2023. június 9., péntek

Dr. Raymond A. Moody: A fényen túl + Hangoskönyv


Raymond A. Moody Jr. amerikai filozófus, pszichiáter, orvos és író, legszélesebb körben a túlvilágról és a halálközeli élményekről szóló könyveiről ismert, ritka tettet mondhat magáénak az emberi tudásért folytatott kutatásban: paradigmát teremtett.

Dr. Raymond A. Moody

Dr. Raymond A. Moody: A fényen túl. Részletek a könyvből:

A HALÁL KÖZELSÉGÉNEK ÉLMÉNYE

Mi történik, amikor meghalunk?
Valószínűleg ez az emberiség leggyakrabban föltett és legnyugtalanítóbb kérdése. Egyszerűen megszűnünk élni úgy, hogy halandó maradványainkon kívül semmi sem jelzi a földön eltöltött életünket? Vagy csak akkor támaszt fel bennünket később egy Felsőbb Lény, ha jó jegyeink vannak az Élet Könyvében? Vagy visszatérünk állatokként, mint az indiaiak hiszik, esetleg mint későbbi
nemzedékek tagjai?

Ma semmivel sem vagyunk közelebb az élet utáni élet alapvető kérdésének
megválaszolásához, mint voltunk ezredévekkel ezelőtt, amikor az ókori ember először
mérlegelte ezt. Van azonban sok olyan hétköznapi ember, aki megjárta a halál mezsgyéjét
és csodálatos túlvilági ragyogásról számolt be, egy szeretetet és megértést sugárzó
világról, amelyet egy alagúton, vagy folyosón átvezető, izgalmas utazással lehet csak
elérni.

Ezt a világot dicsfényben tündöklő, elhunyt hozzátartozók lakják és egy Felsőbb Lény
kormányozza, aki az újonnan érkezettet végigvezeti élete történetének áttekintésén,
mielőtt a további földi életre visszaküldené.

Visszatérésünk után ezek a „meghalt” emberek már sohasem ugyanazok, akik voltak. Az
életet a maga teljességében ragadják meg, és kifejezésre juttatják azon hitüket, hogy a
szeretet és a tudás a legfontosabb mindenek fölött, mivel csak ezek azok, amiket
magunkkal vihetünk.

Ezen esetek leírására jobb megjelölés híján azt mondhatjuk, hogy ezeknek az
embereknek halálközeli élményben volt részük.
Ezt a megnevezést több évvel ezelőtt, az első könyvemben, az Élet az élet után című
munkámban kreáltam. Mások egyéb neveket alkalmaztak rá, mint pl. „másvilági utazások”,
„az egyedülálló szárnyalása az Egyedülvalóhoz”, „halálközeli látomások”. Azonban az
epizódoknak a jellemzői - elnevezésüktől teljesen függetlenül - mind hasonló élményre
utalnak. A halálközeli élményen keresztülment emberek a következő eseményekből
tapasztaltak meg néhányat, vagy valamennyit: a halál állapotának érzete, béke és
fájdalommentesség még „fájdalmas” tapasztalat közben is, különválás a testtől, sötét
vidékre, vagy alagútba érkezés, gyors emelkedés a mennyek felé, találkozás fényben
tündöklő, elhunyt barátokkal és rokonokkal, találkozás a Legfőbb Lénnyel, az illető
életének áttekintése, vonakodás az evilági életbe való visszatérés iránt.

Ezeket az összetevő elemeket több mint két évtizeddel ezelőtt személyes kutatásaim
során különböztettem meg, amelyek véletlenül kezdődtek, húszéves koromban, amikor a
Virginia Egyetem bölcsész hallgatója voltam. Éppen a szeminárium helyiségében ültem
vagy egy tucatnyi társammal és John Marshall professzor értekezését hallgattam a halállal
kapcsolatos bölcseleti témákról. Marshall megemlítette, hogy ismer a városban egy
pszichiátert - dr. George Ritchie-t -akit kétoldali tüdőgyulladás után halottnak
nyilvánítottak, majd sikeresen újraélesztettek. Miközben „halott” volt, azt a rendkívüli
dolgot tapasztalta, hogy keresztülhalad egy alagúton, és fényt sugárzó lényeket lát.

Professzorom megjegyezte, hogy ez az élmény mély hatással volt erre az orvosra, aki
meg volt győződve arról, hogy módja volt bepillantani az élet utáni életbe.

Őszintén meg kell mondanom, életemnek ebben a szakaszában a fizikai halál utáni
szellemi továbbélés kilátása sohasem jutott eszembe. Mindig az volt a feltételezésem,
hogy a halál az ember anyagi testének és tudatának megsemmisülése. Természetesen
felkeltette érdeklődésemet az, hogy egy neves orvos elegendő bizonyosságot nyerhetett
ahhoz, hogy nyilvánosan elismerje, bepillantott a túlvilágra.

Néhány hónappal később magát a pszichiátert volt alkalmam hallgatni, amikor egy
diákcsoporttal ismertette élményét. Elmondta, hogy bizonyos távolságról látta a saját
maga nyilvánvalóan halott testét, amint az egy kórházi ágyon fekszik, hogy ragyogó
fényességbe lépett be, amely szeretetet sugárzott, és hogy újra látta élete minden
eseményét egy háromdimenziós képben.

Ritchie történetét elraktároztam az emlékezetemben és folytatva tanulmányaimat 1969-
ben megszereztem filozófia doktori címemet. 

Kapcsolódó írás:
DR.GEORGE G.RITCHIE:VISSZATÉRÉS A HOLNAPBÓL

Amikor elkezdtem tanítani az egyetemen, akkor találkoztam egy másik halálközeli élménnyel.
Az egyik tanítványom majdnem meghalt az előző évben és megkérdeztem, milyen élmény
volt ez. Igen meglepődtem, amikor úgy találtam, hogy az általa megélt esemény majdnem
pontosan olyan volt, mint amit Ritchie-től hallottam több mint négy évvel azelőtt.

Keresni kezdtem olyan diákokat, akik tudtak egyéb halálközeli élményekről. Amikor 1972-
ben elkezdtem orvosi tanulmányaimat, nem kevesebb, mint nyolc halálközeli élmény
esettanulmányom volt már megbízható, őszinte emberektől. Az orvosi egyetemen további
esetekről szereztem tudomást és csakhamar elég esettanulmány állt rendelkezésemre,
hogy megírjam az Élet az élet után című könyvemet, amely nemzetközi siker lett. Az
emberek nyilvánvalóan sóvárogtak annak megismerése után, mi is történik velünk a
másvilágon.


Amikor elkezdtem előadásokat tartani és nagyobb csoportokat kérdeztem afelől, vajon nekik maguknak volt-e halálközeli élményük, vagy tudnak-e bárkiről, akinek volt ilyen, elképzelésem alaposan megváltozott e jelenség gyakoriságáról. Előadásaimon ezt szoktam kérdezni a hallgatóságtól: 
„Önök közül hányan éltek meg halálközeli élményt és hányan tudnak olyanról, aki ilyenen átment?” Válaszként körülbelül harmincból egy felemelte a kezét. George Gallup Jr. felmérése szerint, az Egyesült Államokban nyolcmillió felnőtt ember tapasztalt meg halálközeli élményt. Ez azt jelenti, hogy minden huszadik. Közvélemény-kutatással azt is meg tudta vizsgálni, hogy a halálközeli élmények milyen elemeket tartalmaztak. Íme, az ő megállapításai:

Tartalmi elemek   %

Testen kívüli élmény   26%

Pontos vizuális érzékelés 23%

Hallható hangok 17%

Béke, fájdalommentesség érzete 32%

Fényjelenségek 14%

Visszapillantás az életre 32%

Tartózkodás egy másik világban 32%

Találkozás más lényekkel 23%

Alagút-élmény 9%

A jövő előzetes ismerete 6%

Ez a felmérés tisztán megmutatta, hogy a halálközeli élmények sokkal gyakoribbak a társadalomban, mint azt a kutatók valaha gondolták volna.

MEGVÁLTOZOTT ÉLETEK

A halálközeli-élmények átalakító ereje

Minden halálközeli élményben van egy közös elem: megváltoztatják azt az embert, aki
keresztülmegy rajtuk. A halálközeli élményt átélőkkel folytatott intenzív foglalkozásom
alatt még nem találkoztam olyan valakivel, akit ne ért volna igen mély és pozitív változás
ennek az élménynek eredményeként.

Nem akarom azt mondani, hogy a halálközeli élmény az emberéket érzelgős, naiv, kritika
nélküli, együgyűen optimista lényekké alakítja. Bár bizonyos, hogy pozitívabb és
kellemesebb hatást keltenek környezetükben (főleg, ha halálközeli élményük előtt nem
voltak ilyenek), de mindenesetre aktív elkötelezettségre is vezeti őket ez az élmény a
reális világgal szemben. Segít nekik abban, hogy érzelemmentesen és világosan
gondolkodva szálljanak szembe a realitások kellemetlen megnyilvánulásaival - ami új
megközelítés számukra.

Minden olyan kutató, illetve orvos, aki halálközeli élményt átélteket kérdezett ki, ugyanarra
a következtetésre jutott: nevezetesen, hogy élményük következtében jobb emberekké
váltak. Bár a halálközeli élményt a pszichológiában úgy ismerik, mint „kríziseseményt”,
még sincsenek olyan negatív hatásai, mint más egyéb kríziseseménynek. Például egy
súlyos harci élmény azt eredményezheti, hogy az illető személy „leragad” ennél az
időpontnál. Sok vietnami veterán például újra átéli a halál és pusztulás borzalmas
jeleneteit, amelyeknek évekkel ezelőtt tanúja volt a harcban. Oly mértékben hallucinálnak,
hogy érzik a puskapor szagát és érzik a trópusi hőséget. Ez negatív válasz a
kríziseseményre. Más traumát okozó események, mint pl. áradások, tornádók, tüzek és
gépkocsibalesetek annyira lesújthatják az embereket, hogy képtelenek az eseményt
feldolgozni. Ha ez történik, érzelmileg ők is „leragadnak”.

A halálközeli élmény legalább annyira krízisesemény, mint egy ütközet, egy autóbaleset,
vagy egy természeti csapás. A halálközeli élményt valójában gyakran okozhatja ezek
egyike. De ahelyett, hogy érzelmileg „leragadnának”, a halálközeli élményt átélők
egyoldalúan reagálnak. Úgy látszik, az élmény megkívánja, hogy az illető személy valami
pozitív cselekedetet hajtson végre az életben. Egyesek azt mondják, az illetőt békesség
tölti el és az az érzés, hogy lesz élet az élet után. Mások szerint az a tény nyújt számukra
bizonyos megvilágosodást, hogy egy felsőbbrendű lénnyel találkoztak.

Egy másik személy, akit drámai módon változtatott meg a halálközeli élmény, egy férfi
volt, akit Marknak fogok hívni. Egész élete folyamán a pénz és a karrier megszállottja volt.
Orvosi berendezések forgalmazásával foglalkozott és sokkal többet törődött a gyors
eladással és gazdagodással, mint az eladott berendezések szervizelésével.

Aztán a negyvenes évei közepe - táján súlyos szívrohamot. kapott. Élménye folyamán
nagyanyjával és sok más rokonával találkozott és érezte azok feléje áradó tiszta
szeretetét. Miután újraéledt, életfelfogása és szemlélete egészen megváltozott. Mindez,
ami korábban mozgatta, sokkal lejjebb került a fontossági listáján, messze a család,
barátság és tudás mögé. Elmondta, hogy amikor a „másik oldalon” volt, megegyezett a
fénylénnyel, hogy ezután soha többé nem fog annyira a pénzre koncentrálni, hanem
inkább annak szenteli-magát, hogy jóságos és kedves legyen.

Ironikus módon ez az új magatartás még több hasznot hozott. „Kedvesebb vagyok, hogy
meggyógyultam” - mondta széles vigyorral. Így most az emberek még többet akarnak
venni tőlem.”

Amikor a halálközeli élményt átéltek azt mondják, hogy megszabadultak a halálfélelemtől,
gyakran úgy gondolják, hogy már nem félnek a tudatuk, vagy énjük megsemmisülésétől.
Ez nem azt jelenti, hogy hamarosan meg akarnának halni. Csak azt mondják, hogy ez az
élmény gazdagabbá és teljesebbé tette az életet, mint volt bármikor előtte. Akiket ismerek,
inkább akarnak élni, mint valaha. Sokan közülük szinte úgy érzik, mintha most élnének
csak először.

Egyikük így fejezte ki:
„Életem első ötvenhat évében állandó halálfélelemben éltem. Életem
középpontjában az állott, hogy elkerüljem a halált, melyet borzalmasnak gondoltam.
Ezután az élmény után megértettem, hogy ha egész életemet halálfélelemben élem végig,
akkor nem tudom az életet élvezni.”
Sokan nem félnek már a földi tetteikért bekövetkezhető pokolbeli büntetéstől sem. Életük
áttekintése alkalmával a halálközeli élményt átélők megértik, hogy a fénylény szereti őket,
és gondoskodik róluk. Megértik, hogy nem ítélni akar, hanem azt, hogy jobbakká váljanak.
Ez segít a félelem kiküszöbölésében és arra összpontosítanak, hogy szeretetteljes
emberek legyenek.

Annak érzése, hogy mindennel kapcsolatban vagyunk

A halálközeli élményt átélők azzal az érzéssel térnek vissza, hogy a mindenségben
minden kapcsolatban áll egymással. E számukra nehezen meghatározható felfogás, de a
legtöbben újra megtalált tisztelettel viseltetnek a természet és a körülöttük lévő világ iránt.
Ezt az érzést ékesszólóan írta le nekem egy keményen dolgozó, esztelenséget nem tűrő
üzletember, aki hatvankétéves korában szívroham következtében halálközeli élményen
ment keresztül:
„Amikor a kórházban magamhoz tértem, az első dolog, amit megláttam, egy virág
volt, és sírni kezdtem. Akár hiszi, akár nem, soha nem néztem meg igazán egy virágot,
amíg a halálból vissza nem tértem. Amikor halott voltam, megtanultam valami igen
fontosat: 
hogy mindnyájan részei vagyunk egy nagy, élő mindenségnek. Ha azt
gondoljuk, hogy árthatunk valaki másnak, vagy más élő dolognak anélkül, hogy
magunknak is ártanánk, keserűen csalódunk. Ha ma erdőt, virágot, vagy madarat látok,
azt mondom, 'Ez én vagyok, ez része az énemnek'. A világon mindennel kapcsolatban
állunk és ha szeretetet sugárzunk ki ezeken a kapcsolatokon keresztül, akkor boldogok
vagyunk”

Fejlettebb lelki állásfoglalás

A halálközeli élmény majdnem mindig kíváncsiságot ébreszt az emberek lelkében.
Sokan közülük tanulmányozni kezdik a nagy vallási gondolkodók tanítását és el is
fogadják azt. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a helyi egyház oszlopos tagjaivá válnának.
Ellenkezőleg, inkább arra hajlanak, hogy felhagyjanak a vallásos doktrínákkal, pusztán a
doktrína miatt. Igen tömören és gondolatébresztően számolt be erről egy valaki, aki
halálközeli élménye előtt egy szemináriumon tanult.

„Az orvosom azt mondta, hogy 'meghaltam' az operáció közben. Én azonban azt feleltem,
hogy akkor keltem életre. Látomásom során megértettem, micsoda egy felfuvalkodott
szamár vagyok azzal a sok teológiával, miközben mindenkit lenézek, aki nem tagja az én
felekezetemnek és nem fogadja el azokat a teológiai tételeket, amelyeket én.

Ismerőseim közül sokan meg lesznek lepve, amikor látják majd, hogy az Urat nem érdekli
a teológia. Úgy látszott, hogy - egy részét tulajdonképpen szórakoztatónak találja, de
felekezetemmel kapcsolatban egyáltalán nem érdeklődött. Azt akarta tudni, mi van a
szívemben, nem pedig a fejemben.”

Visszatérés az „igazi” világba

Egyes kutatók „visszatérési szindrómának” nevezik a földi világhoz történő, újbóli
alkalmazkodást. De hát miért ne lennének nehézségei a halálközeli élményt átélteknek az
újbóli alkalmazkodással? Ha az ember egyszer már megismert egy szellemi paradicsomot,
vajon nem vonakodna-e visszatérni ebbe a világba?

Több mint kétezer évvel ezelőtt Platón már megemlítette ezt a szindrómát Az állam című
könyvében. Ebben felszólít bennünket, képzeljünk el egy földalatti világot, ahol foglyokat
tartanak születésüktől fogva, megbilincselve az üreg falával szemben úgy, hogy csak az
árnyékát láthatják azoknak, akik a mögöttük lángoló tűz előtt mozognak Tegyük fel,
okoskodik Platón, hogy az egyik fogoly megszabadul kötelékeitől, kikerül erről a helyről és
feljön a mi világunkba és megismeri annak szépségét. Ha ezután ismét
visszakényszerítenék az árnyékvilágba, mondja Platón, és elmondaná az élményeit a
többi rabnak, akik sohasem jöttek elő a földalatti világból, azok kinevetnék és kigúnyolnák.
De ezen túlmenően, még az is problémát okozna számára, hogyan feleljen meg egy most
már korlátozottabb világ követelményeinek.

A GYERMEKEK ÉS A HALÁLKÖZELI ÉLMÉNYEK: TALÁLKOZÁS AZ
ŐRANGYALLAL

A gyermekek halálközeli élményeinek különös jelentősége van. Az ilyen ártatlan
lényekkel való foglalkozás során a kutatóknak lehetőség kínálkozik arra, hogy olyan
egyéneket vizsgáljanak meg, akik addig csak nagyon keveset gondolkodhattak életről,
halálról és a másvilágról. Minthogy a gyermekek nem merültek bele a felnőttek körülöttük
lévő világának feltevéseibe, semmi olyanról sincs ismeretük, ami hasonlítana a halálközeli
élményhez.

Az első halálközeli élményt átélt gyermek a gyakorlatomban

Az első ilyen gyermekpáciensemmel véletlen találkoztam össze, amikor egy
georgiai kórházban osztályos orvos voltam. Rutinvizsgálatot hajtottam végre egy
kilencéves fiún, akit Samnek fogok hívni, s aki az előző évben majdnem meghalt, mivel a
mellékvese megbetegedése következtében megállt a szíve.

Éppen beszélgettem vele a betegségéről, amikor szégyenlősen így szólt: „Úgy egy évvel
ezelőtt meghaltam.”

Erre igyekeztem rávenni, hogy beszéljen az élményről. Elmondta, hogy miután
meghalt, a testén kívül lebegett és lenézett rá, amint a doktorok a mellkasát nyomkodták,
hogy újraindítsák a szívét. Sam, megváltozott állapotában megpróbálta elérni, hogy
hagyják abba, de nem törődtek vele.

Ekkor azt tapasztalta, hogy nagyon gyorsan mozog felfelé és a föld eltűnik alóla. Azután
egy sötét alagúton ment keresztül, melynek másik oldalán „angyalok” csoportjával
találkozott. Megkérdeztem, volt-e szárnya ezeknek az angyaloknak, mire azt felelte, hogy
nem. „Ragyogtak és fényesek voltak” mondta, és úgy látszott, hogy mind nagyon szeretik
őt.

Itt mindent betöltött a fény, mesélte, de ezen át mégis csodaszép, idilli jeleneteket látott.
Ezt a mennyei vidéket kerítés vette körül és az angyalok azt mondták neki, ha a kerítésen
túlra megy, akkor már nem fog tudni visszatérni az életbe. Aztán a fénylény (Sam
Istennek hívta) közölte vele, vissza kell mennie és vissza kell térnie a testébe. „Nem
akartam visszamenni, de ő nem tágított”, mondta Sam.

A gyermekek még nincsenek így kulturálisan kondicionálva. Akiknek volt már halálközeli
élményük, azok később sem érzik ezeket a félelmeket. Alig félnek a haláltól és gyakran
szeretettel beszélnek a halálközeli élményükről is. Néhány gyermek, akivel beszéltem,
kifejezte kívánságát, hogy „visszatérhessen a fényhez”.

Az egyik ilyen gyermek egy kilencéves kislány volt, akit Ninának fogok hívni. Vakbélműtét
közben élte át a halálközeli élményt. Az orvosok azonnal elkezdték az újraélesztését,
amikor hirtelen azt tapasztalta, hogy egy testén kívüli figyelőpontról szemléli magát.

„Hallottam, mikor azt mondták, hogy megállt a szívem, de akkor már a mennyezetről
figyeltem. Mindent láttam onnan föntről. A mennyezethez közel lebegtem úgy, hogy amikor
megláttam a testemet, nem tudtam, hogy én vagyok. Később már tudtam, mert
felismertem. Kimentem a hallba és láttam, hogy anyám sír. Kérdeztem, hogy miért sír, de
nem hallott engem. Az orvosok azt gondolták, hogy meghaltam.

Aztán egy szép hölgy jött oda hozzám és segített nekem, mivel tudta, hogy félek.
Keresztülmentünk egy alagúton és a mennybe mentünk. Ott szép virágok vannak. Istennél
és Jézusnál voltam. Azt mondták, vissza kell mennem, hogy anyámmal legyek, mert ő
nagyon odavan. Azt mondták, hogy le kell élnem az életem. Így hát visszamentem és
magamhoz tértem.

Az alagút, amin keresztülmentem, nagyon hosszú és nagyon sötét volt. Nagyon gyorsan
mentem át rajta. A végén fény volt. Amikor megláttuk a fényt, nagyon boldog voltam.
Vissza akartam menni hosszabb időre. S akkor is vissza akarok menni a fényhez, ha
meghalok... A fény tündöklő volt."

Egy másik gyermeket, aki vágyakozva beszélt élményéről, Jasonnek fogok nevezni.
Kerékpározás közben ütötte el egy autó és ezután élte át a halálközeli élményt. Esete igen
érdekes, „teljes” halálközeli élmény, amelyben az élmény lényegének sok jellegzetessége
igen intenzíven nyilvánul meg.

Tizennégy éves korában beszéltem vele, három évvel az eset után. Bár súlyos balesete
volt, a vizsgálatok azt igazolták, hogy nem szenvedett agysérülést. S amint láthatják,
válaszai pontosak, értelmesek.

Jason: Ez akkor történt, amikor tizenegy éves voltam. Kaptam a születésnapomra egy új
biciklit A rákövetkező napon éppen kerékpároztam, nem vettem észre, hogy jön egy kocsi,
és az elütött.

Nem emlékszem rá, amikor elütöttek, de egyszerre csak magamat láttam lent a földön. A
testem a kerékpár alatt volt, a lábam el volt törve és vérzett. Emlékszem, hogy néztem,
és láttam, hogy a szemem be van csukva. Én fent voltam.

Mintegy öt lábnyira lebegtem a testem fölött. Körben mindenhol emberek voltak. Egy
ember a tömegből megpróbált segíteni nekem. Jött egy mentőautó. Csodálkoztam, miért
aggódnak az emberek, amikor én oly jól érzem magam. Láttam, amint a testemet a
mentőautóba helyezték és meg akartam mondani nekik, hogy jól vagyok, de senki sem
hallott meg. Meg tudom mondani, mit mondtak „Segíts rajta”, mondta valaki. „Azt hiszem
meghalt, de azért lássunk munkához”, mondta másvalaki.

A mentőautó elhajtott és én megpróbáltam követni. A mentőautó fölött követtem. Azt
gondoltam hogy meghaltam. Körülnéztem és akkor egy alagútban találtam magam,
melynek végén nagy fényesség látszott. Úgy tűnt, hogy az alagút egyre felfelé megy. Az
alagút másik végén jöttem ki.

Sok ember volt ott a fényben, de én senkit sem ismertem. Elmondtam nekik a
balesetemet, de ők azt mondták, hogy vissza kell mennem. Még nincs itt az ideje, hogy
meghaljak, ezért vissza kell mennem az apámhoz, anyámhoz és a nővéremhez. Hosszú
ideig voltam a fényben, legalább is hosszú időnek tűnt. Úgy éreztem, hogy mindenki
szeretettel van irántam, és mindenki boldog. Azt hiszem, a fény Isten volt. Az alagút
forgott a fény körül, mint egy örvény. Nem tudtam, miért vagyok az alagútban, vagy hová
megyek. A fényhez akartam menni. S amikor a fénybe jutottam, nem akartam
visszamenni. Majdnem megfeledkeztem a testemről.

Amikor fölfelé mentem az alagútban, ketten segítettek nekem. Láttam őket, amikor
kiléptünk a fényre. Ők az egész úton velem voltak. Akkor azt mondták, vissza kell
mennem. Az alagúton keresztül mentem vissza, ahonnan végül is a kórházba kerültem.
Ott két orvos foglalkozott velem. Azt mondták: 'Jason, Jasoni!' Láttam a testemet az
asztalon feküdni, s a testem kéknek tűnt. Tudtam, hogy vissza fogok beléje térni, mivel a
fényben ezt mondták nekem.

Az orvosok aggódtak, én azonban megpróbáltam velük közölni, hogy jól vagyok. Az egyik
orvos lapátokat helyezett a mellkasomra, erre a testem megrándult. Amikor magamhoz
tértem, elmondtam a doktornak, hogy láttam, amikor a lapátokat a mellkasomra tette.
Anyámnak is el akartam mondani, de senki sem akart hallani róla. Egyszer elmondtam az
osztályban a tanáromnak és ő elmondta Önnek.

Moody: Jason, mit gondolsz minderről? Úgy értem, ez három évvel ezelőtt történt veled.
Megváltoztatott-e téged bármilyen vonatkozásban? Mit gondolsz, mit jelent ez?

Jason: Hát igen, sokat gondolkoztam róla. Nekem ez azt jelenti, hogy meghaltam. Láttam
azt a helyet, ahová akkor megyünk, ha meghalunk. Nem félek attól, hogy meghalok. Ott
megtanultam, hogy életünkben a legfontosabb a szeretet. A múlt évben egy fiú meghalt
az osztályból. Leukémiás volt. Senki sem akart beszélni erről, de én azt mondtam, hogy
Donald jól van, ahol van, és hogy a halál nem olyan nagy dolog. Elmondtam, milyen volt,
amikor meghaltam és ezért szólt a tanárom Önnek.

Moody: Jason, észrevettél valamit az alagútban veled lévő emberekkel kapcsolatban?

Jason: Az alagútban velem lévő két személy azonnal segített nekem, amint odakerültem.
Nem tudtam pontosan, hogy hol vagyok, de el akartam jutni a végén lévő fényhez. Azt
mondták, hogy minden rendben lesz velem, és el fognak vinni a fényhez. Éreztem a
belőlük áradó szeretetét. Nem láttam az arcukat, csak az alakjukat az alagútban. Amikor
kiértünk a fényre, megláttam az arcukat is. Ezt nehéz leírni, mert nagyon különbözik az
evilági élettől. Nem tudok rá megfelelő szót. Olyan volt, mintha nagyon fehér ruhát
viselnének. Minden fényben volt.

Moody: Azt mondtad, beszéltek hozzád. Mit mondtak?

Jason: Nem. Azt tudtam megmondani, hogy mit gondolnak és ők is, hogy én mit gondolok.

Moody: Egy helyen azt mondtad, hogy meghaltál. Tudnál erről beszélni?

Jason: Arra gondol, amikor a mentőautó fölött lebegtem? Néztem le a mentőautó fölöttről.
Tudtam, hogy a testem a mentőautóban van, de én fölötte voltam. Az egyik ember azt
mondta a kocsiban, úgy gondolja, hogy meghaltam. Amikor szóltam hozzájuk, senki sem
hallott, így hát tudtam, hogy meghaltam. Mihelyt tudatára ébredtem annak, hogy
meghaltam, megnyílt az alagút és láttam a végén a fényt. Amikor beléptem az alagútba,
zúgó hangot hallottam. Remek volt ott lenni.

- - - - - -

Kapcsolódó írás
RAYMOND A. MOODY: ÉLET AZ ÉLET UTÁN

- - - - - -

Raymond A Moody Jr: A fényen túl 1. rész -Hangoskönyv
forrás: Blahó Julianna

Raymond A Moody Jr: A fényen túl 2. rész -Hangoskönyv
forrás: Blahó Julianna