A látható és láthatatlan világ összefüggései
Nem értem, hogyan történhetett. Évek óta naponta járom a keskeny, dombra emelkedő utcákat, ahol az alacsony, egymást támasztó házak között foglyul esett az idő.
Ezekben az utcákban nem lehet sietni. Aki fölfelé kapaszkodik, azt saját, ziháló tüdeje és meglódult szívverése lassítja le. Lefelé haladásnál pedig fékezni kell a domború, csúszós macskaköveken, mert apró, éles kavicsok, alattomos gödrök lesnek a vigyázatlanul lépőre. De minek folyton sietni? Ki az, aki hamarabb ér oda valahová, ha versenyt fut a saját árnyékával? A ketrecbe zárt japán egér sem tudja, hogy ernyedetlen buzgalommal állandóan körberohan. S az idő… nem ilyen ketrec az idő is, amelybe az ember teste zárul?
Ezek a gondolatok is a dombra emelkedő utcákban születnek. Odatartoznak a vakult, poros, mindig csukott ablakokhoz, zárt udvarokhoz, amelyekbe véletlenül nyitva felejtett fakapun át lehet belesni néha. Az udvarok is kövezettek. Némelyik közepén, alig méteres földdarabból öreg, pókhálós dió- vagy olajfa ágaskodik ki. De láttam már kerekes kutat vagy száraz falevelekkel töltött kis vízmedencét is a különösen néma házak belvilágában. E félkör alakú medence oldalából zöldre oxidálódott rézcső görbül elő egyetlen megmeredt vízcsepp kristályát egyensúlyozva.
Néha azt hiszem, álmodom ezt a városrészt. Sehol másutt nem látni már ilyen lilára púderezett, ezüstfogantyús bottal sétáló öreg hölgyeket, akiknek fehér haja olyan, mintha rokokó paróka lenne, s a fátyolos kalap ereklyeként ül a fejük búbján. Autó alig suhan el itt, de csörgő szódásüvegekkel megrakott lovas kocsi, zöldséget szállító szamárkordé még poroszkál. A levegőnek télen sültgesztenye-, nyáron fanyar bazsalikomillata van.
Talán azért nem vettem észre, mert nem volt kirakata. Az üzlet üvegezett, sűrűn elfüggönyözött ajtaja a kapun belül rejtőzött, a bal oldalon. Három falépcső vezetett fel hozzá. Nem is láttam volna meg, ha nem pattan ki a kapu éppen, amikor odaértem. Ezüstszürke macska nyomakodott ki az utcára. Hihetetlenül keskennyé lapult, amíg szívós, kígyózó lendülete szélesre nem taszította a kaput. Amikor lehajoltam hozzá, akkor pillantottam meg a furcsa üzlet ajtaját, s a közepe táján lévő, nagyon halványra kopott, fehér márványtábla díszes betűit: „Angelus Anselm, tükörkészítő mester, 1810”.
Egyszerűen nem tudtam továbbmenni. Mi az, hogy tükörkészítő mester? Van ilyen mesterség? S az évszám: 1810. Nyilván akkor alapították az üzletet, s azóta apáról fiúra öröklődött.
Szepes Mária
Jó volt eljátszani a gondolattal, hogy itt azóta nem ment végbe semmiféle változás. Mert hogyan tarthatja fenn magát egy iparos, ha áruját nem hirdeti, és senki sem tud a létezéséről? Egy zárt kapun belül rejtőzik, kívül még csak valamiféle jelkép sem árulkodik arról, hogy…
Kiléptem az utcára, és felnéztem, nem himbálózik- e tükör a kapu fölött, ahogy régen a fodrászok mesterségét réztányér, a cipészekét csizma jelezte. Semmi. A falról csak egy nagydarab vakolat hiányzott.
A kapu megnyikordult; féltem, hogy becsapja a huzat. Miért ne vásárolhatnék egy tükröt Angelus Anselm tükörkészítő mestertől? Mindig szerettem a régi tükröket.
Az ajtón nem volt kilincs. Csengőt hiába kerestem. Kopogjak? Valami tiltakozott bennem. Úgy éreztem, nem szabad semmi zajt keltenem ebben a csendben. Hátha alszanak odabent és…
Megnéztem az órámat. Délután öt.
A macska hozzám törleszkedett, és nyávogott egyet. Mintha varázsige hangzott volna el, az ajtó kinyílt.
Most, utólag tudom, hogy pontosan azt a valakit vártam, aki az ezüstös félhomályból kibontakozott. És azt a gyantás, langyos, meleg házi illatot, amely az orromba lendült.
Az üzlet gazdája férfi volt, s a korát illetően egyáltalán nem volt ötletem. Hosszú, hátul nyakába simuló haja őszült már, de évei rovásírását elfedte a hunyorgó, nagy szemhéjú szemében csillámló, szinte gyermeki ifjúsága. Talán kék szeme volt, de ebben nem vagyok biztos. Hosszú, sötét gyapjúköntöst viselt, amelyből nagyon fehér ing gallérja bukkant elő. Ezek a részletek azonban teljesen mellékessé váltak attól a pillanattól kezdve, hogy a tükörbolt ajtaja kinyílt előttem. A helyiség nyilván amolyan lakó- és dolgozószobaféle is volt. A ház külseje után nem számítottam ilyen tágas belső térre.
– Tükröt szeretnék rendelni – mondtam félszegen.
Komolyan bólintott, és félreállt, hogy beléphessek.
Mintha várt volna.
– Anselm – nyújtotta keskeny kezét, amely hűvös szilárdsággal, nagyon röviden nyugodott a tenyeremben, de érintése különös szenzációt okozott. Elsősorban bizalmat keltett. Igen. És valahogy kimozdított önmagamból. Például elfelejtettem bemutatkozni. Nevem, lényem, a kötelező udvariassági formulák mind háttérbe szorultak. Nem is voltam tudatában, mit teszek. Személyiségem súlytalan álomjelenlét volt, s e vízióban logikusnak tűnt minden, ami végbement.
Leültem egy oroszlánlábú, antik asztalhoz, s ő sokfazettájú kristályüvegből sűrű vörösbort töltött két vastag pohárba. – Egészségére – mondta halkan. A bor fanyar volt, nagyon erős és illatos. Ahogy leült az asztal melletti másik, magas támlájú karosszékbe, a macska az ölébe ugrott, és dorombolni kezdett.
A bor ismeretlen, csodálatos áramként áradt szét bennem. Könnyű, boldog és szabad lettem tőle.
– Amikor elindultam hazulról, még nem tudtam, hogy tükröt fogok vásárolni – nevettem fel hangosan, túl hangosan talán, de nem szégyelltem, és nem kívántam uralkodni rajta.
Figyelmesen nézett egy ideig. Amikor megszólalt, olyan halkan beszélt, hogy hangján át hallottam a macska dorombolását.
– Kevesen találnak ide. Pedig keresik ezt a tükörboltot. Évekig kutatnak utána. Persze nem tudják, hogy ide indulnak. És legtöbbször elvétik az irányt. Sajnálatos.
– Én itt lakom a közelben – vetettem közbe gyorsan.
– Az már mindenesetre… – töprengve elhallgatott.
Feszülten vártam, de nem folytatta. Másról kezdett beszélni.
– Az ön tükre zöld – mondta. – Egészen mélyzöld, mint az óceánnak az a rétege, amelybe már csak szűrten hatol le a napfény. A mélység elektromos lényeinek élete úgy tükröződik onnan, ahogy a csillagok vibrálnak. Ebből a középzónából veszi észre az ember, hogy ami fent van és ami lent van, ugyanaz az oceanikus lét, s hogy mindkettő tükör. Tehát ahogy mondtam, az ön tükrének tónusa éppen a mélység és a magasság között húzódik. Nagyon régen dolgozom rajta.
Öröm villáma fénylett fel bennem.
– De hiszen én csak most akartam…
– Már régen megrendelte. Nem emlékszik rá? – Újra a fürkésző pillantás.
– De igen. Emlékszem! – mohón, előrehajló készséggel mondtam ezt, azután meghökkentem. Hazudtam? Miért hazudtam? Vagy…
Mosolygott. S ez a mosoly elrendezett mindent.
– Láthatnám a tükrömet?
– Hogy láthatná-e?
Min csodálkozott? Valami olyat kívántam, amivel akaratlanul megbántottam?
– Bocsásson meg, bizonyára még nem készült el vele. A világért sem akarom sürgetni! Szívesen várok.
– Még nem várt eleget?
– Mire? – szaladt ki a számon.
– Arra, hogy elérkezzen végre oda, ahová indult. És meglássa önmagát. Nem homályos visszfényként, töredékes részletekben, hanem mindennel összefüggő, hatalmas teljességében. Valamennyi előérzete ezt ígéri időtlen idők óta. Így van?
– Így – bólintottam megbűvölten.
– Egyszer be kell váltania ezt az önmagának tett ígéretet. Igaz?
– Igaz.
Micsoda ostoba diadalérzet vett erőt rajtam? Mintha nőni kezdtem volna. Lényem fényforrásból áradó sugárzáshoz hasonlóan minden irányba kiterjedt, de nem csak térben, hanem időben is.
Meghitt táj körkilátása volt ez; velem azonos, benső világegyetemé, ahol a fák az én ágkarjaimmal nyújtóztak az ég felé, a mohos kövek közt felhabzó forrásban az én nedveim áramlottak. A zeniten álló napkorong fényereje saját szívverésemként lüktetett, de nem takarta el a többi bolygót. A szikrázó csillagképek szavakon túli jelentősége hirtelen megvilágosodott bennem. Minden egyszerre, egymással párhuzamosan történt. Körfolyamatok mentek végbe. Az élet csírái kibontakoztak, gyümölccsé értek, s amikor formáik betöltötték szerepüket, elhervadtak, szétestek, új létcsírák humuszává lettek. E megelevenedett ábrákat azonban ugyanaz az elhalásból újjászületett áram hívta elő.
De nem csak a táj arca volt az én benső arcom. Nem csak a közel és távol nyüzsgő sokasága vált egyetlen tudattá bennem. Eszméletem csápjai végtelen kommunikációs hálózatként szőtték át a fényévmilliós kozmosz valamennyi gócát. Sötét űrön, mély hallgatáson, fény- és hangbirodalmak dimenzióin hatoltak keresztül, s a múltat összekapcsolták a jövővel. Az összekapcsolódás e pontja a jelen örökkévalósága volt.
A tükörbolt tulajdonosának arca furcsán átderengett a képen. Mintha üvegablakon vagy zajtalanul surranó űrrakéta lencséjén át néztem volna ki az univerzumba; a csillogó felület halványan visszatükrözte saját arcomat.
Az nem lehet.
Velem szemben Angelus Anselm ül, a tükörkészítő mester. A macska az ölében egyenletesen dorombol. Sötétedik. Azt sem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy…
A fokozódó homálynak volt valami zöldes, valótlan árnyalata, mintha hűsen áramló víz alatt lebegtünk volna. E zöld derengés és a macska elégedett dorombolása elszédített és furcsán mámorossá tett. Tudtam, hogy ebben az állapotban nem őrizhetem meg régi, személyes életérzésemet. Minden emlékem szétfolyik, elmosódik, feloldódik. Nem tartozom hozzájuk, mert odatartozom az Egészhez.
A halványan derengő tükörkép beszélni kezdett a fonadékos, zöld vízáramlásban. Hangja messziről hatolt el hozzám.
– Örülök, hogy egyetlen részlet sem maradt homályban. Rendben van. Akkor várom.
Lehet, hogy többször megismételte ezt.
Felállt. A macskát a karjába ölelte. Én is felemelkedtem.
„El fogok ájulni?” – suhant át rajtam. Megkapaszkodtam a magas támlájú karosszékben.
– Mikor jöhetek el a tükrömért? – kérdeztem kábultan.
– Már följegyezte. Pontosan akkor.
Az ajtóhoz ment, és én gépiesen követtem. Ahogy a bezáruló ajtó megcsikordult mögöttem, ijedtség fogott el. Sokáig lehettem bent, mert hűvös, sűrű sötétség fogott körül. Visszafordultam. Nem láttam semmit. Kezemmel próbáltam kitapogatni a tükörbolt bejáratát, de ujjaim hideg tűzfalat markolásztak. Közel hajoltam a felülethez. Akkor egy pillanatra megint felderengett előttem Angelus Anselm arca a hosszú, nyakába simuló hajjal, mintha ablaküvegen tükröződött volna. Vagy a saját arcomat verte vissza az üveg?
A támpont nélküli sötétség kirekesztett minden élő kapcsolatból. Különös pánik vett erőt rajtam. Éreztem, ha még egy másodpercig ott maradok e halálos idegenség senkiföldjén, örökre elveszítem azt a valakit, aki ma vagyok. A kapuhoz siettem.
Az utcai lámpa bevetődő fénye egyszerre megnyugtatott, mégis elvett tőlem valami meghatározhatatlan, gondolatküszöbig sem érő fluidumot. E hiány névtelen, sajgó ürességként maradt vissza bennem. Tétován álltam a küszöbön, félig már a külvilágban, félig még a kapuboltív benső homályában, és visszalestem a tükörbolt ajtajára. Alig vált el a sötét falfelülettől. Mintha egy zöld tükör végtelenbe mélyülő lapja csillámlott volna a helyén.
A kapu becsapódott mögöttem, és én lépteimet meggyorsítva sietni kezdtem.
Miért siettem úgy? Hová rohantam el onnan? Úristen! Miért nem jegyeztem meg legalább a házszámot, az utcát, az épület homlokzatáról hiányzó vakolat negatívjának formáját? Ezerszer elátkoztam magam érte.
Mert később hiába kerestem Angelus Anselm házát. Hiába nyitottam be a dombra emelkedő utcák valamennyi boltíves kapuján. A tükörbolthoz soha többé nem találtam vissza.
- Szepes Mária -
- forrás: tgymagazin.hu - fridrik.bela -
- - - - - -
Szepes Mária Tükörbolt - videó
forrás:Livia Szabó
.jpg)
.jpg)
