Edgar Cayce: Az ember tudatalattija halhatatlan

Edgar Cayce (1877-1945) különleges paranormális képességgel megáldott ember volt, sokak szerint a XX. század legnagyobb látnoka. Úgynevezett »alvó« állapotában képes volt betegségeket diagnosztizálni, igen gyakran olyan emberekét is, akikkel sohasem találkozott, és azután előírta az orvosi kezelést.

Edgar Cayce (1877-1945)

AZ EMBER TUDATALATTIJA HALHATATLAN

Eleinte olyan alapvető különbség volt az "éber" és az "alvó" Edgar Cayce között, mint Kelet-s Nyugat-Berlin között. A két tudatállapot közötti ellentét természetesen nem volt összebékíthetetlen, jóllehet az egyik sebezhető volt és emberi, a másik pedig védettséget élvezett az embernek örökül jutó "tenger fájdalommal" szemben.

Legszemléletesebben talán a kezdetleges adó-vevő rádióhoz lehetne hasonlítani Caycenek ezt a kettős működését: azon sem lehet egyszerre adni és venni. Egyszerű technikai segédeszközről van szó, amely a tengerészek számára lehetővé teszi a kapcsolattartást a szárazfölddel. A készülék számára az elhangzott szavak közömbösek; amit befogad és kisugároz, nem hagy benne nyomot, nem rögződik emlékezetében.

Edgar Cayce életének vége felé már határozott jelei mutatkoztak annak, hogy van átjárás a két tudatállapot között. Eleinte azonban ő volt a legjobban megdöbbenve, amikor megtudta, hogy - például - orvosi tanácsokat adott egy olasznak, tökéletesen hibátlan olasz nyelven! A bonyolult orvosi szakzsargon, amelyet transzállapotban használt, ébredéskor nem kevésbé volt ismeretlen a számára, mint az olasz nyelv.

Edgar Caycevel kapcsolatban az egyik legelterjedtebb tévedés, hogy Cayce afféle világi Mózes volt, aki a metafizikai pusztába kiáltotta szavait. Cayce tudatát az a képesség tette valóban egyedülállóvá, hogy vissza tudta idézni saját kezdeteit a Teremtésben.

Az volt a célja - s eddigi ismereteink szerint ebben egész életművének célja összefoglalható -, hogy "kitapossa az ösvényt" azok számára, akik hisznek benne: örökségük Istentől származik.

- Amit én ma tudok, holnapra mindenki tudni fogja - ez Cayce filozófiájának egyik leggyakrabban visszatérő eleme.

Meggyőződése volt, hogy minden lélek egyforma lehetőségek birtokában van: ez abból is kiderül, ahogyan leírja a lélek első megjelenését a Földön.

- A kezdet idején, amikor az első elemek mozgásba lendültek, és létrejött a "földi sík" nevű szféra, amikor a hajnali csillagok együtt örvendeztek, és a suttogó szél meghozta a nagy hírt az ember jöveteléről, aki a Teremtő szelleméből kibontakozva élő lélekként manifesztálódik, az entitás ezzel a sereggel együtt öltött testet.

Ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban az "éber" Cayce Biblia-értelmezése szöges ellentétben állt az "alvó" értelmezésével, érdemes összehasonlítani a fenti idézetet a Jób könyvéből származó alábbi bekezdéssel:

"Majd felele az Úr Jóbnak a forgószélből, és monda: ... Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? ... Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának?" (Jób 38.)

Edgar Cayce szerint néhány lélek már a teremtésre való várakozás időszakában predesztinálva volt arra, hogy szabad akaratát Isten céljainak szolgálatába állítsa a Földön. Mások arra lettek kijelölve, hogy szabad akaratukat kényük-kedvük szerint érvényesítsék... Az "újszülött" Föld lehetőséget kínált számukra, hogy ott Isten teremtő szerepét bitorolva, a maguk gyarló, kisszerű módján ők is Teremtőt játsszanak. Röviden: a lelkek a bűnt magukkal hozták. Nem itt várt rájuk, "a test ruhájában" - hiszen a bolygón akkoriban az állati evolúció még el sem kezdődött. A "szilárd" anyag besűrűsödése, amilyennek ma ismerjük, valójában még évmilliókig váratott magára. A gondolat volt az eredeti motivációs erő. A besűrűsödött anyag a gondolat mutációjaként keletkezett, miután az "összecsomósodott". Egyszerűsített képpel ezt leginkább a folyékony lávához lehetne hasonlítani, amely képlékeny, szüntelen mozgásban van, változik, és bármilyen alakot képes felölteni. A szilárd anyag ennek élettelen változata, amely már csak kalapáccsal és vésővel formázható.

Innen ered az az igazlátások során állandóan visszatérő tanítás, hogy "a Gondolat a Szobrász" - aki formálja a keze alá simuló, képlékeny agyagot -, a lélek alakulása pedig elsősorban attól függ, hogy a tudatalatti szintjén, ahol az agyag a legpuhább és legformálhatóbb, van-e a Gondolatnak elég ereje megmintázni a sors szobrát.

Ahogyan a szilárd anyag ártalmatlan részecskéjét pusztító erővé, városokat elsöprő erővé változtatja egy láncreakció-sorozat, úgy szabadíthatja ki a lelket az anyag börtönéből a pozitív gondolatok láncreakciója - míg végül a lélek megtérhet fluid állapotú ős-szabadságába, az asztrális síkra.

Sajnos a kényelmesen használható tudományos kifejezéseknek, mint például az "atomhasadás", nincs olyan megfelelője, amely a lélek megszabadulását írná le. Kénytelenek vagyunk tehát e folyamatot "tragikus halál"-ként emlegetni.

Olyan ez, mintha magasztalnánk a krumplihéjat, és közben szemétbe dobnánk a krumplit.

Sokkal egyszerűbb úgy beszélni a lélekről, hogy távközlési műholdhoz hasonlítjuk. Ahhoz, hogy kiszabaduljon a gravitáció hatása alól, és pályára álljon, két hordozórakéta szükséges. Amikor a rakéták kiégtek, leválnak a műholdról. A hús-vér testre, a lélek földi burkára ugyanez a sors vár: elpusztul és visszamarad a halálban, s vele marad a kiterjedt "ego", a földi burokhoz tartozó, hátrahagyott tudat is.

A lélek így kikerült az anyag börtönéből. Szabad lett! Földi tartózkodásából megőrzi a világi tapasztalatokat, amelyeket "memóriabankjában" biztonságosan elraktároz - ugyanis csak a "tudatos elme" az, amit hátrahagyott. A tudatalatti tovább él, hiszen nincs köze az anyaghoz, és nem is függ tőle. Most ez válik a lélek tudatos elméjévé, s ekként működik egészen addig, míg a lélek vissza nem tér a sűrű földi anyagba, hogy elkezdje következő életét.

A felsőbbrendű tudat átvállalja azokat a funkciókat, amelyeket a tudatalatti átadott, s így a lélek olyan tisztán áttekinthetővé válik, amilyen a Földön sosem lehetett. Valószínűleg a létezésnek ezen a szintjén tapasztalt, magasztos lelkiállapot földi kisugárzását élték meg egyes szentek "spirituális eksztázisként".

Amikor elérkezik az idő, hogy a lélek egy új testbe költözve visszatérjen a Földre, a folyamat egyszerűen megfordul. A tudatos elme visszatér a tudatalatti szintjére, a tudatalatti pedig a felsőbbrendű én szintjére, a hús-vér test anyaméhszerű szentélyébe. Nem próbál, nem is akar érzelmileg azonosulni a tudatalatti és az újonnan megszületett tudatos elme működésével, mivel azok új egójukhoz igyekeznek hozzászokni.

A felsőbbrendű énnel csak nagyon ritka esetekben lehet kapcsolatba kerülni, s akkor is csak szakszerű, mély hipnózisban. (Az olvasónak azonban tisztában kell lennie azzal, hogy amit Edgar Cayce tudott - kapcsolatot teremteni magasabb énjével a maga egészen sajátos önhipnózis-technikája által -, az az egyetemes emberi fejlődés jelenlegi szintjén a kivétel, nem a szabály. Cayce személyében pillantást vethetünk jövőbeli önmagunkra.)

Az "újszülött" tudatos elme sohasem lehet idősebb, mint a test, amely átmenetileg otthont ad neki. Az ember elraktározott tudása, ébersége, az az ösztön, amellyel önmagát és embertársait értékeli, a tudatalatti szintjén nyugszik. Következésképp az egyetlen barát és tanácsadó, akihez fordulhat, a saját tudatalattija. Ráadásul ezt a kapcsolatot csak alvás közben vagy megvilágosodott, meditatív tudatállapotban lehet megteremteni. Ilyenkor az önfegyelem segítségével az ember eljut odáig, hogy leül, s meghallgatja "a tudat csöndes, nyugodt szavát".

Az újraszületett embernek éber állapotában, tudatossága szintjén ismét szembesülnie kell az anyagi lét kihívásaival, legjobb tudása szerint kell egyensúlyoznia az élet hullámverései fölött átvezető keskeny pallón, ahol - ha képes figyelni arra a "csöndes, nyugodt szóra" - elkerülheti a túlzott énközpontúság buktatóit, amelyek korábban annyiszor megkísértették, s taszították a mély örvénybe.

Van-e az embernek valamilyen eszköze, amelynek segítségével megsejtheti az elébe tornyosuló nehézségeket?

Van bizony! Tekintsük a lélek inkarnációit egy folytatásos regény egyes részeinek. Amint a lélek útja egy bizonyos életben a halállal véget ér, máris megjelenik az apró betűs felirat: "Folytatása következik". Amikor egy új testben újra megszületsz, nem nulláról indulsz: pontosan ott folytatod, ahol abbahagytad.

Ha például egy előző életedben nem tudtad legyőzni magadban azt a késztetést, hogy kövekkel zúzd be egy üvegház ablakait, akkor legközelebb - jelképesen - ugyanolyan helyzetben találod magad, csak éppen ez alkalommal a tiéd lesz az üvegház, amelyre a kövek záporoznak. Ha rezzenetlen arccal elviseled a pusztítást, amíg a számlát kiegyenlítve utolsó ablaktáblád is szilánkjaira nem hull, egészen jó eredményt tudsz felmutatni. Ha viszont önsajnálatba zuhansz, és átkozódsz, hogy te nem ilyen sorsot érdemelnél, akkor elpuskáztad az egészet, és semmit sem sikerült profitálnod a nagy lehetőségből.

Edgar Cayce nem szégyellte bevallani, hogy néhány korábbi életét sokkal jobban is eltölthette volna; hogy gyakran volt indulatos és türelmetlen. Az ókori Egyiptomban például túl közel húzódott a húsos fazékhoz, túl sok csábításának engedett, és ez bizony letérítette őt arról a rögös útról, amelyen a lélek kiteljesedhetett volna.

Az a sajátos felelősség, amelyet ebben az életében tisztánlátó képessége rótt rá, egyszerre adott lehetőséget arra, hogy rendet teremtsen saját spirituális portáján, és egyszersmind segíthetett embertársain.

Vajon honnan merítette Edgar Cayce az információt az élet-igazlátásokhoz?

Egy 1931-ben, a Cayce-kórházban tartott előadásában a következőket mondta erről:

- Engedjék meg, hogy most egy saját élményemről számoljak be! Úgy érzem, nagyon is valóságos élményről van szó, és ez - amennyire szavakkal egyáltalán kifejezhető - azt kísérli meg illusztrálni, hogy mi történik a halálban. Egyszer, amikor a szokásos módon megváltozott tudatállapotba kerültem, hogy információt hozzak le valaki számára, azt vettem észre, hogy kívül kerültem a testemen.

- Tisztán kivehető, keskeny, egyenes vonalat láttam magam előtt, mintha egy fénysáv lett volna. Két oldalról füst és köd vett körül, és síró árnyalakok, akik segítségért rimánkodtak, és csalogattak maguk közé.

- Ahogy követtem a fénysugarat, látóterem kezdett kitisztulni. A körülöttem lévő alakok jobban kirajzolódtak, egyértelműbb formát öltöttek. De a hívogatások nem hagytak alább, mindent elkövettek, hogy letérítsenek utamról, és eltántorítsanak a célomtól. Én azonban rendíthetetlenül haladtam az előttem húzódó keskeny ösvényen. Egy idő után eljutottam oda, ahol az alakokból már csak árnyak maradtak, és inkább sürgetni próbáltak, mint megállítani. Ahogy mindinkább kirajzolódtak, láttam, hogy lekötötte őket saját tevékenységük.

- Végül felértem egy dombra, amelynek tetején egy templom állt. Beléptem, s egy hatalmas teremben találtam magam, amely leginkább könyvtárhoz hasonlított. Az emberek életeiről szóló írások sorakoztak benne - minden egyes emberről külön kötet szólt. így hát egyszerűen csak le kellett emelnem annak az embernek a kötetét, aki igazlátásért fordult hozzám. Pál apostol szavaival csak azt mondhatom: "ha testben-é, ha testen kívül-é, nem tudom", de hogy ez valóságos élmény volt, az biztos.

- Noel Langley: Edgar Cayce a reinkarnációról -

Kapcsolódó írás:

Csodálatos hatással van a ‘Miatyánk’ imádság az emberi testre!

https://dszilvia.blogspot.com/2018/03/csodalatos-hatassal-van-miatyank.html

- - - - - - 

EDGAR CAYCE ELÁRULTA, MI TÖRTÉNIK 

AZ ELSŐ 3 ÓRÁBAN A HALÁL UTÁN - videó

forrás: Marcus Gárdony - Az Élet Bölcsességei

A homlokcsakra – a belső látás és bölcsesség kapuja

Az emberi test energetikai központjai között a homlokcsakra különleges helyet foglal el. Az ősi hagyományok szerint itt nyílik meg az a láthatatlan szem, amely túlmutat az érzékszerveink korlátain, és képes meglátni az igazságot – nem azt, amit a világ mutat, hanem azt, ami valóban van. Ez a csakra a belső látás, a megértés és az intuíció központja. Indiában Ajna néven ismert, ami annyit jelent: „tudni, érzékelni, és irányítani”.

A homlokcsakra (vagyis a harmadik szem csakra) az a titokzatos energiaközpont, amely a belső látást, az intuíciót és a bölcsességet irányítja.

A homlokcsakra székhelye a két szemöldök között, a homlok közepén található, és a tobozmiriggyel áll szoros kapcsolatban. Színe az indigókék, amely mélységet, titokzatosságot és végtelenséget sugall. Ha valaki hosszan néz az esti égbolt sötétkékjébe, megérezheti ennek a csakrának a rezgését – mintha a világmindenség csendje felelne a lelkében megszülető kérdésekre.

Az intuíció nyelve

A harmadik szem csakra nem a logika nyelvén beszél, hanem a belső tudásén. Ez az a „hang”, amely gyakran megszólal, mielőtt még a gondolatok formát öltenének. Amikor egy döntést érzésből hozunk, amikor valakiről az első pillanatban tudjuk, hogy bízhatunk benne – az Ajna csakra működik. Ő az, aki a szív és az elme között hidat épít, és segít abban, hogy ne csak lássunk, hanem értsünk is.

A modern élet gyakran elnyomja ezt a belső látást. A zaj, a rohanás, a képernyők és az információk áradata miatt az ember szinte elfelejti, hogyan kell befelé figyelni. Pedig a harmadik szem csendben vár – nem erőszakosan, nem tolakodva, csak ott van, és finoman hívja az embert a megértés felé.

A harmónia jelei és a blokkoltság tünetei

Amikor a homlokcsakra egyensúlyban van, az ember éleslátó, tisztán gondolkodik, és a döntéseiben megjelenik egyfajta bölcs nyugalom. Nem rángatják az érzelmek, de nem is fojtja el őket. Képes átlátni az élet összefüggéseit, és megérti, hogy minden történésnek oka van – még akkor is, ha az ok csak később tárul fel.

Ha viszont a csakra blokkolt, gyakran jelenik meg zavartság, bizonytalanság, fejfájás, szemfáradtság vagy alvászavar. Ilyenkor az ember elveszíti a belső iránytűjét, és csak a külső elvárások szerint próbál tájékozódni. Az intuíció hangja elhalkul, és helyét átveszi a kétkedés. A túlzott racionális gondolkodás, a folyamatos agyalás, vagy épp ellenkezőleg: a valóságtól való elrugaszkodás mind jelei lehetnek az Ajna egyensúlyvesztésének.

A homlokcsakra harmonizálása – visszatérés a belső fényhez

A harmadik szem újraélesztéséhez elsősorban csend kell. Nem feltétlenül teljes némaság, hanem a lélek csendje. Egy esti gyertyafény, egy elmélyült séta az erdőben, vagy akár néhány perc tudatos légzés is segíthet abban, hogy lelassuljunk, és a figyelmünk befelé forduljon.

A meditáció különösen hatékony, ha a figyelmet a két szemöldök közé irányítjuk. Képzeljük el, hogy ott egy mélykék fény ragyog, amely minden lélegzetvétellel egyre fényesebben izzik. Ez a fény nem kívülről jön – bennünk születik meg.

A természet is segítségünkre lehet: az áfonya, a levendula, a zsálya, vagy akár a rozmaring illóolaja harmonizálja ezt a központot, hiszen mind a tisztánlátás és a mentális frissesség növényei. Egy csésze áfonyatea például nemcsak a szemnek tesz jót, hanem a belső látásunkat is tisztítja.

A tobozmirigy és az isteni kapcsolat

A homlokcsakra a tobozmirigyhez kapcsolódik, amit az ősi kultúrák a „lélek trónusának” tartottak. Ez az apró mirigy termeli a melatonint, amely szabályozza az alvásciklust, de spirituális szinten ennél sokkal többet jelent: ő a kapu a magasabb tudatszintek felé.

A tobozmirigy „edzése” történhet naplementekor való csendes szemlélődéssel, kristályokkal (különösen az ametiszttel és a lapis lazulival), vagy akár azzal, ha tudatosan kerüljük a felesleges stresszt és zajt.

A harmadik szem üzenete

Az Ajna csakra arra emlékeztet minket, hogy az igaz látás nem a szemmel, hanem a lélekkel történik. Ha ezt a központot ápoljuk, megértjük, hogy a világ nem fekete és fehér, hanem színek, árnyalatok, és összefüggések bonyolult szövedéke. Az ember ilyenkor nemcsak megérti a sorsát, hanem képes is együttműködni vele.

A bölcs ember nem a jövőt kutatja, hanem a jelen pillanatban látja meg a mindenség rendjét.

Aki pedig hallgat a belső hangjára, az soha nincs egyedül – mert a harmadik szem nem más, mint az isteni fény tükröződése bennünk.

Ahogy minden csakra a maga idejében megnyílik, úgy a homlokcsakra is akkor ragyog fel igazán, amikor az ember készen áll a belső igazság elfogadására. Ez a csakra már nem a földi világért küzd, hanem a lélek békéjéért.

És amikor ez a béke megszületik, akkor az ember tekintete is megváltozik: tisztább lesz, mélyebb, és benne ott tükröződik valami, amit csak a harmadik szem képes látni – a létezés valódi fénye.

- forrás: egeszsegter.hu -

- - - - - -

Homlokcsakra - Tudatalatti program - videó

forrás: Tudatalatti Programok

Anyja megnyomorította szeretetével, de elmegyógyintézetben, vakon is alkotott

 

Magányos, meg nem értett művész volt Gulácsy Lajos,

akinek anyja volt az egyetlen nő az életében.

Gulácsy Lajos az 1910-es években, Székely Aladár felvételén. 

Fotó: Wikipédia

 Magyarországon nem igazán találta a helyét, Olaszországban lelt rá festészete valódi ízére és jelentőségére, amíg az első világháború félbe nem szakította felvirágzását. Apja elvesztése és anyja ragaszkodása egyszerre nyomorította meg, illetve a világ szörnyűségei sem egyszerűsítették meg a helyzetét, így egy olyan mesebirodalmat alkotott meg, ahova ma már mi is könnyedén elmenekülhetünk.

A XIX. század végén született Gulácsy Lajos, az egyik legkülönösebb stílusú magyar festő. Alig fél évszázad adatott meg neki ezen a világon, ő azonban kihasználta idejét, annak ellenére, hogy nem volt hiánya megpróbáltatásokból. A művészettörténészek úgy tartják, hogy egy egészen gyermeteg lelkű, kedves, különc teremtés volt, aki sohasem tudott teljesen felnőni. Ennek oka az édesapja elvesztése okozta trauma, illetve édesanyja zsarnoki szeretetének együttese volt.

Sosem volt képes arra, hogy beilleszkedjen bármilyen rendszerbe, így a festészetet is inkább autodidakta módon tanulta. Persze egy rövid ideig képezte magát, mivel az alapok elsajátításához szüksége volt rá, ezért két évig a budapesti Mintarajziskola diákja volt. Ezután Olaszországba utazott, bejárta Rómát, Padovát és Velencét is, ez utóbbi volt a legnagyobb hatással rá, itt töltötte a legtöbb időt. Ennek az is oka volt, hogy az első világháború alatt Velencében tartózkodott és itt szenvedte el azt a rendkívül súlyos idegösszeomlását, aminek következtében elmegyógyintézetbe került.

Vakon is százmilliót érő kincseket alkotott

A valóság brutalitása és szörnyűségei késztették szürreális alkotások elkészítésére, nemcsak a vásznon, hanem írott formában egyaránt. A két művészete erősen összefüggött egymással, mivel ugyanabban a különleges univerzumban alkotta meg képeit és történeteit is. Egy álomvilágának mítosza rendszeresen visszatért mindkét helyen.

Művein felismerhetőek a szecesszió, a preraffaelita festők és a szimbolizmus hatásai egyaránt, viszont lehetetlenség egyetlen irányzatba sorolni festményeit, mivel egyedi módon ötvözi ezeket a jellegzetességeket. Szürreális víziói mindmáig különös érzéseket váltanak ki a műkedvelőkből, a műgyűjtők pedig akár százmilliós összegeket is hajlandók kiadni egy eredeti példányáért. Ennek az is az oka, hogy szeme világa elvesztése után is ugyanolyan tökéletes képeket alkotott, hiszen az álomvilága a fejében létezett, a legnagyobb ihletéseit pedig onnan nyerte ki egészen munkássága végéig.

Gulácsy Lajos története egyszerre tragikus és rendkívül inspiráló, születésének 143. évfordulóján  emlékezünk rá.

- forrás:index.hu -

Gulácsy Lajos: A varázsló kertje

- Magyar Nemzeti Galéria -

Ugorj a képbe - Gulácsy Lajos: A varázsló kertje - videó

forrás:Rita Budai

Pio atya és az angyalok - Pio atya legerősebb gyógyító imája - Pio atya Teljes film

 

Életében Pio atya megtapasztalta az angyalokkal való találkozást, jól ismerte őket. Belső hangokat is hallott, meg kellett különböztetnie, kitől jönnek és hogyan kell reagálnia rájuk. Egy levelében tanácsokat adott arról, hogyan fogadjuk ezeket a hangokat.

Pio atya 1913. július 15-én levelet írt egy Annita nevű lánynak, amelyben tanácsokat ad neki – nekünk arról, hogyan viselkedjünk az őrangyallal, hogyan fogadjuk a belső hangokat, hogyan imádkozzunk.

„Jézus leánya!

Szíved legyen mindig a Szentháromság temploma! Jézus növelje lelkedben a szeretet tüzét, és mindig mosolyogjon rád, ahogyan minden lélekre, akit kedvel. Szűz Mária mosolyogjon rád életed minden eseményében, és pótolja bőségesen a földi anya hiányát!

A te jó őrangyalod őrködjön mindig feletted, ő legyen a vezetőd, aki irányít az élet zord ösvényein; őrizzen meg mindig Jézus kegyelmében, támogasson kezével, hogy meg ne botolj valami kőben; szárnyai védelmezzenek a világ, az ördög és a test csábításaitól.

Légy nagy hódolattal iránta, ó, Annita, a jóságos angyal iránt. Milyen vigasztaló a gondolat, hogy ott van mellettünk egy lélek, aki a bölcsőtől a sírig soha nem hagy magunkra egy pillanatra sem, akkor sem, amikor vétkezünk. És ez a mennyei lélek vezet minket, barátként, testvérként védelmez.

Végtelenül vigasztaló azt tudni, hogy ez az angyal szüntelenül imádkozik értünk, Istennek ajánl minden jó cselekedetet és mindent, amit teszünk, a gondolatainkat, a vágyainkat is, ha tiszták.

Kérlek, ne feledkezz meg erről a láthatatlan társról, aki mindig jelen van, mindig készen áll, hogy meghallgasson minket, és még inkább kész megvigasztalni. Ó, milyen kedves meghittség, ó, milyen örömteli társaság ez, bárcsak megérthetnénk! Legyen mindig lelki szemeid előtt, gondolj gyakran az angyal jelenlétére, mondj köszönetet neki, imádkozz hozzá, légy mindig jó társa. Nyílj meg előtte, bízd rá fájdalmaidat; mindig óvakodj attól, hogy megsértsd pillantása tisztaságát. Tudd ezt, és vésd jól az elmédbe. Ő annyira finom, annyira érzékeny! Hozzá fordulj a legnagyobb szorongás pillanataiban, és megtapasztalod majd, milyen jótékony hatással lesz rád.

Soha ne mondd, hogy egyedül vagy az ellenségeiddel folytatott harcban; soha ne mondd, hogy nincs egy lélek sem, akinek megnyílhatsz, akiben megbízhatsz. Nagy tévedés lenne ezzel a mennyei hírnökkel szemben.

Ami a belső hangokat illeti: ne aggódj, légy nyugodt! El kell kerülnöd, hogy megérintsék a szívedet, ne tekintsd őket fontosnak, mutatkozz közönyösnek, ne vesd meg, ne szeresd vagy áhítsd ezeket a dolgokat. Mindig ezt válaszold ezekre a hangokra: »Jézus, ha te vagy az, aki szólsz hozzám, mutasd meg tettekben, mutasd meg szavaid hatásában, vagyis a bennem lévő szent erényekben.«

Hajolj le az Úr előtt, és bízd rá magad, a szent kegyelem segítségével fordítsd minden energiádat az erények gyakorlására, és aztán engedd, hogy a kegyelem működjön benned Isten tetszésére. Az erények azok, amelyek megszentelik a lelket, és nem a természetfeletti jelenségek.

Ne keverd össze, hogy mely hangok jönnek Istentől. Ha Isten a szerzőjük, annak az egyik legfőbb jele, hogy amint meghallod ezeket a hangokat, eltöltik lelkedet félelemmel és zavarodottsággal, de végül az isteni békével. Ezzel ellentétben azok a hangok, amelyeknek a szerzője az ellenségünk, megtévesztő biztonságérzetet adnak kezdetben, és ezt követi a zavarodottság, a kifejezhetetlen rossz érzés.

Én egyáltalán nem kételkedem abban, hogy bizonyos hangok Istentől erednek, de nagyon óvatosnak kell lenni, mert az ellenség sokszor keveri bele a saját hangját. De ettől nem kell megijedned: olyan próbatétel ez, amelyen a legnagyobb szentek és a legragyogóbb lelkek is keresztülmentek, pedig ők nagyon kedvesek voltak az Úr szemében. Csak arra kell figyelned, hogy ne higgy könnyen ezeknek a belső hangoknak, különösen akkor, ha olyan dolgokat kérnek, hogyan cselekedj, mit kell tenned. Vigyázni kell, és annak az ítéletére kell bízni ezeket, aki vezet téged, az ő ítéletében megnyugodhatsz.

Jó tehát, ha nagy óvatossággal és alázatos, kitartó érdektelenséggel fogadjuk az ilyen hangokat. Ehhez tartsd magad, és akkor minden arra szolgál, hogy növekedj az érdemekben az Úr előtt. Légy nyugodt a lelkedet illetően, Jézus nagyon szeret téged, igyekezz válaszolni erre a szeretetre azzal, hogy egyre növekszel az Isten és az emberek előtti szentségben.

Imádkozz hangosan is, nem jött még el az ideje annak, hogy abbahagyd, viseld el alázatosan és türelemmel a nehézségeket, amelyeket ezzel kapcsolatban megtapasztalsz. Légy kész arra is, hogy el kell szenvedned a szétszórtságot, a sivárságot, és semmiképpen ne hanyagold el az imádságot és a meditációt. Ez az Úr műve, szívesen beszélget veled a lelki fejlődésed érdekében.

Bocsáss meg, ha most lepihenek. Isten tudja, milyen fáradságos volt számomra megírni ezt a levelet. Nagyon rossz az egészségem, imádkozz sokat, hogy az Úr szándéka az legyen, hogy mihamarabb megszabadítson ettől a testtől.

Megáldalak a jó Francescával együtt. Azt kívánom, hogy Isten karjai közt éljetek és haljatok meg!

Pio testvér”

- Forrás: Papaboys.org -

Magyar Kurír

- - - - - - -

PIETRELCINAI SZENT PIO ATYA ÉLETE:

https://padrepio.hu/%C3%A9letrajz.htm

- - - - - - -

Pio atya Teljes film magyarul - videó

https://www.youtube.com/watch?v=5v85Mx2fZk8

 

Pio atya legerősebb gyógyító imája - videó

forrás:Kunszabó András

Védd a tered mindig, mindenhol!

Sokan tapasztalják az elmúlt időszakban, hogy a negatív emberek, tömegek, a közlekedés vagy különböző helyszínek nagyon rossz hatást gyakorolhatnak, és érezhetjük, hogy leszívnak, elfáradunk vagy kellemetlen érzeteket tapasztalunk. Természetesen a legjobb innen távozni, kilépni, de ha az nem megoldható, akkor alkalmazhatjuk az aura zárását.

Ezzel az egyszerű módszerrel instant lezárhatjuk magunkat, és könnyebben tudjuk elviselni ezen energiákat, amíg muszáj.

Ha keresztbe fonod a karjaidat vagy az ujjaidat összefonod, az aura felső szakasza lezár, összehúzódik, és nem enged át semmit kívülről.

Ha a lábaidat keresztezed, az alsó auratér zár le.

Ha összefonod az ujjaidat vagy karodat, és keresztezed a lábaidat is, akkor a teljes aura lezár, és nem enged át semmit.

Én az egész Covid mizéria alatt nagyon zsúfolt helyen dolgoztam, és végig összefont ujjakkal dolgoztam; tökéletesen megvédett mindentől. A mai napig tömegközlekedési eszközökön, zárt helyeken mindig összefonom az ujjaimat, hogy ne szívjam be az összes körülöttem áramló energiát. Ha vitába keveredsz, ha le akarnak nyomni, ugyanígy: karok összefon, lábak keresztez és hajrá. Sokkal erősebb és magabiztosabb leszel (amit a másik is érezni fog amúgy).

Remélem segít Nektek is, ha nehéz helyzetbe kerülnétek, és védeni kell a tereteket

Áldás és Fény Rátok!

Szeretettel, Elsa

- forrás: Elsa Sol - mindennapitudatossag.com -

- - - - - 

Védelem a Negatív Energiákkal Szemben - videó

forrás:Lumi a Fehér Boszi

Nikola Tesla: „Isten Lelke Nem Az, Aminek Gondolod”

A huszadik század egyik legnagyobb elméje suttog a fülünkbe az idő ködén át. 

Nikola Tesla, a férfi, akinek víziói és találmányai évtizedekkel megelőzték korát, nem csupán a tudomány területén alkotott maradandót, de spirituális felismerései is messze túlmutattak a hagyományos vallási kereteken. 

„Amit az egyik ember Istennek nevez, azt a másik a fizika törvényeinek hívja" mondta egyszer, ezzel egyetlen mondatban hidat emelve a tudomány és spiritualitás között, amit korunkban sokan áthidalhatatlan szakadékként érzékelnek. De mit is értett pontosan Tesla a spiritualitás, az isteni és a tudat kapcsolatán? Milyen mélyebb igazságot rejt ez a gondolat, ami örökre megváltoztathatja az istenségről és önmagunkról alkotott képünket?

Nikola Tesla: „Isten Lelke Nem Az, Aminek Gondolod” 

(Mélyreható Magyarázat) - videó

https://www.youtube.com/watch?v=zBT3YtaZ6QU

forrás:Titkok Könyvtára

Rudolf Steiner - A meditáló megkísérel képzetet alkotni a Küszöb Őréről

Negyedik meditáció

Amikor a lélek megszerezte a képességet, hogy az érzéki testen kívül figyeljen meg, az érzelmi élet bizonyos nehézségei léphetnek fel nála. Kényszerítve láthatja magát, hogy teljesen más álláspontot foglaljon el magához, mint ahogyan előtte megszokta. Az érzéki világ felé úgy állt, hogy külvilágnak tekintette azt és a belsőben lévő élményeket saját tulajdonának. Az érzékfeletti külvilághoz nem viszonyulhat ezen a módon. Amint észleli ezt a külvilágot, azzal mintegy egybefolyik; nem képzelheti úgy elválasztva tőle magát, mint az érzéki külvilágtól. Ennek a révén mindaz, amit ezzel az érzékfeletti külvilággal szemben saját benső világának tarthat, egyféle sajátosságot ölt, amit elsőre nehezen lehet a bensőség fogalmával összeegyeztetni. Nem mondhatjuk többé: gondolkodom, érzek, vagy gondolataim vannak és alakítom őket. Azt kell, hogy mondja: valami gondol bennem, valami érzések felvillanását segíti elő bennem, valami alakítja a gondolatokat, úgy, hogy azok egy bizonyos módon lépnek fel és mutatkoznak a tudatban. 

Ez az érzés azonban valami rendkívül nyomasztót hordozhat magában, ha az érzékfeletti átélés módja olyannak bizonyul, ami bizonyosságot szolgáltat arra, hogy igazán valóságot élünk át és nem fantáziáknak vagy illúziónak adtuk oda magunkat. Ahogyan fellép tehát, megmutathatja, hogy az érzékfeletti világ éreztetni és gondoltatni akarja magát; azonban abban, amit létre akar hozni, akadályozva van. Egyszersmind fellép az az érzés is, hogy az, ami itt a lélekbe törekszik, az igazi valóság és, hogy egyedül ez deríthet fényt arra, amit eddig valóságnak éltünk át. Ez az érzés azt az alakot is ölti, hogy az érzékfeletti valóság olyannak mutatkozik, ami a lélek számára eddig ismert valóságot értékben végtelenül túlragyogja. Ez az érzés azért tartalmaz valami nyomasztót, mivel arra a gondolatra jutunk, hogy a következő, itt megtételre váró lépést akarnunk kell. Annak lényegében, amivé benső átélésünk által lettünk, rejlik, hogy ezt a lépést meg is tegyük. Mintegy tagadását annak, amik vagyunk, mint valami önmegsemmisítést kellene éreznünk, ha nem tennénk meg ezt a lépést. És mégis felléphet az az érzés, hogy nem tudjuk megtenni, vagy, ha vállalkozunk rá, a lehetőségek alapján az tökéletlen marad. 

Mindez ebbe a képzetbe alakul: úgy, amilyen most a lélek, egy feladat áll előtte, amit nem képes legyűrni, mert úgy, amilyen most a lélek, az érzékfeletti külvilág nem veszi fel, mivel nem akarja magában megtartani. Így jut arra a lélek, hogy az érzékfeletti világgal ellentétben érezze magát, s azt kell mondania magának, hogy „nem vagy olyan, hogy ezzel a világgal egybeáradhatnál. Ez képes azonban számodra egyedül megmutatni az igazi valóságot és azt is, hogy viszonyulsz te magad ehhez az igazi valósághoz; az igaz valódi követésétől tehát elválasztottad magad”. Ez az érzés olyan tapasztalatot jelent, ami lelkünk egész értékére nézve egyre inkább válik meghatározóvá. Egész életünkkel tévedésben lévőnek érezzük magunkat. Ez a tévedés azonban különbözik más tévedésektől. Azokat – gondolják, ezt azonban átéljük. Egy tévedést, amit gondolunk, törlünk, ha a helytelen gondolat helyébe a megfelelőt tesszük. A megélt tévedés a lelki életnek magának vált részévé; a tévedés vagyunk; nem lehet egyszerűen kijavítani, mivel gondolkozhatunk, ahogyan csak akarunk, ez azonban ott áll, a valóság egy része és még hozzá a saját valóságé. Ilyen élmény valami megsemmisítőt jelent valónk számára. Fájdalmasan eltaszítva érezzük bensőnket mindattól, amire áhítunk. Ez a fájdalom, amit a lelki vándorlás egy fokán érzünk, messze túllépi azt, amit az érzéki világban fájdalomnak érezhetünk. És ezért mindazt meghaladhatja, aminek az eddigi lelki élet alapján megfelelünk. Egyfajta kábító jelleggel járhat. A lélek az aggasztó kérdés előtt állhat, „honnan is szerezzek erőket, elviselni azt, ami itt vár reám?” És a maga életén belül kell megtalálnia ezeket az erőket. Olyasmiben állanak, amit belső bátorságnak, benső félelemnélküliségnek nevezhetünk. 

Hogy a lelki vándorlásban továbbjussunk, oda kell vezettessünk, hogy bensőnkből élményeink elviselésére szolgáló ilyen erők nyíljanak meg, amik akkora belső bátorságot és belső félelemmentességet adnak, mint amire az érzéki testen belüli életnél nem volt szükség. Ilyen erők csak az igazi önmegismerésből adódnak. Valójában a fejlődésnek ezen a fokán látjuk csak be, hogy önmagunkról, igaz értelemben eddig mennyire keveset tudtunk. A belső átélésnek anélkül adtuk át magunkat, hogy mindezt úgy tekintsük, mint ahogyan a külvilág egy részét szemléljük. Azoknak a lépéseknek a révén azonban, amik ahhoz a képességhez vezettek, hogy testen kívül tapasztaljunk, az önmegismerés számára különleges eszközökhöz jutunk. Megtanuljuk mintegy olyan nézőpontból tekinteni önmagunkat, ami csak akkor adódik, ha az érzéki testen kívül vagyunk. És már a leírt nyomasztó érzés maga az igazi önmegismerés kezdete. A külvilághoz való viszonyában tévedésben lévőnek élni át ugyanis magát, annak mutatja meg a saját lelki lényt, amilyen ténylegesen. 

Az emberi lélek természetéhez viszont hozzátartozik, hogy egy ilyen önmagáról történő felvilágosítást kínosnak érezzen. Csak, ha ezt a kínt átéli, tapasztalja, menynyire erős az a magától értetődő vágy, hogy magunkat emberként, úgy, ahogyan vagyunk, értékesnek, jelentőségteljesnek tartsuk. Rútnak tűnik, hogy ez így van; saját valónknak ezzel a rút voltával őszintén szembe kell néznünk. Ezt a rútságot előzőleg éppen abból kifolyólag nem tapasztaltuk, mert tudatunkkal saját lényiségünkbe sohasem hatoltunk ténylegesen. Ilyen pillanatban venni csak észre, mennyire szereti magában azt, amit most rútnak kell éreznie. Az önszeretet hatalma teljes nagyságában mutatkozik meg. Egyidejűleg megmutatkozik, milyen csekély a hajlandóság, letenni ezt az önszeretetet. Ha a léleknek azokról a tulajdonságairól van szó, amik a közönséges életben a másokhoz való viszonynál jönnek tekintetbe, a nehézség már meglehetősen nagynak mutatkozik. Igazi önmegismerés révén például megtudjuk, hogy eddig úgy hittük, hogy valaki irányában jóakarattal vagyunk, a lélek mélyén azonban mégis rejtett irigységet vagy gyűlöletet, vagy hasonlót táplálunk. Felismerjük, hogy ezek az eddig felszínre nem került érzések egyszer minden bizonnyal meg akarnak nyilvánulni. És észrevesszük, hogy igen felületes lenne azt mondani magunknak: most, hogy felismerted, hogy így áll veled, tiltsad el hát magadban az irigységet, a gyűlöletet. Felfedezzük azonban, hogy ilyen gondolattal egyszer egészen biztosan nagyon is gyengének bizonyulunk majd, ha a gyűlölet kielégítésére, az irigység kiélésére irányuló hajtóerő természeti hatalom módján törnek majd elő a lélekből. Ilyen sajátos önmegismerések az egyik vagy a másik embernél lelki lényének sajátságai szerint lépnek fel. Akkor állnak be, ha megnyílik az érzéki testen kívüli tapasztalás, mivel az önmegismerés akkor igazivá válik és többé attól a vágytól, hogy ilyennek vagy olyannak – amilyennek lenni szeretünk – találjuk magunkat, nem homályosítható el. 

Ezek a sajátos önmegismerések fájdalomteliek, nyomasztók a lélek számára. Az, aki azt a képességet kívánja megszerezni, hogy testen kívül tapasztaljon, nem kerülheti őket el. Ugyanis annak az egészen sajátos viszonynak a révén, amibe saját lelkéhez kell kerülnie, szükségszerűen lépnek fel. Azonban a legerősebb lelki erőkre van szükség, ha egy egészen egyetemes emberi önmegismerésről van szó. Olyan nézőpontból figyeljük meg magunkat, amely eddigi lelkiéletünkön kívül foglal helyet. Így szólunk magunkhoz: „emberi lényiséged szerint szemlélted és ítélted meg a világ dolgait és folyamatait. Kíséreld meg egyszer elképzelni, hogy nem szemlélhetnéd így őket, nem ítélhetnéd így meg őket. Akkor egyáltalán nem az lennél, aki vagy. Nem lennének belső élményeid. Te magad, semmi lennél”. Így szólni magához, nemcsak annak az embernek kell, ki a mindennapi életben áll és csak ritkán alkot gondolatokat a világról és az életről. Így kell beszélnie minden tudósnak, minden filozófusnak. Ugyanis a filozófia is csak az emberi lelki élet tulajdonságai szerinti megfigyelése és megítélése a világnak. Ilyen megítélés azonban az érzékfeletti külvilággal nem tud egybeáradni. Amaz visszautasítja. Vele azonban mindaz visszautasításra kerül, amik eddig voltunk. Egész lelkünkre „Én”-ünkre mint olyasmire tekintünk vissza, amit le kell tenni, ha az érzékfeletti világba akarunk lépni. – A lélek azonban nem képes másként, mint ezt az „Én”-t tartani a maga tulajdonképpeni lényiségének, mielőtt az érzékfeletti világba lépne. Az igazi emberi lényiséget kell benne látnia. Így kell, hogy szóljon magához: ennek az Én-emnek a révén kell képzeteket alkotnom a világról; ezt az Én-emet elvesztenem nem szabad, ha nem akarok magamról lényiségként lemondani. A lélekben a legerősebb ösztönzés él, hogy az Én-t mindenütt megőrizze, hogy ne veszítsen el minden talajt a lába alól. Amit a közönséges életben a léleknek jogosan így kell éreznie, nem szabad többé így éreznie, amint az érzékfeletti külvilágba lép. Egy Küszöböt kell itt átlépnie, amelyen nemcsak egyik vagy másik értékes birtokában állót, hanem azt kell visszahagynia, ami eddig, önmaga számára volt. Azt kell tudnia mondani magának, „ami számodra legerősebb igazságodként volt érvényben, most, az érzékfeletti világhoz vezető Küszöbön túl a legerősebb tévedésként kell tudni megjelennie számodra. 

Ilyen követelmény elől visszahőkölhet a lélek. Azt, amit tennie kellene, annyira saját lényisége odaadásának, semmisége-kinyilvánításának érezheti, hogy az említett Küszöbön a követelmény teljesítése vonatkozásában többé-kevésbé bevallja a maga képtelenségét. Ez a bevallás a lehető legkülönbözőbb formákat öltheti. Felléphet teljesen ösztönösen és az ember számára, aki a fenti értelmében gondolkodik és cselekszik, ez a megvallás valami teljesen másnak jelenhet meg, mint ami valójában. Például minden érzékfeletti igazsággal szemben mély ellenszenvet érezhet. Álmodozásnak, fantasztikumnak tarthatja azokat. Mindezt csak abból kifolyólag teszi, mivel a neki magának ismeretlen lelki mélységeiben titkos félelmet táplál ilyen igazságok felé. Úgy érzi, hogy csak azzal képes meglenni, amit az érzékek és az értelmi ítélet tárnak fel számára. Kerüli ezért, hogy az érzékfeletti világ Küszöbéhez közeledjék. Ezt a kerülését úgy öltözteti be a maga számára, hogy azt mondja: ami ezen a Küszöbön túli volna, értelem és tudomány előtt nem tartható. Arról van azonban csak szó, hogy értelmet és tudományt, ahogyan ő ismeri őket, szereti, azért, mivel Én-jéhez kötöttek. Az önszeretetnek egész általános emberi formájáról van szó. Ezt azonban nem vihetjük magunkkal az érzékfeletti világba. 

Az az eset is előállhat azonban, hogy a dolog nem áll meg ennél a Küszöb előtti ösztönös leállásnál. Hogy az ember tudatosan megy el odáig és azután fordul meg, mert félelmet érez attól, ami vár rá. Ekkor nem egykönnyen tudja majd eltörölni azokat a hatásokat, amik a Küszöb elé lépése folytán közönséges lelki élete számára állanak elő. S ezek azokban a következményekben lesznek majd meg, amiket az a képtelenség, amit érzékelt, terít egész lelki élete fölé. 

Aminek be kell következnie, abban áll, hogy az ember tegye képessé magát rá, hogy azt, amit a közönséges életben a legszilárdabb igazságnak érez, az érzékfeletti világba lépésekor letegye és a dolgok érzékelésének és megítélésének egy más módjára rendezkedjék be. Tisztában kell lennie azzal is, hogy ha ismét az érzéki világgal kerül szembe, ismét az arra érvényes érzékelési és megítélési módot kell alkalmaznia. Nemcsak azt kell megtanulnia, hogy két világban éljen, hanem mind a kettőben teljesen eltérően élni. Az érzéki és értelmi világban való közönséges benne-állásakor egészséges ítéletét nem szabad, hogy befolyásolja, hogy egy másik világ számára más megítélési mód alkalmazására kényszerül.

 Az emberi lényiség számára nehéz az ilyen állásfoglalás. A képességet ehhez csak a lelki élet energikus és türelmes megerősítésének folytatása révén lehet kifejleszteni. Aki tapasztalatokat szerez a Küszöbön, érzékeli, hogy a közönséges emberi lelki élet számára jótétemény, hogy nem kerül ehhez a Küszöbhöz. Az érzések, amik fellépnek nála, olyanok, hogy nem tehetünk mást, mint ezt a jótéteményt egy lényszerű hatalomtól származónak gondolni, mely az embert megvédi a veszélytől, hogy az önmegsemmisülés rémületét tapasztalja a Küszöbön. – A külvilág mögött, mely a közönséges élet számára adott, egy másik helyezkedik el. Küszöbe előtt szigorú Őr áll, aki abban tevékeny, hogy az ember semmit se tudjon meg abból, amik az érzékfeletti világ törvényei. Ugyanis az erre a világra vonatkozó minden kételyt, minden bizonytalanságot mégis könnyebb elviselni, mint annak látását, amit vissza kell hagyni, ha oda be akarunk lépni. 

Az ember a leírt élményektől védett marad, amíg nem lép magához ehhez a Küszöbhöz. Az, hogy elbeszéléseket ismer meg: élményeikről azoktól, akik e Küszöbre lépnek, vagy azt átlépték, védettségén nem változtat. Ezzel szemben ilyen megismerés jó értelemben lehet hasznára, ha közeledik ehhez a Küszöbhöz. Ez esetben is úgy van, mint sok másikban, hogy egy tevékenységet jobban hajtunk végre, ha már előtte képzetet alkothatunk róla, mint ellenkező esetben. Azon ellenben, amit az érzékfeletti világ felé vándorlónak önmegismerésben kell elnyernie, ilyen előre-tudás semmit sem változtat. Nem felel meg ezért a tényeknek, ha egyik-másik szellemileg látó vagy a szellemi látás lényegét jól ismerő személy kijelenti, hogy ilyen dolgokról, olyanok körében, akik nem állanak közvetlenül az előtt az elhatározás előtt, hogy magába az érzékfeletti világba lépjenek, egyáltalán ne beszéljünk. Olyan időt élünk ma, melyben az embereknek az érzékfeletti világ lényegével egyre inkább meg kell ismerkedniök, ha az élet követelményeihez lelkileg hozzá-felnőtté akarnak lenni. Az érzékfeletti és bennük a Küszöb Őrére vonatkozó megismerések elterjesztése a jelenkor és a közeli jövő feladataihoz tartozik.

- Rudolf Steiner: Egy út az ember önmegismeréséhez -

Rudolf Steiner - A meditáló megkísérel képzetet alkotni a Küszöb Őréről - videó

forrás:Antropozófiai Tartalmak

AZ ÖREG LELKEK

Milyen jelei vannak annak, hogy a lelkünk a reinkarnációs folyamat végéhez érkezett

AZ ÖREG LELKEK

Amikor a lélek elérte az öreg kort és véget ér egy hosszú fejlődési szakasz, akkor elérte a reinkarnációs ciklus végét és felégette az előző életei összes karmáját!

Előző életeinkben rengeteg tapasztalatot, tudást halmoztunk fel, ami az életeink folyamán egyre inkább csiszolódott, formálódott, míg meg nem tapasztaltuk a harmóniát, a békét, az egyensúlyt.

Milyen jelei vannak annak, hogy a lelkünk a reinkarnációs folyamat végéhez érkezett és többé nem kell tartanunk a múltbeli karmikus körök megismétlésétől:

- Az öreg lelkek elérték azt a szakaszt, amikor már semmit sem kell bizonyítaniuk, magabiztosak, elégedettek az életükkel, jól érzik magukat a saját bőrükben.

- Ismertető jelük a nyugodt, kiteljesedett, letisztult aura.

- Az ilyen lelkületű emberek elfogadóak, megértőek környezetükkel szemben.

- Ezek az emberek képesek meglátni egy másik emberben a jót, érzékelik azt, hogy ki milyen hangulatban van, hogy mik zajlanak az illető lelkében.

- Tudják azt, hogy a lehető legtöbb tudást, tapasztalatot halmozták fel, ezért tisztában vannak a dolgok, a kapcsolatok működésével.

- Vonzódnak az antikvitásokhoz, a régi, történelmi ereklyékhez, a könyvekhez, főleg azokhoz a tárgyakhoz, amelyekkel kapcsolatba kerülhettek előző életükben.

- Az öreg lelkeknek nyugodt, visszafogott békés életük van, hihetetlenül kedvesek, megértők, de határozottak is tudnak lenni.

- Kedvelik a nyugodt környezetet, távol a város zajától, ahol a csend, a tudás, a tapasztalat szigetét alakítják ki.

- Nem rabjai a fogyasztói társadalomnak, az ő életükben a pénz csupán másodlagos szerephez jut.

- A körülöttük lévő emberekre nem egyénekként tekintenek, hanem a Mindenség részeiként, akiknek segíteni kell, hogy ráleljenek a belső békéjükre, képesek legyenek megteremteni harmóniájukat.

- Az öreg lelkek tudják azt, hogy min kell keresztülmennie annak, aki el akarja érni a céljait, sikereit.

- Kedvelik az eredetiség, a hitelességet, a józanságot, ezért legtöbbjük felvilágosult, és így is tekint a valóság minden szegletére.

- A öreg lelkek békés emberek, de tudnak lázadni, harcolni is. Nem tűrik a túlzott szabályozást, az irányítást, a manipulációt, ezért alkalmanként kívülállónak érzik magukat.

Figyelem! Ezekre az emberekre veszélyt jelenthet az egykedvűség, az unalom, hiszen előző életeikben szinte mindent megtapasztaltak. Ez az ő gyenge pontjuk. A múlt karmái lezárulnak, így egysíkúvá válhat az életük.

- forrás:angyalforras.hu -

- - - - - - - 

7 Jel, hogy Öreg Lélek Vagy (És talán nem is tudsz róla) - videó

forrás:Dimenziók Határán

Carl Jung a macskákról

 

A videó feltárja, miért figyelmeztetett Carl Jung a macskák jelenlétére az otthonunkban. Carl Jung szerint a macska nem csak egy állat, hanem egy szimbólum, egy ősi jel, amely pszichológiai jelentést hordoz. Carl Jung nem véletlenül beszélt a macskák titokzatos természetéről – a macskák Carl Jung elméletében az árnyékot, az ösztönöket és a tudattalant is jelképezhetik. 

Carl Jung úgy vélte, hogy minden, ami körülvesz bennünket, a lelkünk tükre. Carl Jung tanítása szerint a macska a házban lehet a tudatalattink hangja, egy figyelmeztetés vagy éppen egy vezető az önismeret útján. Carl Jung szerint a macska jelenléte nem véletlen – minden macskaüzenet lehet szinkronicitás, egy rejtett jel. 

A macska Carl Jung értelmezésében nem csupán háziállat, hanem a tudattalanunk kapuja. A macska figyelése, viselkedése Carl Jung szerint mélyebb rétegeinkre mutat rá. Ha megértjük, mit jelent Carl Jung szemszögéből a macska viselkedése, közelebb kerülhetünk önmagunkhoz. 

Ebben a videóban feltárjuk, miért olyan fontos Carl Jung szerint a macska jelentése. Megvizsgáljuk, hogyan kapcsolódik a macska a kollektív tudattalanhoz és mit árul el rólunk Carl Jung szerint. Carl Jung gondolatai a macskáról nemcsak pszichológiai, hanem spirituális szinten is figyelemre méltóak. 

Ha érdekel, mit mondott Carl Jung a macskákról, és hogyan változtathatják meg az otthonod energiáját, nézd meg a lenti videót.

- forrás:Filozófia Bölcsessége -

Carl Jung FIGYELMEZTETETT a MACSKÁKRA a Házban - videó

forrás:Filozófia Bölcsessége

Edgar Cayce az "alvó próféta" - A túlvilágról, amit minden idősnek hallania kell, mielőtt eltávozik

Edgar Cayce (1877-1945)

Edgar Cayce amerikai tisztánlátó, misztikus, spirituális gyógyító, aki olyan témákkal is foglalkozott, mint a reinkarnáció, Atlantisz, a múlt vagy a jövő eseményei. Élete vége felé az „alvó próféta”ként vált ismertté. Amerika leghíresebb és legnépszerűbb pszichikus szerzőinek egyike. Egyesek úgy vélik, hogy ő az igazi eredete a később kibontakozó New Age-mozgalom legjellemzőbb vonásainak.

Cayce-nak még ma is rengeteg követője van. Legtöbbjük az Egyesült Államokban és Kanadában él, de van Edgar Cayce Központ számos másik országban is. 

Élete

Az USA Kentucky államában, Hopkinsville-ben született szerény körülmények között, 1877-ben. Apja földműves és gazdálkodó volt. Szülei rajta kívül még öt gyermeket neveltek.

6-7 évesen azt mondta szüleinek, hogy látomásokat lát, a megjelent lényekhez beszélni is tud; a látott személyek között pedig eltávozott rokonok is vannak. Ezt akkor a szülei még túlzott fantáziájának tudták be.

A család barátja, Thomas Sugrue könyvet írt életéről, mely szerint a kisfiú Edgar sokszor hallotta idősebbektől, hogy ők sokszor elolvasták a Bibliát. Ennek alapján ő is elhatározta, hogy többször elolvassa. 13. évében járt, amikor már tizenkétszer elolvasta a Teremtés Könyvétől János evangéliumáig a Bibliát. Olvasás közben egy hölgy jelent meg előtte, aki azt mondta: „imáid meghallgattattak, mit szeretnél leginkább? – Leginkább segíteni szeretnék beteg gyerekeken – szólt a fiú.” A történet alapján néhány nap múlva az addig igen gyenge tanuló fiú észrevette, hogy váratlanul javult a tanulásban és a kérdésfeltevés előtt is tudta a helyes válaszokat.

Fiatal felnőttként eladóként dolgozott egy könyvesboltban és más vállalkozásokban. Ő és családja a kampbellita keresztény egyház hűséges tagjai voltak. A mélyen vallásos Edgar sok éven át vasárnapi iskolát tanított.

A transzai 1901 körül kezdődtek, amikor egy oszteopata és amatőr hipnotizőr hipnotizálta egy problémája kezelésével kapcsolatban. Állítólag saját maga diagnosztizálta állapotát, és egy javaslattal hatékony gyógymódot írt elő. Amint az eset híre elterjedt, Cayce-t az orvos rávette, hogy dolgozzon vele együtt más betegek hasonló kezelésében.

Ráébredt, hogy képes olyan transzállapotba kerülni, hogy az emberek betegségeit meghatározza és ezekre gyógymódot ajánljon. Eleinte nem használta fel képességeit, 1901-ben azonban, miután kiküszöbölte saját beszédhibáját, ezután kezdte el a gyógyítását.

A Hopkinsville-i orvosok egy része igénybe vette a képességeit a pácienseik betegségeinek diagnosztizálásában; rájöttek ugyanis, hogy csak a beteg nevét és lakcímét kell megadni, és Cayce akkor könnyen rá tud "hangolódni" az illetőre. 

Azt mondta, hogy képes látni az emberek körüli aurát, az angyalokhoz beszélni, és hallja az elhunyt rokonok hangját.

Miután 1903-ban a Kentucky állambeli Bowling Greenbe költözött, fotósként dolgozott. 1909 és 1923 között Alabamában, főként Selmában élt.

1910-ben a New York Times „Egy analfabéta emberből hipnózis alatt orvos lesz” című cikkében számol be róla. A gyógyítói karrierje ekkor már komolyan beindul. Az emberek áramlanak hozzá, hogy konzultáljanak vele.

Az Alabamában eltöltött évei alatt megpróbálta felhasználni pszichikai erejét, hogy kőolajat találjon Texasban, de ebben sikertelenül járt.

1923-ban találkozott az ohiói Daytonba való Arthur Lammers-szel, a teozófia követőjével. A vele folytatott beszélgetései mélyen lenyűgözték és 1923-ban Daytonba költözött. Nem sokkal ezután transzaiban megjelentek a reinkarnációra, Atlantiszra, a gnosztikus kereszténységre és a teozófiai és okkult világnézet egyéb jellemzőire való utalások. Az ügyfeleinek a fizikai és egyéb problémáit az elmúlt életükhöz kapcsolta.

Cayce híres lett, és a világ minden tájáról érkező levelek útján kértek tőle tanácsot. 1925-ben, az általa vélt pszichikai útmutatást követve, Virginiába, Virginia Beach-be költözött, ahol gazdag hívei támogatásával élete hátralévő részében kizárólag spirituális hivatásának szentelhette magát.

Támogatói közül az egyik legfőbb egy fiatal New York-i zsidó tőzsdeügynök volt. 1928-ban alapítottak egy kórházat, 1930-ban pedig az Atlantic Egyetemet, de mindkettő csődbe ment a nagy gazdasági világválság idején. Utóbbi csak 1985-ben nyitott újra.

Tevékenysége

Tisztánlátó közléseit transzállapotban, jegyzőkönyvvezető mellett tette. Negyvenhárom év alatt harmincezer ilyen dokumentált eset maradt fenn. Elsősorban betegeknek adott pontos képet betegségükhöz és gyógymódot, illetve gyógyszereket ajánlott hipnotikus álomba merülve. A diagnózis és terápia az esetek kilencven százalékában helyesnek bizonyult. Soha nem tanulta az orvoslást, a tudósok, orvosok megvizsgálták, és nem találtak tudományos magyarázatot a jelenségre. Soha nem kereste a népszerűséget, nem a pénz hajszolásáért tevékenykedett.

Magánélete

1897-ben eljegyezte, majd 1903 nyarán feleségül vette Gertrude Evans-t, akitől három gyermeke született: Hugh Lynn Cayce (1907–1982), Milton Porter Cayce (1911–1911) és Edgar Evans Cayce (1918–2013).

Vallási nézetei

Cayce egész életében a kampbellita Krisztus Tanítványai (Disciples of Christ) nevű protestáns egyház tagja volt, de a konzervatív keresztények bírálták a vallási nézőpontját, különösen a reinkarnációval és az ákása feljegyzésekkel kapcsolatban.

Rendszeresen járt templomba, és fiatal korában a reinkarnációt, mint a kereszténységgel össze nem egyeztethetőt hajlamos volt elvetni – egész addig, míg vissza nem emlékezett korábbi életeire. Megdöbbenve azt észlelte, hogy nem pusztán a gyarmati Amerikában szolgáló brit katona volt egykor, hanem az ókori Egyiptom egyik főpapja, valamint "gyógyszerész" a trójai háborúban.  Azt állította, hogy képes korábbi inkarnációk megismerésére, így arra kényszerült, hogy elfogadja a reinkarnációban való hitet.

- forrás: wikipedia -

- - - - - -

BETILTOTT INTERJÚ EDGAR CAYCE-VEL A

TÚLVILÁGRÓL AMIT MINDEN IDŐSNEK 

HALLANIA KELL, MIELŐTT ELTÁVOZIK - videó

forrás:Marcus Gárdony - Az Élet Bölcsességei

Medek Tamás spirituális író válaszol 73.

Érzékeli egy olyan szerettünk a hozzá intézett szavainkat, gondolatainkat, akinek a tudata már nem, vagy alig van jelen? 

(Egy kedves hozzámforduló kérdése)

Többször írtam már róla, hogy a gondolat egy erős energia, melynek sajátossága, hogy azonnal ott van annál a személynél, akinek szántuk, akinek címeztük azt. Érzékelni mások, felénk küldött gondolatát azonban csak a lelki érzékszerveinkkel lehetséges. Ezek azonban a testi élet során a testi érzékszervek által döntően lefedésben vannak (hogy döntően a fizikai világra tudjunk fókuszálni), ezért amíg testben létezünk, a legtöbb esetben nem érzékeljük a mások, felénk küldött gondolatát. Test nélkül létezve (amikor újra a lelki érzékszerveinket tudjuk használni) azonban már igen, sőt abban az állapotban ez az egyetlen ám legminőségibb formája a kommunikációnknak.

Amikor egy szerettünk a haldoklás fázisában van, a tudata pedig már aligha érzékelhető, felmerül sokakban a kérdés, hallja-e, érzékeli-e mindazon gondolatokat, melyeket ez idő alatt a hozzátartozói neki szánnak?

Az ismereteim szerint egyénileg nagyon változó, hogy egy ilyen helyzetben érzékeli-e az adott személy, amit akár szóban, akár gondolatban közlünk feléje. Ugyanakkor, ha megtörténik a testi távozása, idővel mindenképpen értesül róla.

A lélek, a testi távozását követően, bizonyos idő eltelével elérkezik arra a pontra, amikor - hétköznapi szóhasználattal élve - lepereg előtte élete filmje. Újra végig nézi tehát az éppen hátrahagyott testi élete minden pillanatát. A lelkünk, a tudatunk az életünk során minden pillanatban tűéles naplót készít, mind arról, ami bennünk zajlik, ami körülöttünk történik, s amit okoztunk lelki értelemben másokban. S ilyenkor ezt a naplót használjuk fel. Földi szavakkal nehezen leírható és földi elmével nehezen elképzelhető módon, de abban az állapotban tehát újra éljük az elmúlt testi életünket (természetesen nem abban a formában, ahogy itt tettük), a saját szemszögünkből, illetve mások szemszögéből is. Olyanok szemszögéből, akikre mi érdemi hatással lehettünk.

Nagyon fontos ez a folyamat, hisz a lélek ezen keresztül és az odaát tapasztalható magasabb tudatosságával, rendkívül fontos felismeréseket tesz. Belátja, mi az, amit jól tett, s mi az, amit kevésbé. Látja és átérzi, hogy mit okozott másoknak. Rájön, hogy mi az, amiben ő volt a hibás és mi az, ami inkább mások hibájának tekinthető. Számtalan tanulságot von le, melyet mind elraktároz magában. (Ebben a folyamatban a szellemi segítői is közreműködnek.)

Rendkívül fontos ez a folyamat, hisz ilyenkor is nagyon intenzív tanulás történik. Bár ott és akkor érdemben nem tudja az elkövetett hibáit teljesen jóvá tenni, ugyanakkor tapasztalatként, tudásként elraktározza magában és a következő testi életei során azt óhatatlanul is felhasználja majd. Amikor újra hasonló helyzetben lesz egy leendő testi életében, bizonyos, hogy az előzőekhez képest jobb döntést fog hozni. Mert bár akkor tudatosan nem fog emlékezni sem az előző testi életére, sem az odaát levont tanulságokra, de mivel minden benne lesz, így a lelki ösztönei aszerint fogják irányítani.

Ezért szoktam tehát írni és mondani, hogy minél több testi életen vagyunk már túl, minél tapasztaltabbak vagyunk, annál inkább igaz ránk, hogy alapvetően jó emberek vagyunk. Mert mitől is jó ember valaki? Hogy már épp elégszer ismerte fel hibás döntéseit, tetteit (s áramlottak felé annak visszahatásai), így ösztönösen is tudni fogja, hogy a jót érdemes tenni. Aki még alapvetően egy rosszindulatú ember, alapvetően gonoszkodó, az csupán annyiban különbözik egy jó embertől, hogy még lényegesen kevesebb testi élet és tapasztalat van a háta mögött.

Egy hasonlattal élve (és leegyszerűsítve fogalmazva) annyi a különbség jó és rossz ember között, mint például az általános iskolában egy hetedikes és egy másodikos gyermek között. A tanulási folyamat más és más szintjén állnak, egy másodikos érthető módon még nem tudja közel sem azt, amit egy hetedikes. De ahogy a hetedikes gyermek is volt valaha másodikos, úgy a másodikos is lesz egyszer hetedikes.

Visszatérve az eredeti kérdésünkre: amikor tehát egy olyan szerettünkhöz szólunk, akár szóban, akár gondolatban, akinek a tudata már nem vagy alig érzékelhető, teljesen változó, hogy ott és akkor azt képes-e érzékelni. Azonban amikor már nem a testi életét éli és visszatér a szellemvilágba, akkor emlékezni fog minden egyes szavunkra és gondolatunkra, melyet neki szántunk.

Természetesen ez azt is jelenti egyúttal, hogy minden olyan szavunkra és gondolatunkra is emlékezni fog az adott szerettünk, amit valaha, a jelenlegi életünk során intéztünk feléje. Ez nyilván olykor kellemetlen lehet, hisz több-kevesebb alkalommal gondolhattunk olyat is számára, aminek nem örülnénk, ha végül a tudomására jutna. Azonban fontos tudnunk, hogy az ilyen esetekből származó kellemetlenségeket ne így fogjuk fel. A lélek, amikor már odaát van, és szembesül a valaha neki szánt gondolatainkról, már nem úgy értelmezi azt, nem úgy tekint arra, mint testi életében tette volna. Odaát lényegesen másabb, magasabb szintű tudatossággal élünk, így olyan dolgokon, amiken itt megsértődnénk, odaát inkább elemezzük és értékeljük azt. Bármi is legyen az, megértjük, elfogadjuk, és igyekszünk abból a megfelelő következtetéseket, tanulságokat levonni. S igyekszünk azt a saját fejlődésünk szolgálatába állítani. Hisz ennek épp ez a legfontosabb célja.

- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -

Rudolf Steiner: A meditáló megkísérel valós képzetet alkotni az elemi világ szellemi megismeréséről

 

Harmadik meditáció

Olyan világot, mely az érzéki észlelet és a közönséges értelmi gondolkodás számára ismeretlen marad, él át az ember, amikor nem az érzéki testtel, hanem azon kívül, az elemi testtel észlel. Ha ezt a világot valami olyannal akarja összehasonlítani, ami a közönséges átéléshez tartozik, erre az emlékek, az emlékezeti képzetek világa kínálkozik. Ahogyan ezek emelkednek fel a lélek belsejéből, úgy történik ez az elemi test érzékfeletti élményeivel is. Egy emlékkép esetében tudja azonban a lélek, hogy az egy érzéki világon belüli korábbi élményre vonatkozik. Az érzékfeletti képzet ugyanígy hord egy vonatkozást magában. Ahogyan az emlékezési képzet önmaga által lép fel olyannak, ami nem nevezhető pusztán fantáziaszüleménynek, hasonlóan jelenik meg az érzékfeletti képzet is. A lelki átélésből küzdi felszínre magát, mindjárt olyan belső élményként nyilatkozik meg azonban, ami valami külsőre vonatkozik. Az emlékezeti képzet révén olyasmi jelenik meg a lélekben, amit átéltünk. Az érzékfeletti képzet révén belső lelki élménnyé lesz valami, ami valamikor és valahol megvan az érzékfeletti világban. Az érzékfeletti képzetek lényegéből magából nyilatkozik tehát meg, hogy olyannak tekinthetők, mint egy érzékfeletti világból származó, belsőleg megnyilatkozó közlések. 

Az, hogy az érzékfeletti világbeli élményekkel így milyen messzire jut el, attól függ, mennyire energikusan folytatja lelki élete megerősítését az ember. Az, hogy az embernek csupán arról van fogalma, hogy egy növény nem kizárólag az, amit az érzéki világban észlelünk belőle, vágy, hogy egy hasonló fogalmat az egész Földről szerez, ezek mindkettője az érzékfeletti átélésnek ugyanahhoz a területéhez tartozik. Ha az, aki megszerezte a képességet, hogy érzéki testén kívül észleljen, egy növényt szemlél, akkor azon kívül, amit az érzékek mutatnak meg rajta, képes egy finom alakzatot is észlelni, mely a teljes növényt átjárja. Ez az alakzat erőlényiségként mutatkozik meg számára; és arra jut, hogy ezt az erőlényiséget annak tekintse, ami az érzéki világ anyagaiból és erőiből alakítja a növényt, s ami nedveinek keringését kelti. Ha használható, de nem tökéletesen találó kifejezést akar alkalmazni, ezt mondhatja: van a növényben valami, ami a nedveket úgy hozza keringésbe, ahogy saját lelkem emeli karomat. A növénynél egy bensőre tekint. És azzal szemben, amit az érzékek látnak a növényen, a növényi lény e bensősége számára annak önállóságát kell elismernie. Azt is el kell ismernie, hogy az, az érzéki növényt megelőzően megvan már. Nekiáll megfigyelni, amint a növény növekszik, elhervad, magot növeszt és ahogyan azt utóbbiból új növény jön létre. Az érzékfeletti erőalakzat különösen akkor leghatalmasabb, ha a megfigyelés a növénymagra irányul. Ekkor az érzéki lényiség bizonyos vonatkozásban jelentéktelen; az érzékfeletti ellenben sokrétű. Mindazt magában foglalja, ami az érzékfeletti világból a növény felépítésében és növekedésében közreműködik. – A teljes Föld érzékfeletti megfigyelésekor egy erő-lényiség adódik, amelyről teljes bizonyossággal tudni lehet, hogy megvolt, még mielőtt mindaz, ami a Földön és benne érzékileg észlelhető, létrejött volna. Ezen az úton oda ér el az ember, hogy átélje maga előtt találva azokat az érzékfeletti erőket, amik a Föld előidejében azon közreműködtek. Amit így él át, ugyanúgy a növény és a Föld éterikus vagy elemi alaplényeinek vagy testjeinek nevezheti, mint ahogyan azt a testet, mellyel a fizikai testen kívül észlel, a maga elemi vagy éterikus testének mondja. 

Már az érzékfeletti megfigyelőképesség kezdetekor az érzéki világ bizonyos dolgainak és folyamatainak, érzéki tulajdonságaikon kívül ilyen elemi alaplényiségeket is tulajdoníthatunk. A növény, vagy a Föld éterikus testéről beszélünk ekkor. Mégis, az ilyen módon megfigyelt elemi lényiségek egyáltalán nem az egyedüliek, amik az érzékfeletti átélés számára jelennek meg. Egy növény elemi testéről azt mondhatjuk, hogy az érzéki világ anyagait és erőit alakítja és ezáltal egy érzéki testben éli ki magát. Olyan lényiségek is megfigyelhetők azonban, amik elemi létet folytatnak, anélkül azonban, hogy érzéki testben élnék ki magukat. Az érzékfeletti megfigyelés számára tehát léteznek tisztán elemi lényiségek is. Nemcsak az érzéki világhoz él át valami többletet; de egy olyan világot él át az ember, amiben az érzéki világ úgy mutatkozik, mint a vízen úszó jégdarabok. Aki csak a jeget lenne képes látni, de a vizet nem, annak lehetősége volna rá, hogy csak a jégnek tulajdonítson valóságot, s a víznek nem. Aki kizárólag ahhoz tartja magát, ami az érzékeken át nyilatkozik meg, tagadja az érzékfeletti világot, amelyen belül képez egy részt az érzéki világ, mint a vízben található jégdarabok a teljes víztömeg részét. 

Észrevehetik majd, hogy azok az emberek, akik érzékfeletti megfigyeléseket képesek tenni, azt, amit szemlélnek, úgy írják le, hogy azokkal a kifejezésekkel élnek, amiket az érzéki érzetektől kölcsönöztek. Így az érzéki világ egy lényének elemi testét, vagy egy tisztán elemi lényt úgy találhatunk leírva, hogy azt mondják, önmagában zárt sokrétűen színezett fénytestként nyilatkozik meg. Színekben villámlik fel, csillog, vagy világít és azt véteti észre, hogy ez a szín – vagy fényjelenség – életmegnyilvánulása. Amiről itt a megfigyelő tulajdonképpen beszél, teljességgel láthatatlan és tudatában van annak, hogy azzal, amit észlel, a fény- vagy színképnek semmilyen más köze nincsen, mint például az írásnak, amellyel egy tényt közölnek, e tényhez magához. Azonban mégsem pusztán önkényesen fejeztek ki érzéki érzésképzetek útján érzékfelettit; hanem, a megfigyelés során ténylegesen olyan élményen mentek át, amely egy érzéki benyomáshoz hasonló. Ez onnét van, hogy az érzékfeletti átélésben az érzéki testtől való megszabadulás nem tökéletes. Ez az elemi testtel még tovább él és az érzékfeletti élményt egy érzéki formába hozza. Az a leírás ezért, amit egy elemi lényről ily módon adnak, így tényleg olyan megjelenésű, hogy érzéki benyomások víziós, vagy fantasztikus összeállításának látszik. Ha a leírást így is adják, az mégis az átéltnek hű visszaadása. Mert látták azt, amit leírnak. Az elkövethető hiba nem abban áll, hogy a képet, mint olyant jellemzik. Hibáról akkor lehet csak szó, ha a képet valóságnak tartják és nem azt, amire – mint a neki megfelelő valóságra – utal a kép. 

Olyan ember, aki színeket soha sem észlelt – vakon született –, ha a megfelelő képességet megszerzi, az elemi lényeket nem úgy írja majd le, hogy azt mondja, színjelenségek módjára villannak fel. Azokat az érzelmi képzeteit használja majd a kifejezéshez, amikhez szokott. Azoknak az embereknek a számára azonban, akik érzékileg látni képesek, egy olyan jellemzés, mely mondjuk azt a kifejezést alkalmazza, hogy egy színalakzat villan fel, teljesen megfelelő. Általa arról, amit az elemi világ megfigyelője látott, a megfelelő érzületet alakíthatják ki. És ez nem csak azokra a közlésekre, amiket a szellemi látó – nevezzük így azt az embert, aki elemi testén át képes megfigyelni – tesz egy nemszellemi-látó felé, hanem a szellemi látók egymás közötti megbeszéléseire is áll. Mert az érzéki világban az ember érzéki testében él és ez az érzékfeletti megfigyeléseket érzéki formába öltözteti számára; ezért az emberi földi élet során az érzékfeletti megfigyeléseknek az általuk létrehozott érzéki képeken keresztül történő kifejezése egyelőre mégis a közlés használható módja. 

A lényeg az, hogy aki ilyen közlést fogad be, lelkében olyan élménye van, ami a szóban forgó tény vonatkozásában, ahhoz helyes viszonyban áll. Az érzéki képeket csak azért közlik, hogy általuk valami átélésre kerüljön. Ahogyan azok megnyilatkoznak, az érzéki világban nem fordulhatnak elő. Ebben áll sajátosságuk. És épp ezért is hívnak olyan élményeket létre, amik semmi érzékire nem vonatkoznak.

 Szellemi látása kezdetén az ember csak nehezen szabadul meg az érzéki kép kifejezésétől. A képesség elmélyülésével azonban mindenképpen az az igény támad majd, hogy a látottak közlésére jóval önkényesebb ábrázolóeszközöket találjunk. Ezeknél azután mindig annak a szükségessége lép fel, hogy előbb azokat a bizonyos jeleket, amiket használnak, magyarázzák meg. Mennél inkább követeli meg a korszak kultúrája, hogy általánosan ismertté váljanak az érzékfeletti megismerések, annál inkább mutatkozik majd meg az igény is, hogy ezeket az ismereteket az érzéki világ mindennapi életének kifejezési eszközeinek segítségével közöljék. 

Az érzékfeletti élmények adódhatnak úgy, hogy bizonyos időnként állnak be. Úgymond: érik az embert. Utóbbinak pedig alkalma van akkor rá saját átélése alapján tapasztalni valamit az érzékfeletti világból, abban a mértékben, ahogyan ez a világ több-kevesebb alkalommal azt a kegyelmet gyakorolja irányában, hogy közönséges lelki életébe sugárzik. Egy magasabb képesség azonban abban áll, hogy a közönséges lelki életből szellemi látási megfigyelést önkényesen idézünk elő. Ennek a képességnek az eléréséhez az itt általánosságban a lelki élet belső megerősítésének energikus követésén keresztül vezet. Sok minden függ mégis egy bizonyos lelki diszpozíció elérésétől is. Az érzékfeletti világgal szembeni nyugodt, higgadt magatartás szükséges. Olyan magatartás, mely épp oly távol áll attól az égő kívánságtól, hogy a lehető legtöbbet és a lehető legvilágosabbat tudjuk meg, mint másrészről ennek a világnak az irányában fennálló személyes érdektelenségtől is. Az égő kívánságnak az a hatása, hogy a testtől független látás elé mintegy láthatatlan ködöt terít. Az érdektelenség úgy veszi ki magát, hogy az érzékfeletti dolgok ténylegesen megnyilatkoznak ugyan, azonban egyszerűen nem veszik észre őket. Ez az érdektelenség néha egészen sajátos alakban fejeződik ki. Vannak emberek, akik a legőszintébb módon szeretnének szellemi látási élményekhez jutni. Elejétől fogva azonban meghatározott képzetet alakítanak maguknak ki arról, hogy milyeneknek is kell ezeknek lenniök, hogy valódinak ismerhessék el őket. Ezután pedig jönnek a valódi élmények; ezek azonban anélkül suhannak mellettük el, hogy irányukban érdeklődést tanúsítanának, mivel nem olyanok, amilyeneknek elképzelték maguknak őket. 

Az akaratlagosan létrehívott szellemi látás során a benső lelki ténykedés folytatásával egyszer eljön a pillanat, amikor tudjuk: a lélek olyat él most át, amit előzőleg nem élt át. Az élmény nem meghatározott, hanem egy általános érzés, hogy nem az érzéki külvilággal állunk szemben, nem benne vagyunk, azonban nem is önmagunkban, ahogyan közönséges lelki életünk során vagyunk. A külső és belső átélések egybeáradnak, egyetlen életérzésbe, ami a léleknek eddig ismeretlen volt és amiről tudja, nem lehetne osztályrésze, ha csak az érzékeken át élne együtt a külvilággal, vagy ha közönséges érzelmeiben és emlékezeti képzeteiben élne. Azt érzi azután, hogy ebbe a lelki állapotba valami, egy eddig ismeretlen világból iktatódik be ide. Erről az ismeretlenről azonban nem tud képzetet alkotni magának. Átélünk, azonban képtelenek vagyunk képzetet alkotni. Ezzel szemben azt, aki ilyet él át, az az érzés fogja el, mintha fizikai-érzéki testében találna akadályra elképzelni azt, ami lelkébe törekszik. Ha most a belső lelki erőfeszítéseket továbbra is folytatja, egy bizonyos idő után mintegy testi ellenállása legyőzőjének érzi magát. A fizikai értelem készüléke eddig csak olyan képzetek alkotására volt alkalmas, amik az érzéki világbeli élményekhez kapcsolódnak. Képtelen egyelőre a képzetbe emelni azt, ami az érzékfeletti világból akar megnyilatkozni. Úgy kell előbb megdolgozni, hogy képes legyen erre. Ahogyan a gyereket a külvilág veszi körül, értelmi készülékét azonban a külvilág átélésén kell előkészíteni, hogy a környezetre vonatkozó képzeteket is alkosson magának, ugyanígy az ember is általában képtelen rá, hogy az érzékfeletti világot elképzelje. A kezdő szellemi látó képzetalkotó készülékén magasabb fokon ugyanazt hajtja végre, mint ami a gyermekben játszódik le. Megerősített gondolataival gyakorol hatást erre a készülékre. Ezáltal ez fokozatosan átalakul. Képes lesz rá, hogy az érzékfeletti világot képzeti életébe vegye fel. Érezni, amint a lelki tevékenység révén gyakorlunk alakító hatást saját testünkre. Ez, először a lélek életével szembeni súlyos ellennyomásként lép fel; idegen testnek érzi magában az ember. Azután észreveszi, ahogyan az egyre inkább idomul a lelki átéléshez; később a testet nem érzi többé, viszont az érzékfeletti világot találja maga előtt, mint ahogyan nem észlelni a szemet, melyen át a színes világot látjuk. Észlelhetetlenné kell válnia a testnek, mielőtt a lélek az érzékfeletti világba tekinthetne. Ha ily módon eljutottunk oda, hogy a lelket akaratlagos szellemi látóvá tettük, úgy gyakorlatilag ezt az állapotot mindannyiszor elő lehet idézni, amikor egy gondolatra koncentráljuk magunkat, melyet különösen erőteljesen át tudunk élni magunkban. Az ennek a gondolatnak történő odaadás következményének tekinthetjük akkor a szellemi látás előidézését. Egyelőre nem vagyunk még abban a helyzetben, hogy valami meghatározottat, amit akarnánk, lássunk. A lelki életbe olyan érzékfeletti dolgok, folyamatok játszanak majd bele, amikre semmilyen módon nem vagyunk felkészülve és amiket, mint olyanokat, nem szándékoztunk előidézni. A belső erőfeszítés további követésekor azonban oda jutunk, hogy a szellemi tekintetet olyan dolgokra is ráirányítsuk, amiket megismerni szándékozunk. Úgy, ahogyan egy elfelejtett élményt azáltal igyekszünk emlékezetbe idézni, hogy valami rokon jellegűt hívunk lelkünkbe, úgy szellemi látóként is kiindulhatunk olyan élményből, amiről joggal tételezhetjük fel, hogy a keresettel kapcsolatban áll. Ha az ismertnek intenzíven adjuk oda magunkat, gyakran hosszabb-rövidebb idő után hozzájön az, aminek átélésére törekszünk. Általánosságban vegyük azonban figyelembe, hogy a szellemi látó számára a kedvező pillanat nyugodt kivárása a legnagyobb jelentőségű. Semmit ne akarjon előrángatni. Ha egy szándékolt élmény nem adódik, helyes egyelőre lemondani róla és az alkalmat rá más esetben újra létrehozni. Az emberi megismerő-készüléknek bizonyos élményekhez nyugodt érésre van szüksége. Akinél hiányzik a türelem, ennek az érésnek a kivárására, az helytelen vagy pontatlan megfigyeléseket tesz majd.

- Rudolf Steiner: Egy út az ember önmegismeréséhez -

Rudolf Steiner - A meditáló megkísérel valós képzetet alkotni az 

elemi világ szellemi megismeréséről - videó

forrás:Antropozófiai Tartalmak