2013. szeptember 23., hétfő

Könyörgés



Ötven év sem kell hozzá, és én, Tendzin Gyaco, a buddhista szerzetes már nem leszek több, mint emlék. Kétséges, hogy azok közül, akik most ezeket a sorokat olvassák, akár egyetlen személy is él-e még egy évszázad múlva. Az idő könyörtelenül pereg. Amikor hibázunk, nem fordíthatjuk vissza az óramutatót, hogy újra próbálkozzunk. Ezért ha végóránk elérkeztével visszatekintve azt látjuk, hogy teljes, termékeny és tartalmas életet éltünk, az legalább némi vigaszul szolgál majd. Ha nem ezt látjuk, az nagyon elszomoríthat bennünket. De hogy melyik következik be, az rajtunk áll.




Úgy biztosíthatjuk a legjobban, hogy majd lelkiismeret-furdalás nélkül nézhessünk szembe a halál közeledtével, ha a jelen pillanatban gondoskodunk arról, hogy felelősségteljesen, mások iránti együttérzéssel viseljük magunkat. Tulajdonképpen saját érdekünk ez, és nemcsak azért, mert a jövőben hasznunkra válik. Mint láthattuk, az együttérzés ad tartalmat az életünknek. Ez minden tartós boldogság és öröm forrása. Ez hevíti a szívet, annak a szívét, akit mások segítésének vágya hajt. A gyöngédség, törődés, becsület, igazság és mindenki más iránti igazságosság révén saját javunkat biztosítjuk. Nem holmi nyakatekert okoskodás, hanem józan ész kérdése ez. Tagadhatatlan, hogy érdemes tekintettel lennünk másokra. Tagadhatatlan, hogy boldogságunk eltéphetetlenül összekötődik mások boldogságával. Tagadhatatlan, hogy ha a társadalom szenved, az egyén is szenved. Az is tagadhatatlan, hogy minél több rosszindulat férkőzik szívünkbe és elménkbe, annál inkább megnyomorít bennünket. Elvethetünk tehát bármi mást: vallást, ideológiát, minden felszedett bölcsességet, de a szeretet és együttérzés szükségszerűsége elől nem bújhatunk el.
Ez hát az én egyszerű vallásom, egyszerű hitem. Ebben az értelemben nincs szükség templomra, imaházra, mecsetre vagy zsinagógára, se bonyolult filozófiára, doktrínára és dogmára. Saját szívünk, saját elménk a templom. Az együttérzés a doktrína. Mások iránti szeretet, jogaik és méltóságuk tisztelete, nem számít, kifélék-mifélék - végső soron ez minden, ami kell. Amíg ezt gyakoroljuk mindennapjainkban, nem érdekes, iskolázottak vagy tanulatlanok vagyunk, Buddhában vagy Istenben hiszünk, valamilyen más vallást vagy egyáltalán semmilyet sem követünk, mert amíg van bennünk mások iránti együttérzés, és felelősségtudatból önmérsékletet tanúsítunk, semmi kétség, hogy boldogok leszünk.
De ha ilyen egyszerű a boldogság, akkor miért találjuk meg olyan nehezen? Sajnos a legtöbben együtt érzőeknek hisszük ugyan magunkat, mégis hajlamosak vagyunk elfeledkezni ezekről a napnál világosabb igazságokról. Elmulasztunk megálljt parancsolni negatív gondolatainknak és érzelmeinknek. Sokszor jelentéktelen foglalatosságokra pazaroljuk az időnket, nem úgy, mint a szántóvető, aki követi az évszakok változásait, és nem késlekedik megművelni a földet, amikor elérkezik a pillanat. Elkeseredünk lényegtelen dolgokon, például anyagi veszteségen, miközben a megbánás legcsekélyebb érzése nélkül kerülünk igazán fontos teendőket. Ahelyett, hogy örvendeznénk, amiért lehetőségünk nyílik hozzájárulni mások jólétéhez, habzsoljuk az élvezeteket, ahol csak lehet. Arra való hivatkozással vonakodunk másokkal törődni, hogy nem érünk rá. Jobbra-balra futkosunk, számolgatunk, telefonálgatunk, spekulálunk, hogy így lesz jobb vagy amúgy. Egy dolgot csinálunk, de idegeskedünk, hogy ha valami más közbejön, akkor egyebet kellett volna. Mindeközben azonban csak az emberi szellem legdurvább, legelemibb szintjét érintjük. Ráadásul annyira nem figyelünk másokra, hogy végül elkerülhetetlenül ártunk nekik. Csuda okosnak képzeljük magunkat, de vajon mire használjuk képességeinket? Túlontúl gyakran felebarátaink megtévesztésére, hogy rászedjük őket, és jól járjunk a rovásukra. Ha pedig valami balul üt ki, képmutató módon másokat okolunk a saját nehézségeinkért.
De anyagi javak gyűjtéséből nem származhat tartós megelégedettség. Ugyanígy akárhány barátot szerzünk is, nem tehetnek boldoggá bennünket. Az érzéki örömök kergetése pedig nem más, mint a szenvedés kapuja. Olyan, mint a kardpenge élére kent méz. Természetesen nem azt mondom, hogy vegyük semmibe a testünket. Épp ellenkezőleg, test nélkül másoknak sem segíthetünk. De óvakodnunk kell a szélsőségektől, amelyek ártalmas útra vihetnek.
Ha földhözragadt dolgokra összpontosítunk, rejtve marad előttünk az, ami lényeges. Természetesen ha így is igazán boldogok lehetnénk, akkor teljesen ésszerű lenne így élnünk. De nem lehetünk. Legfeljebb nagyobb baj nélkül átevickélhetünk az életen. Amikor azonban problémáink támadnak, ami elkerülhetetlen, készületlenül érnek. Rádöbbenünk, hogy nem tudunk zöld ágra vergődni. Ott állunk kétségbeesetten és boldogtalanul.
Összetett kézzel könyörgök tehát az olvasónak, gondoskodjék arról, hogy hátralévő élete a lehető legtartalmasabb legyen. Ha tudja, tegye ezt spirituális gyakorlat által. Mint reményeim szerint megvilágítottam, nincs ebben semmi ördöngösség. Nem kell hozzá más, csak hogy mások iránti törődésből cselekedjünk. Amennyiben őszinte szándékkal vállalkozunk erre a gyakorlatra, és kitartóan végezzük, akkor apránként, lépésről lépésre, fokról fokra annyira át tudjuk rendezni szokásainkat és hozzáállásunkat, hogy kevesebbet gondoljunk saját kicsinyes szempontjainkra és többet másokra. Eközben magunk is megleljük a boldogságot és lelki békét.
Csitítsuk el irigységünket, mondjunk búcsút a mások fölötti diadal vágyának. Inkább próbáljunk használni nekik. Kedvesen, bátran és abban a tudatban üdvözöljünk mosolyogva másokat, hogy ha így teszünk, biztosan sikerrel járunk. Viselkedjünk egyenesen, és törekedjünk elfogulatlanságra. Bánjunk mindenkivel jó barát módjára. Ezt nem mint a dalai láma vagy olyan személy mondom, aki különleges hatalommal vagy képességekkel bír. Semmi effélével nem rendelkezem. Az ember szól belőlem, aki olvasóimhoz hasonlóan boldogságra, nem pedig szenvedésre vágyik.
Ha valamilyen oknál fogva nem tudunk segíteni másoknak, legalább ne ártsunk nekik. Képzeljük magunkat messziről jött idegennek. Gondoljunk a világra úgy, amilyennek az űrből látszik: jelentéktelenül kicsi, mégis csodaszép. Lehet-e bármi, amit abból nyerünk, hogy itt-tartózkodásunk alatt másoknak ártunk? Nem kívánatosabb és ésszerűbb-e, ha lazítunk és szép csendben jól érezzük magunkat, akárha másik környékre látogatnánk? Ha tehát a világ élvezete közben szakíthatunk egy pillanatot, próbáljunk segíteni bármilyen csekély mértékben is az elnyomottakon és azokon, akik valamely okból nem segítenek vagy nem tudnak segíteni magukon. Próbáljunk meg nem elfordulni azoktól, akiknek jelenléte fölzaklat bennünket, a rongyosoktól és szerencsétlenektől.
Próbáljunk soha nem úgy gondolni rájuk, mint nálunknál alábbvalókra. Ha tudjuk, próbáljuk meg azt is, hogy soha ne higgyük a legutolsó koldusnál különbnek magunkat. A sírban ugyanúgy fekszünk majd.
Befejezésül szeretnék megosztani olvasóimmal egy rövid fohászt, amelyből sok erőt merítek mások javának szolgálatához:
Hadd legyek mindenkor, most és mindörökké
Védelmezője a védteleneknek
Kalauza az eltévelyedetteknek
Hajója azoknak, akiknek óceánokat kell átszelniük
Hídja azoknak, akiknek folyókon kell átkelniük
Menedéke a fenyegetetteknek
Lámpása a vakoskodóknak
Födele a hajléktalanoknak
És szolgája minden szükséget szenvedőnek.
(Tendzin Gyaco  a Dalai Láma)


video