Goethe különbözőképpen adott kifejezést annak az érzésnek, amely lelkét többször foglalkoztatta, s azt mondta: „Ha az emberi szenvedélyek, érzelmek és cselekedetek következetlenségét figyelem, akkor érzem igazán, hogy a mindenható természet felé kell fordulnom, hogy következetességén épüljek.”
Az ünneprendezés módjának a legrégibb idők óta az a törekvés az alapja, hogy az ember a szenvedélyek, ösztönök és tettek kaotikus életéből feltekinthessen a természet konzekvens, átfogó tényeire. Az ünnepek a természet fontos jelenségeivel függenek öszsze. Egy ilyen, a természet jelenségeivel összefüggő ünnep a húsvét, amely a mai kereszténység számára a Megváltó feltámadásának ünnepe.
A húsvéttal már ősidők óta annak a felébredését ünnepelték, aminek az ember számára különösen nagy jelentősége van.
A régi Egyiptomban OsirisIsis-Horus a halhatatlan, örök természet szakadatlan megújhodását fejezi ki; Görögországban Dionysos isten tiszteletére tavaszi ünnepet rendeztek, s ezt bizonyos módon összefüggésbe hozták az ébredő, tavaszi természettel.
Indiában ekkor van a Visnu-ünnep ideje.
A brahmanizmusban az istenség három aspektusra oszlik: Brahma, Visnu és Siva. Brahmát joggal nevezik a világ nagy építőmesterének, ő az, aki a rendet és a harmóniát megteremti. Visnu a szabadító, a megváltó, aki az alvó, szunnyadó életet ébreszti fel, Siva pedig a Visnu által felébresztett, szunnyadó életet megáldja, és a lehető legnagyobb magasságokba emeli. Egy bizonyos ünnepi időt Visnunak szenteltek. Azt mondták, hogy a mi karácsonyunk idején Visnu elalszik és húsvétkor ébred fel. Akik magukat az ő szolgáinak nevezték, ezt az egész időt igen jelentőségteljes módon ünnepelték meg: lemondtak bizonyos ételek, italok és a hús élvezetéről, és így készítették magukat elő annak a megértésére, ami Visnu ünnepén történik, amikor a feltámadás, az egész nagy természet ébredését ünneplik. A karácsony is a természet fontos tényeihez kapcsolódik. Karácsony ünnepe mezsgyét alkot a napok rövidülése és hosszabbodása között. Karácsonyig a Nap ereje egyre gyöngül, és karácsonytól kezdve ismét egyre nagyobb meleget áraszt. Így a karácsony egyben az újjászületett Nap ünnepe is. Így fogja fel a kereszténység a téli Nap ünnepét.
Jézus Krisztus születésének napját akkor helyezték át a Nap magasabbra emelkedésének idejére, amikor a kereszténység a 6. és 7. században a régi, szent eseményekhez akart kapcsolódni. A Világmegváltó szellemi jelentőségét összefüggésbe hozták a fizikai Nappal, az ébredő és megújhodó élettel.
Tavasszal a húsvét, egyébként pedig a többi hasonló ünnep is, összefügg a Nap életének egy bizonyos eseményével, s ez a külső szokásokban is kifejezésre jut. A kereszténység első századában a kereszténység szimbóluma: a kereszt, a kereszt lábánál álló báránnyal. A bárány és a kos ugyanazt jelenti. A Nap, amelynek útja az állatöv csillagképein keresztül vezet és évente mindig egy kevéssel előbbre halad, a kereszténység kialakulásának idejében, tavasszal a Kos vagy a Bárány csillagképében jelent meg. Kb. 600-700 évvel Krisztus előtt következik be, s a Nap 2500 évig ennek a csillagképnek a jegyében halad előre. Azelőtt a tavaszpont a Bika jelében volt. S abban az időben a különböző népek mindazt, ami az emberiség fejlődésében jelentőségteljes, a bikával ünnepelték, mert a Nap akkor a Bika jegyében állott. Amikor a Nap a Kos vagy a Bárány jegyébe lép, a népek mondáiban és mítoszaiban is jelentőségteljessé válik a kos. A kos gyapját hozza le Iason Kolchisból. Jézus Krisztus Isten bárányának nevezi magát, és az első keresztény időkben Krisztust jelképesen, mint a kereszt lábánál álló bárányt ábrázolják. Így összefüggésbe hozhatjuk a húsvétot a Kos vagy a Bárány csillagképével, és a Megváltó feltámadási ünnepének is tekinthetjük, mert a Megváltó mindent, ami a téli hónapok alatt elhalt, új életre hív. A természet új életre keltésének ténye még nem különbözteti meg a karácsonyt a húsvéttól, mert a napfény a maga feltámadásának ünnepétől, karácsonytól kezdve állandóan erősödik: a húsvét ünnepében még valami másnak is kifejeződésre kell jutnia. A húsvétot a maga mély jelentőségében mindig a legmagasztosabb emberi misztérium ünnepének érezték, s nem csak a Nappal kapcsolatos természeti ünnepnek tekintették, hanem lényegesen többnek: a húsvét keresztény értelemben a halál utáni feltámadás ünnepe.
Visnu ébredése még erősebben utal a halál utáni feltámadásra. Visnu ébredése arra az időre esik, amikor a téli Nap pályáján ismét magasabbra emelkedik, a húsvét pedig a karácsony óta emelkedő Nap felfelé törekvésének a folytatását jelenti. Ha meg akarjuk érteni, hogy mit éreztek a beavatottak, amikor mindezt a húsvéti ünnepben akarták kifejezésre juttatni, az emberi természet titkainak mélyére kell hatolnunk.
Az ember a Földön kettő lényként jelenik meg: lelki-szellemi lénye összekapcsolódik fizikai mivoltával. Fizikai mivolta viszont a környezetében lévő összes természeti jelenségből tevődik össze: az emberi test a természeti jelenségek kivonata, mert mind egyesülnek benne.
Par a c e l s u s erre vonatkozó mondása igen jelentőségteljes.
Szerinte az emberi test együvéáramlása mindannak, ami kívül a világban körülötte van. A természet jelenségei az egyes betűk, és az ember: a betűkből összeállított szó.
Az emberi test felépítésében a legnagyobb bölcsesség nyilatkozik meg: fizikai temploma ez a léleknek. Mindazok a törvények, amelyek a holt kőben, az élő növényben, a fájdalom és öröm közepette élő állatban fellelhetők, összetevődnek, bölcsességgel teljesen egységbe olvadnak az emberben.
Ha megfigyeljük az agyvelő csodálatos felépítését s látjuk, hogy számtalan sejt együttműködése szükséges ahhoz, hogy kifejezésre jusson mindaz, ami mint gondolat vagy érzés az ember lelkén átvonul, akkor felismerjük a fizikai test konstrukciójában működő bölcsességet. Egész környezetünkben ez a kikristályosodott bölcsesség nyilatkozik meg. Ha pedig a körülöttünk lévő világ minden törvényét megismertük már és azután figyelmünket ismét az ember felé fordítjuk, akkor látjuk, hogy benne összpontosul az egész természet. Ő a mikrokozmosz a makrokozmoszban.
Ilyen értelemben mondta Schiller Goethének:
„Ön megfigyeli az egész természetet, hogy fényt derítsen az egyes jelenségekre: az egyén megmagyarázásának az alapját a megjelenési módok összességében keresi. Az egyszerű szervezettől lépésrőllépésre halad a fejlettebbek felé, hogy végül a legbonyolultabb szervezetet, az embert genetikusan a természet egész épületének az anyagaiból építhesse fel.”
Az emberi test csodálatos felépítése teszi lehetővé, hogy a lélek kitekintsen környezetére. A lélekember érzékszerveivel észleli a világot és ennek eredményeképpen arra törekszik, hogy a világot felépítő bölcsességet fokozatosan megismerhesse.
Figyeljük meg ebből a szemszögből a még fejletlen embert: teste az elképzelhető legbölcsebb valami, az isteni értelem áramlott bele ebbe a testbe, amelyben azonban gyermeki lélek lakozik, és ez a gyermeki lélek aligha tud olyan gondolatokat kifejleszteni, amelyekkel a szívben, agyban, vérben működő titokzatos erőket megértheti. Egészen lassan jut csak el a fejlődésben arra a fokra, hogy a testében munkálkodó erőket megérthesse. Az emberi test magán hordja a hosszú ideig tartó, múlt idők bélyegét; ő a teremtés koronája, eonoknak kellett elmúlniuk, hogy a kozmikus bölcsesség az emberi testbe összpontosulhasson.
A kozmikus bölcsesség mégis a maga tulajdonképpeni gyarapodását a még fejletlen ember lelkében kezdi meg. Ez a bölcsesség azonban a fejletlen emberben még alszik, s csak álmodni tud, álmodik az embert felépítő, mindenható szellem nagy gondolatáról. Ami azonban most még álmodik az emberben, a lelkiség s a szellemiség, azt a jövőben az ember meg tudja majd érteni. A kozmikus gondolat megszámlálhatatlanul sok éven keresztül hatott és működött, teremtően tevékenykedett a természetben, hogy végül teremtő tevékenységére feltehesse a koronát, megalkothassa az emberi testet. A világbölcsesség benne szunnyad most már az emberi testben, hogy azután az emberi lélekben ráismerjen önmagára s mintegy kifejlessze az emberben az önmaga megértéséhez szükséges látószervet. A kozmikus bölcsesség – belül az emberben és kívül a világban – teremtően tevékenykedik a jelenben, a múltban és az előre megsejthető, magasztos jövő érdekében. Ha a múltat és a jövőt ilyen nézőpontból vizsgáljuk, a legmélyebb emberi érzéseket keltjük lelkünkben életre.
Ha lelkünk kezdi megérteni azokat a csodálatos jelenségeket, amiket a világbölcsesség épített fel, ha higgadt, világos gondolkodással s fényteljes szívbéli tudással eljut e csodák megértéséhez, akkor a Napot a legragyogóbb szimbólumnak látja, és ez a szimbólum azt a belső ébredést fejezi ki, amely a lélek számára az érzékszervek kapujának a kitárásával megnyitja a külvilághoz vezető utat. A fényt felfogjuk, mert a Nap megvilágítja a körülöttünk lévő dolgokat. Amit a külvilágban látunk, az a visszatükröződő napfény. A Nap kelti fel a lélekben azt az erőt, amellyel a lélek a külvilágot láthatja. Az emberben felébredő naplélek kezdi megismerni az évszakokban a kozmikus gondolatot, s a felkelő Napot a maga szabadítójának látja.
Amikor a Nap ismét emelkedni kezd az égbolton, s a nappalok ismét hosszabbodnak, a lélek a Nap felé fordul s így szól: neked köszönhetem annak a lehetőségét, hogy a körülöttem lévő világban meglássam a benne lévő, önmagamban és minden más lényben benne szunnyadó világgondolatot. A lélek azután visszatekint előbbi létére, arra az időre, amely megelőzte a kozmikus gondolat tapogatózó megérzésének a korát.
Az ember sokkal öregebb, mint érzékszervei. Szellemi kutatással visszanézhetünk arra az időpontra, amikor az érzékszervek még nem voltak a lélek kapui, amelyeken keresztül az emberi lélek környezetét észlelhette. Schopenhauer ezt átérezte és leírta azt a fordulópontot, amikor az ember a világot fizikailag érzékelni kezdi: „A látható világ csak akkor jön létre, amikor már megvan az emberi szem, hogy ezt a világot láthassa.” – A Nap alkotta a szemet, a fény a fényt. Azelőtt, amikor az ember még kifelé nem láthatott, belső észlelőképessége volt.
A fejlődés ősrégi korszakában a külső tárgy nem hívott létre testi észlelést az emberben, de belsőleg képek merültek fel benne: a régi látás asztrális fényben való látás volt. Az embernek abban az időben tompa szellemi látása volt.
A germán ember isteneinek világát is ilyen tompán derengő asztrális látással észlelte, és istenképét is ebből a látásból merítette. Ez a tompa szellemi látás elhomályosult és lassanként egészen megszűnt, kioltotta az égbolton megjelenő fizikai Nap erős fénye, amely a fizikai világot az érzékszervek számára láthatóvá tette. Így szűnt meg az ember asztrális látása. Ha a jövőbe nézünk, világossá válik előttünk, hogy ennek az asztrális látásnak egy magasabb fokon vissza kell térnie. Felébred majd az, ami a fizikai látás kialakulásának következményeképpen kialudt, hogy a teljes és éber szellemi látás kifejlődhessék. Az embernek akkor nappali látással körülhatárolt életén kívül még egy élete lesz, a jövő fényében átéli majd ezt a nappali életénél világosabb, világítóbb életét is. A fizikai látás mellett még asztrális látása is lesz.
Az emberiség vezető szellemei teljes földi életük eredményeképpen már haláluk előtt is átélhetik a halál küszöbén való átlépés állapotát. Ez az állapot magában foglalja azokat a tapasztalatokat, amiket az egész emberiség később – ha már a lelkiség és szellemiség észleléséhez szükséges asztrális látást megszerezte magának -, átélhet.
A szellemiség és lelkiség észlelhetővé tételét nevezték mindig a beavatottak ébredésnek, feltámadásnak, szellemi újraszületésnek, s ezzel az ember a fizikai érzékszervek adottsága mellé megkapta a szellemi érzékszerveket is. Aki érzi, hogy új asztrális látása életre ébredt, az belső világában húsvétot ünnepel.
Így érthető, hogy a tavasz ünnepe mindig halálra és feltámadásra emlékeztető szimbólumokat hoz magával. Halott az emberben az asztrális fény, alszik, de fel fog támadni benne. Az, az ünnep, amely az asztrális fény majdani felébredésére mutat: a húsvét. Visnu alvási időszaka karácsonykor kezdődött, amikor az azstrális fény elszunnyadt és a fizikai fény felébredt. Ha elérjük majd a fejlődésnek azt a fokát, amelyen le tudunk mondani személyiségünkről, akkor ismét felébred bennünk az asztrális fény, akkor húsvétot ünnepelhetünk, és Visnu ismét felébredhet lelkünkben.
A szellemmel teljes kozmikus megismerés a húsvétot nemcsak a Nap, hanem a növényvilág tavaszi felébredésével is kapcsolatba hozza. Mint ahogyan a magnak a földbe kell kerülnie és ott el is kell rohadnia, hogy új életre kelhessen, úgy kell az asztrális fénynek is szunnyadnia az emberi testben, hogy újra felébredhessen. A húsvét szimbóluma a mag, amely feláldozza magát, hogy új növénynek adjon életet. A természet egyik fázisa áldozatot hoz, hogy új fázis jöhessen létre. Áldozat és létesülés: ez tömörül össze a húsvét ünnepében. Richard Wagner átélte ennek a gondolatnak a nagyságát és szépségét. 1887-ben, a Zürichi -tó mellett a Wesendonk villában lakott s figyelte az ébredező természetet. A természetre gondolva egy másik gondolat kelt életre lelkében: a holt és újraébredő Világmegváltóra, Jézus Krisztusra és Parsifalra gondolt, aki lelkében a legszentebbet kereste.
Az emberiség vezetői mindig tudták, hogy az ember magasabb szellemi élete alsóbbrendű természetéből sarjad ki s megértették a húsvéti gondolatot is. A „Divina Commedia” kezdetéből mindjárt kitűnik, hogy Dante is ezért helyezi felébredésének kezdeti időpontját nagypéntekre. 35 éves korában éli át a nagy látomást, amelyet leír. Az ember élettartama normálisan 70 év: a 35. év ennek éppen a közepe. Dante szerint 35 év kell a fizikai tapasztalatok megszerzésére, ezalatt az ember mindig új és új tapasztalatokat gyűjt. Azután éretté válik arra, hogy a fizikai tapasztalatok mellé szellemieket is gyűjtsön magának és a szellemi világot észlelhesse. Amikor a fizikai növekedés és létesülés összes erői már egyesültek benne, akkor kezdi a szellemiséget életre kelteni magában. Ezért helyezi Dante látomásának idejét húsvét ünnepére.
A Nap erejének tulajdonképpeni növekedését karácsonykor ünneplik, a húsvét ünnepe a naperő növekedésének a tetőfokához, középpontjához kapcsolódik.
Amikor ezt a tavaszi, húsvéti középpontot elérjük, akkor azon a ponton állunk, ahol Dante állt, amikor élete közepén úgy érezte, hogy szellemi életre ébred. Jogosan helyezték a húsvéti ünnepet a Nap emelkedési időszakának a közepére, annak az időpontnak megfelelően, amikor az ember életre kelti magában a szunnyadó asztrális fényt. A Nap ereje felébreszti a szunnyadó, földben nyugvó magot. A mag annak a folyamatnak a szimbóluma, amely az emberben végbemegy, amikor felébred benne az asztrális világosság. Az asztrális fény az ember belső világában születik meg. A húsvét az ember belső feltámadásának ünnepe. A krisztusi megváltás gondolatát összefüggésbe hozták a kozmikus gondolattal.
Sokan úgy érzik, hogy ellentét van a keresztények húsvétja és a szellemtudomány karma-eszméje között. Úgy látszik, mintha ellentét lenne a karma és az Emberfia megváltásának az eszméje között. Akik nem ismerik eléggé a szellemtudomány alapgondolatait, azok vélnek ilyen ellentmondást felfedezni a krisztusi megváltás és a karma eszméje között, s azt mondják, hogy az isteni megváltás gondolata ellentmond a karma kiegyenlítésével elért önmegváltás eszméjének. Azért látnak ellentétet a kettő között, mert nem értelmezik helyesen sem a megváltás húsvéti gondolatát, sem pedig a karma igazságos voltának a gondolatát. Helytelen, ha szenvedést látva azt mondjuk: „Te magad vagy az oka szenvedéseidnek.” és megtagadjuk a segítséget csak azért, hogy a szenvedő „a maga karmáját kiélhesse”. Ez félreértése a karmának. A karma ezzel ellentétben éppen azt mondja, hogy: segíts a szenvedőnek, mert hiszen ezért vagy itt, hogy segítséget nyújthass. Ha segítesz embertársadon, javítod szükségszerű karmáját is, mert megadod neki a lehetőséget ahhoz, hogy karmáját elviselhesse, és te megváltod őt szenvedéseitől. Így nem csak az egyes emberen, hanem egy egész embercsoporton is segítünk: a nyújtott segítséggel részt veszünk karmájukban. Ha az olyan hatalmas individualitás, mint Jézus Krisztus segítséget hoz az egész emberiségnek, akkor áldozatos halála hatással van az egész emberiség karmájára. Az egész emberiségnek tud segíteni abban, hogy az, karmáját elviselhesse, és bizonyosak lehetünk afelől, hogy a krisztusi megváltás felvétetik az emberiség karmájába.
A feltámadás és a megváltás gondolatának helyes megértését éppen a szellemtudomány révén érhetjük el. A jövő kereszténysége egyesíti majd a karmát és a megváltást. Ok és okozat a szellemi életben összefüggenek egymással, tehát a krisztusi nagy áldozatnak is meg kell hogy legyen a hatása az emberek életében. A szellemtudomány elmélyíti az ünnepi gondolatokat: a húsvéti gondolatot, amelyet a csillagvilágból vélünk leolvasni. A húsvéti gondolat mélysége azonban megjelenik majd a jövőben is, a szellem felébredésének a korszakában, amikor a szellemiség az ember lényében kel életre. A mai ember életútjának felén diszharmonikus, zavaros állapotok közepette él, de tudja: ahogy a világ a káoszból keletkezett, úgy jön létre egyelőre még kaotikus belső világából is a harmónia. Mint a bolygók rendszeres Nap körüli útja, úgy születik meg az ember belső világának üdvözítője is, aki minden diszharmóniával szemben az egységet, a harmóniát jelenti. A húsvét ünnepe emlékeztessen mindenkit arra, hogy a szellem az ember mai elsötétült, benső világából támadt fel.
- Rudolf Steiner -
forrás:waldorf-godollo.hu
- - - - - - -
Jeruzsálem. A szent sír templom - videó
forrás:Virtuális JERUZSÁLEM
