A
haldoklónak terhes a ragaszkodás. Nem szívesen néz vissza. Kedve sincs már az
alakoskodáshoz, elhitetni az itt maradókkal, hogy jól esik neki, ha ilyen
kétségbeesetten csimpaszkodnak belé. Neki menni kell, a színjátékhoz nincs
ereje. Még akkor sem, ha a gyermeke, vagy a legnagyobb szerelme búcsúzik
tőle.
Ráadásul sajnálja is a szeretteit. Nem akar fájdalmat okozni nekik. Mégis
ezt teszi. Nem tehet mást, mert mennie kell. Úgy érzi, akaratlanul is bajt okoz
azoknak, akiket szeret.
Nagyanyám ezt úgy oldotta meg, hogy egy ravasz színjátékot rendezett.
Egész
életében játszott, a bölcs emberek ravaszságával. Nála láttam először, hogy az
ősi kínai kifejezés, a „rejtőzködő bölcs" nem azt jelenti, hogy valaki magányba
vonul, hanem hogy játszik az emberekkel.
Bölcsen komédiázik.
Egyszer azt mondta nekem: „Tudod, pajtikám, a jót nem lehet egyenesen akarni,
mert az emberek gyengék hozzá és megbántod őket a jót ki kell bulizni."
Nagy
kópé volt a Mamuska!
Nálunk lakott, s amikor már nagyon beteg volt, és nem
akart túlságosan nagy terhet rakni anyám vállára, s főleg, mint minden halálba
induló, nagyon óhajtotta már a magányt, nem azt mondta, hogy „Vigyetek
kórházba!". Azt hazudta, hogy elesett.
Nem volt igaz, de tudta, hogy anyám
sohasem vitetné őt kórházba. Ismerte jól nagyanyám cseleit, a szavainak már
nem dőlt be.
Ezért az én bölcs Mamuskám úgy járt túl az eszén, hogy óvatosan
lecsúszott az ágyáról, elterült a földön, s amikor beléptünk a szobájába, ott
hevert a földön, sátorként szétbomlott hószínű hajával, és szemérmesen
nyöszörgött és jajveszékelt.
Persze azonnal hívtuk a mentőt, és kórházba került.
Mindennap meglátogattuk. Amikor érezte, hogy meg fog halni, azt „hazudta",
hogy este ne jöjjünk be hozzá, semmi értelme, ilyenkor már úgysem történik
semmi. Orvosa sincs bent, csak egy idegen ügyeletes - ráadásul jobban is érzi
magát. Sokkal jobban van, mondta.
Nem is mentünk be hozzá.
Ő pedig megfésülte és kalácsba fonta ősz haját. A
nyakáról levette, és egy borítékba tette azt a fekete bársonyszalagon lógó
értéktelen kis medaliont, amelyet egy életen át viselt.
Aztán összetette a mellén
két kezét, és meghalt.
„Kibulizta" magának a szép halált.
Nagyon szeretett minket, de hogy kit mennyire, az ő titka maradt.
Ebben a másik világ felé való utazásban nemcsak távolodó hozzátartozóinkat
látjuk, de azokat is, akik már várnak odaát.
Néha olyan ismerősök is
felbukkannak, akik előző életeinkben voltak a társaink. Most újra itt vannak.
Gyanítom például, hogy nagyanyám szép távozásában az is szerepet játszott,
hogy legforróbb „szerelmes szeretetettel" nem engem, nem is az anyámat
szerette, hanem a férjét, akit korán elveszített.
És a legkisebb fiát, a Sándort, akit
huszonhat éves korában kivégeztek, mert partizán volt.
Erre a két találkozásra ő tudatosan készült, sok évtizeden át.
A szívnek, mondják, nem lehet parancsolni.
- Müller Péter: Szeretetkönyv-részlet -
- - - - - -
Müller Péter: Szeretetkönyv ITT olvasható
