Vajon azonos súllyal kezeljük a minket érő pozitív és negatív hatásokat? És vajon úgy kéne kezelnünk? Erről szól a most következő rövid történet.
Két jó barát vándorolt a sivatagban. Napok óta éheztek, kimerültek voltak és szomjasak. Az oázist keresték, de hiába – úgy tűnt, teljesen elvesztek a homokrengetegben. A feszültség egyre csak nőtt bennük, mígnem egy elkeseredett vita egy ütéssel végződött.
Amelyikük az ütést kapta, nem szólt semmit, csak lehajolt, és a homokba írta ezeket a szavakat:
Ma a legjobb barátom arcon vágott.
Hamarosan folytatták útjukat, mígnem végre megtalálták a keresett oázist. Örömük határtalan volt: megmenekültek. Miután csillapították szomjukat és éhségüket, úgy döntöttek megfürdenek az oázis tavában.
Azonban amelyikük korábban az ütést elszenvedte, most megcsúszott a parton, és fejét beverve zuhant a vízbe. Barátja azonnal utána ugrott és kimentette fuldokló társát, aki hamarosan magához tért a sokkos állapotból, majd ezt véste bele a közeli sziklába:
Ma a legjobb barátom megmentette az életem.
Barátja ekkor így szólt hozzá: Nem értelek. Amikor ártottam Neked, miért a homokba írtál, most pedig miért a kőbe vésted bele, hogy segítettem?
A másik mosolyogva válaszolt: Amikor egy barátod fájdalmat okoz Neked, azt a homokba kell írnod, hogy a megbocsátás szele eltörölje azt. De ha valami jó dolog történik, azt szívünk és emlékezetünk sziklájába kell vésnünk, hogy semmi ne tudja eltörölni azt.
A történet nem csak közeli barátokra, szerettekre igaz. Nézz egy pillanatra önmagadba: hány emberre neheztelsz most? És mennyit jutott előbbre az életed ezáltal?
Akit szeretsz, azt feltétel nélkül szereted, és még ha árt is Neked, akkor sem őrizheted a fájdalmat. Ha a kapcsolatotok ér annyit, hogy megmaradjon, akkor megbocsátasz és elfogadod a másikat a hibáival együtt. Ha nem ér annyit, vagy számodra mérgező a kapcsolat, akkor pedig tovább kell lépned és azokra fordítanod az energiádat és a szeretetedet, akiket érdemesnek tartasz rá.
De ilyenkor is fölösleges őrizned bármiféle haragot és neheztelést a másik emberrel szemben, mert ezzel csak önmagadnak ártasz. Olyan terhet veszel fel, amit fölöslegesen fogsz cipelni egész életedben. És ez már nem a másik ember terhe, hanem kizárólag a sajátod.
„A megbocsátás ajándék, amit önmagadnak adsz.”
Suzanne Somers
(forrás: http://hasznaldfel.hu)
Két jó barát vándorolt a sivatagban. Napok óta éheztek, kimerültek voltak és szomjasak. Az oázist keresték, de hiába – úgy tűnt, teljesen elvesztek a homokrengetegben. A feszültség egyre csak nőtt bennük, mígnem egy elkeseredett vita egy ütéssel végződött.
Amelyikük az ütést kapta, nem szólt semmit, csak lehajolt, és a homokba írta ezeket a szavakat:
Ma a legjobb barátom arcon vágott.
Hamarosan folytatták útjukat, mígnem végre megtalálták a keresett oázist. Örömük határtalan volt: megmenekültek. Miután csillapították szomjukat és éhségüket, úgy döntöttek megfürdenek az oázis tavában.
Azonban amelyikük korábban az ütést elszenvedte, most megcsúszott a parton, és fejét beverve zuhant a vízbe. Barátja azonnal utána ugrott és kimentette fuldokló társát, aki hamarosan magához tért a sokkos állapotból, majd ezt véste bele a közeli sziklába:
Ma a legjobb barátom megmentette az életem.
Barátja ekkor így szólt hozzá: Nem értelek. Amikor ártottam Neked, miért a homokba írtál, most pedig miért a kőbe vésted bele, hogy segítettem?
A másik mosolyogva válaszolt: Amikor egy barátod fájdalmat okoz Neked, azt a homokba kell írnod, hogy a megbocsátás szele eltörölje azt. De ha valami jó dolog történik, azt szívünk és emlékezetünk sziklájába kell vésnünk, hogy semmi ne tudja eltörölni azt.
A történet nem csak közeli barátokra, szerettekre igaz. Nézz egy pillanatra önmagadba: hány emberre neheztelsz most? És mennyit jutott előbbre az életed ezáltal?
Akit szeretsz, azt feltétel nélkül szereted, és még ha árt is Neked, akkor sem őrizheted a fájdalmat. Ha a kapcsolatotok ér annyit, hogy megmaradjon, akkor megbocsátasz és elfogadod a másikat a hibáival együtt. Ha nem ér annyit, vagy számodra mérgező a kapcsolat, akkor pedig tovább kell lépned és azokra fordítanod az energiádat és a szeretetedet, akiket érdemesnek tartasz rá.
De ilyenkor is fölösleges őrizned bármiféle haragot és neheztelést a másik emberrel szemben, mert ezzel csak önmagadnak ártasz. Olyan terhet veszel fel, amit fölöslegesen fogsz cipelni egész életedben. És ez már nem a másik ember terhe, hanem kizárólag a sajátod.
„A megbocsátás ajándék, amit önmagadnak adsz.”
Suzanne Somers
(forrás: http://hasznaldfel.hu)
