Weöres Sándor: A TELJESSÉG FELÉ

"Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát. E könyv arra szolgál, hogy a lélek harmóniáját megismerhesd, és ha rád tartozik, te is birtokba vehesd. Az itt-következők nem újak, nem is régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló. Aki a forrásvidéken jár, mindig ugyane virágokból szedi csokrát."

- Weöres Sándor -

Oldani vágyom és oldódni vágyom.

Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.

Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.

Dalolni vágyom és dalláválni vágyom.

Mind táncoljatok!

Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.

Lámpád vagyok, ha látsz engem.

Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.

Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.

- Egy apokrif János-evangéliumból -

Első rész: A forrás

Az ős tudás

Az egyetlen igazi tanulás: a lényünkben szunnyadó tudásnak

tevékennyé ébresztése.

Az emberalkatban rejlő ős tudás lényegileg mindenkiben azonos,

érvénye teljes. Az ős tudás az egyetlen alkalmas alap; ami rajta

alapszik, ronthatatlan, ami elgondoláson alapszik, szétmálló.

Az ős tudás végtelenül egyszerű, olyannyira, hogy szavakba nem is

foglalható. Megegyezik vele minden, ami szükséges, nyugodt, szilárd;

ellentétben van vele minden, ami csábító, izgága, hemzsegő.

Tíz hadsereg, száz pénzesláda, ezer okirat védettje elpusztul; amit

az ős tudás birtokosai minden segítség nélkül létrehoznak, megmarad.

Aki a lényében rejlő ős tudást önmaga számára meghódította, mindent

elért, ami emberileg elérhető; az élet és halál csak felületesen

sebezheti, lényegében sérthetetlen és teljes.

Tíz lépcső

Szórd szét kincseid – a gazdagság legyél te magad.

Nyűdd szét díszeid – a szépség legyél te magad.

Feledd el mulatságaid – a vígság legyél te magad.

Égesd el könyveid – a bölcsesség legyél te magad.

Pazarold el izmaid – az erő legyél te magad.

Oltsd ki lángjaid - a szerelem legyél te magad.

Űzd el szánalmaid – a jóság legyél te magad.

Dúld fel hiedelmeid – a hit legyél te magad.

Törd át gátjaid – a világ legyél te magad.

Vedd egybe életed-halálod – a teljesség legyél te magad.

Szembe-fordított tükrök

Örömöm sokszorozódjék a te örömödben.

Hiányosságom váljék jósággá benned.

Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: igyekezz úgy érezni,

gondolkozni, cselekedni, hogy mindennek javára legyél.

Egyetlen ismeret van, a többi csak toldás: Alattad a föld, fölötted

az ég, benned a létra.

Az igazság nem mondatokban rejlik, hanem a torzítatlan létezésben.

Az öröklét nem az időben rejlik, hanem az összhang állapotában.

A kimondhatatlan

Teljes bölcsesség a kőé s a meztelen léleké. A semmit-sem-tudás

azonos a mindent-tudással.

Menj a fényhez, de ne kérdezz tőle semmit. Akinek nincs szüksége

arra, hogy kérdezzen: közös a felelettel.

Mihelyt okosabb vagy bárkinél: ostobább vagy mindenkinél. Hogy

okosabb legyen, ezt jogosan csak a mester teheti, aki „okosabb"-

ságából eredő ostobaságával tisztában van s akinek részéről a tanítás

alázat: a hallgató bölcset alárendeli a beszélő bolondnak.

Az igazság, mihelyt kimondtad: már nem igazság; legjobb esetben is

csak gyarló megközelítése az igazságnak. A bölcs csak addig bölcs,

ameddig hallgat; mihelyt megszólal, bolond, mert tápláló tudásának

csak az emészthetetlen héját adhatja át. „Ami ebbe a szerencsétlen

héjba úgy-ahogy belefér: azt keresd, azt edd" – többet nem tehet.

Ha az igazságot akarod birtokolni, a tanításokat csak segítségül

használhatod, önmagad mélyén kell rátalálnod.

A mozdulatlan tudás

Önmagad beutazása: a mindenség beutazása. A térbeli világ úgy

viszonylik a mindenséghez, mint egy ruhazseb az élő-testhez.

Éjjel, a csillagos ég alatt felfohászkodsz: Míly nagy a világ! De

ládd: egyetlen gondolatod a legtávolabbi égitesten is túl-fut pillanat

alatt.

Egy gondolattól a másikig végtelenül hosszabb az út, mint

csillagtól csillagig.

Az ember a teret végtelennek érzi, de valójában úgy szorong a

térben, mint egy börtönkamrában, melynek sem hossza, sem szélessége

nincs egy teljes lépés. Aki lényében a végtelen áramokig hatol, a

kamra falán kis rést ütött; aki személyiségét feloldotta, a kamra

falán akkora rést ütött, melyen már kifér.

A létezés

Nézz meg egy kődarabot, egy kalapácsot, egy bokrot, egy paripát,

egy embert: mindegyik keletkezett, pusztuló, határolt, egyéni, külön-

lévő. De közös lényegük, a létezés, nem pusztuló, nem határolt, nem

egyéni, nem külön-lévő. A létezés mindenben azonos.

A sokféle keletkező és pusztuló alakzat: ez az élet. Az örök

egymásután, melynek minden alakzat csak egy-egy állomása: ez a

létezés.

Az ember az egyetlen, aki a változókban a névvel-rögzíthetőt

keresi: értelme van.

Az ember az egyetlen, aki önmagában az egyéni és feltételes dolgok

alá, a közös és feltétlen létezésig ás: lelke van.

A képzelet

A Föld a hazugság tisztítótüze; itt minden hazug körülöttünk: a tér

ál-végtelenje, a dolgok ál-valósága, önmagunk ál-sokasága. S az ember-

agyban még az igazság is táncol: egyszerre minden igaz és egyszerre

semmi sem igaz. A hazugság-áradatból az egyetlen kivezető út éppen az,

amely leghazugabbnak látszik: a képzelet. A sok ál-valóság közt

képzeletedre van bízva az igazi valóság helyreállítása. Nem a hegy és

nem a völgy a valódi, hanem a szépség, melyet képzeleted a hegyek-

völgyek formáin élvez; és a jelenség világ ál-végtelenjéből

képzeleteden át vezet az út a benned rejlő igazi végtelenbe.

Más a képzelet és más a képzelődés, ahogy más a beszéd és más a

fecsegés. A képzelődés az élet törvénye szerint működik és az éhen

maradt vágyakat köddel eteti; a képzelet a lét törvénye szerint

működik és amit megteremt, műalkotást, tettet, gondolatot: valódi és

igaz.

A Földön mindaz, ami keletkezik és elmúlik, valóságnak neveztetik;

csak éppen a képzelet tűnik olyannak, mintha teremtményeit a semmiből

húzkodná elő. Az ál-semmi, ahonnét a képzelet merít: a valóság; s a

sok külön-lévő ál-valóságban csak az a valódi, ami bennük semminek,

képzeltnek rémlik: érzékelhetetlen, közös lényegük, a változó

megnyilvánulások mögötti változatlan létezés.

Az alap-réteg

Szállj le önmagad mélyére, mint egy kútba; s ahogy a határolt kút

mélyén megtalálod a határtalan talajvizet: változó egyéniséged alatt

megtalálod a változatlan létezést.

Legtöbb ember azt hiszi, hogy halálakor megsemmisül, vagy majd

testtelenül él tovább a térben és időben. A halál nem megsemmisülés,

nem is tovább-élés; a halállal szétmállik mindaz, ami az embernek

időbeli, változó része: a test, az érzés, az értelem, az egész

személyiség; és meztelenül marad az alap-réteg, melyben változásnak,

keletkezésnek, pusztulásnak lehetősége nincsen.

Az embernek nem a léte, hanem a külön-léte szűnik meg. A mai ember

alig tud különbséget tenni önmaga létének és külön-létének megszűnése

között: önmaga létét különléte nélkül, teste, érzései, tudata,

időbelisége, változékonysága nélkül csak ájulás-szerű, mélyálom-szerű

állapotnak képzelheti. Pedig a külön-létből a személytelen, valódi

létbe átjutás nem lecsökkenés, sőt végtelen felfokozódás; nem

mélyálom, inkább az éberség teljessége, melyhez képest a legéberebb

életbeli állapot is csak káprázó tétovaság.

Aki leszáll saját alap-rétegébe, ilyenkor maga mögött hagy minden

életbeli érzést, minden gondolatot és lehetőséget, s ott van, ahol

majd halála után, az időtlenben, változatlanban, ahol nincs többé

„én" és „nem-én", hanem mindennek mindennel azonossága, tagolatlan

végtelenség. Nem ájult sötétség ez, hanem fényentúli ragyogás, tett

nélküli sugárzó működés, érzéstelen teljes szeretet; örök

változatlanság, mégsem megdermedés, hanem változásfelettiség, melyben

minden változó is bennerejlik, akár az ébrenlétben az alvás

lehetősége.

A teljesség

Van Isten? Nincs Isten? – Abban, ami független a tértől, időtől és

minden káprázattól: a Van és Nincs ugyanaz.

Van öröklétem? Nincs öröklétem? – Túl a téren, időn és minden

káprázaton: a lét és nem-lét ugyanaz.

Minden ismereted csupán arra jó, hogy a változók közt eligazítson,

de a változatlanról nem nyujt semmi bizonyosságot. Ismeret csak a

változóban van és csak a változóról, mert benne külön-külön

vizsgálható a Van és Nincs, helyes és helytelen, domború és homorú; de

a teljességben mindez bontatlanul azonos, ezért nincs benne semmi

megnevezhető. A teljesség nem egy és nem több, nem én és nem más, nem

valami és nem semmi.

Ha a teljességet ismerni akarod, ne kérdezz semmit, mert

rávonatkozólag minden „igen" és „nem" ugyanazt jelenti; hanem

merülj önmagadba, személyed alá, s ahol nincs tovább, ahol minden

mindennel azonos: ez a teljesség.

Az Isten

Az ember, akit jönni-menni látsz: zárt, egyéni; s az emberalkat

legmélyebb rétege nem zárt, nem egyéni, mindennel összefüggő, azonos a

minden alakzat mélyén rejlő egyetlen létezéssel.

Az időbeli véges személyiség mögül kibontakozó időtlen végtelenség:

a lélek. A kibontakozásra nem szoruló időtlen végtelenség: az Isten.

Külön-külön határok csak a térben és időben vannak; ami tértelen,

időtlen: bontatlan. A személyiség burkából kiemelkedő emberi lélek

azonos az Istennel; és mégsem az Isten. Nem úgy azonos az Istennel,

mint a csönd a csönddel, hanem mint a zaj megszűnése a csönddel.

Az ember, mikor zártságából megszabadul, háromféleképpen látja

Istent: mint „van"-on túli, vonatkozás-nélküli lényeget; mint a

mindenséget beburkoló és telesugárzó szerelmet: s mint a véges

személyiség leomlása után felragyogó végtelen lelket.

Az Istenbe-olvadó ember számára nincs többé kivánatos és

nemkivánatos, nincs többé semmiféle fokozat; mindent végtelenül és

kivánság nélkül szeret. Számára minden ugyanegy: minden a Teljes-

Változatlan, melyből a számtalan változó jelenség árad. Isten

tartalmazza a mindenséget, s a felszabadult lélek Istenben tartalmazza

a mindenséget.

Első hármas-csoport

A közbeszéd nem tesz különbséget jó és kellemes között: Isten is

jó, a viszketeg megvakarása is jó. Legtöbb ember a mennyről azt hiszi,

hogy élvezet, s a pokolról, hogy gyötrelem.

Az öröm, a kín és minden tagoltság, még ha legtisztább is, a

testhez tartozik. A boldogságot csak a testben kíséri öröm, a

boldogtalanságot csak a testben kíséri kín. A halállal elmállik az

öröm, a kín és minden tagoltság.

A határtalan az érzelgősnek, mint a fagy; a gyűjteni vágyónak, mint

a fosztogatás; az egyéniségnek, mint a megsemmisülés.

Második hármas-csoport

Bontsd le magadban arcod köveit: szirt-talajod rád-világol! A hús

és vér hazug és mohó, de igaz és szelid a csontváz.

Ha lényed mélyén dédelgeted egyéniségedet: akár ha gyomrodban

viselnéd a ruhát és fázó csupasz testeddel melengetnéd.

Ha boldogságot a változótól remélsz, nem a változatlantól; ha

öröklétet a változóban remélsz, nem a változatlanban: akár ha

tükörképedet akarnád etetni és öltöztetni, s vézna és pucér maradna

tested is, tükörképed is.

A halálról

Az ember kétféleképpen mentesülhet egyéniségétől: vagy alája-

sűlyed, vagy föléje-emelkedik.

Vannak emberek, kik úgy belemosódnak a tömeg-lélek alaktalanságába,

vagy valamely züllöttség értelem-alatti áramába, hogy teljesen

feloldódnak benne, eltompulnak és külön-létük csak látszat. És haláluk

már csak e látszatnak halála: testük felbomlásával a külön-létük

utolsó jele is megszűnik, végképp beleolvadnak a sötét, ragacsos

áradatokba. Ez a kárhozat.

És vannak, akik egyéniségük fölé emelkedve, igazi lényükké a

személytelen, örök mértéket teszik; halálukban úgy omlik le róluk

a különlét, mint egy börtönfal és átömlenek időbeli, zárt életükből

az időtlen, határtalan teljességbe. Ez az üdvösség.

Legtöbb ember a haláláig őrzi egyéniségét. Tervei, körülményei,

apró kedvtelései jelentik részére az élet értelmét s a haldoklás

perceiben feltáruló időtlen végtelenségtől, az üdvösségtől éppúgy

visszariad, mint az elfoszló tudat alól feltörő homályos vonzástól,

a kárhozattól; egyikben sincs érzés, értelem, változás, tagoltság,

melyek az ő kedvteléseihez szükségesek; szétmálló ösztöne az élet

végső roncsába kapaszkodik, s ez már nem nyujt menedéket. Az élet,

változás, idő kicsúszik alóla, a változatlan örökléttől iszonyodva

elhúzódik: dermedt állapotba kerül, melyből az élet tagoltsága és a

lét teljessége egyformán hiányzik. Meghalás utáni sorsa kis-részben

attól függ, hogy miképpen emlékeznek rá, imádkoznak-e érte, földi és

nem-földi jószándékok segítik-e; főképpen pedig attól, hogy volt-e az

életében valamely egyén-fölötti, általános erény, mely nem a

személyiséghez, hanem az alkat mélyén rejlő örök mértékhez tartozik,

a személyiség elpusztulásával nem pusztul el és őt támogatni bírja.

Ez a tisztítótűz.

Az eszköztelen hatásról

A jelenkori tudomány ismeri a szuggesztiót: az ember-léleknek

eszköz-nélküli, kényszerítő ráhatását a másik ember-lélekre; mégis,

a ráolvasás, kegyelet, ima hatóerejét babonának tekinti.

A ráolvasás, igézés; lelki hatás, mellyel valakit segítenek, vagy

rontanak.

A kegyelet, szellem-idézés, szellem-riasztás; lelki hatás, mely

az életből kijutott lény felé árad.

Az ima: rákapcsolódás az élet-fölötti erőre; általa saját

képességünket sokszorosra növeljük. Egy társadalmi intézmény, mit

pénz, hatalom, tekintély létesít és ápol, ritkán él néhány emberöltőt;

s a szerzetesrendek megmaradnak, pedig csak egy-egy imádkozó koldus

teremti őket.

A vallásosságról

Ha múló egyéniségeden áttörve, önmagad mélyén az örök lélekbe

hatolsz: úgy hódítod meg a teljességet, mint hadvezér a várat.

Visznek a teljesség felé könnyebb utak is. Nemcsak úgy egyesülhetsz

Istennel, ha minden ideigleneset átszakítva a múlhatatlanba nyomulsz.

Az ima és áldozat segítségével érzéseidet megtoldhatod olymódon, hogy

Istenhez elérjenek. A templombajárás, szertartás, áhítat, könyörgés,

bűnbánat, erény, ha teljes szívvel végzed és nem akarsz földi javakat

koldulni az égi hatalomtól, mind Istenhez vezet: általuk Isten hozzád

hajol, érzed az ő csókját és mindinkább eggyé válsz vele.

Hamvas és Weöres

Menny, pokol, tisztítótűz

A menny, pokol, tisztítótűz nem csak halál-utáni állapot: mindenki

viseli valamelyiket, akár holt, akár élő.

Minden, ami sajátos, véges, jellegzetes: a tisztítótűzben szenved.

Élvezetek csak a tisztítótűzben teremnek; s mert minden élvezet

határolt s a körülötte lévő élvezettelenség határtalan: azért a

tisztítótűz gyötrelem.

A pokolban nincs gyötrelem, sem élvezet. Akit szenvedélyei úgy

eltompítottak, hogy már semmit sem élvez jobban, mintha rengeteg vizet

inna; s kínlódni csak úgy tud, ahogy egy gép csikorog: életében elérte

a poklot.

A mennyben sincsen élvezet, sem gyötrelem. Akinek nincs többé

igénye élvezetre, azt nem kavarhatja fel semmi, egész lénye kitárul,

mint az áldás: életében elérte a mennyet.

A tér és idő világa tisztítótűz; ritka ember, aki már életében

mennybe, vagy pokolba jut. Egyéniséged nem egyéb, mint véges igényeid

összessége; ezért csak egyéniséged elvesztésével juthatsz a végtelen

állapotba: a mennybe, vagy pokolba.

A menny, pokol, tisztítótűz körei

A tisztítótűz: a menny és pokol harca, csupa változó alakzat, csupa

múló jellegzetesség. A menny és pokol végleges, tagolatlan, bontatlan:

egyik a végtelen teljesség, túl a „sok"-on, minden gazdagságon;

másik a végtelen hiány, túl a „kevés"-en, minden nyomorúságon.

A mennyben és pokolban nincsenek különbségek, bennük minden azonos;

mégis szólhatunk a menny és pokol köreiről és alköreiről,

tagozatairól: mert más és más minden üdvözültnél s minden

elkárhozottnál az a lépcső, mely őt a jelenségvilággal összeköti;

hiszen minden lépcső aszerint alakul, amiképpen gazdája a

jelenségvilágban működik. Aki üdvözült, vagy elkárhozott, már nem

egyén, már nem külön-lény; de lépcsője éppúgy egyéni, amiképpen ő is

egyén a jelenségvilághoz való viszonylatában. Nincs két egyforma

lépcső, de vannak köztük csoportos hasonlóságok: ezek a menny és pokol

tagozatai.

Élő és létező

Tiprás és eltiportatás, falás és fölfalatás: ez az élet. Ruhaként

viselni tiprást és eltiportatást, falást és fölfalatást: ez a lét.

Aki szeszélyét követi, az életbe burkolózik. Aki szükségletét

követi, a létbe burkolózik.

Aki viharosan szeret, gyűlöl, sóvárog, undorodik: ez az élő. Aki

nyugodtan viseli az összefüggőt: ez a létező.

Ki vagy te?

Ha elvonatkoztatod magadat mindattól, amit lényednek ismersz:

tulajdonképpen lényed ott kezdődik.

Testedet, értelmedet, személyedet ne cseréld össze lényeddel,

önmagaddal. Csak segédeszközöd; csak batyú, mely szükségleteid őrzője

is, görnyesztő teher is.

Tested nem te vagy, hiszen csak anyag, mely folyton cserélődik:

negyvenéves korodban húszéveskori testedből egyetlen parány sincsen.

De érzelemvilágod és értelmed sem te vagy, hiszen még nem volt, mikor

te már a bölcsőből nézegettél. Ki vagy? a határtalan, mely

fogantatásodkor a határok közt megjelent.

Ha elhatárolt személyedet tekinted önmagadnak, végezz copernicusi

fordulatot: a határtalan teljességet tekintsd önmagadnak, személyedet

pedig ideiglenes kötöttségnek, puszta tüneménynek, „nem-én"-nek.

Ahol megszűnik az érzés, érzéketlenség, gondolat, gondolattalanság,

változás, változatlanság; ahol azt hinnéd, hogy semmi sincsen:

tulajdonképpeni lényed ott kezdődik.

Az egyéniség szétbontása

Egyenként vizsgáld át egyéniséged minden tartalmát és rendezgesd.

Figyeld meg szokásaidat: honnan erednek, mit művelnek, hova tartanak.

Bontsd szét egyéniségedet és minden tartalma idegenként fog

mutatkozni előtted.

Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy elszegényedsz: mert

helyébe-tódul a határtalan összefüggés gazdagsága.

Bontsd szét egyéniségedet és ne félj, hogy bármit is elveszítesz:

mert ha a mosdatlant kiutasítod, mosdottan a helyén találod.

Bontsd szét egyéniségedet és szabaddá válnak lelked végtelen

áramai, melyek nem benned vannak és nem kívüled, áthatnak mindenen.

Akin egyénisége uralkodik: ha előrejut, pöffeszkedővé, ha lemarad,

ronggyá válik. S aki egyéniségén uralkodik: valójában nem érinti a

szerencse és a balsors.

A vágyak idomítása

Ne mondj le semmiről: mert ki amiről lemondott, abban elszáradt. De

kivánságaid rabja se legyél.

Visszafojtott szenvedélyekkel vánszorogni éppoly keserves, mint

szabadjára eresztett szenvedélyek közt morzsolódni.

Ha vágyaidat kényezteted: párzanak és fiadzanak. Ha vágyaidat

megölöd: kísértetként visszajárnak. Ha vágyaidat megszelidíted: igába

foghatod őket és sárkányokkal szánthatsz és vethetsz, mint a tökéletes

hatalom maga.

Legtöbb ember, ha véletlenül megpillantja saját mélységének

valamely szörnyetegét, irtózattal visszalöki a homályba; ezentúl a

szörny még-nyugtalanabb és lassanként megrepeszti a falat. Ha meglátod

egyik-másik szörnyedet, ne irtózz és ne ijedj és ne hazudj önmagadnak,

inkább örülj, hogy felismerted; gondozd, mert könnyen szelidül és

derék háziállat lesz belőle.

Jó és rossz tulajdonságaid alapjában véve nincsenek. Ápolt

tulajdonságaid jók; becézett, vagy elhanyagolt tulajdonságaid rosszak.

Az élet idomítása

Az életet úgy tekintsd, mint az óriáskígyót. Ha távol tartod

magadtól, gyönyörködhetsz táncos hajladozásában és bőrének ütemes

mintázatában, s gondozhatod és etetheted. Ha magadra bocsátod,

rádtekeredik és nem gyönyörködsz benne többé, s nem te táplálod, hanem

a húsod és véred.

Az életet ne úgy tartsd távol magadtól, hogy elbújsz előle, mert

észrevétlenül utánad kúszik, vagy váratlanul összeroppantja

rejtekhelyedet. Nem lehet megszökni tőle, még a halálba sem.

Az életet úgy tartsd távol magadtól, hogy uralkodni tudj fölötte:

ahogy a kígyó fölött, síp-zenéjével, a kígyóbűvölő uralkodik.

Míly zene, melytől az élet kígyója megszelidül és engedelmeskedik?

amely a véges igényeket levetkőző, meztelen, határtalan lélekből árad.

Sem a tétlen remeteségben, sem a tevékenységben nem győzheted le az

életet; csupán önmagadban, ha gyarló tulajdonságaidat úgy rendezed,

hogy a tökéletes mértékhez igazodjanak.

Ha ezt eléred: tétlenséged is tevékeny, mint a napsugár;

tevékenységed is tétlen, mint az időjárás váltakozása.

A teljes-ember

Ha külön-külön felismerted változatlan alaprétegedet: időtlen-

határtalan lényedet, melyben az örök mérték rejlik; s ennek időbeli,

véges ruháját: soktagozatú egyéniségedet, melyben az esetenkénti

igények rejlenek: módodban van, hogy az örök lényed s nem a folyton-

változó egyéniséged vezessen.

Ezután felismerheted egyéniséged igazi szerepét: csak

jelzőkészülék, mely eligazít a jelenség-világban. A vágyak nem lesznek

erőszakosak többé, hanem olyanok, mint a jelek a térképen:

belátásodtól függ, hogy miként igazodsz hozzájuk, nem követelőznek. A

testi szenvedés nem érint többé: tested bármekkora kínok közt vonaglik

és jajgat, lényed úgy figyeli és úgy gondozza, mint egy idegen, beteg

állatot. Az éhség és szomjúság sem érint ezentúl, sem érzékiség, sem

öröm és bánat, sem tudásvágy: tested, érzésed, értelmed hiányait úgy

érzékeled és úgy javítod, idegenül, mint ruhádon a gyűrődést, foltot,

szakadást. Mindaz, ami az életben kívánatosnak látszik: gazdagság,

siker, hatalom, egészség, számodra nem több, mint a felnőttnek

gyermekkori játékszerei; nem sóvárgásod, hanem helyzeted jelöli meg,

hogy mit viselj. Örök lényed nem vágyik semmire, még az üdvösségre

sem: csak úgy kivánja, ahogy a gőz felemelkedni s a kő hullni kiván:

nem a személyes vágya, hanem helyzetének törvénye szerint.

Ha létezésednek fényforrását egyéniségedből kiemelted és örök

lényedbe helyezted: sérthetetlen lettél, kezedbe vetted sorsodat.

Többé nem érhet kár, se haszon, jutalom igénye nélkül működsz, ahogy a

folyam homokot görget, halat éltet, hajót cipel.

Találkozás egy teljes-emberrel

Vonaton utaztam, harmadosztályon. Felszállt egy apáca, rengeteg

csomaggal: holmit vitt egy új gyermekmenhely berendezésére.

Szemre nem volt rajt semmi figyelemreméltó, de lénye tündökölt: őt

már nem érintette a földi élet, ami nem gátolta abban, hogy jobban

tevékenykedjék, mint akik az élettől százfélét akarnak.

Megszólítottam: Megvan-e minden csomagja? Elgondolkozott és

számolni kezdett: „Egy, kettő, három... nyolc, kilenc", aztán

sajátmagára mutatott: „tíz". Őneki már csak poggyász volt a saját

teste is.

Ez az együgyű, tehetetlen, szórakozott kis szolgáló nagyobb

hatalom, mint a föld minden fegyvere együttvéve.

Második rész: A kard

Az élet tanításai

Mihelyt nincs többé igényed élvezetre: megtudod a szakadatlan

élvezet módját és nem élsz vele.

Mihelyt mindegy, hogy meddig élsz: megtudod a földi örökélet módját

és nem élsz vele.

Mihelyt belátod, hogy az emberiséget nem kell boldoggá, békéssé,

bölccsé tenni: ennek módját is megtudod és nem élsz vele.

Mindaz, ami legkivánatosabbnak látszik: a legerősebb méreg: A

világot pokolra hajítaná.

„Mihelyt nem kell: mindenem a tied" – ez az élet

vásárcsarnokának felirata.

A szeretetről

A változatlan létezés a változó életet nem óhajtja, nem is utálja,

hanem magába foglalja, mint a fészek a benne tátogó madárfiókákat,

érzés nélkül és mégis végtelen szeretettel.

Éppígy, aki gyökerét az életből a létbe helyezte: a fejlődőn nem

ujjong, az elveszőt nem siratja; senkin sem kiván segíteni és bárkin

hajlandó segíteni ; mindent egyformán, érzés nélkül és végtelenül szeret.

Rajongás nélkül dicsér és undor nélkül kifogásol, mert az életnek

bármely dolga végső fokon se-jó se-rossz; semmi sem különb semminél,

csak az útnak más-más szakaszai vannak.

A visszautasító érzelmekről

Rossz-hajlamaidat ne fojtsd el, hanem csiszold jóvá őket. Bármíly

ártalmas, beteg, rosszindulatú hajlamra bukkansz: ne feledd, hogy

akárminek csak az állapota lehet rossz, de nem az alaptermészete.

A külvilágból se utasíts el semmit; ne gyűlölj, ne irtózz, ne

undorodj. Ha valami iránt ellenszenvet érzel, ez annak jele, hogy nem

ismered eléggé. Mindaz, ami a világban szenny, csak hozzád való

vonatkozásában szenny és nem önmagában; húzódj ki belőle és már nem

szenny többé, hanem semleges jelenség.

Ha egy tányérról levest ettél, az üresen maradó tányérra azt

mondod: piszkos; pedig nem tapad rája más, mint annak a levesnek

maradéka, melyet előbb mint tisztát ettél. A trágya a szoba közepén

mocsok, a gabonaföldön éltető-erő. Így van mindennel, ami tisztának,

vagy mocskosnak tűnik; semmi sem önmagában jó, vagy rossz, csak a

helyzete szerint.

Ami hozzád-vonatkozásában tiszta: fogadd magadhoz; ami hozzád-

vonatkozásában szennyes: ne érintsd; de a rád-tartozót és

érinthetetlent egyformán szeresd. Ne gyűlölj, ne irtózz, ne undorodj.

Ha valami iránt ellenszenvet érzel, ez egyrészt megértőképességed

csonkaságának jele, másrészt annak, hogy ellenszenved tárgya

valamílyen formában benned is jelen van. Gyűlölöd a gazdagokat?

tisztítsd ki gazdagság iránti vágyadat s majd nem gyűlölködsz. Utálod

a nőhódítókat? tisztítsd ki érzéki vágyadat s majd nem utálkozol.

Ilyenkor nem az ellenszenv tárgyát kell megbélyegezned, vagy javítani

próbálnod, hanem önmagadban megkeresned annak megfelelőjét s azt

finomítanod, míg az ellenszenv el nem oszlik benned.

Mások hibáján csak akkor próbálj javítani, ha e hibát jól látod,

anélkül, hogy számodra visszataszító volna; s ha biztosan tudod, hogy

beavatkozásod nem tolakodás és nem reménytelen kísérlet.

A jóságról

Ne kivánd senki szeretetét. Ne utasítsd el senki szeretetét.

Úgy áradjon szereteted, mint a tűz fénye-melege: mindenre

egyformán. Akik közel jönnek hozzád, azokra több essék fényedből és

melegedből, mint akiknek nincs szükségük terád. Családtagjaid,

mindennapi társaid s a hozzád fordulók olyanok legyenek számodra, mint

a kályhának a szoba, melynek melegítésére rendelik.

Az érzelgésről

Szereteted ne olyan legyen, mint az éhség, mely mohón válogat ehető

és nem-ehető között; hanem mint a fény, mely egykedvűen kiárad minden

előtte-levőre.

Mikor a szeretet válogatni kezd: már nem szeretet többé, hanem

sóvárgásnak és undornak kettőssége. S ez: az érzelgés, mely manapság

mindennél veszedelmesebb; cukros váladéka bekente az emberiséget.

Minden emberi indulat közt az érzelgősség a legnyomoruságosabb.

Egyik irányban szeretni csak úgy tud, hogy másik irányban gyűlölködik;

vonzalma nyállal ken, gyűlölete köpköd. Állandó mértéke nincs, önmaga

kavargó formátlanságához mér mindent; akármerre fordul, jó nem fakad

belőle.

A jelenkor legveszélyesebb ördög-násza: Érzelgősség úrnő és

Propaganda úr egybekelése. Bármi képtelenséget akar a propaganda

elfogadtatni, úgy alakítja, hogy a tömeg érzelgősségéből kiváltsa

egyfelé a meghatódást, másfelé a fölháborodást és nyert ügye van.

Az érzelgősség kétfejű nőstény: egyik feje édesen mosolyog és mohón

csókolgat, másik feje könnyeket ont, harap és piszkolódik. Csókolgató

fejét immár majdnem mindenki összecseréli a jósággal, szeretettel,

erkölccsel, családiassággal, ízléssel, eszményi lelkülettel, harapós

fejét pedig a joggal, törvénnyel, megtorlással, igazsággal.

Korunk betegsége, a lelki talajtalanság és általános

összezavarodás, innen ered: a kétfejű bestia mosolyából és

könnyzacskóiból. Többet ártott, mint akármelyik szenvedély: a józan

emberi mértéket összezavarta.

Az emberismeretről

Az érzelgőség legrikítóbb példái azok a regények és filmek, hol a

szereplőket szét lehet válogatni a jók és gonoszok csoportjába.

Legangyalabbak a főszereplők, kikkel az olvasó együtt sír és nevet,

szinte egybeolvad velük; de ha jobban megnézzük ezeket a

főszereplőket, nem is olyan angyalok: kicsinyes, kapzsi, édeskés

vágyaik vezetik őket. A többi szereplők aszerint minősülnek jóvá és

rokonszenvessé, vagy gonosszá és gyűlöletessé, hogy a főhősöket

támogatják-e, vagy gátolják-e. Legtöbb mai ember az érzelgős regények

módjára nézi a világot: amerre vágyai terelik és akik e vágyakat

segítik, azok a jók; vágyainak gátlói a rosszak.

A mai átlagos emberismeret megdöbbentően együgyű. Legtöbb mai ember

csak azt a felületet látja belőled, amelyet az ő kedvtelései és

igényei felé mutatsz; nem nézi, hogy bensőd milyen; a nő aszerint itél

rólad, hogy szórakoztatod-e, hevíted-e, a férfi pedig aszerint, hogy

miként illeszkedsz az ő elveibe, terveibe, megrögzöttségeibe. A jót

összecseréli a vonzóval, csábítóval; nem csoda, ha a magánéletben is,

közéletben is többnyire kalandorok vezetik. Örökös a csalódása és

kiábrándulása, hibáztat minden égi és földi hatalmat, mások

gonoszságát, néha még saját ostobaságát is; csak éppen arra nem

gondol, hogy embertársait ne az ő igényein keresztül nézze, hanem

önmagukban.

A közösség-gyűlöletről

A rendezetlen, ködös lelkület leggyakoribb és legjellemzőbb tünete:

gyűlölködés valamely közösség iránt. Minden baj okai a zsidók, vagy: a

katholikusok, vagy: a pénzemberek, stb.: a gyűlölt közösséget tönkre

kell tenni és minden rendbejön. Indulatos kifakadások az illető

embercsoport ellen, de lehetőleg olyankor, ha kellemetlenség nem lehet

belőle. S a gyűlölet a gyűlölt közösség egy-egy tagja iránt lényegesen

kisebb, mint az egész közösség iránt; a közelebbi jóismerősök

kivételek, csak a többi tűzrevaló.

Efajta gyűlölködés igen könnyen fertőződik, mert a balsikereink

okozta keserűséget és csalódást egyszerűbb és kényelmesebb egy-egy

általános indulatrohammal levezetni, mint önmagunkat ellenőrizni.

Valójában nincs olyan embercsoport, melyet gyűlölni indokoltabb volna,

mint például a kövéreket, vagy a magastermetűeket.

Gyakran kérdezd meg önmagadtól: „Van-e olyan közösség, vagy egyén,

akit kéjjel bántanék?" S ha van: kutasd ki bántási-hajlamod okát;

észre fogod venni, hogy az igazi ok sosem az illetőben van, még ha

talán csakugyan kellemetlenkedett is neked, hanem önmagadban,

teljesületlen vágyaidban. Bosszúállással, vagy tétlen gyűlölködéssel

semmit sem javítasz, viszont saját lelkületedet megmérgezed vele.

A közösség-javításról

Irmagját se tűrd magadban semmiféle társadalomjavító szándéknak.

Mert minden elvont közösség ködkép; és aki a ködben rohangál, előbb-

utóbb elevent tipor.

Tiszteld, ápold szűkebb és tágabb otthonodat: a családot, nemzetet,

emberiséget. De egyiket se téveszd össze azokkal, kik e fogalmakra

hivatkozva ártalmasat követelnek.

Mi ártalmas? ha Pétert azzal akarod segíteni, hogy Pált

visszaszorítod. – Amelyik nemzet ezt homlokán viseli: nem vész el

soha.

„Péterrel azonosítom magam, Pált nem szeretem; Pétert megcsókolom,

Pált megverem" – ez az érzelgősség; ez a közéleti elgondolások közös

váza; a jelenkor ettől koldul. Bárkit csak úgy segíthetsz, hogy más

rovására ne essék.

Népedet és az emberiséget csak azáltal javíthatod, ha önmagadat

javítod.

Az igazság sosem az emberiséget, mindig csak az egy-embert

válthatja meg.

A vezéremberről

Négyféle vezetőember lehet az ország élén: Prokrusztész, Napóleon,

Samu bácsi és Szolón.

Prokrusztész egy elgondolás híve, melybe nemzetét belekényszeríteni

akarja, ha törik, ha szakad.

Napóleon szenvedélyes játékos és akár nyer, akár veszít,

mindenképpen tékozol.

Samu bácsi úgy ül az uralkodói teremben, mint egy fűszeresboltban,

dekákkal és garasokkal ravaszkodik.

Szolón az isteni ihletre figyel, minden tette az örök mértékből

ered és országa virul.

Földi és égi hatalom

„Amit nekem adsz: mindenkinek adod", hirdeti a földi hatalom.

„Amit mindenkinek adsz: nekem adod", hirdeti az égi hatalom.

Az országhoz

Amelyik nemzet fölényben akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá,

vagy bohóccá válik.

Nemzetük életét elmocsarasítják, kik nemzetük valódi, vagy vélt

erényeit hangoztatják s a kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják.

A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással

az itélőképességét tönkreteszik. Az ílyen nép elzüllik és mennél

vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az

a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel

fölérne.

A jelenkorról

A pénz, vagyon, rang, érvényesülés mindenek felett való becsülése,

az ökonomizmus, amit a mai ember a legteljesebb realizmusnak lát:

tulajdonképpen idealizmus, ha negatív és parodisztikus módon is. A

pénz nem étel, nem ital, nem ruha, nem műtárgy, alapjában véve

hasznavehetetlen valami, tulajdonképpen nincs, csak puszta idea és

ideál; s ennek a fiktív dolognak gyűjtögetését tekinti a mai

emberteljes józanságnak. A felgyűjtött vagyon, mely a szükségleten

túl-burjánzik, csak nyűg és gond, s előbb-utóbb kicsúszik gazdája

alól, úgy, hogy a szükséges sem marad meg. A rang eltávolít minden

elviselhető emberitől, értelmetlen korlátokat emel, melyek gyűlölséget

és irígységet szítanak. Az érvényesülés nem vezet sehova, mert ezen az

úton mindig van tovább és mégtovább, az érvényesülési vágy

elviselhetetlen viszketegség, mint a bőrbaj. Ráadásul a mai ember a

legködösebb közösségi elvekből rakásra gyűjti magára a képtelen

bilincseket. A rögeszmék és indulatok zűrzavarában emberevő bálvány

lett a közösség, nemzet, faj, nép, otthon, közbiztonság, kötelesség,

határaink megvédése, életszínvonalunk emelése, kultúránk terjesztése.

Ha körülnézel: tilalom, kényszer, jelszó, zsibvásár, mákony, maszlag,

propaganda, haszonlesés, törtetés, rémület, bizonytalanság.

Rendszereink tűrhetetlenségét a mai ember maga legjobban nyögi és

valami fellengzős kultúra-tisztelettel akarná ellensúlyozni: mindegyik

rendszer önmagát nevezi a kultúra megmentőjének és a többit kultúra-

rombolónak. De a mai ember, ez a minden realitásról elrugaszkodott

negatív idealista, hiába akar a kultúráért rajongani, rajongása üres

szóhalmaz, intézkedés-garmada, hadonászás, saját ásításainak folytonos

takargatása; és a kultúrát is vásári handabandának nézi, szakadatlan

ember-, nép-, közösség-mentésnek, „zsenik" ízetlen ön-mutogatásának,

társadalmi eseménynek. A kultúra sztatikus, nyugodt, nem

intézményesíthető; az izgő-mozgó mai ember mennél többet ugrál

körülötte, annál jobban széttapossa. Mennél inkább „szívén viseli" a

kultúrát, annál inkább látszik, hogy semmi érzéke sincs hozzá; mennél

inkább „menti és védi", annál inkább látszik, hogy ő szorulna annak

védelmére. Pénzt, hadsereget, szándékosan butított embercsordát mozgat

és elpusztul, pedig a kultúrának egyetlen lehelete megmenthetné.

Csakhogy éppen ez az egyetlen lehelet elmarad, s a pénz, hadsereg,

embercsorda tovább őrlődik.

Az emberi életnek, emberi érzésvilágnak e kínbarlangjából egyetlen

kijutás volna, de ez nem fog bekövetkezni: ha az emberiség áttérne a

józan, ráállható alapra: szükségleteit elégítené ki és nem az

agyrémeit, indulatait. Minthogy erre nincs remény, mindenki csak

önmagában, önmagának teremtheti meg az elviselhető világot, ha elég

erős ahhoz, hogy lemondjon minden előitéletről és saját szemével

lásson, mint a gyermek. Mindenki csak magának érheti el a negatív

idealizmust helyett a realizmust, pénz, vagyon, rang, érvényesülés,

külső rendezettség lidérce helyett a belső, törhetetlen biztonságot. S

csak az a kevés érheti el még önmaga számára is, kinek erre érzék

adatott.

A tudomány és művészet pártfogója

Ha valaki „a tudomány és művészet pártfogója", ez majdnem oly

nevetséges, mintha egy vallásos emberre azt mondanák: „az Isten

pártfogója". Ahogy Isten nem függ attól, hogy hisznek-e benne, éppúgy

a tudományt és művészetet sem érinti, hogy törődnek-e vele. A tudomány

és művészet hazája nem a lét, az „esse", hanem a lehetőség, a

„posse" s ha a létben megnyilvánul, attól a lét lesz gazdagabb; a

tudomány és művészet részéről végtelen alázat, hogy a létben magát

megnyilatkoztatni engedi, hiszen minden alakot-öltése fogyatékos. És

ha a tudomány és művészet eltűnik az emberi sorsból: nem az ő

pusztulása ez, hanem a fogyatékos megnyilvánulásoké, s e

megnyilvánulások gazdájáé, az emberé.

Fekete trilógia, I.

Mért van a gyógyszertár bejáratán kígyó? Helyébe-festhetne a mai

ember néhány jókedvű kismalacot, amint majdnem megpukkadnak az

egészségtől.

Mért van a bíráskodás széke fölött bekötött-szemű istenasszony?

Leszedhetné a mai ember az istennő szeméről a kendőt: hadd legyen

olyan, mint egy elárusítónő, aki a közönség kedvét keresi.

Mért van az oltáron keresztrefeszített holttest? Tehetne helyébe a

mai ember egy zsibárust, amint portékát kínál.

Fekete trilógia, II.

A bűn nem akkor legveszedelmesebb, mikor nyíltan és bártan

szembeszegül az erénnyel, hanem mikor erénynek álcázza magát és

megfertőzi a felismerő-érzéket.

A szeretet fő-ellensége nem a gyűlölet, de az érzelgős

jóságoskodás; a hazafiságé nem a haza megtagadása, de a méltóságteljes

piócaság és handabandázó honmentés; a szerelmi erkölcsé nem a szerelmi

erkölcstelenség, de a társadalmi tisztesség, mely, míg a leplezetlen

bujaságot üldözi, százféle korcs bujaság-pótlékot kinál.

Fekete trilógia, III.

Korunk találmánya a kötelező lelkesedés, a hatóságilag

intézményesített forradalom és az elnyomók lázadása az elnyomottak

ellen.

A mai uralmi rendszereket az jellemzi, hogy hazugságaikat nem is

akarják feltétlenül elhitetni, csak feltétlenül elfogadtatni. Minden

katonai fegyvernemnek azt kell énekelni magáról, hogy ő a legkülönb,

anélkül hogy bárki elhinné; minden állampolgárnak azt kell vallani az

államfőről, hogy bölcs, hős, jótevő, anélkül, hogy bárki elhinné; és

így tovább.

Immár egy hihető hazugság is elérhetetlen magaslat. Gödörben

vagyunk, lejjebb a béka ülepénél.

Jóslás az egyéniség alá sűlyedésről

A létezés egyetemes összefüggéséből kiszakadt, egyéniségébe-

zsugorodott mai ember hamarosan el fogja veszíteni egyéniségét, de nem

fölfelé, hanem lefelé. Minthogy nem bír egyéniségéből kiemelkedni, hát

alája-rogy. Nemsokára hatóságilag szabják meg, hogy melyik

vezetőembernek képét kell a falra akasztanod, mílyen könyveid és egyéb

tárgyaid lehetnek, mit ehetsz-ihatsz és mikor, s nemcsak a munka, de a

szórakozás is kötelező lesz, megszabott módon és megszabott időben; s

az egyéniségük alá süppedt embereknek ez tetszeni fog. Miután az

európai ember ezer évig úgy volt egyéni, hogy személyes szeszélyeit az

egyetemes lehetőségekkel szembe-feszítette: most a szeszélyekből

alakult ördögi rend nemcsak az egyéniségét, de az emberi létét is maga

alá temeti.

S a mai ember ezzel elégedett és boldog lenne, ha körötte az ól nem

imbolyogna szakadatlan.

Jóslás az állandó háborúról

A tehetetlen meghunyászkodást polgári kötelességnek nevezik, a

tömeggel együtt-üvöltést bátorságnak, az érzelgősséget költői

lelkületnek, a dióhéjak csörgetését haladó-szellemnek, a kapzsi,

szűkhomlokú élelmességet észnek, a csoportos unatkozást szórakozásnak,

a mirigyek játékát élvezetnek.

A polgári kötelesség, bátorság, költői lelkület, haladó-szellem,

ész, szórakozás és élvezet együttesét társadalmi és gazdasági

egyensúlynak nevezik.

A társadalmi és gazdasági egyensúly egyre kényesebbé válik: mind-

több a rendelet, megszűkítés, bűntetés; nemsokára a nép jobban fog

irtózni a békétől, mint a háborútól; végül az egyensúlyt állandó

hadiállapottal kell fönntartani. Megkezdődik az a háború, melyben a

győzelmi szándék csak a múlttól örökölt szólam; az igazi, titkos cél a

háború tovább-vonszolása: egyik harcolófél se meri vállalni azt a

gazdasági gordiusi-csomót, amit a béke jelentene. Majd örül, aki

katona lehet, mert jobb az ellátása és nagyobb a biztonsága, mint a

lakosságé; s igyekszik a harctérre kerülni, mert ott igérkezik az

elérhető legnagyobb szabadság. Nem a béke lesz a rend, nem a háború

lesz a zűrzavar, hanem megfordítva; ez lesz az állandó háború kora.

Nem egy mozzanata a fordított sakkhoz fog hasonlítani, ahol az nyer,

akinek minden bábját kiütötték.

Ez az állapot részben már elérkezett. Most rövid, derűs időszak

következik, de ez csak a hosszú telet megelőző csali napsütés,

vénasszonyok nyara. Harminc esztendő sem telik el és megkezdődik az a

korszak, mikor nem az ember vezeti a háborút, hanem a háború az

embert.

Jóslás a trágyaözönről

Minden megnyilvánulásod, mely szépen, üdén, szabadon kibontakozik:

ajándékod; minden megnyilvánulásod, mely mohóságodtól bűzlik:

ürüléked. Bármelyikünkből sokkal több salak fakad, mint adomány, s ez

ellen nincs más segítség, mint hogy salakunkat eltakarítjuk; ehelyett

az európai ember kezdettől fogva és mindinkább, ürülékéből rendszert,

törvényt, erkölcsöt épít, amit fegyverrel, pénzel, hatósági pecséttel,

rangos testülettel őriz és mindenkitől megköveteli, hogy e bélsár-

palotákhoz és ünnepélyes ganajszobrokhoz igazodjék. Ezek folyton

repedeznek, omlanak, általános bűzt és viszketegséget terjesztve; s

egyre több, frissebb, puhább ganajjal kell toldani-foldani őket.

Lassanként az emberiség egész ürülék-metropoliszt emelt maga fölé,

mely most, a huszadik században ráomlott a gazdáira. Ahogy valamikor

az egetostromló óriássá nőtt emberiségre tűz- és víz-özön zúdult, most

a ganajimádóvá törpült emberiséget utolérte a trágya-özön.

Évszázadokig nem lesz egyéb, mint fojtogató bűz, mocsokban evickélés,

háborúzás durrogó, rotyogó, trágyaszagú fegyverekkel a régi fényes

fegyverek helyett, míg a ganaj-kor embere ki nem pusztul. Aki az egés

földgolyóból pöcegödröt csinált, most belefullad.

Mit lehet tenni a trágya-özön ellen? orrunkat befogni, semmi

egyebet. Mert aki valamelyik ganajtornyot le akarja bontani, csak

egyik helyről a másikra hordja és közben maga is szaporítja a

rondaságot. A trágya-özön magától fog lefolyni, lassan, míg a trágya-

korszak embere az utolsóig bele nem fullad. Aki bármílyen iránynak,

rendszernek, emberi kigondolásnak szívvel-lélekkel behódolt, azt

elborította a trágya-özön; aki a tiszta érzést, szabad látást, örök

mértéket őrzi, bárkában lebeg a trágya-özön felett. S ahogy a vízözön

után megjelent az égen a szivárvány, jeléül, hogy vízözön nem lesz

többé: majd megjelenik az égen a tiszta fehérnemű, jeléül, hogy

trágyaözön nem lesz többé.

Noé bárkája

A sötétbe-merülés, általános pusztulás, egyetemes kínszenvedés

ellen mit tehetsz? semmit és mindent. Ez a semmi és minden: ha saját

érzéseiddel nem veszel részt a sötétségben és megteremted önmagadban a

teljes-emberség állapotát: nem vágyaiddal, hanem az örök mértékkel

vezetteted magadat. Az áradat bármerre sodor: nyomorba, jómódba,

kényszermunkára, harctérre, vezetőhelyre, vesztőhelyre: ne törődj

vele; a sötét hatalom nem adhat neked semmit és nem vehet el tőled

semmit, ha az egyedül-érvényes mérték működik benned. Odaveszhet

kényelmed, vagyonod, egészséged, szabadságod, életed: mindezt úgyis

elveszíted előbb-utóbb, a sírba nem viheted magaddal; de a mélyedben

rejlő tökéletes mértéket nem sértheti még a világpusztulás sem, ezért

kivánj hozzá-igazodni. Az örök mértékre bízd magad: ez a Noé-bárka a

mindent beborító áradat fölött.

Embertársaidért nem tehetsz többet, mint hogy az egyetlen

menekülési módot tudatod velük. Erőszakkal megmenteni senkit sem

lehet, amikor az özön mindent beborít.

Nem igaz, hogy özönvízkor a tömeg a Noé-bárkára akar

felkapaszkodni. A Noé-bárka látszik a leggyöngébb, legegyügyűbb

tákolmánynak, melynél egy bokor alja is többet ér.

A haszonleső vallásosság

Olyik ember a vallásosságot csereüzletnek nézi: az ember

kötelessége, hogy jól viselkedjék, Isten parancsainak és az előírt

szertartásoknak eleget tegyen; Isten dolga, hogy az embert ugyanoly

arányban lássa el földi javakkal, amennyire jól viselkedett, a

parancsokat követte, a szertartásokat elvégezte. Eszerint a

legvallásosabb és legjobb embereknek kéne leggazdagabbaknak lenni, s a

vallástalanoknak és törvényszegőknek nyomorogni kellene.

Aki úgy vallásos, hogy cserébe hozzájusson a sóvárgott javakhoz:

máris bebizonyította kapzsiságát és érdemtelenségét. Isten jósága nem

hízlalda és nem jótékonysági intézmény. Az isteni szeretet változatlan

sugárzása semmihez nem hasonlít kevésbe, mint a jótékonykodáshoz, a

vágyak kielégítéséhez. Ha vágyaid közül ki tudsz bontakozni, akkor

éred el Istent.

Felekezetiesség

Sokan vannak lelkes és harcos katholikusok, protestánsok,

izraeliták, kik Istent csak félig-meddig hiszik és vallásuk dogmáiban

egyáltalán nem tudnak hinni, mindamellett ökölre mennek

felekezetükért. A mozdonyból csak a kazánt vállalják, mely

robbanékony, de a kerekeket nem, melyekkel járni lehet.

A kivánság, mint veszély

Az egyéni-embernek az élvezet, a haszon látszik leg-kellőbbnek; nem

különbözteti meg az élvezetest a jótól, a hasznot a céltól. Még az

emberiség sorsának javítását is úgy képzeli, mint mennél több embernek

mennél kellemesebb állapotba helyezését. S az üdvösséget úgy képzeli,

mint örök élvezetet és örök hasznot; holott az üdvösség az élvezetre

és haszonra irányuló kivánság lidércének szétfoszlása.

A kellemességnek és haszonnak kivánása semmi egyéb, mint testi

mivoltodból feltörő elemi igény; ne hagyd, hogy lelked is behódoljon

ennek az igénynek. A lélek elemi igénye más: mindennel összhangba

jutni. S az összhangra-törekvést az élvezet és haszon, mihelyt túl-lép

a szükségleten, megzavarja.

A kivánság, mint veszélytelen

Az önkínzás többnyire zsákutca; néha nagy kerülő; csak igen ritkán

a legrövidebb út.

Legtöbb ember részére az élvezetekről való teljes lemondás éppoly

káros, mint az élvezetekben tobzódás. Ami pedig a kettő közt van, a

mértékletesség („élvezek, de kiskanalanként, óvatosan,

takarékosan"): összezsugorító.

Úgy neveld kivánságaidat, hogy ne az élvezetek és hasznok felé

irányuljanak: ezzel elkerülöd a lemondást, tobzódást és

mértékletességet egyaránt. Úgy alakítsd kivánságaidat, hogy akár az

élvezeteket és életbeli hasznokat, akár ezeknek hiányát mellékesen

fogadhasd, ne kelljen sokat törődnöd azzal, hogy részesülsz-e bennük,

vagy sem. Ha érzésvilágod nem a változóra, hanem az állandóra irányul,

ha a változót kívülről, idegenül szemléled, ha mindennel összhangra

törekszel, ha az örök mértékre figyelsz: ezzel életbeli kivánságaid

méregfogát kihúzod és számodra az élet javai és kárai nem

veszedelmesek többé, csak felületesen érintenek.

A szabály, mint fogság és mint szabadság

Légy szigorú önmagadhoz, de ne gyötörd természetedet. Bontsd le

szeszélyeid, sóvárgásaid, nem azért, hogy nélkülük nyomorogj, hanem,

hogy folyhass, mint a víz, és biztos lehess, mint az ég.

A szabály nem arra való, hogy beléje börtönözd magad; legyen

lakószobád, szabadon ki-be járhass, dolgod szerint.

A szabály semmit sem ér, ha elhatározás-szerűen viseled, ha komoran

és konokul csörömpöl rajtad; a szabály akkor jó, ha érzéseidbe ivódik

és finoman, hajlékonyan támogat.

Az erkölcs, I.

Az erkölcs, mit kényszeredetten és kedvetlenül viselsz: nem erény,

csak gyöngeség.

Az erény mindig kiterebélyesül. Nincs az a bűn, mely ne volna

közelebb az erényhez, mint a sokféle zsugorgó ál-erény.

Ha erkölcsös vagy, ennek próbája, hogy nem az erényed igáját érzed,

hanem tündöklését, zamatát, erejét.

Ha erkölcsös vagy, ennek próbája, hogy erényt és bűnt egyformán és

sóvárgás nélkül szeretsz.

Az erkölcs, II.

Hiába óvakodsz a bűntől, ha az ál-erényt magadra bocsátod. Az erény

és bűn mennél fejlettebb, annál tágabb; az ál-erény mennél fejlettebb,

annál görcsösebb. A bűnből mindig lehet erény, de az ál-erényből

bajosan.

Az ál-erények mindegyike valamely igazi erényen élősködik, amellyel

össze szokták téveszteni. A vallásosság élősdije a türelmetlen

felekezetiség és kenetes ájtatoskodás, a hazafiságé az erőszakos

sovinizmus, az emberszereteté a fontoskodó közéleti buzgalom, a

tudományé az ál-tudományos kandiság, a művészeté a társadalmi sürgő-

forgó művészkedés-műpártolás, a mindennapi szorgalomé a sárba-ragadó

gürcölés, a jóságé a csepegős-szívű jótékonykodás és tolakodó

vigasztalgatás, a szerelmi tisztességé a házastársra horgászó mohóság

és mások szennyesében túrkálás, stb.

Az erény sosem erőszakos; ezzel szemben bármelyik ál-erény jelszava

lehetne: „Amit én nem teszek, másnak sem szabad."

Az ál-erények fojtogatják a hitet, igazságot, erkölcsöt, tudást,

szépséget; mindazt, ami az emberiség állandó kincse, megmérgezik,

azáltal, hogy rájuk hivatkozva kötelezővé teszik saját

töpörödöttségüket.

Az erkölcs, III.

Erény mindaz, mely az örök mértékkel megegyezik s a teljesség felé

emel; bűn mindaz, mely az örök mértékkel szembeszegül s a teljességtől

távolít.

Aki a teljességet eléri, az örök mértékkel azonosul: nincs erénye

és nincs bűne többé; ahogy a tűznek nem erénye, hanem természete a

világosság, éppúgy a teljességgel azonosult lénynek nem erénye, hanem

természete az örök mérték szerinti működés. A teljességben nincs jó és

rossz, nincs érdem és hiba, nincs jutalom és bűntetés.

Pehely, mely ólomnak látszik

Az egyéni-ember irtózik a megvénüléstől: úgy fogadja, mint

elgyengülést, tehetetlenné-válást, méltatlan megaláztatást. Az igazi-

ember nem irtózik a megvénüléstől, hiszen benne érheti el zavartalan

kibontakozását; az ő évei lépcsők, egyre magasabbra.

Ha nem félsz betegségtől, nyomortól, öregségtől, haláltól,

semmiféle csapástól: részedre az öregség egyre biztosabb kiteljesülés

lesz, a szegénység tehertelen szabadság, bármílyen nyomorékság

gyarapodás, a halált pedig még halálod előtt megismered.

Természetes igények

A gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket

szinte ketrecbe kényszerítik.

A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-

él, vagy maga és mások rovására, rejtek-utakon él.

Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy

korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot

és életet akar.

A sors

Cserélnél-e sorsot valakivel?

Szeretnél gazdag lenni? A milliárdossal elcserélnéd vagyonodat, de

nem a sorsodat. Szeretnél népboldogító lenni? A királlyal, vagy

népvezérrel elcserélnéd hatalmadat, de nem a sorsodat. Szeretnél szent

lenni? A szenttel elcserélnéd fejlettségi állapotodat, de nem a

sorsodat.

Mindenki csak a saját sorsát bírja elviselni; a másé alatt

összeesne.

A sors mindenkinek az egyedül-megfelelő táplálékot nyujtja; de aki

nem tud minden zamatot egyformán kedvelni, az egyik ételt elégedetten

csámcsogja, másiktól émelyeg; s egyik ételt azért emészti nehezen,

mert mohón habzsolja, másikat azért, mert kiköpni kívánná.

Csonka és egész

A mozgó tárgy sérthető, a mozgás sérthetetlen; az élet dolgai

sérthetők, az élet sérthetetlen. Külön-külön ismerd fel magadban azt,

ami mozgó és élet-dolga: mindaz ideiglenes részed; s azt, ami mozgás

és az élet maga: mindaz végleges egészed.

Harmadik rész: A fészek

Az élet megértése

Figyeld a tünemények szakadatlan áramlását: mind más és mindig más

és mégis mindig azonos. Figyeld tested fájásait: a tompán húzódó

sajgástól az élesen villámló fájdalomig mennyi változat! S ezek

folyton cserélődnek, egymásra rétegeződnek, akár egy zenemű motívumai,

vagy a fán a lombok, gallyak, virágok csipkézete. Figyeld a

történelemben, a jelenkorban és saját hétköznapjaidban a jószándék,

szenvedély, hazugság, erőszak egymásba-mosódó vonulását: mindaz, amit

magában-véve rossznak, csúfnak, aprónak ismersz, oly harmóniává

szövődik, mint a felhők vándorlása, vagy a hegykúpok láncolata.

Az életet úgy kell megérteni, mint egy zeneművet. Ha el tudsz

vonatkozni mindattól a kellemes, vagy kellemetlen hatástól, melyet az

élet dolgai, egyenként, egyéniségednek jelentenek: felismered a közös

szépséget a hullámok játékában és tested fájásaiban és az események

váltakozásában és érzéseid, gondolataid áramlásában és mindenben. Mind

más és mindig más és mégis mindig azonos. A dolgoknak ne a szerepét és

hatását figyeld, inkább mintázatát és iramát: csak ezen az úton

értheted meg az életet, természetet, embertársaidat és önmagadat.

Vándorúton

Ami az úton el nem indult, vagy ami az út elején van – a kő, a

csecsemő – még nem szerzett magának semmi kincset és önmagában-véve

szeretetre méltó. S a teljességbe érkezett lény, aki szerzett kincseit

már magába-olvasztotta és éppúgy nincs semmije, mint a kőnek, vagy a

csecsemőnek: szintén önmagában-véve szeretetre méltó. S a még el nem

indult, s a már megérkezett: azonos.

A gyarapodás útján járó embert, aki félig-megszerzett csonka

kincsek alatt roskadozik, csak az idétlen kincsek csábereje okozta

tévedésből lehet szeretni, vagy rokonság kapcsán, vagy részvétből,

vagy a végtelen szeretet hőfok-nélküli, tökéletes egykedvűségből.

Nő és férfi

A teljesség megbomlásának fő-formája, hogy nő és hím lesz belőle. A

nőség vagy hímség felé még csak közeledő kisgyermek éppúgy teljes,

mint az egyéni különlét fölé emelkedő lény, aki a nőséget és hímséget

egyesíti, a változatlanba oldja.

Ahogy a nő-test és férfi-test kiegészítésre szorul, éppígy csonka a

nő-lélek és férfi-lélek. A nő nem ismeri a világosságot, a férfi ne

ismeri a meleget. A nőből hiányzik az igazi teremtő erő, a férfiból az

igazi éltető-erő. A nő, ha az emberiség maradandó kincse felé

törekszik, csak azt fogja fel belőle igazán, ami benne mozgalmas,

eleven-pezsgésű, esemény-szerű; a teremtés templomát úgy tekinti, mint

egy uzsonnázó-helyet, pletyka sarkot. A férfi, ha az emberi tenyészés

édes játékaiba és meleg meghittségébe helyezkedik, elhomályosul,

elgépiesedik; az élet templomát úgy tekinti, mint alkalmat a

kényelemre. A nő oldottan lebeg az élet mozgó, forró áramában és csak

arra figyel, ami szerves összefüggés, tenyészet, enyészet; a férfi

zártan, határoltan evez a mindenségben és érdeklődése tárgyait

szigetekként szemléli.

Ha a férfi olykor átlát egy nő lelkébe, vagy a saját férfilénye

alatt rejtetten létező nőt figyeli: látja, hogy vöröses félhomályban

az egymásbamosódó, alaktalan dolgok csiraként, forró lüktetésben

élnek; ha a nő előtt feltárul egy férfi-lélek, vagy önmagába rejtett

férfilénye: látja, hogy kékes-szürke fényben dideregnek a dolgok,

egymástól elkülönülve, szobor-szerüen.

A nő, ha dolgozik, munkájába örömeit-bánatait, egész világát

belesugározza; a férfi, ha dolgozik, munkája minden mást elfüggönyöz

előle. A nő, ha kártyázik, feloldódik a játszó-csoportban és nyerni a

játszóktól akar; a férfi, ha kártyázik, ráhurkolódik a játék

váltakozására és nyerni a játékban akar. A nő, ha felbont egy

narancsot s abból pár gerezdet jó-szívvel feléd nyujt, szinte önmagát

bontotta fel, saját érzésvilágából nyujtja feléd azt, ami belőle téged

illet; a férfi, ha jó-szívvel étellel kinál, örül, hogy neked is adhat

abból, ami az övé. A nő a szeretett férfi életét egybe akarja

olvasztani a saját életével; a férfi a szeretett nőt a saját lényéhez

akarja fűzni mennél szorosabban. A nő a szerelemben életének mámorrá-

teljesülését keresi; a férfi a szerelemben a mámor zárt, folyton-

fokozódó egészét keresi.

A nő és férfi igénye nem fedi egymást; éppezért a nő kiegészítője

nem a kiváló, teremtő férfi, hanem az arszlán, aki folyton sürög és a

nőt magával-sodorja, újra meg újra elkápráztatja, míg ez a kettős

röpködés végül családi biztonsággá higgad; s a férfi kiegészítője nem

a kiváló, éltető nő, hanem a bűbájos, aki a férfi érzékeit fel tudja

pezsdíteni s ezen át egész lényét lelkesedésbe ragadni, s ráadásul át

tudja venni az illető férfi meggyőződéseit, kedvteléseit, terveit.

Minthogy a nő ritkán találja meg egy-személyben az arszlánt és

családfőt, s a férfi a bűbájost és alkalmazkodót, innen a sok

csalódás.

A férfi lénye kemény mag, a nő lénye csupa vonatkozás. A családi,

vagyoni és egyéb körülmény a férfinál: életének formálója; a nőnél:

maga az élet. Egy férfit akkor ismerhetünk meg igazán, ha

körülményeitől mentesen, magában-véve vizsgáljuk, egy nőt akkor, ha az

emberekhez és körülményekhez való vonatkozásait sorra-vesszük.

Ha egy nő regényében az „ideális férfi" szerepel: nagy nőhódító,

tökéletes családfő, bátor és határozott cselekvő, bármihez kiváló

tehetsége van, de nem tudjuk, a sok kiválóság hol fér el benne, mert

lénye nem több, mint egy felöltöztetett férfi-arcú fabáb a ruhaüzlet

kirakatában. S a férfi regényében szereplő „ideális nő" csupa

rózsaszín finomság és arany okosság, de egyetlen igazi vonatkozása,

hogy tűzön-vizen át szerelmes a férfi-hősbe, akivel önkénytelenül

azonosítja magát az író is, az olvasó is; oly talajtalanul libeg a

világban, mint a karácsonyi képeslapok édeskés angyalkái.

Melyik ér többet: a nő, vagy a férfi? Mindegy. Bármelyik elérheti a

legvégsőt: a teljességet. De mindegyik más módon: a férfi saját zárt

lényét fejleszti egyre nyitottabbá, teljesebbé: a nő, mint egy puha

melegség, száll a végső, puha, meleg fészekbe.

Kétféle óhaj

„Gyere velem repülni" – szól a darázs a virágnak.

„Tapadj az ágra mellém" – szól a virág a darázsnak.

Ifjak és vének szépsége

Az ifjú arc, váltakozó vidám és szomorú tündéreivel: mozgalmas,

szikrázó, örvénylő, csábító szépség.

Az öreg arc, szilárd formáival, a ráncok egyenletes hálózatával:

nem csábító, önmagában-való, fenséges, nyugodt szépség.

A mai embert az érzékiség rángatja, csak a csábító-szépet ismeri s

az öreg arc hatalmas szépségéhez kevésnek van szeme.

S többnyire el is rútítják ifjú arcukat, nemiségük plakátját

formálják belőle; s elrútítják öreg arcukat is, mert a fiatalság

nyomorúságos roncsát őrizgetik rajta.

A szépség

A természetben mindig szép formák és szép színcsoportok vannak.

Nézz meg egy férget, vagy egy darab trágyát: annak is szép színe és

formája van.

Ha az ember a természettől valamit elvon, hogy saját kivánalma

szerint alakítsa: az eredeti szépséget többé-kevésbé háttérbe szorítja

rajta, s néha szépet, többnyire rútat formál belőle.

A természet a végtelen alkotó végtelen szépségét hordja. Az emberi

készítmények a véges alkotók különböző szépségű művei.

Beszélgetés-foszlányok a szépről

Illés Árpád festő barátomtól hallottam:

– A természetben nincs semmi ízléstelen. Sőt: még az emberi

ízléstelenséget is helyre-javítja. Nézz meg egy villamoskocsit:

sárgára kent, otromba skatulya. De ha a hegyről nézed a várost, a

színek egymáshoz illeszkednek és a mozgó kis sárga villamosok is

gazdagítják a látványt. Vagy vegyél egy ronda csillárt, amílyet a

legtöbb polgári lakásban láthatsz: vidd ki az erdőbe, ásd el a földbe

a gyökerek közé, menj érte néhány hónap múlva és meglátod, hogy a

természet megszépíti, amennyire csak lehet.

Tőle és más festőktől hallottam ezt is:

– Érdemes szemlélgetni a nyirkos, romló falakon alakuló foltokat,

repedéseket. Szebb rajzok, szebb színcsoportok nincsenek sehol. A

foltok tömör, vagy szétkuszálódó formái, a repedések vaskos, vagy

ezer-szálkájú vonalai oly teljes harmóniájúak, amit az emberi művészet

csak a legtisztább korszakaiban ér utól. S a legtöbb-változatú

színnek, a szürkének zöldes, kékes, sárgás árnyalatai, vörösek, tompa-

zöldek, rozsda-színek, mindig egyszerű és hatalmas harmóniában. De az

emberi szem vásári lim-lomhoz szokott és nehezen igazodik az isteni-

széphez.

A remekmű

Az alkotás lehetősége megvan az emberben és eszközeiben, de a

művészi alkotás emberfölötti csoda.

Azt, ami a szép műveket széppé teszi, a jelenségvilág tényei közt

hiába keressük. A remekművek lehetnek egyszerűek, bonyolultak,

rendezettek, szeszélyesek, tökéletesek, kezdetlegesek; éppígy a

kontár-művek is. Csak épp a remekműben megvan az a csodálatos

delejesség, mely a kontárműből hiányzik, s amelyet a jelenségvilág

körülményeiből nem lehet levezetni.

A remekműben, az alkotó és műélvező képzelet közvetítésével, az

időtlen dereng át az időbeli világba.

A versről

Olvass verseket oly nyelveken is, amelyeket nem értesz. Ne sokat,

mindig csak néhány sort, de többször egymásután. Jelentésükkel ne

törődj, de lehetőleg ismerd az eredeti kiejtésmódjukat, hangzásukat.

Így megismered a nyelvek zenéjét, s az alkotó-lelkek belső zenéjét.

S eljuthatsz oda, hogy anyanyelved szövegeit is olvasni tudod a

tartalomtól függetlenül is; a vers belső, igazi szépségét, testtelen

táncát csak így élheted át.

A teremtő képzelet

A képzelet köti össze az időbelit az időtlennel, éppezért tartalmai

felemásak: időbeli, változó megjelenési módjuk és időtlen, változatlan

lényegük van. A képzelet tartalmainak: egy vallási fogalomnak,

erkölcsi törvénynek, művészi alkotásnak megjelenési módja változik,

előbb-utóbb el is pusztul; lényege nem-keletkezett és nem-múló.

A vallásokat, mítoszokat, jóslási módszereket az emberi képzelet

teremti, akár a műalkotásokat. Ami nem jelenti érvénytelenségüket;

sőt: érvényüket jelenti. Mert a képzelet, ellentétben az érzelemmel és

értelemmel, nem az időbeli világ esetlegessége szerint működik, hanem

az időtlennek törvénye szerint.

A gondolatok visszája és színe

Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit

gondoltál, megteremtetted.

A természet a természeti-világban alkot, a lélek a lelki-világban.

Ha egy ruhát, bútort, akármit készítesz, előbb kigondolod, vagyis a

lélek világában megalkotod, s csak aztán készíted el a természeti

világban is, természetbeli eszközeiddel. Igazi alkotásod nem a

természetben, de a lélekben lévő; egyik előbb-utóbb szétromlik, másik

belérögződött a keletkezésének perceibe. S aki nem a jelenben és nem

az időben létezik, hanem az idő egészét áthatja: nézi alkotásodat.

A tárgyak visszája és színe

A jelenségvilágban Isten csak eszme; Istenben a jelenségvilág csak

lidérc.

A dolgok érzékelhető mivoltában nincs jelen az Isten. A dolgok

visszájukat fordítják az érzékelés felé és színüket az Isten felé.

Isten jelen van a dolgok közös lényegében, de nincs jelen a dolgok

sokfajta érzékelhető megnyilvánulásában, hol a tünemények serege

hullámzik.

A lét visszája és színe

Nincsen két világ, csak egy, mely külső érzékelő képességünk felé a

változó tünemény-sort, belső felismerő képességünk felé az állandó

lényeget mutatja.

Az időbeliben, változóban az érzékelés igazít el, az időtlenben,

változatlanban pedig a képzelet.

Aki elmerül önmaga alap-rétegébe, a változatlanba: ezt akárhányszor

is megismétli, a változatlant akármennyire is megismeri, mégsincs róla

semmi érzékelése. Amit ott megismer: nem tapasztalja, hanem képzeli;

csakhogy a változatlan éppúgy vezeti a képzeletet, mint a változó

tünemény-sor az érzékelést.

Érzéki tapasztalat csak a változóról, szilárd tudás csak az

állandóról lehetséges. A lényegről nincs semmi érzéki tapasztalat,

csak belső felismerésen alapuló tudás; a tüneményekről nincs semmi

szilárd tudás, csak ideiglenes ismeret.

Ha a változó „van", az állandó csak eszme; ha az állandó „van",

a változó csak lidérc. „Öröklét van" és „öröklét nincs", „Isten

van" és „Isten nincs", egyformán érvényes, aszerint, hogy az

állandóból, vagy a változóból nézed-e.

Hármas-tükör

A határok-közti léleknek érzékelhető, ami tagolt; s eszme, ami

tagolatlan. A határtalan léleknek felfogható, ami tagolatlan; s

tünemény, ami tagolt. A teljes léleknek csonkaság, ami tagolt, vagy

tagolatlan; s valóság, ami túl van a megnevezhetőn.

Nevezhetők és nevezhetetlen

Asztal és nem asztal, hosszú és rövid, jó és rossz, örök és mulandó

– A kettős Nevezhetők tökéletesen vezetik az embert. És aki túllát

rajtuk: megpillantja a Nevezhetetlent.

Ahogy a nappal és éjszaka feleződik a földgolyó körül, a nevezhető

kettősségek éppúgy feleződnek a különlévő lélek körül. Az alvásban,

halálban és elmélyülésben nincs nappal és éjszaka, és ahol megszűnik a

különlét, ott megszűnnek a nevezhető kettősségek is.

Fehér trilógia, I.

„Én vagyok a változó és én vagyok a változatlan." Aki nem tudja:

a teremtést méltán kegyetlenségnek érezheti.

Fehér trilógia, II.

A változó kínja a változatlan belégzése. A változó öröme a

változatlan kilégzése.

Fehér trilógia, III.

A nyugalom szakadatlanul megvalósul a küzdelemben. A valóság

szakadatlanul énekel a látszaton keresztül. Az ének szakadatlanul

elpihen a változatlanban.

Tér és pont

Egyetlen pont sem fér el a térben. A tér csak az érzékek részére

tűnik határtalannak; tulajdonképpen szűkebb mint a pont.

Ami határtalan: kiterjedéstelen; ami kiterjedéstelen, abban a

végtelen nagyság és végtelen kicsinység ugyanaz.

Isten nemcsak végtelen nagy, de végtelen kicsiny is: nincs az a

parány, melyben teljes-mivoltában benne ne rejlene.

Isten és a mindenség egyetlen ponton belül van.

Idő

Tapasztalod a napok és évszakok váltakozását: ez a külső idő,

melyet az óra egyenletes mozgásával mérhetsz.

Tapasztalod személyed testtelen tartalmainak változását: ez a belső

idő, melyhez mérőeszközöd nincsen, a külső időhöz képest hol gyorsan,

hol lassan múlik.

Belső idő játszódik le az állatban, növényben, ásványban is, ahogy

változó jelenségeik a változatlan létezésre árnyék-csipkékként

rávetődnek.

Az élettelen erők működésének egymásutánja: világfolyamat-idő.

Az emberiség egyetemes áramának hullámzása: történelmi idő.

Ezek mind jelenség-idők, csak a változó és véges tünemények

sorozatából alakulnak. Más természetű a teljes-idő. mely a

változatlan, végtelen isteni működést tartalmazza. A világteremtés,

világfolyamat és világvég a teljes-időben rejlik; a jelenség-időben a

vég nem fog elérkezni soha, ahogy a teremtés nem történt benne

semmikor és ahogy a létezés sem fér bele, csak annak számtalan

keletkező-pusztuló megnyilvánulása. A jelenség-idő minden percében

egyformán jelen van a keletkezés, folytatódás, pusztulás, mint véges

mása a végtelen teremtésnek, létezésnek, itéletnek; de a teremtés,

fönnmaradás, végitélet nincs meg benne. A jelenség-idő nem végtelen,

mégsincs kezdete és vége, akár a körnek. A teljes-időben a teremtés a

kezdet, a fönnmaradás a közép s az itélet a vég, s ezek benne éppúgy

egybeesnek, ahogy a pontban egybeesik a plusz- és minusz-végtelen s a

kettő közti végtelen távolság. A teljes-idő, mit minden változatlan-

végtelen, pont-szerű; s a számtalan fajta jelenség-idő közelebbi vagy

távolabbi körként övezi.

Az eszme-idő

A teljes-idő mása a jelenség-időben: az eszme-idő. Egy ember élete

az eszme-időben nem a születéssel kezdődik és nem a halállal végződik.

Homályos, felelőtlen perceid az eszme-időben mindig „ifjúkoriak",

érett, felelős perceid pedig „öregkoriak", független attól, hogy

húsz, vagy hetven éves korodra esnek-e.

Az eszme-időben az egy-ember élete mindig a gyarlóbbtól a különb

felé halad, az emberiség élete pedig a különbtől a gyarlóbb felé. Mert

mindig csak az egy-ember emelkedik az életbeli állapot fölé; az

emberiség egésze alaktalan tömeg, mely elsötétül.

Az emberiség négy fő-korszaka az eszme-időben:

Első az Aranykor. Az emberekben a változatlan alap-rétegük tiszta,

világos és a változó tényezők minden nehézség nélkül, önkénytelenül

köréje-rendeződnek. Az emberélet csöndes-derűs, egyszerű, titok-

nélküli, teljes összhangban a testtelen erőkkel és a természettel.

Második az Ezüstkor. Az emberekben különválik a változatlan alap-

réteg s a változó személyiség. Az öröklét háromféleképpen sugárzik át

a mulandóba: mint létezés, feltétlen érvény, igazság; mint az időbelit

az időtlen felé vonó jóság; s mint az előbbi kettőnek formai

tényezője, szépség. Az emberéletet a képességek burjánzása jellemzi, a

nagyobb nehézség nélkül elérhető óriás-eredmény. Az égi segítség

megsokszorozza az emberi-erőt, s az ember nem mindig annak

szolgálatára fordítja erejét, akitől kapta. Az Ezüstkor lázadó embere

oly hatalmas, hogy a testtelen erők csak súlyos, váltakozó harcokban

bírják legyőzni.

Harmadik az Érckor. Az emberekben a változatlan és változó közti

kapcsolat meglazul, folytonos erősítésre szorul. Az igazság, jóság,

szépség már nem magától-értetődő, hanem keresni kell. Az igazság

keresése a tudomány, a jóságé a törvény, a szépségé a művészet. Az

Érckor embere szívós, szorgalmas, bátor, szenvedélyes, jussából nem

engedő, bosszúálló; makacs szorgalmával többnyire eléri az eredményt.

Ha fellázad: ereje kevés ahhoz, hogy veszedelmessé válhasson, de oly

szívós, hogy a testtelen erők csak tűz-vízáradattal bírják letiporni.

Negyedik a Vaskor. Az emberekben nincs többé kapcsolat a

változatlan és a változó között, legföljebb villanásképpen,

álomszerűen. Csak a változót ismerik s a változatlan iránti érzéket

elveszítik. Teljesen a tér és idő bontott jelenségvilágában élnek s

azt, ami bontatlan, tér- és idő-fölötti: Istent, az öröklétet, a

testtelen erőket, mind a térben és időben képzelik el külön-külön, a

mozgalmas jelenségek mintájára: ezzel az emberi ős tudás zűrzavaros

mesévé válik. Némelyek látják ennek a mesének képtelenségét, ezért

Istent és a lélek halhatatlanságát s a túlvilágot tagadják; mások,

gyávaságból, mindenáron hinni akarnak a lehetetlen mesében. A Vaskor

tragédiája, hogy a vaskori ember balga, ha hitetlen és mégbalgább, ha

hívő. Az igazság, jóság, szépség felé törekvő jószándék többnyire

megvan, de éppoly reménytelen, mint a szárnyaszegett madár repülése.

Az igazságot felváltja százféle nézet, a tudományt az adat-bogarászás

és népszerűsítő tömeg-művelés. A jóságot felváltja az érzelgősség,

mely, míg egyfelé könnyekig meghatódik és cukrot-mézet osztogat,

másfelé gyűlölködik és könyörtelenül vetkőztet. A törvényt felváltja

mindenféle rendelet, melynek az erkölcshöz semmi közük, a vezetőség

érdekéből fakadnak; ha változik az uralkodó-párt, akkor amiért egy

nappal előbb börtönben ültél, most ugyanazért a húsosfazék mellé

kerülsz, és amiért egy nappal előbb kitüntetést kaptál, most

ugyanazért felakasztanak. A Vaskorban csak őrök és rabok vannak, s

minden rendszerváltozáskor e két kaszt megcserélődik. A szépséget

felváltja a kivánatosság, a művészetet a szórakoztatás és

lakásberendezési lim-lom. A Vaskor embere amílyen erőszakos,

ugyanolyan tehetetlen; mindent szervez, rendez, irányít, de csak

kuszaság lesz belőle; minden, amiből építeni akar, kátyúból van.

Sohasem fordul a felső hatalom ellen, hiszen nem is ismeri;

kipusztításához nem kell vízözön: ha feléli lehetőségeit, tönkremegy.

E négy korszak az eszme-időben létezik, nem a történelmi időben; de

a történelmi idő minden szakasza viseli e négy korszak valamelyikének

bélyegét.

Vizsgáld meg, hogy te magad az Arany-, Ezüst-, Érc- vagy

Vaskorszakba tartozol-e.

Kérés

„Add vissza mértékét az embernek." Vedd imádba.

Negyedik rész: A szárny

Útravaló

Ha arra törekszel, hogy az örök mértéket kövesd: ne botránkozz

azokon, kik nem erre igyekeznek, hanem törekvéseik ingadozva ágaznak a

sokféle véges és változó mérték között. Ne azt nézd, hogy mijük

nincsen, hanem hogy mijük van; mert még a legnyomorultabbnak is van

olyan lelki kincse, mely belőled hiányzik. Kifogásolni, fölényeskedni

bárki tud; tanulj meg mindenkitől tanulni.

Ne várj csodát

Ne várj csodát. Mert a csodás ígéret teljesül, anélkül hogy csoda

történne.

Ha az élet-fölötti, különlét-fölötti világba akarsz hatolni,

illetve élet-fölötti, különlét-fölötti, valódi lényedbe (itt az „én"

és „más" szét nem választható): vigyázz, hogy a valóság helyett

káprázatokba, „csodákba" ne keveredj. Ez ellen gyakori ima, gyakori

önvizsgálat a védelem. Sehol olyan szükség éberségre és józanságra,

mint itt, ahol az életbeli mértékek nem alkalmazhatók.

Ha meg akarod ismerni időtlen alap-rétegedet, előbb meg kell

küzdened a rája-rétegződött időbeli személyeddel, mely az alapot

elfedi előled. Bontsd szét személyedet és szemléld, mint idegent. Ne

maradjon benne semmi rejtett, vizsgálatlan, tudatalatti. Ne maradjon

benne semmi olyan, amihez ragaszkodsz, vagy amitől utálkozol, mert a

ragaszkodás is, utálat is hamisít.

Az önvizsgálat legegyszerűbb módja az imádság. Ha imádban Istennek

gyónod meg hibáidat, ezzel bejárod személyednek minden zegét-zugát,

mert az ember, imájában, őszintére-vetkőzik Isten előtt; önmagának

folyton hazudozik, de Istennek nem mer hazudni. S ha Isten segítségét

kéred, ezzel a személyed alatt ismeretlenül rejlő segítőket sorra

működésbe hozod.

Az elmosódó határok

Aki elkezdi lebontani egyéniségét, mindjobban elveszti a határt

saját és mások lelke között. Ha embertársa szemébe néz, megérzi annak

érzéseit és felismeri: „ez is én vagyok"; ha egy kutyát megsimogat,

megérzi annak egybemosódó világát: „ez is én vagyok"; ha egy bútort

hosszabban érint, átveszi annak tagolatlan csöndjét: „ez is én

vagyok". Saját lelke már nem csak az övé s mindennek lelke az övé;

minden átlátszó, mintha kristályból volna; egyszerre mérhetetlenül

gazdag, teste-lelke felfrissül és egyforma örömmel tölti el a munka,

pihenés, társaság, magány.

A kulcs kettőt fordul a zárban

Bontsd szét személyedet és beléd tódul a világ.

Bontsd szét a személyeddé vált világot és beléd tódul a teljesség.

Angyalok

Ha bensőd tartalmait elrendezed; ha különválasztod magadban

személyed változó, múló elemeit és lényed változatlan, örök világát: a

múló elemek úgyszólván tárgyakként, növényekként, állatokként

mutatkoznak előtted, s az örök világ tényezőivel érintkezni tudsz.

Egyszercsak észreveszed magányodban, hogy száj és fül használata

nélkül valakitől tanulsz; és eleinte nem tudod, hogy képzelődsz-e,

vagy egy testtelen lény ereszkedett le hozzád. Láthatatlan tanítód nem

káprázat, nem is hozzád-ereszkedett szellem, hanem a személyed alatt

rejlő végtelen áramok valamelyike. A végtelen áramok a személyiség

formálói és vezetői, melyek a személyiség áttörése után hozzáférhetők

és kikérdezhetők. Bárki érintkezik velük, csak nem mindenki tud erről;

az intuíció, az előzmény-nélküli hirtelen felismerés, mindig a

végtelen áramok valamelyikének sugallata.

A személyiség-mögötti végtelen áramokat a keresztények angyaloknak,

az ógörögök isteneknek, az indek déváknak nevezik. Kifélék ezek az

angyalok, istenek, dévák? Nem személyek; a mindenséget átható lélek-

erők; nem is saját lényünkön kívül levő és hozzánk leereszkedő

szellemek, de nem is saját lényünk alkatrészei, hanem a személyiség

burka alól feltáruló meztelen lélek erői; a léleké, mely nem „az én

lelkem" s nem „külön lélek", hanem a „lélek", határtalanul.

Az egyéniségbe-süppedt mai ember elvesztette az angyalokról való

tudást; nem hisz a levegőből leereszkedő láthatatlan szárnyasokban és

ebben igaza is van. Csakhogy nem tud arról, hogy személyisége és lelke

nem azonos; arról, hogy időbeli személyisége mögött rejlik a nem-

időbeli lélek, mely nem valakinek a lelke, hanem tagolatlan,

határtalan; s a léleknek különféle megnyilvánulásai az angyalok; úgy

rejlenek benne, mint a színek sokasága a színtelen napsugárban. S aki

múló személye alá hatol: érintkezésbe lép az angyalokkal, ahogy a

börtönablakot kitörő rab érintkezésbe kerül a tiszta levegővel.

Vannak másfajta angyalok is: egy táj, egy család, egy nemzet

angyala és még sokféle. S vannak ördögök is. Az angyal, vagy ördög nem

személy, de nem is jelkép. Ha bármely megnyilvánulásodban észreveszed

azt, ami benne nem időbeli, nem zárt, nem saját: ez az angyal, vagy az

ördög.

Egy-egy általános-emberi gyarlóság: a kapzsiság, könnyelműség,

fösvénység, stb. éppúgy nem zárt és nem egyéni, akár a lélek.

Pazarlótól pazarlóig, fösvénytől fösvényig láthatatlan áram vezet, nem

a térben, mégis szinte kitapinthatóan: ez az áram az ördög.

Angyal és ördög közt éppúgy nem lehet éles határt vonni, mint jó és

rossz ember közt. A személyiséged mögötti végtelen áramok, ha hozzájuk

férkőzöl, angyalként, ha az élet salakjait föléjük halmozod, ördögként

viselkednek.

Tündérek, manók

Az állat-, növény-, ásvány-fajok angyalai és ördögei: a tündérek,

manók. Nem lények; nem az időben, hanem a változatlanban vannak.

Figyelj meg egy fölrebbenő verébcsoportot: ami a szárny-

zizzenésükben nem a természeti hang, de valami édes együgyüség: ez a

verébcsapat tündére. Vagy figyelj meg egy diófát: ha tépázod,

kelletlenül és viszolyogva adja gyümölcsét; s ha szeliden,

tisztelettel közeledsz hozzá, szívesen adakozni kezd és megpillantod a

lefosztottnak látszó alsó ágakon a leg-elérhetőbb és addig észre nem

vett diókat: ez a diófa tündére.

Az érzékfeletti érzékelés

Aki a személye mögötti végtelen áramokhoz hatol, lassanként

észreveszi, hogy testi érzékszervei sajátságos módon megtoldódtak.

Akire szemeddel, füleddel, vagy bárhogy, erősen ráfigyelsz, annak

alkata és jelen-állapota szinte tükröződik benned, s a futó, vagy

tartós jelenségeké is. Ha valakivel beszélsz, nem csak a szavait fogod

fel, hanem azt is, mi lényéből árad; s azt hiszik, hogy gondolatolvasó

vagy. És mindaz, ami benned így tükröződik, mintha szines volna;

nemcsak a szemed lát szineket, de egy belső, rejtett szemed is.

Az élettelen tárgyak lelke sötétlila, a növényeké zöld, az állatoké

sötétsárga, barna, vörhenyes. Az eltompultság barna, a lelki gazdagság

a szürkének élénk világos színekbe játszása. A mozgékony lelkek színe

halványabb, tagozottabb, változóbb, a nehézkes lelkeké sötétebb,

egybemosódóbb, állandóbb. A gyermeklélek alapszíne, mint a fénylő

gyöngyház; a férfié hideg szürkéskék, mely többnyire megsötétűl,

megfakúl, elbarnul, elvörösödik; a nőé lilás-piros és ez legtöbbször

igen korán elhajlik a hervadt szirom színe felé. Az a kevés ember, aki

úgy öregszik, hogy vénsége nemes kiszáradás, nem pedig kényszerű

elfakulás: csupa érces szín, ezüst, bronz, arany.

A lelki színes-érzékelés tulajdonképpen akárkinél megvan, csak nem

mindenki ügyel rá és nem mindenki fejleszti magában. A fellobbanó

haragot az ember vörösnek érzi, a tehetetlen dühöt méregzöldnek és

élénk citromsárgának, az ábrándozást lilának és rózsaszínnek, a széles

jókedvet pirosnak, a csöndes derűt fém-fényűnek, az unatkozást

fakószürkének, a bánatot sötétkéknek, a reménytelenséget feketének.

Az értelem fokozatai

Az értelem úgy gondolkozik, hogy a gondolatokat szó-sorozattá

öltözteti. Aki értelme mögé, a végtelen áramok világába hatol, itt más

gondolatformához jut, mely „angyali értelem"-nek nevezhető: a lelki

tartalmak nem szavakként, hanem álló és mozgó alakzatokként jelennek

meg egy másvilági térben; itt nem vidám, szomorú, kellemes,

kellemetlen gondolatok vannak, hanem gömbölyded, szögletes, sima,

redős, egyszínű, tarka gondolatok. Megnevezhetetlen élesség és

tompaság, ragyogás és homály együttese borít mindent, mely leginkább

„hangtalan zené"-nek nevezhető; ez az angyalokból áradó zene, a

szférák zenéje.

S a végtelen áramokon túl, a teljességgel-egyesülésben megint más a

gondolatforma: ez az „isteni értelem", melyben a gondolkozó,

gondolattárgy és gondolat azonos.

A legfelső élmény

Valahányszor mentesülni tudsz körülményeidtől: határtalan

ragyogásként kibontakozik benned a végleges állapot, melyben azonos az

élet és halál.

A végső ajándék: mozdulatlan tánc, ízen-túli édesség, mely semmivel

sem mérhető.

Az alkalmatlan kísérő

Aki a teljességet elérni akarja: a legmakacsabb akadék, mely

bogáncsként rácsipeszkedik: a hiúság. A teljességhez tudatosan

közeledő ember kiválónak, felsőbbrendűnek érzi magát. S amíg

felsőbbrendűségi érzése megvan, egyénisége nem bír szétoldódni, hiszen

felsőbb- vagy alsóbb-rendű csak az egyén lehet, a teljességben

nincsenek különbségek. A teljességhez vivő út nem a kiválóaké, hanem

minden külön-levőé: ezen az úton halad valamennyi, ha nem is tud róla.

S ha különbnek érzed magadat azoknál, akik még az út elején vannak, s

magadnál különbnek azokat, akik már célbajutottak: be hagyod csapni

magadat az idő káprázatától; hiszen hogy valaki az út elején, közepén,

vagy végén van-e, csak dátum-különbség.

A hírvágy

Ne kivánd azt, amit általában hírnévnek, dicsőségnek neveznek: mert

a híres emberek kirakatban tarkállanak, mint egy halom sütemény s a

kiváncsiság légy-felhőként lepi és mocskolja őket; a hírnév nem

dicsőség, hanem nyomoruság és megaláztatás.

Ne kivánd azt, amit általában örök hírnévnek, halhatatlanságnak

neveznek: mert semmit sem érsz vele, ha emléked holtod után is

megmarad a jövő nemzedékek emlékezetében, mint összeszáradt múmia a

piramisban. Amit a nagy emberek halhatatlanságának mondanak, nem örök

élet, még csak nem is örök emlékezetesség, hanem pár-száz vagy pár-

ezer évvel későbbre halasztódó feledés. Figyeld e lassúbb feledésre

jutottakat: szikkadt, porosodó változatlanságuk míly félelmetes.

Királyi csend az övék, arany és ezüst kripta-csend. Nem az életük,

hanem a haláluk nyúlik évszázadokra, vagy évtízezredekre.

Dicsőségedet és halhatatlanságodat ne embertársaidtól reméld, mert

benned van, vagy benned nincsen. Az európai ember nem akar akkora

lenni, hogy létének teljes lehetőségét betöltse, csak mint egy jókora

világítótorony, mely eltűnik az éjszakában. Ne elégedj meg a

mérhetővel, csupán a teljes nagyságra törekedj.

Haláltánc

Akinek elvei, vagy tehetségei vannak, általuk kiválónak érzi magát;

aki egy szemétdombot összekapart magának, vagy akit dicsérnek,

kiválónak érzi magát. Ismerd fel, hogy a fülemüle jól énekel, a kutya

jól ugat, a bárány jól eszi a füvet, az ember a bárányt és a fű az

emberhullát: minden a helyén van, minden tökéletesen táncolja a maga

táncát és kiválóság nincsen.

Az összhang teljes és megzavarhatatlan. A sok külön-levőnek mind

önálló igényei vannak, melyek az összhangot megzavarnák: ezeket a

haláltánc körforgása hozza összhangba. Ne kiválóságra törekedj, hanem

igyekezz az összhangot önmagadban megvalósítani, minden önálló

igénytől mentesülni s akkor a haláltáncból kimaradsz.

Aki boldogságot kiván, mindig rohan és rohanása az összhangba

simul. Aki összhangot kiván, boldog.

Vetkőzés

Irmagját se tűrd magadban semmiféle érvényesülési szándéknak. Mert

ahogy előbbre törtetsz az életben, úgy csúszol vissza önmagadban.

Ne törekedj kiválóságra. Ez azonban nem jelenti, hogy képességeidet

elhanyagold. Önmagadban akkor jutsz előbbre, ha képességeidet mennél

teltebbé s összecsengőbbé teszed; mindegy, hogy képességeid mekkorák:

fő, hogy a tőled telhető legjobbat formáld belőlük és általuk.

Képességeid a paripák, melyek a végső házig visznek; de a házba

csak úgy tudsz belépni, ha fogatod kívülmarad. Minden képességnek

mérete van; s a végső kapun csak az fér be, ami mérhetetlen: a lélek

maga.

Meztelenség

A teljességet elérni végtelenül könnyű és végtelenül nehéz. Oly

könnyű és oly nehéz, mit ezt a három szót kimondani hazugság és

öncsalás nélkül: „Teljesen tiszta vagyok." De vannak, igen kevesen,

egyszerű szegény emberek, kik anélkül, hogy törekedtek volna rá és

anélkül, hogy tudnának róla, a teljességet birtokolják. Minden

érzésük, gondolatuk, szándékuk tiszta, minden jó nekik úgy, ahogy

éppen kinálkozik; ha veszíteniök kell, vagyontárgyat, egészséget,

családtagot, életet: abba is nehézség nélkül belenyugodnak. Életük

csöndes-vidám, békéjüket nem sértheti senki és semmi. Szavaikból nem

sokat meríthetsz, de lényükből magát a mindenséget.

Ezek a békés, boldog emberek nem fognak a teljességbe, a mennybe

jutni: máris ott vannak, nincs az a hatalom, mely valamit is adhatna

még nekik, vagy elvehetne tőlük. Végtelen magas hegyen élnek, ahonnan

nincs tovább.

Mindentudó, mindenható, mindenütt-jelenvaló

Az egyéniségétől megszabaduló ember közös az Istennel. A

mindentudóval, mindenhatóval, mindenütt-jelenvalóval.

Az egyéniségétől megszabaduló ember nem úgy mindentudó, hogy meg

bírná mondani, mennyi pénz van egy csukott pénztárcában, s hogy a

holnapi hírlapot már ma ismerné, s hogy akármílyen kérdésedre biztosan

tudna felelni. Ami az embereknek mindentudásként tűnne: véghetetlen

adat-tár; a mindentudás nem halmaz, csak éppen annak tudása, mely az

„egy"-nél is egyszerűbb.

Nem úgy mindenható, hogy a kenyeret kaláccsá bírná változtatni; s

talán meg sem emelheti azt a zsákot, melyet egy zsákhordó könnyen

cipel. Ami az embereknek mindenhatóságként tűnne: az életbeli

sikeresség véghetetlenné növelése. Úgy mindenható, hogy amíg

hétköznapi munkáját végzi, lényének mélyén az Isten tett-nélküli,

teljes működését viseli.

Nem úgy mindenütt-jelenvaló, hogy ha Nagyfüzesen van, jelen volna

Kisfüzesen is. Ami az embereknek mindenütt jelenvalóságként tűnne: a

tér teljes betöltése. Úgy mindenütt-jelenvaló, hogy elér a létezőig, a

kiterjedéstelen pontig, mely mindent magába-foglal.

Hullámok és tenger

A hullámokat az számlálja, aki sötétben hallgatja a hullámverést,

és nem az, aki látja a tengert.

Ötödik rész: A kristály

Találkozás egy ifjúval

Jobb a hegyen lakni, mint a völgyben. De mílyen gazdag a völgy is,

lelkem, mílyen gazdag.

Egy alkalommal egy fiatal szekerest figyeltem, nem a szememmel,

csak a fülemmel, mert deszkafal volt köztünk. Régebbről ismertem őt:

tizenhat éves legényke, együgyű, tele az érzékek gabona-szín

derengésével, mely valami ronthatatlan vígsággal öntötte el; amit

megkívánt, ellopta, ha tehette, anélkül, hogy cselekedete rákérgesült

volna; a szigorú hatalom tőle éppúgy nem kérdezte, mit honnan és miért

vett, mint a madártól. Ezt a suhancot figyeltem én fülemmel; idősebb

szekerestársával beszélgetni akart, soká noszogatta, de az nem felelt,

csak aludt. Erre a legényke dalra zendített: „Iszom, mindig iszom;

haragszik érte a feleségem..." Dehogy volt itala, dehogy volt

felesége. Csak vágya volt; a vágy lehúz, mondja a bölcsesség; őt mégis

emelte a vágy, hiszen nem volt honnan lehúzza, hiszen ő mindenestől a

földön állt. És vágya nemcsak az italig röpítette, nemcsak a

feleségig, de még azon is messze túl, mikor már régi veszekedő házasok

s az asszony pöröl az italért.

Az angyal sem tud nagyobbat repülni, mint amekkorát ez a hím

bogárka repült egyik fűszáltól a másikig.

Teljes gyönyörűség

Hogy míly tökéletes-ragyogású az élet minden dolga, csak az tudja

igazán, aki már nem óhajtja őket. Egy rablógyilkos, mikor

irgalmatlanul végez áldozatával: oly közösségben van vele, mint még az

ágyasa sem, soha; anélkül, hogy tudná, nem az áldozatát öli meg, de

önmagát; aki ezt felfogja, nem iszonyodik tőle, hanem megtelik

áhítattal. Vagy gondolj a kufárra, ki rakásra gyűjti a pénzt, mintha a

felgyűlő vagyon valahová vezetne, valahol elegendő volna: a

lehetetlennel harcol, egy parány szembeszáll a mindenséggel. S hogy a

nők mílyen szépek, csak az tudja igazán, aki már nem vágyik rájuk:

ahogy egy csont szépségét, finom tagozatát nem a kutya látja, mely

rágni kivánja, hanem az ember, aki nem akarja rágni.

A nagy látvány

Fényes arc néz az erdő-borította völgyre. A tengerszem asszonyként

felel.

A rossz létjoga

Mindenki pokollal táplálkozik, még akkor is, ha menny felé

növekszik.

Az értelmét-adó s a lényét-adó

„Nő vagyok", sugározza a virág; „virág vagyok", sugározza a nő.

„Férfi vagyok", sugározza a termő fa törzse; „termő fa törzse

vagyok", sugározza a férfi.

Ha faggatni akarod: a rózsa eltűnik illata, színe, formája mögött;

a gyümölcsfa kitárul. Ha élvezni akarod: a rózsa kitárul; a gyümölcsfa

eltűnik gyümölcsei mögött.

Három vízszintes, egy függőleges

Egyetlen érzés mindent elhomályosít. Egyetlen hang mindent

elsüketít. Egyetlen szó mindent eltakar. Mégis: érzésen, halláson,

beszéden át vezet az út.

Párbeszéd

„A jázmin gyengéd-e, vagy bennem van-e a gyengédség, mit a jázmin

felidéz? A kökörcsin alattomos-e, vagy bennem van-e az alattomosság,

mit a kökörcsin felidéz?" „A külső és belső lényegében ugyanaz."

„A porszem kicsiny-e, vagy bennem van-e a kicsinység, mit a

porszem felidéz? A hegy nagy-e, vagy bennem van-e a nagyság, mit a

hegy felidéz?"

„A külső és belső lényegében ugyanaz."

Genesis

A lámpa nem látja önmaga fényét. A méz nem érzi önmaga édességét.

Metamorphosis

A szivárványhíd az egyetlen, ahol angyalok és ördögök úgy járnak-

kelnek, hogy alig lehet szétismerni őket.

Apocalypsis

Kiknek nevük a ruhájuk, fejüket szárnyuk alá rejtik, visszabújnak

álmaikba.

Tíz erkély

A teljes lét: élet-nélküli.

A teljes öröklét: idő-nélküli.

A teljes működés: változás-nélküli.

A teljes hatalom: erő-nélküli.

A teljes tudás: adat-nélküli.

A teljes bölcsesség: gondolat-nélküli.

A teljes szeretet: érzés-nélküli.

A teljes jóság: irány-nélküli.

A teljes boldogság: öröm-nélküli.

A teljes zengés: hang-nélküli.

Összefoglalás

Van valami, mely változatlan –

Mindennek lényege ez a változatlan –

Ha minden esetlegestől mentesülök: nem marad belőlem más, csak a

változatlan.

Az igazságról

A szavak különlévők és gyöngysor-szerüek, a dolgok összefüggők és

halom-szerüek. Ezért a szavak és dolgok csak súrolják egymást.

A gondolat összetett és kimondható, az igazság egyszerű és

kimondhatatlan. Igazságot csak beszéd nélkül tudhatsz meg, tehát csak

önmagadtól. Tedd alkalmassá lelkedet arra, hogy az igazságot tudhasd

benne.

Befejezés

Amit itt olvasol: több mint világnézet és kevesebb mint vallás.

Több mint világnézet, mert általa a dolgokat nem valamely irányból

látod, hanem közös gyökerüknél tapintod.

Kevesebb mint vallás, mert nincs benne szó az isteni

misztériumokról, melyekről csak jelképekben lehet beszélni. Nincs

benne szó Krisztusról, a testet öltött Istenről, aki szakadatlanul

meghal és poklot jár az emberért.

Az itt-mondottaknak nem az a rendeltetésük, hogy elhidd őket, hanem

hogy igazi lényedre, igazi világodra eszméltessenek.

`Csönge, 1944-45`

-Weöres Sándor: A TELJESSÉG FELÉ-

- forrás:terebess.hu -

- - - - - - - 

Polonkai Tamás - A teljesség felé - videó

Weöres Sándor műve alapján. Zene és ének: Polonkai Tamás

forrás:Péter Busák