150 olyan ember számol be élményéről aki orvosi értelemben meghalt, és mégis feléledt..
Elisabeth Kübler Ross:
Abban a szerencsében részesültem, hogy Dr. Moody:„Élet az élet után" c. könyvét olvashattam. Az olvasás után ennyit mondhatok: örülök, hogy ennek a fiatal tudósnak van bátorsága ahhoz, hogy munkájának eredményeit összegyűjtse és ennek az új kutatási területnek nagy nyilvánosságot szenteljen. Több, mint húsz éve foglalkozom halálos betegekkel és általuk bepillantást nyertem a számomra egyre fontosabbá váló halál jelenségébe. A kutatómunkák, ahogy azt dr. Moody könyvében előadja, sok embert felvilágosítanak és megerősítik azt, amit kétezer év óta tanítanak — hogy van élet a halál után.
Bár ő azt mondja, nem kifejezetten a halál jelenségével foglalkozott, de tapasztalatai azt mutatják, hogy a haldokló beteg megtartja öntudatát és érzékeli környezetét akkor is, ha a klinikai halál állapotában van. Ez messzemenően megegyezik a saját kutatásommal, mely olyan betegek kijelentéseire támaszkodik, akik meghaltak, de aztán visszatértek az életbe, jóllehet erre egyáltalán nem is számítottunk, sőt amit néhány nagyon jól ismert, tudományos és gyakorlati téren kiemelkedően művelt orvos is csodálkozással vett tudomásul. Amikor ezek a betegek kiléptek anyagi testükből, a békesség és teljesség mély érzését élték át. A legtöbben észleltek egy másik személyt, aki őket a másik létformába való átmenetnél segítette. A betegek találkoztak olyan, már korábban meghalt személyekkel, akikkel földi életükben baráti kapcsolatban voltak, vagy olyan vallási alakkal, aki hitükhöz kapcsolódott.
Amikor dr. Moody könyvét olvastam, felvillant bennem az a gondolat, hogy saját kutatásaim eredményeit papírra vessem én is. Érezni fogják, hogy dr. Moody mint igazi és becsületes kutató írja le munkái eredményeit, őt igazolják az én vizsgálataim és eredményeim is, melyeket számos természettudós, pszichológus és teológus is megerősít, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy ezen a területen tevékenyen részt vegyenek abban a reményben, hogy segítsék azokat, akiknek nem elég a puszta hit, hanem a tudományt is igénylik.
Részlet a könyvből:
Amióta ember létezik, feltették ezt a kérdést. Az utóbbi években több alkalommal nagy számú hallgatóság előtt én is így cselekedtem. A közönség diákokból, pszichológusokból és szociológusokból tevődött össze, jelen voltak egyházi szervezetek, a televízió stúdió vendégei, különböző egyesületek, klubok és körök egészen az orvosi szakszövetség képviselőiig. Ennyire élénk érdeklődés alapján bizonnyal állíthatom, hogy a legkülönfélébb felfogású és élettapasztalatú emberekben ez a téma heves érzelmi megnyilvánulásokat váltott ki. Bár kétségtelenül nagy az érdeklődés, mégis igaz, hogy a halálról a legtöbb ember nem szívesen beszél. Ennek két oka van. Az egyik pszichikai és kulturális jellegű: a haláltéma tabu. Talán öntudatlanul is él bennünk ez az érzés, ha a halállal kapcsolatba kerülünk, még ha közvetett formában is, mert azonnal a saját halálunkra gondolunk, ami előbb-utóbb bekövetkezik. Pl. a legtöbb orvostanhallgató azt tapasztalja — magamat is beleértve —, amikor először lép a boncolóterembe és közvetlenül találkozik a halállal, hogy erős szorongó érzés keletkezik benne. Ami engem illet, ma már világosan látom, miért volt ilyen érzésem. Ha most visszaemlékezem, úgy látom, hogy ez nálam nemcsak azokkal az emberekkel való együttérzés volt, akiknek maradványait magam előtt láttam bár ez az érzés is létezett , hanem a látvány saját halandóságomnak is a jelképe volt. Valamiképpen, ha öntudatlanul is, arra kellett gondolnom: „Ez veled is meg fog történni!"
Ugyanígy érthető az e témától való irtózás lélektanilag is. A halálról való beszélgetésben sok embernek az az érzése támad, hogyha lelkileg felidézte a halált, akkor valamiképpen kényszerítve van arra, hogy saját halálának elkerülhetetlen voltára gondoljon. S mivel magunkat ettől a lelki sérüléstől meg akarjuk kímélni, megpróbálunk egyszerűen elzárkózni előle és az egész témát kerüljük.
Egy másik ok, amiért a halálról nehéz beszélni, magában a nyelv természetében rejlik. Az emberi beszéd szavai rendszerint olyan valamire vonatkoznak, amiket értelmi rendszerünkkel tapasztalunk
meg. A halál olyan valami, ami a legtöbb ember számára a tudatos megtapasztaláson kívül esik, mert a legtöbb embernek nincsen ilyen tapasztalata. Ha egyáltalán beszélni akarunk a halálról, akkor le kell győzni a társadalmi tabukat és a begyökerezett nyelvi nehézségeket is. Ha mégis beszélünk a halálról, gyakran csak tetszetős hasonlatokkal fejezzük ki magunkat: tapasztalati világunkból ismert kellemesebb
dolgokhoz hasonlítjuk. A leghétköznapibb analógia: a halálnak az alváshoz hasonlítása. Meghalni szoktuk mondani — annyit jelent, mint elaludni. Ez a metafora nagyon elterjedt a mindennapi
gondolkodásban és beszédben, a különböző korszakok és kultúrák irodalmi alkotásaiban. Ügy látszik, már a régi görögöknél is ez volt a felfogás. Az Iliasban pl. Homérosz az alvást a „halál testvérének" nevezte. Platón az „Apologia"-ban tanítójának, Szokratésznek — akit az athéni bíróság akkor ítélt halálra — egy párbeszédben a következőket adja a szájába iszem, hogy nemcsak egy egyszerű ember, hanem a király is könnyebben meg tudná számlálni ezeket a napokat és éjszakákat, mint az ellenkezőket. Ha tehát a halál alvás lenne, azt nyereségnek tekinteném és a halálban töltött idő csak egy hosszú éjszaka lenne. "Ez az elképzelés a mai beszédben is tovább él. Vegyük csak ezt a kifejezést: „elaltatás". Ha valaki a kutyáját az állatorvoshoz viszi és el akarja altatni, akkor ezen egészen mást ért, mint amikor az altató orvos a műtét előtt arról beszél, hogy valakinek a férjét, vagy a feleségét el
fogja altatni. Egyesek szívesen alkalmaznak a halálra rokonértelmű hasonlatot. Szerintük a meghalás olyan, mint egy nagy feledés. Aki meghal; az elfelejt minden gondot és fájdalmat, megszabadul a gyötrelmes emlékektől. Bár ősi és általános dolog a halált alvásnak és feledésnek nevezni —és ez most is fennáll mégis elégtelennek bizonyul, mert nem tud valódi vigaszként megnyugtatást adni. Hiszen mindkettő ugyanazt az alapgondolatot fejezi ki, csak különböző módon. Bármennyire is szép kifejezések ezek, valójában mégis azt jelentik, hogy a halál tudatos létünk megsemmisülése. Ha ez igaz, akkor a halál egyáltalán nem képes megadni azt, amit alvásnak és feledésnek nevezünk. Az
alvás valami pozitívum és szándékolt dolog az életben, mert arra ébredés következik. A pihentető éjszakai alvás az ébredés utáni órákat kellemessé és tevékennyé teszi. Ha abból többé nincs ébredés, akkor az alvás állapota sem lenne jótékony dolog. Hasonlóképpen tudatos létünk megsemmisülése nemcsak minden fájdalmas dolog megszűnését jelentené, hanem minden kellemes emlékét is.
Alaposabban átgondolva kiderül, hogy a két analógia emlegetése a halállal kapcsolatban nem is olyan pontos, hogy abból valóságos vigaszt és reményt meríthetnénk. Van azonban egy másik elmélet, mely
tagadja azt az elvet, hogy a halál az öntudat megsemmisülése. Talán régebbi hagyomány szerint az emberi lény bizonyos megjelenési formája akkor is fennmarad, ha a fizikai test működése megszűnt és a
test végleg elhalt. Ezt a fennmaradó megjelenési formát különféle névvel illették: psziché, lélek, szellem, én, lényeg, lét, öntudat. Maga az elnevezés nem fontos, hanem csak az az elgondolás, hogy az ember a testi halál után egy másik létformába lép és ez az elképzelés megfelel az emberiség legtiszteletreméltóbb vallásos gondolkodásának.
meg. A halál olyan valami, ami a legtöbb ember számára a tudatos megtapasztaláson kívül esik, mert a legtöbb embernek nincsen ilyen tapasztalata. Ha egyáltalán beszélni akarunk a halálról, akkor le kell győzni a társadalmi tabukat és a begyökerezett nyelvi nehézségeket is. Ha mégis beszélünk a halálról, gyakran csak tetszetős hasonlatokkal fejezzük ki magunkat: tapasztalati világunkból ismert kellemesebb
dolgokhoz hasonlítjuk. A leghétköznapibb analógia: a halálnak az alváshoz hasonlítása. Meghalni szoktuk mondani — annyit jelent, mint elaludni. Ez a metafora nagyon elterjedt a mindennapi
gondolkodásban és beszédben, a különböző korszakok és kultúrák irodalmi alkotásaiban. Ügy látszik, már a régi görögöknél is ez volt a felfogás. Az Iliasban pl. Homérosz az alvást a „halál testvérének" nevezte. Platón az „Apologia"-ban tanítójának, Szokratésznek — akit az athéni bíróság akkor ítélt halálra — egy párbeszédben a következőket adja a szájába iszem, hogy nemcsak egy egyszerű ember, hanem a király is könnyebben meg tudná számlálni ezeket a napokat és éjszakákat, mint az ellenkezőket. Ha tehát a halál alvás lenne, azt nyereségnek tekinteném és a halálban töltött idő csak egy hosszú éjszaka lenne. "Ez az elképzelés a mai beszédben is tovább él. Vegyük csak ezt a kifejezést: „elaltatás". Ha valaki a kutyáját az állatorvoshoz viszi és el akarja altatni, akkor ezen egészen mást ért, mint amikor az altató orvos a műtét előtt arról beszél, hogy valakinek a férjét, vagy a feleségét el
fogja altatni. Egyesek szívesen alkalmaznak a halálra rokonértelmű hasonlatot. Szerintük a meghalás olyan, mint egy nagy feledés. Aki meghal; az elfelejt minden gondot és fájdalmat, megszabadul a gyötrelmes emlékektől. Bár ősi és általános dolog a halált alvásnak és feledésnek nevezni —és ez most is fennáll mégis elégtelennek bizonyul, mert nem tud valódi vigaszként megnyugtatást adni. Hiszen mindkettő ugyanazt az alapgondolatot fejezi ki, csak különböző módon. Bármennyire is szép kifejezések ezek, valójában mégis azt jelentik, hogy a halál tudatos létünk megsemmisülése. Ha ez igaz, akkor a halál egyáltalán nem képes megadni azt, amit alvásnak és feledésnek nevezünk. Az
alvás valami pozitívum és szándékolt dolog az életben, mert arra ébredés következik. A pihentető éjszakai alvás az ébredés utáni órákat kellemessé és tevékennyé teszi. Ha abból többé nincs ébredés, akkor az alvás állapota sem lenne jótékony dolog. Hasonlóképpen tudatos létünk megsemmisülése nemcsak minden fájdalmas dolog megszűnését jelentené, hanem minden kellemes emlékét is.
Alaposabban átgondolva kiderül, hogy a két analógia emlegetése a halállal kapcsolatban nem is olyan pontos, hogy abból valóságos vigaszt és reményt meríthetnénk. Van azonban egy másik elmélet, mely
tagadja azt az elvet, hogy a halál az öntudat megsemmisülése. Talán régebbi hagyomány szerint az emberi lény bizonyos megjelenési formája akkor is fennmarad, ha a fizikai test működése megszűnt és a
test végleg elhalt. Ezt a fennmaradó megjelenési formát különféle névvel illették: psziché, lélek, szellem, én, lényeg, lét, öntudat. Maga az elnevezés nem fontos, hanem csak az az elgondolás, hogy az ember a testi halál után egy másik létformába lép és ez az elképzelés megfelel az emberiség legtiszteletreméltóbb vallásos gondolkodásának.
Törökországban feltártak egy temetőt, mely kb. 100 000 évvel előbb létesült a neandervölgyinél. A régészek a leletekből meglepő következtetéseket vonhattak le, mert ezek a régi emberek virágokra és virágos ágakra helyezték el halottaikat. Ebből arra lehet következtetni, hogy ők a halált valami ünnepélyes dolognak tartották, mely a halottnak ebből a világból a másikba való átmenetele. És valóban a világ minden részén talált sírleletek arról tanúskodnak, hogy az ember testi halála után tovább él. Tehát két ellentétes válaszunk van eredeti kérdésünkre a halál lényegét illetően. Mindkettő ősi hagyományokra épül és mindkettőt széles körben hiszik.
Egyesek azt mondják, hogy a halál az öntudat megsemmisülése; mások meg vannak győződve arról, hogy a halálban a lélek, vagy a szellem átmegy a valóság másik létrendjébe. A következőkben nem akarok dönteni e két nézet között. Egyszerűen csak azt szeretném közölni, hogy kutatásaim során miként jártam el az egyik válasz szerint. Az utóbbi években nagyon sok olyan személlyel találkoztam, akikkel valami olyan történt, amit én „halálközeli élmény"-nek, vagy „majdnem a halál megtapasztalásának" neveznék.
Ezekkel az emberekkel a legkülönfélébb módokon találkoztam. Az első egészen véletlenül történt. 1965-ben a virginiai egyetemen filozófiát hallgattam. Itt találkoztam az egyetem klinikájának pszichiátria professzorával. Kezdettől fogva megragadott engem az ő emberi melegsége, barátságos és vidám természete. Teljesen meglepődtem, amikor később különös érdekességeket hallottam róla, nevezetesen azt, hogy ő meghalt nem is egyszer, hanem egymásután kétszer is, 10 perces különbséggel és igazán fantasztikus beszámolót tartott arról, ami vele történt, amíg „halott" volt. Később magam is hallottam, ahogy azt az érdeklődő diákok kis csoportjának előadta. Akkor ez nagy hatással volt rám, de még nem készültem fel, hogy ilyen tapasztalatokról véleményt alkossak, s az egészet „ad acta"; félretettem, s így ezt most mint az emlékezetem archívumából való hangszalagot vehetem elő.
Néhány évvel később megszereztem a filozófiai diplomát, majd egy észak-karolinai egyetemen tanítottam. Ott Platón Phaidonjáról tartottam előadásokat, melyben Szokratész a barátaival való utolsó párbeszédét tárgyalja a halálról és a halhatatlanságról. Előadásaimban inkább más filozófiai kérdésekben voltam járatos. Ebben a könyvben Platón a halál utáni élet témáját csak mellesleg említi. Előadás után egy diák azzal a kérdéssel jött hozzám, hogy foglalkoznék-e többször is a halhatatlanság problémájával. Öt érdekli ez a téma, mert az ő nagymamája „meghalt" és „visszatérve" csodálatos „élmények"-ről számolt be. Kértem, hogy erről mondjon el mindent. S csodálkozásomra ezek az élmények egészen hasonlók voltak azokhoz, amiket pár évvel korábban a pszichiátria professzoromtól hallottam. Attól kezdve tevékenyebben kutattam hasonló esetek után. Filozófiai
előadásaimban egyre többször foglalkoztam az ember „biológiai halálának túléléséről" szóló kérdéssel.
előadásaimban egyre többször foglalkoztam az ember „biológiai halálának túléléséről" szóló kérdéssel.
Mindenesetre ügyeltem arra, hogy diákjaim előtt egy szóval se említsem az általam ismert halál-
tapasztalatokat. Inkább tudatosan törekedtem azokat elhallgatni. Ha a szóban forgó haláltapasztalatok ennyire mindennapiak, akkor — úgy gondoltam még valószínűleg többet is fogok hallani azokról. Ha a
filozófiai vitáknál a továbbélés kérdését e tapasztalatok alapján tárgyaltam volna, akkor a kérdéssel kapcsolatban részrehajló lettem volna. Megdöbbenésemre az történt, hogy csaknem minden
tanfolyamban harminc hallgató közül az egyik óra után hozzám jött és elmesélte a saját halálközeli tapasztalatát. Kezdtem érdeklődni a téma iránt és ismételten csodálkozással töltött el, hogy a közlések között milyen nagy a hasonlóság, bár az egyes „tudósítók" teljesen különböző vallási és szociális környezetből származtak. Amikor 1972-ben az orvosi fakultásra iratkoztam be, már tekintélyes
mennyiségű tudósítást gyűjtöttem össze és most már gyakrabban mertem szóba hozni ezeket a kérdéseket orvostanhallgató társaim előtt. Így történt, hogy egyikük rábeszélt: tartsak
előadást erről a kérdésről az orvosnövendékek előtt. Az előadás után sok hasonló rendezvény következett. Aztán újabb tapasztalatokat szereztem, mert minden egyes előadás után a hallgatók közül hozzám jött valaki és elmondta nekem saját hasonló tapasztalatát.
tapasztalatokat. Inkább tudatosan törekedtem azokat elhallgatni. Ha a szóban forgó haláltapasztalatok ennyire mindennapiak, akkor — úgy gondoltam még valószínűleg többet is fogok hallani azokról. Ha a
filozófiai vitáknál a továbbélés kérdését e tapasztalatok alapján tárgyaltam volna, akkor a kérdéssel kapcsolatban részrehajló lettem volna. Megdöbbenésemre az történt, hogy csaknem minden
tanfolyamban harminc hallgató közül az egyik óra után hozzám jött és elmesélte a saját halálközeli tapasztalatát. Kezdtem érdeklődni a téma iránt és ismételten csodálkozással töltött el, hogy a közlések között milyen nagy a hasonlóság, bár az egyes „tudósítók" teljesen különböző vallási és szociális környezetből származtak. Amikor 1972-ben az orvosi fakultásra iratkoztam be, már tekintélyes
mennyiségű tudósítást gyűjtöttem össze és most már gyakrabban mertem szóba hozni ezeket a kérdéseket orvostanhallgató társaim előtt. Így történt, hogy egyikük rábeszélt: tartsak
előadást erről a kérdésről az orvosnövendékek előtt. Az előadás után sok hasonló rendezvény következett. Aztán újabb tapasztalatokat szereztem, mert minden egyes előadás után a hallgatók közül hozzám jött valaki és elmondta nekem saját hasonló tapasztalatát.
Ezek után sokan megtudták, hogy én ilyen kérdésekkel foglalkozom, s így történt, hogy az orvosok hozzám küldték betegeiket, akiket újraélesztettek és akik szokatlan tapasztalatokról számoltak be. Mások viszont írásban közölték beszámolóikat, miután újságcikkek jelentek meg munkáimról.
Ma kb. százötven ilyen esetet ismerek erről a jelenségről. Az általam megvizsgált tapasztalatok három különböző kategóriába sorolhatók:
Ma kb. százötven ilyen esetet ismerek erről a jelenségről. Az általam megvizsgált tapasztalatok három különböző kategóriába sorolhatók:
1.Olyan személyek tapasztalatai, akiket fölélesztettek, miután az orvosok klinikailag halottnak tartották, ítélték, vagy nyilvánították őket.
2.Olyan személyek tapasztalatai, akik baleseti sérülés, vagy betegség által nagyon közel kerültek a biológiai halálhoz.
3.Olyan személyek tapasztalatai, akik hallották más emberek tapasztalatainak elbeszélését. Ezek a fültanúk a mások halál tapasztalatának tartalmát részletezték nekem.
A százötven esetből megismert, terjedelmes anyagot természetesen meg kellett rostálni. Néhányat tudatosan elhagytam, pl. a fenti felsorolás harmadik kategóriájának csaknem mindegyik közlését. Bár
elég sok volt köztük, mely az első kategóriához tartozó tapasztalatokat megerősítette és kiegészítette, mégis elhagytam őket, éspedig két okból. Először is így sikerült az esetek tanulmányozását használható
mennyiségűre csökkenteni. Másodszor abban a helyzetben vagyok, hogy szigorúan első kézből vett közlésekre támaszkodhatom. Így aztán kb. ötven személlyel behatóbban beszélgettem erről a témáról. Ezekre a tapasztalatokra épül mondanivalóm irányvonala. Az első kategóriához
tartozik mintegy ötven eset, melyeknél megállapították a klinikai halált, s ezek sokkal drámaibbak, mint a második kategóriához tartozó közlések ahol csak futólagos érintkezés történt a halállal. Ha nyilvános
rendezvényen beszéltem ezekről a jelenségekről, a legfőbb érdeklődést mindig az „igazi halálesetek" váltották ki. Az újságcikkek néha azt a benyomást keltették, mintha csak e típussal foglalkoztam
volna.
elég sok volt köztük, mely az első kategóriához tartozó tapasztalatokat megerősítette és kiegészítette, mégis elhagytam őket, éspedig két okból. Először is így sikerült az esetek tanulmányozását használható
mennyiségűre csökkenteni. Másodszor abban a helyzetben vagyok, hogy szigorúan első kézből vett közlésekre támaszkodhatom. Így aztán kb. ötven személlyel behatóbban beszélgettem erről a témáról. Ezekre a tapasztalatokra épül mondanivalóm irányvonala. Az első kategóriához
tartozik mintegy ötven eset, melyeknél megállapították a klinikai halált, s ezek sokkal drámaibbak, mint a második kategóriához tartozó közlések ahol csak futólagos érintkezés történt a halállal. Ha nyilvános
rendezvényen beszéltem ezekről a jelenségekről, a legfőbb érdeklődést mindig az „igazi halálesetek" váltották ki. Az újságcikkek néha azt a benyomást keltették, mintha csak e típussal foglalkoztam
volna.
Amikor e könyv megírásához felhasználtam a történeteket, ellenálltam annak a kísértésnek, hogy
csak az „igazi haláleseteket" dolgozzam fel. Ki fog derülni ui., hogy a második kategória esetei alapjában véve nem különböznek, hanem mintegy folytonosságot képeznek az első kategória eseteivel. Bár a halálközeli tapasztalatok meglehetősen hasonlítanak egymásra, a konkrét körülményeket tekintve, mint pl. a tanúk személye, mégis jelentősen különböznek. Így az ilyen tapasztalatok feldolgozásánál arra törekedtem, hogy az egymástól eltérő mozzanatokat kifejezetten kimutassam. Ezeket a
megjegyzéseket tartsuk szem előtt, ha feltesszük a következő kérdést: mi történik a halál megtapasztalásában?
A halál közelébe került emberek tapasztalatai, és az egyes személyek tulajdonságai közt nagy
különbségek vannak, ugyanakkor a különböző személyek tapasztalataiban feltűnően nagy a hasonlóság is. A szóban forgó közlésekben olyan sok a megegyezés, hogy minden nehézség nélkül
mintegy 15 különböző elemet fedezhetünk fel, melyek az általam összegyűjtött anyagban állandóan visszatérnek. Engedtessék meg, hogy most ezekből az elemekből egy rövid, elméleti ideális, ill. „teljesen egész" élményt állítsak össze, amely az összes elemet tartalmazza, és ezek tipikusan a következő sorrendben fordulnak elő. Egy ember haldoklik. Testi nyomorúságának csúcspontján
hallja, amint az orvos őt halottnak nyilvánítja. Egyszer csak egy kellemetlen zajt: átható, sivító harsogást kezd hallani és azonnal az az érzése, hogy nagy sebességgel rohan át egy sötét alagúton. Aztán hirtelen saját testén kívül találja magát, de ugyanabban a környezetben, mint amiben
előbb volt. Mint szemlélő, bizonyos távolságból nézheti saját testét. Tartózkodási helyéről szemlélve kellemetlen érzések töltik el, amikor látja testének újjáélesztési kísérleteit. Egy idő után összeszedi magát és egyre inkább alkalmazkodik ehhez a különös állapothoz. Észreveszi, hogy még mindig van „teste", de ez tulajdonságait tekintve lényegesen különbözik a fizikai testétől, melyet elhagyott. Hamarosan új események történnek. Más lények közelednek a haldoklóhoz, hogy köszöntsék őt
és segítsenek neki. Meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, majd egy szeretetet és melegséget árasztó Fénylényt, amilyent ő még nem látott. Ez a Lény szavak nélkül kérdéseket intéz hozzá, melyek a
haldoklót arra indítják, hogy saját életét, mint egészet értékelje. Segít neki, hogy életének fontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik,
mintha egy sorompóhoz, vagy határhoz közeledne, mely nyilvánvalóan a földi élet és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem jött el. Küszködik ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére anélkül, hogy tudná, hogyan egyesül újra fizikai testével és él tovább.
csak az „igazi haláleseteket" dolgozzam fel. Ki fog derülni ui., hogy a második kategória esetei alapjában véve nem különböznek, hanem mintegy folytonosságot képeznek az első kategória eseteivel. Bár a halálközeli tapasztalatok meglehetősen hasonlítanak egymásra, a konkrét körülményeket tekintve, mint pl. a tanúk személye, mégis jelentősen különböznek. Így az ilyen tapasztalatok feldolgozásánál arra törekedtem, hogy az egymástól eltérő mozzanatokat kifejezetten kimutassam. Ezeket a
megjegyzéseket tartsuk szem előtt, ha feltesszük a következő kérdést: mi történik a halál megtapasztalásában?
A halál közelébe került emberek tapasztalatai, és az egyes személyek tulajdonságai közt nagy
különbségek vannak, ugyanakkor a különböző személyek tapasztalataiban feltűnően nagy a hasonlóság is. A szóban forgó közlésekben olyan sok a megegyezés, hogy minden nehézség nélkül
mintegy 15 különböző elemet fedezhetünk fel, melyek az általam összegyűjtött anyagban állandóan visszatérnek. Engedtessék meg, hogy most ezekből az elemekből egy rövid, elméleti ideális, ill. „teljesen egész" élményt állítsak össze, amely az összes elemet tartalmazza, és ezek tipikusan a következő sorrendben fordulnak elő. Egy ember haldoklik. Testi nyomorúságának csúcspontján
hallja, amint az orvos őt halottnak nyilvánítja. Egyszer csak egy kellemetlen zajt: átható, sivító harsogást kezd hallani és azonnal az az érzése, hogy nagy sebességgel rohan át egy sötét alagúton. Aztán hirtelen saját testén kívül találja magát, de ugyanabban a környezetben, mint amiben
előbb volt. Mint szemlélő, bizonyos távolságból nézheti saját testét. Tartózkodási helyéről szemlélve kellemetlen érzések töltik el, amikor látja testének újjáélesztési kísérleteit. Egy idő után összeszedi magát és egyre inkább alkalmazkodik ehhez a különös állapothoz. Észreveszi, hogy még mindig van „teste", de ez tulajdonságait tekintve lényegesen különbözik a fizikai testétől, melyet elhagyott. Hamarosan új események történnek. Más lények közelednek a haldoklóhoz, hogy köszöntsék őt
és segítsenek neki. Meghalt barátok, rokonok szellemét pillantja meg, majd egy szeretetet és melegséget árasztó Fénylényt, amilyent ő még nem látott. Ez a Lény szavak nélkül kérdéseket intéz hozzá, melyek a
haldoklót arra indítják, hogy saját életét, mint egészet értékelje. Segít neki, hogy életének fontosabb állomásait panorámaszerűen, villámgyorsan felidézi számára. Egyszer csak a haldoklónak úgy tűnik,
mintha egy sorompóhoz, vagy határhoz közeledne, mely nyilvánvalóan a földi élet és a következő élet közötti határvonalat jelenti. Itt világos lesz előtte, hogy vissza kell térnie a földre, mert halálának ideje még nem jött el. Küszködik ez ellen, mert a túlvilági élet tapasztalatai annyira megragadták, hogy többé nem szeretne visszatérni. Eltöltötte az öröm, szeretet és a béke lenyűgöző érzése. Belső ellenállása ellenére anélkül, hogy tudná, hogyan egyesül újra fizikai testével és él tovább.
Később, amikor megpróbálja másokkal közölni élményeit, nehézségekbe ütközik. Először is nem találja a megfelelő szavakat, melyekkel a földöntúli eseményeket és élményeket kifejezhetné, aztán az emberek kinevetik. Majd lemond arról, hogy ezeket másoknak elmondja. Az élmény mégis nyomokat hagy életében, nevezetesen: hatással van életvitelére, megváltozik gondolkodásmódja és másként értékeli a saját és más emberek halálát. Mielőtt értékelésre kerülne sor, néhány szempontra szeretném felhívni a figyelmet, melyek a halál tapasztalatok magyarázatának hátterét képezik.
1. Az egyes közlések közti feltűnő hasonlóság ellenére mégsem akad kettő, mely teljesen azonos lenne (bár néha figyelemreméltóan közel vannak egymáshoz)
2. Egyetlen olyan emberrel sem találkoztam, aki az összeállított élménynek minden összetevőjét említette volna. A legtöbben sokat, a tizenöt elemből nyolcat, vagy többet említenek, sőt volt olyan is, aki tizenkettőt.
3. Az összeállított élménynek egyetlen olyan eleme sincs, mely a tanúk vallomása alapján minden elbeszélésben szabályszerűen visszatért volna, mégis az egyes elemeket körülbelül általánosnak
tekinthetjük.
4. Az elméleti modellben említett elemek nemcsak egy elbeszélésben fordultak elő, hanem több elbeszélésben is.
5. A haldokló élményeinek sorrendje eltérhet az általam említett elméleti modell sorrendjétől. Csak egy példát: sokan nem úgy közölték a Fénylénnyel való találkozást, ahogy a modellben szerepel, vagyis
bizonyos eseménysor után, hanem már az elején, vagy az élmény egész folyamán tapasztalták azt. Az élmények sorrendje általában a modell sorrendje szerint történik. Erősebb eltérések ritkán fordulnak elő.
6. Hogy a haldokló milyen messzire jut ezekben a feltételezett élményekben, az úgy látszik attól függ, hogy a klinikai halál ténylegesen mikor következett be és mennyi ideig kellett neki ilyen körülmények
között tartózkodnia. Általában azok, akik „meghaltak", bőségesebb és teljesebb élményekben részesültek, mint azok, akik a halált csak érintették. Vagyis, akik hosszabb ideig voltak „halottak", mélyebbre jutottak, mint azok, akiknél ez rövid ideig tartott
7. Beszéltem több olyan emberrel, akiket halottnak nyilvánítottak, majd életre keltettek. Visszatérésük után semmi ilyen élményről nem számoltak be, mert egyáltalán nem emlékeztek semmire. Meglehetősen érdekes dolog, hogy beszélhettem olyan személyekkel, akik különböző okok következtében (időben nagyobb különbséggel —esetleg kétszer is) a klinikai halál állapotában
voltak. Az első alkalommal nem emlékeztek semmire, míg a második alkalommal voltak tapasztalataik.
8. Végül szeretnék rámutatni arra, hogy első kézből vett közlésekkel, tanúvallomásokkal és elbeszélésekkel foglalkozom, melyek a beszélgetések közben megdöbbentettek. Ha a következőkben arról beszéltek, hogy az elméleti modell valamelyik eleme egyik-másik elbeszélésben nem bukkan fel, az nem azt jelenti, hogy annak nincs jelentősége, hogy a szóban forgó esetben nem fordult elő, hanem csak azt, hogy a tanú nem említette, vagy elbeszélésének módjából nem derül ki, hogy ő ezt a részletet pontosan átélte-e, vagy sem.
- - - - - -
Élet az élet után - Raymond A.Moody - Hangoskönyv
forrás: Blahó Julianna
