, a testen kívüli élmények során nagyon megváltozik az időérzékelésünk, így nem igazán tudnám megmondani, hogy pontosan mennyi ideig is voltam ezen a helyen, de viszonylag hosszú időnek tűnt.
Egyszer csak úgy éreztem, hogy valamiféle energia áramlik felém. De nem melegről, hangokról vagy ilyesmiről beszélek. Valahogy tudtam, hogy ez az isteni szeretet energiája, amely rendkívül megnyugtató, békés és szeretetteljes volt.
Először eléggé kételkedtem, mivel úgy nevelkedtem, hogy a test halálával minden véget ér, és semmi nem vár ránk odaát, legkevésbé nem a békés mennyország.
Kis idő múlva aztán elkezdtem teljes valómat megtapasztalni és befogadni ezt a kedves, szerető jelenlétet. Olyan volt, mintha újra kisbaba lennék, akit a szülei kézbe fognak és átölelnek.
Aztán megint megszólalt bennem az elemző: „Várjunk, ez így nincs rendben. Lehet, hogy meghaltam a műtőasztalon?” – tettem fel a kérdést magamnak.
Ez az opció kézenfekvőnek tűnt volna, na de akkor miért voltam ezen a csodás helyen, és miért éreztem ezt a barátságos jelenlétet? Nekem – mint mondtam – azt tanították, hogy a halál a végállomás, és semmi nincs azután.
A válaszok kívülről jöttek, mindenfelől…azt nem állítanám, hogy ez egy férfi vagy női hang volt, de nagyon erőteljes volt.
A hang így szólt:
„Ez a Te otthonod. A részem vagy. Része ennek a birodalomnak. Üdv itthon!”
És akkor hirtelen emlékezni kezdtem arra, hogy valóban ez az igazi otthonom, s a földi világban csupán átmenetileg tartózkodunk.
Annyira megindító volt ez az egész, hogy úgy éreztem sírnom kell.
Végül egy női alakot pillantottam meg, aki felém lépdelt. Nem igazán tudtam tisztán kivenni az arcát, mivel elég homályos volt. Egy hatalmas ölelésben részesített, és azt mondta, meg fog tanítani arra, hogyan tehetem olyanná a földi életem, amit tényleg érdemes élni.
Azt mondta, hogy vissza kell térnem a földi életembe, hogy szerető és boldog életet élhessek, illetve hogy megtaníthassak másokat arra, hogy milyen is az igazi szeretet, vagy az együttérzés.
Amikor először meghallottam, hogy vissza kell térnem a fizikai világba, nem voltam oda az ötletért. Kicsit vicces volt, mert szinte dührohamot kaptam, és olyan durcás voltam mint egy kisgyerek. Szóval nem igazán tetszett a visszatérés gondolata.
Ő viszont azt mondta, korábban már beleegyeztem ebbe, hiszen ez is a „terv része”volt , vagyis annak az életnek egy fontos fejezete, amit én magam választottam még leszületésem előtt.
Mivel látta, hogy nem emlékszem erre a pillanatra, egyszerűen csak megmutatta nekem. Olyan volt, mintha egy hatalmas monitort vagy kivetítőt néznék. Hamarosan tudatosult bennem, hogy annak idején én magam választottam azt az utat, hogy ateistaként szerezzek tapasztalatokat, ideiglenesen elfordulva az isteni jelenléttől.
Láttam még azt is, hogy a mostani földi életem során három vagy négy alkalommal nyílt lehetőségem arra, hogy ateistából egy nyitottabb gondolkozású, spirituális emberré váljak, ezeket a lehetőségeket azonban elszalasztottam, így egy sokkal nagyobb ébresztőre volt szükségem. Ez volt a balesetem.
Nehéz itt lenni a földön, annyira más, mint azon a másik helyen. Bizonyos szempontból jobb ott… igaz nem tapasztalhatod meg azokat a dolgokat, mint a fizikai síkon, viszont sokkal kevesebb akadály áll az utadban, és bizonyos dolgokat könnyeben megtehetsz. Szóval ezért se akartam nagyon visszatérni a földi világba, de amikor végignéztem a rólam szóló „vetítést”, azt mondtam, oké, visszamegyek és meglátjuk mi történik.
Volt egy másik történés is ezután, ami szintén mély nyomokat hagyott bennem. Ez a női alak egy hatalmas – amolyan régies – térképet jelenített meg előttem, de ez nem a bolygónkat ábrázolta, hanem az „életem térképét”. Azok a helyek voltak megjelölve rajta, ahová eljuthattam volna életemben, ha másmilyen döntéseket hozok.
Ennek a tanításnak az volt a lényege, hogy nem létezik „egyetlen helyes út”, mivel sokféleképpen le lehet élni egy életet. Nem számít, mit teszel, mert alkalmazkodhatsz vagy változtathatsz rajta. És ez valóban így van. Rendkívüli élményekben lehet részed és sok mindent megtanulhatsz az életed során, függetlenül attól, hogy melyik utat választod.
Amiről a leginkább szeretek beszélni az odaát megtapasztalt eseményekkel kapcsolatban, az egy fantasztikus élmény, melyet úgy is nevezhetnénk, hogy az „életem áttekintése”.
Elvittek egy hatalmas, csodálatosan szép hegyi tóhoz, és a „nő” megkért, hogy üljek le a partjára, majd érintsem meg a víz felszínét. (Ekkor már tényleg fáradt voltam az addigi tanításoktól, csak azt szerettem volna, ha minél előbb végzünk vele.) Mint kiderült, ez volt az utolsó, s talán leghangsúlyosabb tanítás.
Szóval kinyújtottam a karomat, s megérintettem a tó vizét, épp ahogy kérte tőlem. Először csak apró fodrozódásokat láttam, majd lassanként megjelentek előttem a földi életem különböző szakaszaiból származó jelenetek. Olyan volt, mintha valami videófelvételen néztem volna vissza magam, és ezeket a cselekményeket érzelmileg újból átéltem.
Volt köztük két jelenet, ami nagyon mélyen megérintett. Az egyikben tinédzser voltam, és mondtam valamit a húgomnak, amivel nagyon megbántottam. Úgy tűnt, hogy akkoriban nem igazán reagált rá, legalábbis nem adta külső jelét.
Ám most lehetőségem nyílt arra, hogy ennek a gyerekkori emléknek más nézőpontjaival is megismerkedjek. Ezúttal nemcsak a saját, hanem a húgom akkori érzéseit is megtapasztalhattam, és ez borzasztó volt számomra.
Szörnyen érezte magát abban a pillanatban, és ennek én voltam az oka. Ez a felismerés volt valójában a katalizátor, mely később teljesen megváltoztatta az életemet.
Mert nem egyedül élünk ám ezen a bolygón! Minden amit mondunk és teszünk, hatással van másokra, akár akarjuk, akár nem.
És amikor lehetőséged van megtapasztalni – mint nekem odaát – mélyen átérezni egy másik ember fájdalmát vagy bánatát, akkor ráébredsz arra, hogy mit is jelent valójában az a szó, hogy együttérzés.
„Életfilmem” második jelentős pillanata szintén tanulságos volt, de itt már a pozitív érzések domináltak, az öröm, hogy segíthettem valakinek. Egy élelmiszerboltban vásároltam, és az ott dolgozó pénztáros hölgynek elmondtam, mennyire csodálom, amiért ilyen keményen dolgozik egész nap, elviselvelve a gyakran goromba vevőket. Nagyon megható volt átélni az abban a pillanatban érzett boldogságát, azt, hogy mennyire hálás volt nekem azért a pár jó szóért.
És „láttam”, hogy amikor ez a hölgy hazament, sokkal több kedvességet és szeretetet tudott átadni a családjának. Tehát, még az ilyen apróságoknak tűnő dolgok is – mint pár jó szó – hatalmas jelentőséggel bírnak.
Az összes tanítás, minden, amit ezen a mesebeli helyen megtanultam, a szeretetről szólt.
A szeretetről, a kedvességről és az együttérzésről.
A legfontosabb dolog mindannyiunk számára visszatérni ezekhez az értékekhez, beleértve saját magunk szeretetét is. Ha semmi mást nem tehetsz, légy csupán hálás, hisz ez is a szeretet egyik formája.
Ezek mind megerősítik az emberek közötti energetikai kötődéseket.
Ha pozitívan, szeretettel fordulunk a másik ember felé, akkor még szavak nélkül is hatalmas változásokat érhetünk el kapcsolatainkban.
Készültem hát visszatérni a földi életembe, azonban nagyon féltem, hogy a fizikai testembe visszatérve elviselhetetlen fájdalmaim lesznek, vagy hogy nem fogok tudni többé járni.
Tanítóm, mintha csak megérezte volna aggodalmaimat, egy intenzív energiagyógyításban részesítette testem azon részeit, melyek leginkább megsérültek a balesetben, és amelyek gyógyulása vélhetően a legtöbb fájdalommal járt volna.
Aztán visszatértem és arra eszméltem, hogy a kórházi ágyamban fekszem. Utológ visszagondolva vicces is volt a helyzet, mivel a nővérek látták, amint az ágyamon kapálódzok mint egy dühös kisgyerek, és azt kiabálom, hogy „vissza akarok menni”, illetve hogy „hol van a barátom és a tanítóm?”.
Szegényeknek fogalmuk sem volt, hogy miről beszélek. Azt hitték, hogy az egyik kint várakozó barátomat keresem, de én csak tovább kiabáltam, hogy „nem, nem őt akarom, hanem azt, aki velem volt, amikor meghaltam”. Szóval rendesen összezavartam őket.
Beletelt egy kis időbe, amíg felfogtam, hogy hol is vagyok, és a következő 12 órában már nem is sikerült elaludnom.
Csak az járt a fejemben, ami „odaát” történt velem, azonban féltem bárkinek is elmondani, nehogy a végén egy pszichiátrián kössek ki. Tényleg tartottam ettől a lehetőségtől, bár akkora káosz volt a fejemben, hogy abban a pillanatban azt gondoltam, talán mégis jobb helyem lenne ott.
Eszembe jutott még a következő történet is, amely talán hűen tükrözi megváltozott szemléletem, azaz hogy hogyan váltam ateistából spirituális emberré.
A műtét előtti reggelen küldtek hozzám egy lelkészt – mivel ez a kórház akkoriban egy evangélikus intézmény volt. Akkor visszautasítottam a lelkészi szolgálatot, mondván, én egy ateista vagyok.
Mondtam is a nővéreknek, hogy kedves a paptól, hogy meglátogatott, de tényleg nem szeretnék most beszélni vele.
Aztán másnap, amikor visszatértem arról a mesés helyről, és túl voltam a műtéten, a lelkész újból meglátogatott, és szó szerint azt mondtam neki, mikor megláttam: „Ó, hála Istennek, hogy itt vagy!”
Tényleg örültem a látogatásának, mert teljesen össze voltam zavarodva, és nem tudtam, hogy mi is történt velem azon a bizonyos helyen. Így hát legalább egy órát beszélgettünk, és részletesen elmondtam neki mindent, amit „odaát” láttam.
Fontos megjegyeznem, hogy a műtét előtt visszautasítottam az erősebb fájdalomcsillapítókat – egyedül a Tylenolt szedtem – mert nem akartam, hogy összezavarják a fejem. Szóval az embereknek tudniuk kell, hogy nagyon is tudatos voltam. Nem hallucináltam vagy ilyesmi.
Tudom milyen a hallucináció. Ez nem az volt.
Szóval miután a lelkész türelmesen végig hallgatott, rám nézett és azt mondta, „Önnek egy halálközeli élményben volt része, és szeretném ha tudná, ez nagyon is valóságos volt.”
Hatalmas áldásnak és ajándéknak éreztem ezt a lelkészt, mivel – szemben a legtöbb HKÉ-s túlélővel – nekem rögtön volt ott valaki, akivel őszintén beszélhettem a másvilági élményeimről, s ez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy feldolgozhassam ezeket.
Tudósként elég radikális változást jelentett az életemben, hogy az a világ, amiben addig hittem, teljesen a feje tetejére állt. Szerettem volna ha minden a megszokott módon folytatódott volna, de tudtam, ez már többé nem lehetséges, hiszen nem hagyhattam figyelmen kívül a velem történt sorsfordító eseményeket.”
- forrás:fenyorveny.hu -
- - - - - - -
Nancy Rynes halálközeli élménye - videó
forrás: Shaman Oaks
