2013. november 1., péntek

Isten nem hallgat!



Amikor a földi ember meghal, lelke elhagyja testét és teljes egészében átlép a túlvilágra.
A földi testtel együtt elpusztul annak egyik legfontosabb szerve is, az agy, mely az emberi szellemnek földi vándorlása során szükséges eszközként szolgált ebben a világban!





Az agy egyik részében, a nagyagyban vagy elülső agyban jönnek létre a gondolatok, melyekből végül összeáll az ész. A halállal ez is megszűnik. Elmúlik, mivel keletkezésének helye - az agy - mulandó. Ebben a Teremtésben, akár a földi, akár a földöntúli világban semmi sem lépheti túl saját jellegének határait sem létezésében, sem működésében. Tehát egy ember például nem változhat hirtelen állattá, egy állat pedig nem cselekedhet vagy gondolkodhat úgy, mint egy ember, mivel a Teremtés e két jellege alapjaiban különbözik. Ebből vezethető le az a felettébb fontos következtetés, hogy az ész csupán azt képes felfogni, ami mulandó, tehát csak az olyan jellegűt, mint amilyen ő maga is. Semmit sem képes ezen felül megérteni abból, ami az örök értékekre vonatkozik, mert az a jelleg egyszerűen nem a sajátja. Az ész az agy anyagiságán túl már nem képes működni.

Él bennünk azonban valami, ami képessé tesz bennünket arra, hogy a múlhatatlan, örökkévaló dolgokat, sőt még Istent is felismerjük. Ez az, ami még földi halálunk után is létezik: az emberi szellem, mely a belső hangnak is nevezett érzésben nyilvánul meg.

Az érzés a lelkiismeret egy része. Pontosan tudja, hogy mi a jó és mi a rossz. Figyelmeztető vagy helyeslő hangját az ember nagyon világosan hallhatja, ha akarja. Wilhelm von Humboldt (1767-1835) ezt írta az érzésről: "Minden embernek önmaga bírájának kell lennie, és tulajdonképpen az is. Mert, ha valami helytelen dolgot teszünk, belső hangunk hangosabban és fájdalmasabban szól, mint ... ahogyan egy mástól kapott feddés valaha is képes lenne."

Az olyan ember lelkiismeretlenül cselekszik és gondolkodik, aki elnyomja érzését, és egyedül az eszére hagyatkozik, mert nincs lelkiismerete.

A Teremtés rendje szerint a szellem az uralkodó, az ész csupán a végrehajtó. ... A szellem és az ész természetes együttműködését, amikor mindegyik a rendeltetésének megfelelő helyet foglalja el, értelemnek nevezzük. Az ember "értelmetlenné" vált azáltal, hogy fejlődése során szabad akaratából felborította az egyensúlyt ebben a természetes kapcsolatban. Ez vált örökletes bűnné: az ész túlfejlesztése és a szellem elnyomása. Ez az oka annak, hogy az idők során az emberiség kudarcot vallott. Az elnyomott szellem és az egyoldalúan túlfejlesztett, a mulandósághoz kötött ész az emberiség igazi problémája, ez áll mindennek a hátterében. Minden más probléma csupán ennek az egy fő problémának a kísérőjelensége. Itt van az az egyetlen gyenge pont is, ahol Lucifernek, az Antikrisztusnak sikerült az embereket szolgáivá tennie. A mulandóság szintjein, tehát az anyagiságban, ... a túlzott észmunka által az anyaghoz kötődő embereket képes Isten ellen irányuló tevékenységének szolgálatába állítani.

A túlságosan nagyra fejlesztett nagyaggyal együtt öröklődik tovább a hajlam (nem a kényszer!), hogy élő szellemünket továbbra is elnyomjuk, hogy az ész akaratát szellemünk akaratával szemben előnyben részesítsük, ahogyan már Pál is megfogalmazta: "Mert gyönyörködöm az Isten törvényében a belső ember (szellem) szerint, de tagjaimban (ész) egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével." (Róm. 7,22-23).

A szellem és az ész e helytelen kapcsolatában rejlik az oka annak is, hogy az ember elfordult Istentől. Nem meglepő, ha arról hallunk vagy olvasunk, hogy manapság a vallás alapkérdése többé nem egyezik Martin Luther kérdésével: "Hogyan találkozhatok az irgalmas Istennel?", hanem az, hogy Isten létezik-e egyáltalán.

Ilyen kérdéseket is lehet hallani emberektől: "Ha létezik Isten, akkor hogyan történhet meg mindaz a sok szörnyűséges és iszonyatos dolog, amit nap mint nap látunk, hallunk vagy tapasztalunk?" Akik ilyen kérdéseket tesznek fel, azok kételkednek Isten igazságosságában. Azon kellene inkább elgondolkodniuk, hogy ezeket a borzalmas kihatásokat maguk az emberek idézték elő. Istentől való eltávolodásuk által ők hagyták ... figyelmen kívül a Teremtő törvényeit, közöttük a vetés és az aratás egyszerű törvényét is, mely alól az emberi tett és gondolkodás sem kivétel. Az ember mindig azt fogja learatni, amit előző életeiben és jelenlegi élete során érzéseivel, gondolataival és cselekedeteivel elvetett.

Jóllehet gyakran lehet hallani: "Legyen meg a Te akaratod!" De ki gondolkodik el azon, hogy miben is nyilvánul meg ez az isteni akarat, hogy azután azt valóban, meggyőződésből és nem vak vagy tanult hit által magáévá is tegye.

Az emberek Isten Akaratát egyedül a Teremtés hajlíthatatlan törvényeiben ismerhetik fel. Még az egyes tudományok is elismerik e törvényeket és megváltoztathatatlanságuk tényét, még akkor is, ha tagadják ezeknek a törvényeknek az eredetét, vagy nem akarják azt megismerni, vagy éppen kizárják gondolkodásukból. Senki sem vitathatja, hogy saját magunkat károsítjuk, ha a természet törvényei ellen cselekszünk. Ezek a törvények azonban Isten beszédéhez tartoznak. Betartásuk nem jelent mást, mint érteni Isten beszédét és teljesíteni az Ő ... akaratát.

Isten nem hallgat. Az emberek állítják azt - ilyenek pedig sokan vannak -, hogy Isten hallgat, hogy megvárakoztatja az embert, és hogy az emberiség jelenleg egy Istentől távoli állapotban él. Könyveket írnak, filmeket forgatnak róla, és tanok egész sorát alapozzák rá.

Mi ezeknek a kijelentéseknek a célja? Az abbéli nyugtalanság vagy félelem szüli őket, hogy a dolgok mégiscsak másképp állnak? Vagy lelkiismeretük ... hangját hivatottak elnémítani? Éppen a lelkiismeret az, ami sok embert nem hagy nyugodni. Ugyanis tényleg fennáll egy valódi lelkiismereti konfliktus, amely két dolog szembenállása miatt jön létre: egyrészt amiatt, mert az emberek előszeretettel kötődnek az anyagi világhoz, amelyhez az agy, az ész székhelye is tartozik, másrészt mert belső hangjukat még nem nyomták el teljesen. Ez a konfliktus sejtetni engedi, hogy az Istentől való távolság oka máshol keresendő, hogy az ember az, aki eltávolodott Istentől, miközben önmaga és a Teremtő közé saját akaratából falat épített, mely most elválasztja őt Tőle. Az ember az, aki elzárkózik Isten szellemi erejétől, mely a Teremtés kezdete óta szüntelenül átáramlik a Teremtésen, amely nélkül az ember egyáltalán nem is létezhetne.

Más erők is részt vesznek azonban lelkiismeretünk alakításában: azok a túlvilági segítők, akik halkan nógatnak, intenek, figyelmeztetnek és tanácsokkal látnak el bennünket. Amennyiben hallgatnánk hangjukra, bizonytalan sejtésünk hamarosan egyre határozottabbá válna, míg eljutnánk egészen addig a bizonyosságig, hogy valójában az ember az, aki nem válaszol Isten folytonos hívására. A Teremtő teremtése által állandóan szól az emberekhez. Az egész látható és láthatatlan Teremtés az Ő beszéde.

Éppen azok az emberek mondják a következőket, akik sem a Biblia szavaiban, sem Istenben nem hisznek: "Csak azt hisszük el, amit látunk, tényekhez igazodunk, mert ezeket megértjük." Nem veszik észre, hogy ezek a tények nap mint nap, minden percben ott vannak előttük.

Az egész Teremtés, benne a Föld és a természet is tény, amely Istenről beszél. "Ami ugyanis Istenből nem látható, az az Ő örök hatalma és istensége, az a világ teremtésétől fogva alkotásainak értelmes vizsgálata révén meglátható..." (Róm. 1,20).

A Teremtésben nyilvánul meg Isten tökéletessége és létezésének valóságossága, az, amire a mai teológia a választ keresi.

Ha megfigyeljük a természet csodálatos alkotásait, kezdve az atomok parányi szerkezetétől egészen a hatalmas naprendszerek egyenletes mozgásáig, akkor az éber emberi szellem előtt egy örök és tökéletes rend nyilvánul meg, mely az isteni akarat tökéletességéből keletkezett.

Egy ilyen rendezettség nem alakulhat ki a világteremtés előtti rendezetlen ősanyagból (káosz) vagy a semmiből. Ez esetben is felmerül a kérdés, hogy ki vagy mi hozta létre és alakította át a káoszt, vagy pedig ki vagy mi teremtett rendet a semmiből.

A világ keletkezéséről szóló egyetlen tan sem alapozhat arra, hogy a világ "magától" keletkezett, ha nem akar érthetetlen maradni. Továbbra is megmarad a kérdés a végső ok, az ősok iránt. Ez a kérdés pedig megegyezik azzal a kérdéssel, hogy létezik-e Isten?

A Teremtés rendjének formája, kialakítása van, ami logikusan egy erőt feltételez, ami által a rendeződés végbement. Ezen erőnek az eredetét csupán egyetlen névvel illethetjük: Isten. - Az pedig, ami Istenből kiindulva működik, az az Ő szent akarata, az isteni akarat. Ez az akarat végigvonul a Teremtés minden ... részén, mindegy, hogy az azonnal vagy csak hosszú idő alatt fejlődött ki, vagy még fejlődik.

Manapság az Istenről és Teremtéséről kialakított elképzeléssel kapcsolatban gyakran felteszik a következő kérdést: "Evolúció" (fejlődés) vagy "Isten teremtése"? A kérdés azonban ebben a formában helytelen. A Teremtés ugyanis az Ősteremtés és a kifejlődött Teremtés összessége. A Teremtés részeinek azonban, a teremtettnek és a kifejlődöttnek is, azonos eredetük van Istenben, ugyanazon isteni törvények alá vannak rendelve, mert csupán egyetlen isteni erő létezik, melyből minden kialakult és kifejlődött.

A szellemi Ősteremtés keletkezett első teremtésként, amikor e szavak elhangzottak: "Legyen világosság!" A szellemi Ősteremtés az isteni szféra alatt helyezkedik el. A Bibliában, Mózes I. könyvében a teremtéstörténet hét napjának leírása erre az első teremtésre vonatkozik, és nem a Földre. Ez a teremtésleírás nem szimbolikus jellegű, hanem tényleges szellemi folyamatokat magyaráz meg, melyek mérhetetlen magasságokban játszódtak le.

Logikus, hogy a Teremtésen, melyet Isten kezdetben (I. Móz. 1,1), tehát elsőként teremtett, nem a Föld értendő, amely Istentől a legmesszebb található, és ezért mai állapotának kialakulásáig hosszú fejlődési folyamaton kellett keresztülmennie.

Ha elképzeljük Pál szavait Jézusról, melyeket az efezusiakhoz írt, miszerint "aki leszállt, az fel is ment, feljebb minden égnél..." (Ef. 4,10), akkor egyértelművé válik, hogy a Föld és az isteniség között, ahonnét Jézus is érkezett, még szellemi birodalmaknak (egeknek) kell létezniük. Ebben a kijelentésben is utalás rejlik arra, hogy a Föld nem lehet az első teremtés.

Isten teremtését nem a "semmiből" hozta létre, mint ahogyan azt általában feltételezik, hanem teremtő erejéből, kisugárzásából, mely a "Legyen világosság!" teremtői szavak elhangzásakor a Fény nélküli mindenségbe áramlott. Majd ebből az élő erőből alakult és fejlődött ki minden. Néhány régi teremtésmítoszban úgy képzelik a Teremtés folyamatát, hogy a legmagasabb lény a Teremtést önmagából, mégpedig szívéből, vagy testének más részéből teremtette. Ez a szimbolikus ábrázolás világosan szemlélteti, hogy a Teremtéskor jelen volt egyfajta "teremtői szubsztancia", amely még ma is jelen van, tehát a Teremtés semmiképpen sem a "semmiből" keletkezett.

Ezért tehát a világ fejlődésére vonatkozóan mind a Biblia teremtéstörténete, mind a tudományos ismeret helyes. Emiatt senkinek sem kell hitében meginognia, ugyanis a fejlődés is Isten akarata. Jó példa erre maga az emberi szellem. Annak ellenére, hogy örökké élhet, nem azonnal teljesen tudatos állapotban teremtetett. Egy öntudattal még nem rendelkező "szellemi csírából", mely természetes folyamatként "űzetett ki" a szellemi birodalomból (a Paradicsomból), kell teljesen öntudatos személyiséggé fejlődnie, egy olyan világban, mely szintén fejlődés alatt áll. E világ idegen befolyásaival küzdve kell tapasztalatokat szereznie, közben pedig szelleme által nemesebbé kell tennie környezetét. Így fokozatosan egyre érettebbé válik, míg végül visszatérhet a Paradicsomba. Hasonlóan a tékozló fiúhoz, aki visszatalált szellemi hazájába.

Azonban a szellemi birodalomban is még végtelen messze van Istentől. Egy emberi szellem sohasem képes személyesen Istene elé lépni, mert Isten megközelíthetetlen messzeségben trónol. Isten nincs oly "közel", mint ahogyan azt az emberek gondolják, "mert amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én utaim a ti utaitoknál, az én gondolataim a ti gondolataitoknál" (Ézs. 55,9). Isten csupán akkor van közel az emberekhez, amikor egy része (Fia) az Utóteremtésben (a világban) tartózkodik.

Az embernek azonban megvan az a képessége, hogy Istent műveiben felismerje, majd e műveken keresztül következtessen Teremtője tökéletességére és magasztosságára. Ezen az úton lépésről lépésre eljuthat az helyes Isten-hithez, Isten valódi felismeréséhez, és az Ő nagyságának megsejtéséhez.

Mivel az ember teremtményként a Teremtés művéhez tartozik, természetes, hogy Teremtője és annak művei után kutat. Normális szellemi fejlődés esetén az embernél megjelenik a törekvés és a vágy, hogy kapcsolatba kerüljön Teremtőjével. Közben azt is megtapasztalja, hogy a mű feltétlenül függ a Teremtőtől, ami lehetetlenné teszi az ember számára, hogy valaha is teremtő legyen, vagy azzá váljon.

Amióta az ember a világban tartózkodik, azóta magában hordozza e vágyat a kapcsolatteremtésre. Örök szellemi hazájából örökség gyanánt hozta magával a Fény utáni vágyat. E vágy belé lett plántálva, mely biztosan vezeti a cél felé, amennyiben éber marad. Egyre több ásatásból kerülnek elő leletek, melyek arra utalnak, vagy azt bizonyítják, hogy jóval az Ószövetség feljegyzése előtt már az őskori emberek is imádtak és tiszteltek egy legfelsőbb lényt. Hiszen Isten akkor is létezett, ahogyan örökké létezni is fog.

Isten keresése és megtapasztalása mára egyre inkább eltűnőfélben van, mert az emberiség mind jobban az anyagi világhoz láncolja magát. Az uralkodóvá emelt ész elzárja a felismerés lehetőségeinek útjait! Az ész állítja azt is, hogy Isten halott. Azonban nem Isten halott, hanem az ember szelleme hagyta magát a mulandó dolgok iránti hajlama által olyannyira befalazni, hogy olyan e szellem, mintha halott lenne. Ebben a zavaros állapotban nem tud mást tenni, mint hogy Istent halottnak tartja.

"Isten halott" - már sok keresztény is így vélekedik világszerte. Sőt még keresztény teológusok is állítják, hogy Isten halott, mivel létezését nem lehet igazolni. Így tehát egyáltalán nem meglepő, ha manapság egyre többször lehet "keresztény ateizmusról" hallani, még ha e szavak oly ellentétes jelentésűek is. Sőt, az emberi teremtménynek néha még az a groteszk követelése is támad, hogy Isten szolgáltasson neki bizonyítékokat saját létezéséről.

E természetellenes dolgok egytől egyig csupán az ember téves következtetései, aki a magas fáktól nem látja az erdőt. Az ember Isten csodálatos Teremtésében áll, ő maga is e Teremtés része, azonban ezt nem ismeri fel, mert az anyaghoz való ragaszkodása elhomályosította tekintetét a hatalmas és lényeges dolgok előtt, noha éppen ezek a legszembetűnőbbek a Teremtő művében.

Lelki megrázkódtatások által válik majd lehetővé, hogy az anyaghoz való ragaszkodása, melyhez az ész is tartozik, fokozatosan csökkenjen, aminek következtében az emberi szellem majd újra képes lesz Istene beszédét megérteni.

Ugyanis: Isten nem hallgat! Egyedül az emberen múlik, ha Istenét nem képes meghallani és felismerni!
(Herbert Vollmann)


video