Egy boldog ember nem
érez késztetést, hogy bántsa, megalázza, megszégyenítse vagy bírálja a másikat.
Aki nincs kibékülve saját életével, másokéval foglalkozik. Mindig tudja, kinek
mi a jó, hogyan kellene cselekednie. Sőt! Meg is sértődik, ha nem eszerint
cselekszel. Személyes visszautasításnak veszi, ha nem hallgatsz rá.
Az ember lelkéből
feltörnek időnként legmélyebbre elásott félelmei, a múlt fájdalmai,
berögződései. Sokan ezt tapasztalatnak nevezik.
De be kell látnunk,
hogy mindenki más megtapasztalásokkal rendelkezik, így nem tudhatja senki,
nekünk mit kell felülírni, meggyógyítani, "kijavítani" magunkban.
Éppen ezért a lelkünk lehet az egyetlen tanácsadónk.
Mások
felébreszthetnek bennünk érzéseket, és segíthetnek döntéseket hozni azzal, hogy
megerősítenek, vagy rávilágítanak arra, amit belül érzünk.
Vannak olyan helyzetek,
amikor az ember egész egyszerűen késztetést érez arra, hogy olyat tegyen, amit
később megbán. Már a döntés pillanatában tudja, hogy nem helyesen cselekszik,
mégis megteszi. Ez általában olyankor történik, amikor valaki a múltban (akár
elmúlt életeinkben) sérülést okozott nekünk, és tudatalatt igyekszünk
"visszaadni" neki.
A kiegyenlítődés
megtörténhet azáltal is, hogy megbocsátok, felismerem a tanítást, és
legközelebb tudatosan figyelek arra, hogy kiállok magamért ezekben a
helyzetekben.
Éppen ezért a boldog
és tudatos ember nem bírál, nem aláz és nem bánt. Nem fogja a karmára
cselekedeteit. Tudja, hogy minden pillanatban ott a lehetőség a döntésre.
Választhatjuk mindkét
utat. Nem nekem kell eldönteni, hogy ki mit érdemel cselekedeteiért. Az én feladatom
az, hogy boldog legyek a saját világomban.
Az elégedett ember a
boldogságnak szenteli a figyelmét, nem pazarol éveket a bosszúra, nem vár
éveket senkire, nem a múlton rágódik és a jövőn aggódik. A boldog ember a jelen
pillanatnak él, és megtalálja azt, amiben pont most, és pont itt örömét
leli.
Hálás az életéért,
bármilyen is legyen, hiszen tudja, hogy minden eseményt Ő hívott életre, így
lehetősége van bármikor másik jövőt választani. Ugyanakkor nem halogat, hanem
cselekszik, amikor sorsa hívja.
A boldog ember hagy
másokat élni, elfogadja a szabad akaratot. Nem akar megmenteni senkit
Önmagától.
A saját világában él,
önfeledten, saját maga hozzájárulásával...
(Mohácsi Viktória)
