Robert Allan Monroe (1915-1995) az Indiana állambeli Wabashban született rádióműsorvezető volt, aki a megváltozott tudattal kapcsolatos kutatásairól és a Monroe Intézet megalapításáról vált ismertté.
1971-es Utazások a testen kívül című könyvének tulajdonítják a „testen kívüli élmény” kifejezés népszerűsítését.
Robert Allan Monroe (1915 –1995)
1957-ben Robert Monroe, a rádióműsorvezető, bizarr események sorozatát élte át. Erős rezgést érzett mélyen a mellkasában. Hirtelen az érzés annyira intenzívvé vált, hogy kénytelen volt lefeküdni. Miután hátradőlt, a jellemzően racionális üzletember azon kapta magát, hogy a testén kívül lebeg. Azonnal pánikba esett, azt gondolva, hogy meghalt, de a bénító félelem hirtelen visszatért eredeti fizikai formájába. Hasonló epizódok következtek hamarosan, amelyek során súlytalanul lebegett a szobában.
Az aggódó Monroe számos orvost és pszichológust látogatott meg, de mindegyikük tökéletesen egészségesnek találta. A pozitív diagnózisok megkönnyebbülése után a telekommunikációs vezető úgy döntött, hogy csiszolja újonnan megszerzett készségeit. Nem sokkal később otthagyta kényelmes vállalati karrierjét, és életét a tudat kutatásának szentelte.
A következő három évtizedben Robert elmélyülten tanulmányozta a testen kívüli élményeket.
Részlet a könyvből:
Ez a könyv, amelyet a kezünkben tartunk, hallatlan ritkaság. Közvetlen beszámoló egy olyan ember sok száz, testen kívüli élményéről, aki véleményem szerint jó riporter. Évek óta nem született ehhez fogható írás.
Robert A. Monroe sikeres üzletember, akit körülbelül tíz évvel ezelőtt teljesen váratlanul megrohantak a testen kívüli élmények. Ő, tudományos érdeklődésű családból származván és az átlagosnál magasabb szintű műveltséggel bírván, belátta, mennyire rendhagyóak tapasztalatai és kezdettől fogva módszeresen lejegyezte őket. Én nem is akarok erről többet beszélni; beszámolói annyira lenyűgözöek és világosak, hogy feleslegessé tesznek minden további föl vezetést. Inkább riporteri erényeire hívnám föl a figyelmet, mert ezek alapján van okom megbízni abban, amit mond.
Ha szőrmentén kérdezgetünk olyan embereket, akiknek ilyen fölkavaró, többnyire vallási színezetű élményben volt részük, nem azt fogjuk megtudni, hogy mi történik, hanem hogy szerintük ez mit jelent. Mondjuk, van valaki, aki az éjszaka közepén egyszer csak ott találja magát a levegőben, amint a tulajdon teste fölött lebeg és míg ezen álmélkodik, vibráló kék fénykörben elmosódó árnyalakot pillant meg a szoba végében. Ezután eszméletét veszti és fölébredve ismét a tulajdon testében találja magát. Egy jó újságíró így örökítené meg a jelenetet. Sok ember azonban tökéletes jóhiszeműséggel azt fogja mondani- „Tegnap éjszaka halhatatlan lelkem Isten segedelmével kiragadtatott testem börtönéből és angyal jelent meg, amely Isten kegyet, a tökéletes teljességet jelképezte."
Robert Monroe egyedülálló a kevesek között, akik megírták testen kívüli élményeiket, mert tudatában van annak, hogy az elme értelmezni akarja, a megszokott sémába akarja sajtolni a tapasztalatokat. Ez teszi beszámolóját különösen értékessé, hogy elszántan igyekszik „úgy elmondani, ahogy volt"
Monroe azzal a ritka tulajdonsággal is dicsekedhet hogy ellentmondás nélkül aláveti élményeit mások kritikájának és önnön képességei vizsgálatában készségesen együttműködik a tudósokkal.
- Charles T. Tart -
Úgy négy hétre rá. amikor megint elkezdődött a rezgés, már kellő körültekintéssel viselkedtem és óvakodtam mozgatni a végtagjaimat. Késő éjszaka volt, elalvóban voltam, az ágyon feküdtem. Feleségem mellettem már aludt. Ekkor a koponyámban mintha fölfakadt volna valami és végighömpölygött volna rajtam. Minden ugyanolyannak tűnt, mint korábban. Míg fektémben azt próbáltam kiagyalni, hogyan lehetne másképpen próbát tenni, véletlenül eszembe villant hogy de jó is lenne vitorlázó gépre ülni és repülni egyet másnap délután (akkoriban az volt a hobbim). Egészen elandalodtam a vitorlázás kcllcmességein, nem is gondolva következményekre - igaz, meg sem fordult a fejemben, hogy ennek következményei lehetnek.
Egy idő után arra figyeltem föl, hogy valami nyomja a vállam. Lanyha érdeklődéssel hátra- és felnyújtottam a karomat hogy mi lehet az.. Kezem sima falba ütközött. Végigcsúsztattam rajta a tenyeremet: sima volt és folyamatos.
Minden érzékszervemet élesre állítva próbáltam meg látni valamit a félhomályban. Ez fal volt, én alatta feküdtem és a vállam hozzáért ehhez a falhoz. Rögtön az jutott eszembe, hogy elaludtam és kiestem az ágyból.
(Ugyan sohasem volt szokásom kiesni, de annyi fura dolog közt miért épp ez ne történhetett volna meg velem?)
Aztán megnéztem még egyszer. Valami nem stimmelt. Ezen a falon nem volt ablak, nem álltak mellette bútorok, nem nyílt rajta ajtó. Nem a hálószobám fala volt. És mégis ismerősnek tűnt valamiért. Aztán hirtelen ráismertem. Nem fal volt hanem a mennyezet. Ott lebegtem alatta és puhán nekiütődtem minden moccanással. Elhűlve fordultam meg a levegőben és lenéztem. A félhomályban ott volt alattam az ágy. Az ágyban két alak feküdt. Jobboldalt a feleségem, mellette valaki más, és láthatólag aludtak mindketten.
De különös álom, gondoltam. Aztán kíváncsi lettem. Ki fekszik álmomban a feleségem mellett? Alaposabban szemügyre vettem és mély megrendülésemre azt kellett megállapítanom, hogy én vagyok az!
Szinte azonnal kapcsoltam. Itt vagyok én, ott van a testem, haldoklóm, ez a halál és én nem állok készen a halálra. A rezgés megölt valahogy. Mint a műugró, kétségbeesetten alávetettem magam a testemre és elmerültem benne. Aztán megéreztem az ágyat és a takarót, és mikor kinyitottam a szemem, ágyamból nézhettem körül a szobában.
Mi történt? Csakugyan a halál küszöbén álltam? Szívem, noha nem rendellenes gyorsasággal, de azért sebesen lüktetett, Megmozgattam a végtagjaimat Látszólag semmi bajuk. A rezgés elhalt. Felkeltem, körüljártam a szobát, kinéztem az ablakon, elszívtam egy cigarettát.
Csak hosszú idő után sikerült összegyűjtenem annyi bátorságot, hogy visszamerészkedjek az ágyhoz, lefeküdjek és megpróbáljak elaludni.
A következő héten megint elmentem Dr.Gordonhoz egy újabb kivizsgálásra. Látogatásom okát nem árultam el, de láthatta, hogy fel vagyok dúlva. Alaposan megvizsgált, átvilágított, végigkopogtatott, végigfuttatta a vérkép- és vizeletvizsgálati teszteket, EKG-t csinált, nem hagyott ki semmit Aggályos gonddal nézett utána minden tünetnek, amelyek agysérülésre utalhattak volna és kifaggatott különböző testrészeim motorikus funkcióiról. Elintézte, hogy készítsenek rólam
elektro-enkefalogramot, amelyen nyilván nem látszott semmi rendellenesség. Ő legalábbis sohasem említette, márpedig abban bizonyos vagyok, hogy figyelmeztetett volna.
Dr, Gordon nyugtatót írt fel, utasított, hogy fogyjak le, dohányozzak kevesebbet, pihenjek többet, megmondta, hogy ha van is valami bajom, az nem szervi eredetű", azzal hazaküldött.
Megkerestem pszichológus barátomat, Dr. Bradshaw-t, aki sokkal kevésbé volt szolgálatkész és együttérző, mikor elmeséltem neki a történetet. Az volt a véleménye, hogy ha lehet, meg kellene ismételnem a kísérletet. Mondtam neki, hogy még nem állok készen a halálra.
- Á, nem hiszem én, hogy meg akarna halni - szögezte le nyugodtan Dr.Bradshaw. - Azok a jógi hapsik, meg a keleti vallásoknak a hívei, azok váltig azon erősködnek, hogy akkor csinálnak ilyet, amikor akarnak.
Milyet, érdeklődtem.
- Hát hogy otthagyják egy időre a testüket - felelte az orvos. - Azt állítják, hogy oda tudnak menni, ahova akarnak. Meg kellene próbálnia.
Azt mondtam, hogy ez nevetséges. Senki sem kószálhat el a testéből.
- Hát én nem lennék ebben ilyen biztos - felelte higgadtan Dr. Bradshaw. - Olvashatna valamit a hindukról. Tanult filozófiát a főiskolán?
Mondtam, hogy igen, de semmi ilyen testen kívüli utazgatásra nem emlékszem.
- Talán nem a megfelelő filozófia- professzora volt, nekem legalábbis az a véleményem.
Dr. Bradshaw szivarra gyújtott majd rám nézett.
- Na, ne legyen már olyan vaskalapos. Próbálja meg és járjon utána. 'Ha félszemű vagy, fordítsd arra a látó szemed, ha vak vagy, nyisd ki a füled', ahogy az én öreg filozófiatanárom szokta volt mondani.
Kérdeztem, hogy akkor mit csináljanak a süketek, de nem kaptam választ.
Dr. Bradshaw-nak persze minden oka megvolt, hogy legyintsen a dologra. Velem történt, nem vele. Nem is tudom, mihez kezdtem volna az Ő gyakorlatias esze és csodálatos humorérzéke nélkül. Örökké adósa maradok.
Hatszor támadtak fel újra és haltak el a rezgések, mire annyi bátorságot sikerült összeszednem hogy még egyszer belevágjak. Megtettem, és nem is volt olyan megrázó élmény. Amikor a legerőteljesebb volt a rezgés, arra gondoltam, hogy most felszállok - és felszálltam.
Simán fölemelkedtem az ágyról, amikor meg akartam állni, megálltam és ott lebegtem a levegőben. Egyáltalán nem volt rossz érzés, csak attól féltem, nehogy hirtelen leessek. Néhány másodperc után arra gondoltam, hogy most leereszkedem, és egy perc múlva megint az ágyban találtam magam, ép érzékeim teljes birtokában. Attól kezdve, hogy lefeküdtem, odáig, mikor a rezgés múltával fölkeltem, egyetlen pillanatra sem veszítettem el az eszméletemet. Ha nem volt igazi, hanem csak érzékcsalódás vagy álom. akkor nagy bajban vagyok. Nem tudtam volna megmondani, hol végződött az ébrenlét és hol kezdődött az álom.
Az elmegyógyintézetekben ezerszámra vannak emberek, akik pontosan ezért kerültek be.
- Robert A. Monroe: Testen kívüli élmények -
- - - - - -
Robert Monroe: Halál és tudatosság - videó
forrás:Titkok Könyvtára
.jpg)
_-_1512-1513.jpg)
