Egy különleges
interjú két csodálatos nővel: Prof. Dr. Bagdy Emőkével, s lányával, Dr. Császár
Noémivel. Most kiderül, hogyan érdemes élned mindennapjaidat, ha igazán boldog,
kiegyensúlyozott és tartalmas életre vágysz, s szeretnéd boldoggá tenni
körülötted élő szeretteidet is! Vajon mitől lesz boldog a nő, s mitől a férfi?
Prof. Dr. Bagdy Emőke
Hogyan tudjuk a mai rohanó világban a szabadidőnket úgy tölteni, hogy jusson idő az önismeretre, és a másikkal való igazi törődésre?
Emőke: A másikra
való odafigyelésben látom ennek a lehetőségét. Olyan egyszerű lépésekről van
szó! Csupán fordítani kell egyet a szemléletmódunkon és a megszokott
életgyakorlatunkon. A jelenlegi életgyakorlat ugyanis az, hogy állandóan
kifelé, kifelé, kifelé, és csakis kifelé figyelünk, a világba. Közben pedig
pontosan a másik út az igazi. Az, ami befelé vezet!
Tegyük fel a kérdést magunknak: Mi
az, amire szükségem volna? Mi az, ami jót tenne? Mi tenne engem igazán
boldoggá? Ezt kell saját magunkkal megtárgyalni, és ha megvan a
válasz, akkor azt kell adni a másiknak is!
Jól esne nekem, ha intimitás,
meghittség, szeretet lenne a mindennapjaimban? Rendben, akkor ezt kell adnom a
körülöttem élőknek is!
Nagyon sokszor tárgyakkal próbáljuk pótolni a másik felé az időt, amit vele tölthetnénk. Nem lehetünk a másikkal, ezért veszünk neki ajándékot. Hová vezet mindez?
Dr. Császár
Noémi
Noémi: Mindaddig,
amíg azt hisszük, hogy tárgyakban tud kifejezésre jutni mindaz, amit
szeretetnek hívunk, addig tévúton járunk.
Biztosan mindenki látott már olyat,
amikor egy gyerek toporzékol a boltban, hogy vegyék meg neki a gumicukrot.
Aztán, ahogy megkapta, örül neki két percig, majd kell a csoki, a chips, a
mobiltelefon, a laptop, és folyamatosan csak harácsol, harácsol és harácsol.
Miért? Mert a gyermek számára a tárgyak a biztonságot jelentik, hiszen azokat
birtokolni tudja. Ez esetben az anyját, az apját, a szeretetet és a biztonságot
nem érzi a magáénak. Ezért azt mondja, hogy az az enyém, amit megeszek, amit
megfogok. Erre majd vigyázok, mint mókus a mogyoróra, és akkor nem veszik el
tőlem. A gyermek beszédfejlődése is ezt bizonyítja: a gyerek előbb mondja ki azt,
hogy az „enyém”, mint azt, hogy „én”. A birtoklás, a tulajdonjog kódolja belénk
a megszerzési vágyat.
Amikor érzelmileg regresszív
állapotba kerülünk, ugyanide csúszunk vissza: ha nem lehet az enyém az a
bizonyos tárgy, akkor én kevesebb vagyok másoknál, akkor veszélyben lehetek.
Pedig, ha valaki stabil, és nyugodt, akkor nincs szüksége tárgyakra,
hiszen pontosan tudja, hogy amit birtokol, az több annál, mint ami tárgyakban
kifejezhető. Éppen ezért, ha megadjuk a gyerekeinknek és a társunknak
azt a szeretetet és biztonságot, amire alapvetően szükségük van, akkor nincs
igényük tárgyakra, hanem azt fogják mondani, hogy csak „legyünk együtt”.
Olvassunk egy verses kötetet, nézzünk meg egy filmet, beszélgessünk, sétáljunk,
mert ez az a minőségi idő, ami egymásnak adható, és amit a
sírban nem borítanak ránk. Akárhogy is vesszük, bármink is van, amikor eljön az
idő, akkor csak a sírban borítják ránk mindazt, amit összeszedtünk a
bankszámlánkon, amit elraktunk a párnánk alá, vagy bárhová is.
Ám ami mögöttünk és utánunk
marad, az az a szeretet, ahogyan ránk emlékeznek mindazok, akik számítanak.
Emőke: És nem hal
meg az, akire emlékeznek!
Az emlékezéshez azonban közös emlékekre, és együtt töltött időre van szükség…
Noémi: Így van!
Ahhoz, hogy emlékeink legyenek, közös emlékeket kell gyártanunk, s ehhez
élményt kell adnunk egymásnak.
Emőke: Önfeledten
kell adni, és nem azt méricskélni, hogy mit kapok érte! Árasztó módon kell
adni. Kapok, amit kapok, az nem érdekes. – és ez a beteljesülés maga! Hiszen
az ember ezáltal valósítja meg magát: adja magát, árasztja magát, és tudja,
hogy a másik szívesen veszi és fogadja mindezt. Ez az élet igazi értelme.
Ez a boldogság.
Agyon vizsgálták már, hogy mi az, ami
az embert boldoggá teszi, és kiderült, hogy a kérdésfeltevés is hamis. Ugyanis
az igazi kérdés nem az, hogy „Mi kell ahhoz, hogy boldog légy?” , hanem az,
hogy „Mikor voltál életedben igazán boldog?”. És ilyenkor jönnek a képek, az
emlékek… „Amikor megöleltek, amikor szerettek!”
Ezek a dolgok mindannyiunknál azonosak, vagy kultúránként, nemenként eltérőek lehetnek?
Emőke: Ez kultúrától
független, de a férfiaknál és nőknél van egy kis különbség. Az alapvető
boldogság-élmény a férfiaknál is az, amikor szerettek, és szerették őket,
amikor kifejezték, hogy fontosak voltak valaki számára, hogy ők voltak a legfontosabbak
valaki számára. Náluk azonban ott van még a siker élménye is, hiszen a férfi
teremtő lény. Mit alkottam? Mi az, amire büszke lehetek? Mit teremtettem a
világban? Számára ez egy nagyon fontos dolog, hiszen ő nem tud gyermeket
szülni.
Mindemellett a férfi számára
nagyon jól körvonalazható, hogy mi az, ami boldogságot és megelégedettséget hoz
a számára. Egy nő azonban milliónyi más területre is mehet, ami neki apró
boldogságzsetonokat ad. Tehát mondjuk, ha nőként már nincs állásom,
akkor még mindig van családom. Ha nincsen családom, akkor még mindig van ez,
az, amaz: főzök, sütök, takarítok, rendet tartok, dekorálok, elviselhetőbbé
teszem az életet magam körül. Nekünk ezer és ezer megváltó folyosónk van. A
férfiaknak pedig nincs! Náluk az van, hogy ha dolgoznak, akkor van munkahelyük,
akkor érzik magukat valakinek, s ez meghatározza az identitásukat. Egy férfi
számára hatalmas súllyal bír, hogy legyen egy központi fontosság az életében.
Ugyanis ha elveszti ezt a fontosságot, akkor nem marad neki semmi. Nem
véletlenül halnak korábban a férfiak. A nyugdíjazás a férfiakat jobban
sújtja. Nagy a halálozás a presztizs veszteség után.
Victor Frank, aki túlélte a
koncentrációs tábort, írt egy könyvet, melynek címe: „És mégis mondj igent az
életre”. A könyv arról szól, hogy az, „akinek van kiért és van miért
élnie, annak értelme van az életének! Az ilyen ember minden gondot elvisel,
mindent túlél.” És ez így igaz!
(forrás: vitorlazas.hu)
