„…már beszéltem a határterületekről, annak a szellemi világnak a határterületeiről, amely közvetlenül határos a mi fizikai-érzéki világunkkal. Legfőképpen ez a szellemi világ az, amelyről az emberiségnek ismereteket kell szereznie a legközelebbi időkben. Nos, ahogy az ember a szellemi világ területére belép, ezt egészen másképpen látja, mint itt a fizikai-érzéki világot. Megismerkedik bizonyos szellemi lényekkel, mindenekelőtt olyan lényekkel, amelyek látványától a gyenge emberiséget megóvják – úgy értem, hogy azt a látványt is, amit az ismeretek, a fogalmak közvetítenek. Miért fordították el eddig az emberek tekintetét ettől a legközelebbi világtól az Atlantisz utáni korban?
Ennek az az oka, hogy ezen a határterületen, amelynek túloldalán más, magasabb szellemi világok találhatók, olyan lények vannak, amelyeket eddig csak bizonyos feltételek mellett lehetett az embereknek megismerniük, olyan lények, amelyeknek egy bizonyos feladatuk van a világmindenségben, nevezetesen: feladatuk van az emberek fejlődését illetően.
Amikor az ember a szellemi világból belép a fizikai világba, és amikor újra kilép a fizikai világból a szellemi világba, akkor ezeknél a folyamatoknál szellemi lények működnek közre. Nevezzük ma őket – hogy nevük legyen – a születés és a halál elemi lényeinek. Valójában úgy van, hogy azok a személyek, akik eddig a misztériumokba beavatást nyertek, komoly feladatuknak tekintették, hogy az emberek tágabb környezetében a születésnek és halálnak ezekről az elemi lényeiről ne beszéljenek. Mert ha beszélünk róluk, arról a módról, ahogy ezek az elemi lények élnek, akkor egy olyan területről beszélünk, ami az atlantiszi korban a szellemileg-lelkileg eddig kifejlődött ember számára olyan, mintha izzó parázs lenne. De egy másik hasonlatot is választhatunk. Ha az ember pontosabban és teljesen tudatosan megismerkedik a születés és a halál elemi szellemeivel, akkor tulajdonképpen ezekben a lényekben olyan erőket ismer meg, amelyek itt a fizikai síkon ellenségesek az élettel szemben. Egy valamennyire normálisan érző lélek számára már annak is riasztó igazságnak kell lennie, hogy a világ sorsát irányító isteni-szellemi lények, azért hogy az ember születését és halálát a fizikai világban véghezvihessék, olyan elemi lényeket használnak fel, amelyek tulajdonképpen ellenséges érzületűek mindazzal szemben, amit az ember itt a fizikai síkon jóléte és boldogulása érdekében keres és kíván. Ha csak az jönne létre, amit az ember szívesen tesz, hogy kényelmes legyen számára minden itt a fizikai síkon, ha egészségesen ébredne és aludna, munkáját egészségesen végezhetné, ha csak olyan lények lennének, amelyek az életnek ezt a kényelmes lefolyását előidéznék, akkor a születés és a halál nem jöhetne létre. Az isteneknek, azért hogy a születést és a halált megvalósíthassák, szükségük van olyan lényekre, amelyeket tulajdonképpen egész érzületükben és egész világfelfogásukban az a törekvés vezeti, hogy lerombolják és elpusztítsák azt, ami az ember jólétét itt a fizikai síkon előidézi.
Meg kell barátkoznunk azzal a gondolattal, hogy a világ nem úgy van berendezve, ahogy azt az emberek szeretnék, hanem a világban az van, amit az egyiptomi misztériumokban rendíthetetlen szükségszerűségnek neveztek. Ehhez a rendíthetetlen szükségszerűséghez tartozik az is, hogy az istenek ilyen, a fizikai világfolyamatokkal szemben ellenséges lényeket használnak fel, hogy az ember születését és halálát megvalósíthassák. Itt egy olyan világra tekintünk fel, amely a miénkkel közvetlenül határos, és amelynek naponta, óránként dolga van a miénkkel, mert a Földön naponta, óránként zajlik a születés és a halál folyamata. Abban a pillanatban, amikor az ember átlépi azt a küszöböt, amely ehhez a világhoz vezet, egyfajta elevenségbe jut, olyan lények életébe, amelyek egész viselkedésükben, kívánságaikban és világszemléletükben rombolóan hatnak az ember szokásos fizikai életére. Ha az emberek a misztériumokon kívül szélesebb környezetükben megismerkedtek volna azzal, hogy ilyen lények vannak, ha fogalmat alkottak volna ezekről a lényekről, akkor kétségkívül a következő történt volna. Azok az emberek, akik nem tudták kordában tartani ösztöneiket, szenvedélyeiket, ha tudták volna, hogy körülöttük folytonosan romboló lények vannak, ezeknek a lényeknek az erőit igénybe vették volna, nem úgy, ahogy az istenek vették igénybe őket a születésnél és a halálnál, hanem a fizikai élet során. Ha ez embereknek kedvük lett volna, hogy ilyen vagy olyan a területen rombolóan hassanak, bőséges alkalom kínálkozott volna számukra, hogy ezeket a lényeket szolgálatukba állítsák. Mert ezeket a lényeket könnyű igénybe venni. Hogy a szokásos életet megóvják a születésnek és a halálnak ezektől a lényeitől, hallgattak róluk.
Feltehető a kérdés: Nem kellene talán továbbra is hallgatni róluk? – Ez nem megy, bizonyos okok miatt nem megy. Olyan ok miatt nem megy, ami egy nagy, jelentős világtörvénnyel függ össze. Ezt a világtörvényt egy általános megfogalmazás helyett jobban meg tudom világítani azáltal, ahogy korunkban és a közeli jövőben konkrétan megjelenik. Tudják, hogy nem is olyan régóta az emberiség fejlődésében egyre inkább megjelennek olyan kulturális impulzusok, amelyek korábban nem voltak jelen, de amelyek éppen korunk kultúrájára jellemzőek. Kíséreljék csak meg, hogy gondolatban visszamennek olyan korokba, amely viszonylag még nincsenek is olyan távol tőlünk. Itt olyan korokat találunk, amelyekben még nem működtek gőzmozdonyok, amelyben még nem szolgálta az embereket az elektromosság, ahogy korunkban, amelyben legfeljebb olyan gondolkodók, mint Leonardo da Vinci, gondolatban és kísérletben elképzelték, hogyan lehet emberi szerkezetekkel a levegőben repülni. Mindez rövid időn belül megvalósult. Gondolják el, hogy ma mennyi minden függ a gőz felhasználásától, az elektromosság felhasználásától, a légsűrűség megoszlásának felhasználásától, ami a légi közlekedéshez vezetett, vagy ahhoz a statikához, ami a repülés lényegéhez vezetett. Gondoljanak mindarra, ami az utóbbi időkben az emberiség fejlődésében bekövetkezett! Gondoljanak az olyan romboló erőkre, mint a dinamit, és így tovább, és könnyen elképzelhetik, hogy azzal a gyorsasággal, amellyel mindez létrejött, még más csodás dolgok is meg fognak valósulni a jövőben ebben az irányban. Könnyen képet alkothatnak arról, hogy a következő időszakban az emberiség eszményeinek nem az felel meg, hogy a Goethék váljanak mind gyakoribbá, hanem ezzel szemben egyre többen lesznek az Edisonok. Most már ez a jelenkori emberiség eszménye.
Mindazonáltal korunk embere azt hiszi, hogy mindez – távíró, telefon, hőerőművek, és így tovább – a szellemi lények közreműködése nélkül történik. Ez nem így van. Az emberi kultúra előmenetele, még ha az ember nem is tud róla, szintén az elemi szellemek közreműködésével jön létre. És ez nem pusztán az – ahogy a modern materialista emberiség elképzeli –, amit az ember gondolatokként agyából kitermel, ami ahhoz vezette őt, hogy telefont és távírót hozzon létre, hogy gőzgépeket működtessen a földön és a mezőkön, hanem mindaz, amit az ember ezen a módon tesz, az az elemi szellemi lények hatása alatt áll. Mindenütt segítenek nekünk, és együttműködnek velünk. Az ember ezen a területen nem egyedül működik, hanem vezetés alatt áll. A laboratóriumokban, a műhelyekben, nevezetesen mindenütt, ahol találékony szellem működik, ezt bizonyos elemi szellemi lények inspirálják.
Nos, azok az elemi szellemek, amelyek a XVIII. század óta az impulzusokat adják kultúránknak, ugyanolyan fajtájúak, mint azok, amelyeket az istenek felhasználnak arra, hogy előidézzék a születést és a halált. Ez azon titkok egyike, amelyeket az embernek a jelenkorban meg kell ismernie. Az a világtörténelmi törvény, amelyet említettem, abban áll, hogy a fejlődés úgy megy végbe, hogy egy bizonyos területen először mindig az istenek uralják az elemi szellemi lényeket, és aztán jönnek az emberek, és ezen a területen felhasználják ezeket az elemi szellemi lényeket. Míg tehát a régi korokban a születés és a halál elemi szellemei lényegében a világ isteni-szellemi vezetőit szolgálták, korunktól kezdve – ez már egy ideje folyamatban van – a születésnek és a halálnak ezek az elemi szellemei a technikát, az ipart, és az emberi kereskedelmet szolgálják. Fontos, hogy ez a megrendítő igazságot minden erővel és intenzitással engedjük hatni lelkünkre.
Az Atlantisz utáni ötödik kultúrkorszaktól kezdődően, amelyben benne vagyunk, olyasvalami játszódik le, ami hasonló ahhoz, amire már gyakran felhívtam a figyelmet. Ez az atlantiszi korszak folyamán játszódott le, csakhogy akkor a negyedik atlantiszi korszakban ment végbe. Akkoriban ugyanis az isteni szellemi lények, amelyek az emberiség fejlődését irányították, a negyedik atlantiszi korszakig felhasználtak bizonyos elemi lényeket. Ezeket az elemi lényeket fel kellett használniuk, mert akkoriban nemcsak úgy volt, ahogy most, hogy a születést és a halált kellett irányítani, hanem akkoriban, mondhatnám még a Földet is valahogy másképpen kellett irányítani. Emlékezzenek néhány közlésemre, amelyeket az atlantiszi korról mondtam el, hogy ott az ember még a maga egész materiális lényében mozgékonyabb volt, hogy lelkileg nagyra nőhetett, de törpe is maradhatott, a külseje lelki lénye szerint alakult. Emlékezzenek minderre. Míg ma kívülről világosan látható az a szolgálat, amelyre bizonyos elemi lényeket az isteni-szellemi lények késztetik a születésnél és a halálnál, akkoriban ez úgy volt, hogy az emberi élet folyamán is, amikor a külső ily módon a belsőhöz igazodott, bizonyos elemi lények az isteneket szolgálták.
Amikor az atlantiszi kor eljutott a negyedik kultúrkorszakhoz, akkor az emberek bizonyos módon ismét urai lettek ezeknek az elemi lényeknek, amelyeket az istenek korábban lényegében a növekedésre és az ember fiziognómiai kialakítására használtak fel. Az emberek urai lettek bizonyos isteni erőknek, és felhasználták ezeket az isteni erőket. Ennek az lett a következménye, hogy az atlantiszi kor egy bizonyos időpontjától kezdve – nagyjából az atlantiszi kor közepétől – egyes emberekben létrejöhetett az a kívánság, hogy embertársaikkal úgy bánjanak, hogy mindenféle módon ártsanak nekik: a növekedés folyamán törpének hagyják meg őket vagy óriásokká tegyék, hogy a fizikai organizmust úgy fejlesszék, hogy az illető okos ember legyen vagy idióta. Az atlantiszi kor közepén ez létrehozott valamit, ami szörnyű hatalmat adott az emberek kezébe.
Tudják, hogy ma is felhívtam a figyelmet arra, hogy ezt a titkot nem őrizték meg. Ez azonban nem abban állt, hogy mintegy gonoszságból nem őrizték meg ezt a titkot, hanem éppen egy világtörténelmi törvény szerint annak, ami korábban pusztán isteni munka volt, emberi munkává kellett válnia. Mindez azonban az atlantiszi korban ahhoz a nagy rendbontáshoz vezetett, ami szükségessé tette, hogy az egész atlantiszi kultúra az utolsó három-négy kultúrkorszak folyamán hanyatlásnak induljon. Úgy, hogy az istenek Atlantiszból a mi kultúránkat úgy mentették át, úgy hozták létre, ahogy azt már gyakran elmondtam. Ez minden lehetséges hatalmi tevékenységhez vezetett. Csak arra kell emlékezniük, ami az atlantiszi korban bekövetkezett, és amiről már gyakran beszéltünk.
Hasonló módon folyt le az emberiség isten-szolgálata a mi Atlantisz utáni időszakunktól kezdve a Föld-fejlődés ötödik korszakának három, illetve két utóbbi kultúrkorszakában. Még csak a kezdetén állunk annak a technikai, ipari és kereskedelmi tevékenységnek, amelyben a születés és a halál elemi szellemei folytatják a maguk működését. Ez egyre erőteljesebb és erőteljesebb lesz, egyre mélyrehatóbbá válik. Az emberiséget nem lehet megóvni ettől, mert a kultúrának tovább kell haladnia. Korunk és a jövő kultúrájának olyannak kell lennie, hogy a születés és a halál elemi szellemei, miközben egy bizonyos időpontig, éppen idáig csak az ember fizikai létrejötténél és elmúlásánál működtek az istenek irányítása alatt, ezek az elemi szellemek ugyanazokkal az erőkkel, amelyekkel a születésnél és a halálnál működtek, most a technikában, az iparban és a kereskedelemben hatnak. Ez azonban egy egészen határozott dologgal függ össze.
Elmondtam önöknek, hogy ezek az elemi szellemek tulajdonképpen az emberiség jólétével szemben ellenséges érzületűek, romboló hatásúak. Fogjuk fel tehát a dolgot helyes értelemben, és ha így fogjuk fel, akkor nem lesz kétségünk annak jelentőségéről és fontosságáról, amiről itt szó van. A kultúrának előre kell haladnia ipari és kereskedelmi értelemben. De ha így halad előre, akkor lényegében nem szolgálja az emberek jó létét itt a fizikai síkon, hanem lényege szerint e jólétre nézve romboló hatású.
Egy ilyen igazság kényelmetlen azok számára, akik fáradhatatlanul a kultúra nagy, hatalmas előrehaladásáról szavalnak, mert elvontan gondolkodnak, és nem tudnak az emberiségfejlődés felfelé vivő és hanyatló menetéről. Ahogy az, amire az atlantiszi korra vonatkozóan utaltam, ami az atlantiszi kor hanyatlásához vezetett, és aminek következtében egy másfajta emberiség jött létre, úgy most, az ipari, technikai, kereskedelmi kultúra tartalmazza azokat az elemeket, amelyek az ötödik Föld-korszak hanyatlásához vezetnek. Csak az lát tisztán, csak az látja a dolgokat úgy, ahogy vannak, aki elismeri, hogy mindezzel azon kezdtünk el dolgozni, aminek katasztrófához kell vezetnie.
Ez a rendíthetetlen szükségszerűség elismerése. Az emberi kényelmesség azt mondhatja: Tehát nem utazom vasúton – esetleg még tovább is mehet, bár ilyen messzire még az Antropozófiai Társaság tagjai sem ragadtatják magukat, hogy ne vegyék igénybe a vasutat, és így tovább. Mindez értelmetlenség lenne, teljes értelmetlenség. Mert nem arról van szó, hogy valamit elkerüljünk, hanem, hogy világosan lássunk, belássuk az emberiség menetének rendíthetetlen szükségszerűségét. A kultúra nem haladhat folyamatosan felfelé ívelő pályán, hanem mindig hullámzik, hol felfelé, hol lefelé visz az útja.
Megjelenhet azonban valami más is, valami, amiről különben a jelenlegi emberiség még nem sokat tud, de ami éppen abban áll, amivel a jelenkori emberiségnek meg kell ismerkednie. Belátás, világos betekintés abba, ami szükséges, ez az, aminek át kell hatnia az ember lelkületét. Ehhez azonban nagyon sok minden szükséges, ami a lelkületet, a világfelfogást lényegesen megváltoztatja. Az emberiségnek belső impulzusokkal kell áthatnia magát, amit az emberek ma még szívesen elutasítanak, el akarják távolítani a kényelmes életből. Ilyen fogalmakat, ilyen belső impulzusokat, amelyeket az emberek szívesen eltávolítanának a kényelmes életből, sokat lehetne említeni. Engedjék meg, hogy néhány példát felhozzak.
A jelenlegi ember, éppen azért, mert igen jó ember akar lenni, olyan ember, aki semmit sem akar saját magának, hanem mindig csak önzetlenül a többiek számára akar valamit, magától értetődően bizonyos erényekre törekszik. Ezek ugyancsak rendíthetetlen szükségszerűségek. Itt természetesen nem az erényekre való törekvés ellen szólunk, de az emberek nem csak az erényekre törekszenek. Az erényekre való törekvés teljesen helyes, de az emberek nem csupán az erényekre törekszenek, és jelenleg a dolog legtöbbször úgy áll, hogy a tulajdonképpeni erényre való törekvés az emberek számára meglehetősen egyoldalú, ha a mélyebb hátteret, a lelkület tudattalan hátterét nézzük. Az ember számára sokkal fontosabb az az érzés, hogy erényes legyen, hogy beleélje magát ebbe a hangulatba: én önzetlen ember vagyok, jóindulatú ember, olyan ember, aki semmilyen autoritásban nem hisz. – Ugyanakkor minden lehetséges autoritás szerint cselekszik. Bizonyos módon jólesően abba a tudatba ringatja magát, hogy ilyen meg olyan erényes, ez ma végtelenül fontosabb számára, mint az, hogy valóban erényes legyen. Az a jó érzés, hogy erényesnek tudja magát, sokkal többet jelent neki, minthogy tényleg az erényt gyakorolja.
Ez aztán visszatartja az embereket bizonyos titkoktól, amelyek az erénnyel függenek össze. Ezekről a titkokról ez emberek ösztönösen nem sokat akarnak tudni, különösen akkor nem, ha az említett jó érzésből fakadóan a jelenkor idealistái. Ma minden lehetséges eszményt társadalmilag képviselnek. Programokat gyártanak, és így tovább, társadalmi elveket állítanak fel, hogy mire kell törekedni. Mindezek a dolgok, amire törekednek, nagyon szépek lehetnek. Az absztrakt szépséggel azonban nincs mit kezdeni. Az embereknek meg kell tanulniuk, hogy a valóságnak megfelelően gondolkodjanak. Az erényesség vonatkozásában lehet figyelni arra, hogy mi felel meg a valóságnak. A tökéletesség, a jóakarat, szép erények, jog: mindez szép a külső emberi együttműködés számára. De ha valaki ezt mondja: Programszerűen erre vagy arra a tökéletességre törekszünk, ilyen vagy olyan téren jóakaratúak vagyunk, megkíséreljük ezt vagy azt a jogot realizálni –, úgy az illető ezt szokás szerint annak az eszménynek a jegyében mondja, hogy ez valami abszolút dolog, és ezt, mint abszolútumot meg is lehet valósítani. Nos, miért ne lehetne az is szép – mondja a jelenkor embere –, ha valaki egyre tökéletesebbé válik? – S mi lehetne ideálisabb, mint programmá tenni a maga számára, hogy egyre tökéletesebbé váljon! Ez azonban nem egyezik a valóság törvényeivel. Valóban helyes és jó dolog egyre tökéletesebbé válni, vagy legalább is erre törekedni, de ha az ember konkrétan egy bizonyos irányban erre a tökéletességre törekszik, ez a tökéletességre való törekvés egy idő után tökéletlenségbe torkollik. A tökéletességre való törekvés egy idő után gyengeségbe fordul. A jóakarat egy idő után előítéletes viselkedéssé válik. Értsék meg, milyen igazságot akarnak, ha ez mégoly jó is, egy idő múlva igazságtalansággá válik. Semmi sem abszolút ezen a világon. Ez a realitás. Lehet bármilyen jóra törekedni, a világ folyása szerint ez rosszá válik. Ezért mindig új dolgokra, új konstrukciókra kell törekedni. Erről van szó. Az ilyen törekvések tekintetében az embernek ingadoznia kell, lengőmozgást kell végeznie. Nincs rosszabb az emberiség számára, mint az abszolút eszményekben való hit, mert ennek a világfejlődés reális menete ellentmond.
Ha valamit ábrázolni akarunk, nem azért, hogy bizonyítsuk, hanem hogy érzékelhetővé tegyük, szívesen használunk bizonyos fogalmakat. Bizonyos vonatkozásban természettudományos fogalmak is szimbolikusan megjeleníthetnek szellemi fogalmakat. Gondolják el, hogy itt van egy rögzített inga. (Lerajzolja.) Ha ez az inga itt kileng, miután az egyik oldalon kilendült, és hagyjuk, hogy visszalendüljön, egyensúlyi helyzetbe kerül.
Bejárja ezt az utat. Miért járja be az inga ezt az utat? Mert a nehézségi erő hat rá – így mondják. Visszalendül, de ha ide leérkezik, nem marad itt. Miután kilendült, bizonyos tehetetlenségi erőt vesz fel; és ezáltal éppen az ellenkező irányba lendül ki. Aztán újra visszaesik, vagyis, miközben az inga ezt az utat bejárja, a visszaesés következtében annyi erőt vesz fel, hogy a saját ereje útján most a másik oldalra lendül ki. Hogy utólagosan megmagyarázzunk ezt vagy azt, szükség van ilyen összehasonlításra. Azt mondhatjuk: Valamilyen erény – tökéletesség, jóakarat – egész jól megteheti ezt az utat, de aztán kileng a másik oldalra. A fejlődés folyamán a tökéletesség gyengeséggé válik, a helyes helytelenné.
Ilyen fogalmakat az emberiség ma nem vesz szívesen. Mert gondolják csak el, ha a jelenkor derék nyárspolgára számára, aki bizonyos ideálok alapján megalapítja a maga egyesületét, tisztázni akarnánk, hogy amit te ideálként felállítasz, ha a fejlődés menetébe beilleszted, nemsokára az ellenkezőjét éred el – igen, akkor az illető, azt hinné, hogy nem idealisták, hanem igazi ördögök vagyunk. Mert a tökéletességre való törekvés nem minden további nélkül a tökéletességet hozza létre, és a helyes nem minden további nélkül marad helyes! Az egyoldalú absztrakt fogalmak helyére a valóság fogalmait helyezni, ez a jelenkori ember számára különösen nehéz. A jelenkori emberiségnek azonban ezt meg kell tanulnia, különben nem jut előbbre. Így kell megismerkednie azzal is, hogy a kulturális fejlődés fokról-fokra szükségessé teszi a születés és a halál elemi szellemeivel való foglalkozást. Ezért az emberiségnek meg kell ismerkednie azzal, hogy egyfajta romboló elem is befészkeli magát az emberiség fejlődésébe.
Egyes területeken ösztönösen eljutnak ezekhez a dolgokhoz olyan emberek is, akik elutasítják, hogy részletesen megismerkedjenek a szellemtudománnyal, ami az egyetlen eszköz, hogy ezeket a dolgokat a megfelelő helyre tegyük. Mit jelent az tulajdonképpen, amit most mondtam? A születésnek és a halálnak ezek az elemi szellemei természetesen Ahrimán követei. Az isteneknek a világfejlődés rendíthetetlen szükségszerűsége folytán fel kell használniuk Ahrimán követeit, hogy a születést és a halált szabályozzák. A saját cselekvésük érdekében azonban e küldöttek erőit nem hagyják érvényesülni a fizikai síkon. A hanyatló kultúrákban azonban az Atlantisz utáni ötödik korszaktól kezdve, hogy a katasztrófa bekövetkezhessen, ennek éppen a kulturális fejlődésbe kell bejutnia. Magának az embernek tudnia kell bánni ezekkel az erőkkel. Ahrimán küldöttei tehát szükségesek, kifejezetten szükségesek, hogy előidézzék azt a rombolást, ami a következő kulturális haladás lesz. Ez egy szörnyű igazság, de így van. És ezzel az igazsággal szemben nem segít más, csak az, hogy megismerkedjünk velük, világosan beléjük lássunk.”
(Rudolf Steiner: Individuális szellemi lények és működésük az emberi lélekben)
forrás:antropozofus.hu
- - - - - -
Kapcsolódó írás
Terry Boardman: Ahrimán inkarnációja - mikor és hol?
- - - - - - -
A szellemtan fontossága - videó
Forrás és előadó: Karsay István spirituális tanító
.jpg)
.jpg)
