2017. augusztus 2., szerda

Odaátról is vigyázok rád!



Ahogy már írtam a Mindenszentek, emlékezünk című cikkemben, a kislányom édesapja elhunyt, mikor várandós voltam közös gyermekünkkel. Ezt az élményt évekkel a halála után éltem meg.


Este volt már, lefürdettem a gyerekeket, eltettem őket aludni. A házban csend volt. Csak ilyenkor jutott idő önmagamra, hallani a gondolataimat, megvizsgálni az érzéseimet. Nagyjából 3 év telt el Gábor halála óta, de még mindig előfordult, hogy rám jött a zokogás.

Ez az este is ilyen volt. Szorongattam a papír zsebkendőt hosszú percekig csak sírtam.

A sírás a legjobb orvosság a gyászban, megkönnyebbülsz tőle, elfáradsz, nem lesz erőd agyalni, a lelkedből kitisztul a fájdalom. Sírj csak, könnyebb lesz! – mondogattam magamban.

Így is lett! Kimerültem, a lelkem üres lett, pillanatok alatt elaludtam. Sokszor álmodtam Gáborral, beszélgettünk, vagy csak ő beszélt. Próbáltam meggyőzni, hogy lépjen tovább, velünk minden rendben lesz, de nem ment el. Újra és újra megjelent. Ez az éjszaka azonban teljesen álommentes volt. Belezuhantam a sötétségbe.

Valamikor éjszaka elhunyt párom hangjára ébredtem:

Kedvesem, valami baj van a gyerekkel!

Még az érintését is éreztem a vállamon, ahogy finoman megrázta, hogy felébredjek. Annyira megszokott volt a vele való kapcsolat, hogy már meg se lepődtem rajta. Ahogy tudatosult bennem, mit mondott azonnal pattantam ki az ágyból és indultam a gyerekszoba felé. Megijedtem, a lányom nem volt az ágyában. Úrrá lett rajtam a pánik. Istenem, hol a lányom? Rohantam ki a szobából, mikor a fürdőszoba felől zajt hallottam. Felkapcsoltam a villanyt és beléptem. Ott találtam a lányomat.

Nem tudom hogyan, de sikerült kinyitnia azt a szekrényt, ahol a tisztítószereket tartottam. A Domestos-os flakont készült a szájába venni. Odarohantam, kikaptam a kezéből.

Bettike, ezt nem szabad! Mit csinálsz itt? Nem tudsz aludni? 

Rám se nézett, csak állt ott némán. Istenem, mi történik a lányommal? Magam felé fordítottam, a szeme csak félig volt nyitva, nem volt magánál.

Elkezdtem rázni és folyamatosan a nevén szólongattam. Végre elkezdett pislogni, rám nézett, majd sírni kezdett. Szegénykém megijedt, nem tudta, mi történt vele, és miért rázom őt, mint egy őrült. Magamhoz öleltem és próbáltam megnyugtatni. Rövid időn belül sikerült is. Elaludt a karomban, én pedig visszavittem az ágyába.


Bezártam a fürdőszobaszekrényt, a kulcsot pedig jó magasra feltettem a polcra, nehogy még egyszer kinyissa. Lefeküdtem, betakaróztam és bámultam a sötét plafont. Próbáltam én is megnyugodni. Nincs itt komoly probléma, azon kívül, hogy a lányom alvajáró! Hogy fogok ezek után nyugodtan aludni? Aztán eszembe jutott, hogy is kaptam a figyelmeztetést.

A könnyeim csorogtak a meghatottságtól. Azt gondoltam, a kislányom soha nem ismerheti meg az édesapját, nem fogja hallani a hangját, a nevetését. Nem fogja érezni, milyen az édesapja ölelése, szeretete. De ezek után bármi lehetséges!

Ha egy édesapa a síron túl is vigyáz a gyermekére, és figyelmeztet, ha baj van, akkor beszélhet is hozzá, akár meg is ölelheti.

Meg is tette, nem is egyszer. Minden reggel megkérdezem a gyerekeimet, hogy aludtak? Betti válasza nagyon sokszor ugyanaz volt:

Jól aludtam anya, apával voltam! 

(Holics-Mester Marianna - http://kicsibudoar.hu)

video