Van egy féreg, ami a szőlőlevelek fogyasztásától függ.
Hirtelen felébred – hívjuk kegyelemnek vagy bármi másnak –, de valami felébreszti őt, s onnantól már nem egy féreg.
Övé az egész szőlőskert, egyszersmind a gyümölcsöskert, a gyümölcs, minden fatörzs…, valamint egy olyan gyarapodó bölcsesség és öröm, amelyet szükségtelen felzabálni.
(Rumi: A féreg ébredése)
Az elmúlt években úgy írtunk az Öreg Lelkekről és a Lelki Nemzedékekről, hogy közben kifejtettük a létben történő újbóli megjelenésük folyamatát: individuumainknak az örökkévalóságon át hullámozó életét.
Mihelyt elfogadjuk a lélek létének természetét, néhány fontos kérdés vetődik fel. Vajon mi a reinkarnáció célja? Merre felé tart a Lélek fejlődése? Amikor megérünk a lelki kor szempontjából, akkor miért érzünk egyre fokozódó késztetést a „hazatérésre”?
Mi a reinkarnáció?
Az első megértendő aspektus nem más, mint hogy a „reinkarnáció” egy szó, mely számos eltérő ideológiát foglal magában. A világ ősi kultúrái az idők kezdete óta hisznek a reinkarnációban, s néhány nagyobb vallási rendszer magában foglalja annak tanításait. Ilyen például a dzsainizmus, a buddhizmus és a hinduizmus.
Az „individuális én” reinkarnációja (újra testet öltése) csupán abbéli hitünk kiterjesztésének lehetősége, hogy én-érzetünk – egónk – valódi.
Két nagyon eltérő személyiség lesz az a két öntudat, amely vagy jelenleg, vagy a múltban két különböző fizikai testben van/volt. Két személyiségünket nagymértékben meghatározzák a környezeti feltételek és a fizikai genetika. Az olyan vonásainkat, mint amilyen a befelé fordulás vagy kifinomult érzékenység, a testi biológiánk tulajdonságai határozzák meg, míg az olyan vonásainkat, mint amilyen a szégyenlősség, az önbecsülés, az ideológiák és a neuroticizmus, a környezetünk fizikai feltételeinek az eredménye.
Valójában az „én” egy átmenetiség, egy folyamatosan változó jelenség. Ezt könnyen bebizonyíthatjuk azáltal, hogy elkapjuk az egyik barátunkat, akivel már 30 éve nem találkoztunk: sem a barátunk, sem mi nem vagyunk ugyanazok a személyek, mint akik valaha voltunk. Az „én” egy átmenetiség, egy folyamatosan változó jelenség.
Bár önmagunk tudatossága és érzékei örökké változnak, van valami, ami ugyanaz marad. Létezik valami bennünk, ami állandó és folytatólagos, s ez a tiszta tudatosság. Ez egy abszolút tiszta tudatosság, amely az élet megélésére és megfigyelésére szolgál, s erre a tiszta tudatosságra hivatkozhatunk úgy, hogy a Lélek.
A reinkarnáció eme felfogása igencsak hasonlít ahhoz a buddhista elképzeléshez, miszerint a folytonosság folytatódik, míg a személyiség feloszlik. Azonban, miként lehetséges az, hogy egy olyan vallás, mint a buddhizmus, nem hisz a lélekben a reinkarnációs folyamat során? Úgy vélem, hogy a válasz abban rejlik, hogy a buddhizmus meg akart bennünket kímélni a „Léleknek” az egós személyiséggel való azonosításától. A Lélek buddhista koncepciója a következő analógiával vethető össze:
Este gyertyát gyújtunk és egész éjszaka ott hagyjuk. Amikor reggel el akarjuk oltani, kérdezhetjük, hogy ez vajon ugyanaz a láng, amit előző este meggyújtottunk? Ez nem ugyanaz a láng, mégis valami módon kapcsolatban áll vele.
Ily módon a buddhizmus a lelket energiaként vagy egy el nem égő lángként értelmezi. Mindazonáltal, annak érdekében, hogy elejét vegyük a vele való önmeghatározásnak, a buddhisták nem hivatkoznak rá „lélekként”.
Amint éretté válunk lelkileg, megértjük a buddhista tanítás bölcsességét. Az a pillanat, amikor elkezdjük azonosítani magunkat a jelenbeli vagy múltbéli személyiségünkkel, az a pillanat, amikor létrehozzuk önmagunk és a körülöttünk lévő világ közötti megosztottságot, nem más, mint a világban található mindennemű diszharmónia gyökere.
Miért inkarnálódunk újra?
Ha én nem is vagyok ugyanaz a személy, aki újra meg újra testet ölt, akkor miért van sok embernek előző életről szóló emléke?
A jungiánus pszichológia csodálatos munkát végzett a Kollektív Tudattalan létezésének feltárásában, ami egy olyan elképzelés, amelyben Jung úgy gondolja, hogy ott foglalnak helyet az előző életekből származó egyéni emlékek:
„A közvetlen tudatosságunkon túlmenően, amely teljesen személyes természetű, s amelyről úgy hisszük, hogy csupán empirikus psziché (még ha toldalékként szorosan a nyomában is van a személyes tudattalan), létezik a psziché egy második pszichikus rendszere, egy olyan univerzális és személytelen természet, amely az összes individuumban azonos. Ez a kollektív tudattalan nem fejlődik individuális módon, hanem öröklött. Ez pre-egzisztens formákból áll, vagyis olyan archetípusokból, amelyek csupán másodlagosan válnak a tudatossá, s amelyek meghatározott formát adnak bizonyos pszichikai tartalmaknak.”
Freud ezekre a karmikus hozadékokra „archaikus maradványokként” utal, illetve olyan mentális töredékekként, amelyek jelenléte nem magyarázható semmilyen, az individuális életben található dologgal sem, hanem inkább az emberi elme elsődleges, velünk született (ösztönös) és megörökölt formáinak tűnnek. William James, a pszichológia nagyatyja, szintúgy osztja ezt a perspektíváját, amikor a következő kijelentést teszi:
Hirtelen felébred – hívjuk kegyelemnek vagy bármi másnak –, de valami felébreszti őt, s onnantól már nem egy féreg.
Övé az egész szőlőskert, egyszersmind a gyümölcsöskert, a gyümölcs, minden fatörzs…, valamint egy olyan gyarapodó bölcsesség és öröm, amelyet szükségtelen felzabálni.
(Rumi: A féreg ébredése)
Az elmúlt években úgy írtunk az Öreg Lelkekről és a Lelki Nemzedékekről, hogy közben kifejtettük a létben történő újbóli megjelenésük folyamatát: individuumainknak az örökkévalóságon át hullámozó életét.
Mihelyt elfogadjuk a lélek létének természetét, néhány fontos kérdés vetődik fel. Vajon mi a reinkarnáció célja? Merre felé tart a Lélek fejlődése? Amikor megérünk a lelki kor szempontjából, akkor miért érzünk egyre fokozódó késztetést a „hazatérésre”?
Mi a reinkarnáció?
Az első megértendő aspektus nem más, mint hogy a „reinkarnáció” egy szó, mely számos eltérő ideológiát foglal magában. A világ ősi kultúrái az idők kezdete óta hisznek a reinkarnációban, s néhány nagyobb vallási rendszer magában foglalja annak tanításait. Ilyen például a dzsainizmus, a buddhizmus és a hinduizmus.
Az „individuális én” reinkarnációja (újra testet öltése) csupán abbéli hitünk kiterjesztésének lehetősége, hogy én-érzetünk – egónk – valódi.
Két nagyon eltérő személyiség lesz az a két öntudat, amely vagy jelenleg, vagy a múltban két különböző fizikai testben van/volt. Két személyiségünket nagymértékben meghatározzák a környezeti feltételek és a fizikai genetika. Az olyan vonásainkat, mint amilyen a befelé fordulás vagy kifinomult érzékenység, a testi biológiánk tulajdonságai határozzák meg, míg az olyan vonásainkat, mint amilyen a szégyenlősség, az önbecsülés, az ideológiák és a neuroticizmus, a környezetünk fizikai feltételeinek az eredménye.
Valójában az „én” egy átmenetiség, egy folyamatosan változó jelenség. Ezt könnyen bebizonyíthatjuk azáltal, hogy elkapjuk az egyik barátunkat, akivel már 30 éve nem találkoztunk: sem a barátunk, sem mi nem vagyunk ugyanazok a személyek, mint akik valaha voltunk. Az „én” egy átmenetiség, egy folyamatosan változó jelenség.
Bár önmagunk tudatossága és érzékei örökké változnak, van valami, ami ugyanaz marad. Létezik valami bennünk, ami állandó és folytatólagos, s ez a tiszta tudatosság. Ez egy abszolút tiszta tudatosság, amely az élet megélésére és megfigyelésére szolgál, s erre a tiszta tudatosságra hivatkozhatunk úgy, hogy a Lélek.
A reinkarnáció eme felfogása igencsak hasonlít ahhoz a buddhista elképzeléshez, miszerint a folytonosság folytatódik, míg a személyiség feloszlik. Azonban, miként lehetséges az, hogy egy olyan vallás, mint a buddhizmus, nem hisz a lélekben a reinkarnációs folyamat során? Úgy vélem, hogy a válasz abban rejlik, hogy a buddhizmus meg akart bennünket kímélni a „Léleknek” az egós személyiséggel való azonosításától. A Lélek buddhista koncepciója a következő analógiával vethető össze:
Este gyertyát gyújtunk és egész éjszaka ott hagyjuk. Amikor reggel el akarjuk oltani, kérdezhetjük, hogy ez vajon ugyanaz a láng, amit előző este meggyújtottunk? Ez nem ugyanaz a láng, mégis valami módon kapcsolatban áll vele.
Ily módon a buddhizmus a lelket energiaként vagy egy el nem égő lángként értelmezi. Mindazonáltal, annak érdekében, hogy elejét vegyük a vele való önmeghatározásnak, a buddhisták nem hivatkoznak rá „lélekként”.
Amint éretté válunk lelkileg, megértjük a buddhista tanítás bölcsességét. Az a pillanat, amikor elkezdjük azonosítani magunkat a jelenbeli vagy múltbéli személyiségünkkel, az a pillanat, amikor létrehozzuk önmagunk és a körülöttünk lévő világ közötti megosztottságot, nem más, mint a világban található mindennemű diszharmónia gyökere.
Miért inkarnálódunk újra?
Ha én nem is vagyok ugyanaz a személy, aki újra meg újra testet ölt, akkor miért van sok embernek előző életről szóló emléke?
A jungiánus pszichológia csodálatos munkát végzett a Kollektív Tudattalan létezésének feltárásában, ami egy olyan elképzelés, amelyben Jung úgy gondolja, hogy ott foglalnak helyet az előző életekből származó egyéni emlékek:
„A közvetlen tudatosságunkon túlmenően, amely teljesen személyes természetű, s amelyről úgy hisszük, hogy csupán empirikus psziché (még ha toldalékként szorosan a nyomában is van a személyes tudattalan), létezik a psziché egy második pszichikus rendszere, egy olyan univerzális és személytelen természet, amely az összes individuumban azonos. Ez a kollektív tudattalan nem fejlődik individuális módon, hanem öröklött. Ez pre-egzisztens formákból áll, vagyis olyan archetípusokból, amelyek csupán másodlagosan válnak a tudatossá, s amelyek meghatározott formát adnak bizonyos pszichikai tartalmaknak.”
Freud ezekre a karmikus hozadékokra „archaikus maradványokként” utal, illetve olyan mentális töredékekként, amelyek jelenléte nem magyarázható semmilyen, az individuális életben található dologgal sem, hanem inkább az emberi elme elsődleges, velünk született (ösztönös) és megörökölt formáinak tűnnek. William James, a pszichológia nagyatyja, szintúgy osztja ezt a perspektíváját, amikor a következő kijelentést teszi:
„Ahogy növekedik a spirituális lényünk itt a Földön, s miként gyarapodunk a korban és a tapasztalatokban, egyre inkább a tudatára ébredünk a mindnyájunkat körülvevő kitágult világnak, majd amikor meghalunk, akkor csupán egy kitágult képességbe lépünk be.”
Lényegében véve a Kollektív Tudattalan olyan emlékek közös készletéből jön létre, melyre bizonyos emberek tudatuk megtisztítása révén, illetve lelki fejlődés által, képesek rácsatlakozni, hogy több száz, avagy több ezer évvel ezelőtt élt emberek életeseményeire is vissza tudjanak emlékezni.
A múlt emlékei tanulási és fejlődési utakként szolgálnak bennünket Ön-felfedezésünk útján.
Az elképzelés szerint a lelki érettségünk előrehaladtával az életeikben elegendő lelki energiát alkalmazó lelkek képesek lesznek visszaemlékezni a múltban megismételt ostoba és romboló viselkedésükre, hogy kijavíthassák azt, tanulhassanak és előnyt kovácsolhassanak belőle.
Például, ha előző életünkben szegények voltunk és egész életünkben csak a pénzt hajtottuk, de egyszer meggazdagodtunk, akkor ráébredhetünk arra, hogy ez a hajtás mennyire üressé tett bennünket és ez az egész mennyire értelmetlen volt. Ennek az emléke meggátolhat abban, hogy a jelen életünkben ugyanezt a hibát újra elkövessük, s éppen ezt illusztrálja a buddhista Életkerék is.
Ameddig elepedünk jelen életünk beteljesületlenségének érzésétől, amíg ki nem alszanak bennünk a felszínes kívánságok (vágyak) és elvárások, melyek nyomorúságot és szenvedést hoznak létre saját magunk és mások számára egyaránt, s ameddig továbbra is az én hamis érzeteivel azonosítjuk magunkat, addig továbbra is újra meg újra vissza fogunk térni ebbe a világba egészen addig, amíg el nem érjük a beteljesülést.
A reinkarnáció lelkünk megtisztításának, önmagunk beteljesületlenségtől való megszabadításának, valamint spirituális szomjúságunk csillapításának szükségszerű folyamata.
Miért érezzük úgy, hogy „haza kell térnünk”?
Lelki fejlődésünk eme folyamata során éretté válunk, elkezdjük idegennek és elkülönültnek érezni magunkat ebben a világban. Hirtelen, minden az egyhangúság, a meddőség és a terméketlenség érzetét kelti, s mérhetetlen küzdelmet kezdünk folytatni azért, hogy más emberekkel kapcsolatokat építsünk ki. Ekkor fejlődik ki bennünket a „valódi otthonunkba” történő visszatérés iránti mélységes vágyódás. Ez a mi isteni természetünk vagy tudati méhünk, vagyis az a hely, ahol azt érezzük, hogy oda tartozunk, s ahol végül ismét teljesnek érezzük magunkat.
Először talán szörnyű élménynek tűnik olyan viszontagságokon keresztülmenni, melyeket életünk folyamán átélünk – ezért is utalnak erre gyakran a Lélek Sötét éjszakájaként. Ámde, amikor spirituális értelemben is elkezdünk felnőni, akkor kezdjük megérteni, hogy a felébredés nem arról szól, hogy üdvös élményekben lesz részünk, hanem arról, hogy egy fennköltebb, ugyanakkor mélyebb okot szolgálunk: az emberi faj kollektív növekedését. Ez olyasfajta dolog, amitől mi, emberek, soha nem lehetünk elválasztva.
A legutolsó reinkarnáció az, amelyben felébredünk, találkozunk az ellentétpárokkal, meghaladjuk az elkülönülést, a dualitást és egésszé válunk azért, hogy képessé váljunk az igazi felelősségvállalásra.
A „Felébredt Lélek” az utolsó lépés az olyan Öreg Lélek fejlődésében, aki mérhetetlen spirituális munkát tudhat maga mögött. Lehetetlen hirtelen felébredni – először rövid pillanatokra kell ráébrednünk, innen származik az Öreg Lelkek kényszerűsége.
Felébredni csupán azoknak lehetséges, akik keresik és akarják azt. Azoknak, akik készek megküzdeni önmagukkal, akik készek dolgozni önmagukon és készek a saját hitelességüket kimunkálni hosszú időn át, hogy megvalósíthassák a felébredést. A legtöbb ember azt mondja, hogy spirituális, meditál vagy jógázik hébe-hóba, de ahogy a Buddha mondja:
Úgy kell akarnod a szenvedéstől való megszabadulást, mintha a hajad lángolna!
A legtöbb lélekgeneráció nem rendelkezik ennyire erős óhajjal és nem áll készen a halálra az igazság megkeresése érdekében.
Ilyen egy Felébredett Lélek: hamis öntudata meghalt (ez a buddhisták „élj a világban, de ne a világból” koncepciója), kitárta az utolsó ajtót, átlátott a világ hamisságán, s lelepleződött előtte az egység, mely minden élőlényt felölel, s minden határt meghalad. Minden vallási rendszerben, minden kultúrában és minden korszakban ezt hirdették a legmagasabb rendű igazságként. Jézus, egy másik Felébredt Lélek, ez tanította: „boldogok a lelki szegények” – ez az üresség, amely a kötöttségek és a múlttól való megszabadulásból fakad.
Valójában, ahogy a tudattalan kollektív módon működik, úgy következik be a „felébredés” a kollektív tudatosság hullámain. Néhány hajdan kortárs Felébredt Lelket találunk Indiában, például Gautama Buddha, Mahavira, Makkhli Gosala, Ajita Kesakambali (Adzsita Keszakambalí). Ők mind ugyanazt az üzenetet közvetítették. Miközben Kínában Konfuciusz, Lao-ce, Menciusz, Csuang-ce, Lie-cse, miként Görögországban Szókratész, Platón, Arisztotelész, Hérakleitosz és Püthagorasz voltak a terjesztők. A valaha tett legmegnyugtatóbb kijelentést Szókratész tette: „Semmilyen kelletlen dolgok nem törtéhet egy jó emberrel ebben vagy a következő életében.”
Ezért a mi dolgunk az, hogy ösztönözzük és támogassuk a lelki fejlődést, hogy a lelki energiára okítsunk, s azt alkalmazzuk Önuralmunk megszerzésének kollektív utazása során.
(Fordította: Száraz György http://boldognapot.hu - forrás:riseearth.com)
Lényegében véve a Kollektív Tudattalan olyan emlékek közös készletéből jön létre, melyre bizonyos emberek tudatuk megtisztítása révén, illetve lelki fejlődés által, képesek rácsatlakozni, hogy több száz, avagy több ezer évvel ezelőtt élt emberek életeseményeire is vissza tudjanak emlékezni.
A múlt emlékei tanulási és fejlődési utakként szolgálnak bennünket Ön-felfedezésünk útján.
Az elképzelés szerint a lelki érettségünk előrehaladtával az életeikben elegendő lelki energiát alkalmazó lelkek képesek lesznek visszaemlékezni a múltban megismételt ostoba és romboló viselkedésükre, hogy kijavíthassák azt, tanulhassanak és előnyt kovácsolhassanak belőle.
Például, ha előző életünkben szegények voltunk és egész életünkben csak a pénzt hajtottuk, de egyszer meggazdagodtunk, akkor ráébredhetünk arra, hogy ez a hajtás mennyire üressé tett bennünket és ez az egész mennyire értelmetlen volt. Ennek az emléke meggátolhat abban, hogy a jelen életünkben ugyanezt a hibát újra elkövessük, s éppen ezt illusztrálja a buddhista Életkerék is.
Ameddig elepedünk jelen életünk beteljesületlenségének érzésétől, amíg ki nem alszanak bennünk a felszínes kívánságok (vágyak) és elvárások, melyek nyomorúságot és szenvedést hoznak létre saját magunk és mások számára egyaránt, s ameddig továbbra is az én hamis érzeteivel azonosítjuk magunkat, addig továbbra is újra meg újra vissza fogunk térni ebbe a világba egészen addig, amíg el nem érjük a beteljesülést.
A reinkarnáció lelkünk megtisztításának, önmagunk beteljesületlenségtől való megszabadításának, valamint spirituális szomjúságunk csillapításának szükségszerű folyamata.
Miért érezzük úgy, hogy „haza kell térnünk”?
Lelki fejlődésünk eme folyamata során éretté válunk, elkezdjük idegennek és elkülönültnek érezni magunkat ebben a világban. Hirtelen, minden az egyhangúság, a meddőség és a terméketlenség érzetét kelti, s mérhetetlen küzdelmet kezdünk folytatni azért, hogy más emberekkel kapcsolatokat építsünk ki. Ekkor fejlődik ki bennünket a „valódi otthonunkba” történő visszatérés iránti mélységes vágyódás. Ez a mi isteni természetünk vagy tudati méhünk, vagyis az a hely, ahol azt érezzük, hogy oda tartozunk, s ahol végül ismét teljesnek érezzük magunkat.
Először talán szörnyű élménynek tűnik olyan viszontagságokon keresztülmenni, melyeket életünk folyamán átélünk – ezért is utalnak erre gyakran a Lélek Sötét éjszakájaként. Ámde, amikor spirituális értelemben is elkezdünk felnőni, akkor kezdjük megérteni, hogy a felébredés nem arról szól, hogy üdvös élményekben lesz részünk, hanem arról, hogy egy fennköltebb, ugyanakkor mélyebb okot szolgálunk: az emberi faj kollektív növekedését. Ez olyasfajta dolog, amitől mi, emberek, soha nem lehetünk elválasztva.
A legutolsó reinkarnáció az, amelyben felébredünk, találkozunk az ellentétpárokkal, meghaladjuk az elkülönülést, a dualitást és egésszé válunk azért, hogy képessé váljunk az igazi felelősségvállalásra.
A „Felébredt Lélek” az utolsó lépés az olyan Öreg Lélek fejlődésében, aki mérhetetlen spirituális munkát tudhat maga mögött. Lehetetlen hirtelen felébredni – először rövid pillanatokra kell ráébrednünk, innen származik az Öreg Lelkek kényszerűsége.
Felébredni csupán azoknak lehetséges, akik keresik és akarják azt. Azoknak, akik készek megküzdeni önmagukkal, akik készek dolgozni önmagukon és készek a saját hitelességüket kimunkálni hosszú időn át, hogy megvalósíthassák a felébredést. A legtöbb ember azt mondja, hogy spirituális, meditál vagy jógázik hébe-hóba, de ahogy a Buddha mondja:
Úgy kell akarnod a szenvedéstől való megszabadulást, mintha a hajad lángolna!
A legtöbb lélekgeneráció nem rendelkezik ennyire erős óhajjal és nem áll készen a halálra az igazság megkeresése érdekében.
Ilyen egy Felébredett Lélek: hamis öntudata meghalt (ez a buddhisták „élj a világban, de ne a világból” koncepciója), kitárta az utolsó ajtót, átlátott a világ hamisságán, s lelepleződött előtte az egység, mely minden élőlényt felölel, s minden határt meghalad. Minden vallási rendszerben, minden kultúrában és minden korszakban ezt hirdették a legmagasabb rendű igazságként. Jézus, egy másik Felébredt Lélek, ez tanította: „boldogok a lelki szegények” – ez az üresség, amely a kötöttségek és a múlttól való megszabadulásból fakad.
Valójában, ahogy a tudattalan kollektív módon működik, úgy következik be a „felébredés” a kollektív tudatosság hullámain. Néhány hajdan kortárs Felébredt Lelket találunk Indiában, például Gautama Buddha, Mahavira, Makkhli Gosala, Ajita Kesakambali (Adzsita Keszakambalí). Ők mind ugyanazt az üzenetet közvetítették. Miközben Kínában Konfuciusz, Lao-ce, Menciusz, Csuang-ce, Lie-cse, miként Görögországban Szókratész, Platón, Arisztotelész, Hérakleitosz és Püthagorasz voltak a terjesztők. A valaha tett legmegnyugtatóbb kijelentést Szókratész tette: „Semmilyen kelletlen dolgok nem törtéhet egy jó emberrel ebben vagy a következő életében.”
Ezért a mi dolgunk az, hogy ösztönözzük és támogassuk a lelki fejlődést, hogy a lelki energiára okítsunk, s azt alkalmazzuk Önuralmunk megszerzésének kollektív utazása során.
(Fordította: Száraz György http://boldognapot.hu - forrás:riseearth.com)
