Cser Zoltán buddhista tanító: Mivel magyarázhatóak a halálközeli élmények, tapasztalatok?

 

A buddhizmus szerint egyáltalán nem meglepő, hogy léteznek halálközeli élmények, hiszen az egyén tapasztalása nem szűnik meg a halállal, léteznek úgynevezett köztes létek a halál és a következő születés között. 

Abban minden vallás egyetért, hogy a halállal nem szűnik meg a létezés, a keleti hagyományok szerint azonban a tudat folytonossága további testetöltések soraként zajlik. A zsidóság egyes vonalai, valamint a misztikus kereszténység is a feltámadást újabb és újabb fizikai testetöltésként értelmezi.

 Hasonló ez ahhoz, ahogy elalszunk, először geometrikus formák jelennek meg, majd egy sötét mélyalvás periódus kezdődik, utána pedig megjelennek az álmaink. Ezek a fázisok mind köztes létek, hiszen a két ébrenléti állapot között húzódnak. 

Az alvást “kishalálnak” nevezik, mert teljes mértékben analóg a halállal és egy későbbi új testeöltéssel. A halálközeli élmények nem csak a klinikai halállal tapasztalhatók meg, hanem a magas szintű meditációkkal is még ebben az életben. A halálközeli élmények jellegzetessége, hogy az illető visszatér, tehát valójában nem halt meg, ezért elemzésükkor a halál folyamatának leírását az álmodással érdemes összevetni, egyes elemek, alagút, fénylény a köznapi, azaz a nem megvilágosodott halál tapasztalatai, egyes élmények pedig az álomvilágunk tapasztalásai.

- forrás:istentudja.24.hu -

Mi történik, amikor meghalunk? A halál folyamata buddhista szemlélettel - videó

forrás:Cser Zoltán

Mi van a halál után? - videó

forrás:Cser Zoltán

„Egyáltalán nem mindegy, hogy milyen minőségben él az ember” 

Interjú Cser Zoltán buddhista tanítóval

Cser Zoltán közgazdásznak készült, miközben a barlangász és hegymászó szülők, a Mongóliában ásatásokat végző nagybáty hatására sokat olvasott a mongol és a tibeti kultúráról és csatlakozott egy buddhista rendszerű harcművészeti iskolához. Végül otthagyta az egyetemet, és beiratkozott az akkor induló A Tan Kapuja Buddhista Főiskolára, aminek ma ő a rektorhelyettese.

folytatás:

https://remind.hu/cser-zoltan-buddhista-tanito/

Gellért Ferenc: Reinkarnáció I - II - Miért nem emlékezünk előző életeinkre

Reinkarnáció I.

Bevezetés a reinkarnáció problémakörébe az antropozófia alapján. Mi a reinkarnáció és ki reinkarnálódik? Mi a test, a lélek és a szellem? Mi értelme az újratestesülésnek? Mi haszna van a reinkarnációt elfogadó világképnek?

Sokakban felmerül a kérdés: egyszer élünk vagy többször is? Vannak, akik gyengeségnek tartják, ha valaki azt hiszi, hogy többször is élünk a Földön. Azt gondolják, hogy nyilván azért követik ezt a hitet oly sokan, és azért találták ki ezt az egészet, hogy lelki kapaszkodót nyújtson az elmúlástól szorongó ember számára. Vannak, akik ezt éppolyan önámításnak hiszik, mint azt, ha valaki a halhatatlanságban vagy Istenben hisz. Vélekedhetünk úgy is, hogy az érzékfeletti tényektől való fel nem ismert félelem késztet bizonyos embereket arra, hogy a reinkarnációt, és más tényeket ne fogadjanak el. A legmagasabb létezőben talán valóban csak hinni lehet, mivel közvetlenül nem tapasztalja senki, de vajon az előző életeket, és sokféle lelki, szellemi tényt sem tapasztal senki? Bizony ebben egyre inkább arra a meggyőződésre kell jutnunk, hogy talán mégis tapasztalják egyesek. Nem a többség, – egyelőre – de egyre többen. Vajon ezek igazi és saját élmények, vagy csak az elme működésének csalfa játékai? Gondolhatunk bármit, jelenlegi gondolkodási képességeinkkel nehezen tudunk bármit is biztosan megállapítani erről, amíg mi magunk nem tapasztaljuk.

Tény: vannak emberek, akik előző életekről számolnak be. Ez persze nem bizonyítja, hogy léteznek előző életek. Mindenki ismerhet személyes hiúságból és nagyravágyásból fakadó előző életről szóló leírásokat, amelyek nyilvánvalóan nem igazak. De nem csak ilyen leírások léteznek.

Vajon tudják-e az előző életekről beszámoló emberek, hogyan jutottak ezen élményeikhez? Át tudják-e tekinteni tudatukat? Általában nem. Ezért jó, ha óvatosan járunk el, és nem fogadjuk el minden további nélkül, amit valaki előző életéről elmond. Ez azonban még nem jelenti, hogy nem lehetnek a valóság leírásai.

Az emberiségben mindig léteztek kivételesen zseniális emberek, tanítók, akik szintén tudtak a reinkarnáció létezéséről, mivel ők maguk győződtek meg róla. Én most csupán a 20. században élt Rudolf Steiner tanításaira hagyatkozom, aki nemcsak tapasztalta az ismétlődő megtestesüléseket, de célirányosan és közvetlen, megfigyelni és kutatni is képes volt azokat. Tehát őt nem csupán véletlenszerűen, álomszerűen, érzésszerűen, váratlanul, letompult tudatállapotban érték élmények, hanem teljesen tudatos gondolkodás mellett tapasztalta saját, és mások előző életeinek mozzanatait. Sőt, képes volt kikutatni olyan törvényszerűségeket ezzel kapcsolatban, amelyekkel feltárhatta, hogyan is zajlik az egész folyamat általában, és az egyes individualitásokban. Sőt megadott az előző életek kiderítésére szolgáló gyakorlatokat is, hogy mások is tapasztalhassanak.

A reinkarnáció nézete régóta él az emberiségben. Jelenleg főként hitként jelenik meg, amennyiben az embernek általában nincsenek közvetlen tapasztalatai róla, legfeljebb halvány sejtései, amelyekben 100%-ig nem bízhat senki sem. Igen sokan hiszik, meggyőződésüknek vallják mindennek ellenére, hogy léteznek előző életek. Én is közéjük tartozom. Nem mindig volt azonban ez csupán egy elterjedt nézet. Valaha az emberek álomszerű tisztánlátással saját maguk tapasztalták. Ezek valójában mi magunk voltunk előző életeinkben. Elterjedt tapasztalat volt. Nem volt még önálló ítélő erőnk, de láttuk a szellemi lényeket és előző életeinket. Közvetlen tudásunk volt erről és még sok érzékfeletti tényről, mivel azonban fokozatosan kifejlődött értelmünk, önálló gondolkodásunk, fokozatosan elvesztek a korábbi képességek. Időszámításunk kezdete körül már csupán degradált formában, a lélekvándorlás hiteként élt az emberiségben a reinkarnáció ideája. – Az elmúlt két évezredben a külső keresztény tanításokban teljesen ki is iktatták, annak ellenére, hogy a Bibliában vannak olyan mondatok, amelyek nyilvánvalóan erről szólnak. A kereszténységnek évszázadokig mégis az egyetlen földi élet tanítását kellett kihangsúlyozni, hogy az emberek egy olyan belső fejlődésen menjenek keresztül a jelenlegi korig, amely még erőteljesebben kialakítja az emberi gondolkodás képességét, és az önállóságot. Krisztus előtt nagyjából 600 évvel Buddhának még az egyes megtestesülések értéktelenségét kellett tanítania, de Krisztussal eljött az ideje, hogy átmenetileg az egyetlen, aktuális életet tartsa az ember nagyon fontosnak, ne pedig a vágytalanság elérését. Már ne a földhöz tapadó vágyaitól, ne az ismétlődő földi életektől kívánjon megszabadulni, hanem az egyetlen földi életében törekedjen minél többet megvalósítani. A kereszténység a majdani feltámadás és halhatatlanság ígéretének tanításával elérte, hogy az ember a földi életet ne lenézze, hanem mérhetetlenül fontosnak tartsa. A kereszténység betöltötte ezt a hivatását, és az elmúlt évszázadtól kezdve ismét időszerűvé vált az újratestesülés nézetének befogadása. Jelenleg már a keresztény kultúr-területeken ismét terjed a reinkarnáció ideája, de sokszor még nem a valóságos tényeknek megfelelő formájában.

A vázlatos történeti áttekintés után tisztáznunk kell, hogy mi is a reinkarnáció és ki az, aki reinkarnálódik. Ebben ma kisebb-nagyobb zavar mutatkozik, mert sokan nem tesznek különbséget a lélekvándorlás és a reinkarnáció között, valamint az én és a személy között. Az inkarnáció az ember szellemi magvának, igazi énjének, individualitásának földi testet öltése. A reinkarnáció pedig ennek az énnek az ismétlődő földi megtestesülése. A reinkarnációnak tehát az ember individuuma, énje van alávetve, nem a lelke. A lélekvándorlás keleti tana szerint viszont a lélek vándorol egyik testből a másikba, akár állati és növényi testekbe is, míg végül elhal benne minden testi léthez tapadó vágy. A végső cél a lélek megtestesülésektől való megszabadulása. Az ember szelleméről, individualitásáról nem vesz tudomást ez a tanítás.

A világ és az ember azonban alapvetően test, lélek és szellem. Az ember teste a testi világhoz tartozik, a lelke a lelki vagy asztrális világhoz, míg szelleme, énje a szellemi világhoz. Test az, aminek formája van. „Test alatt azt értjük, amelyen keresztül az ember számára a körülötte lévő világ megnyilatkozik.” „Lélek szóval az embernek azt a képességét jelöljük, amellyel a világ dolgait saját létéhez kapcsolja, amellyel velük kapcsolatban tetszést és nemtetszést, kedvet és kedvetlenséget, örömöt és fájdalmat érez. Szellemnek nevezzük azt, ami akkor nyilvánul meg az emberben, amikor Goethe szavai szerint „isteni lény módjára” szemléli a világot.” Amikor az ember a világ dolgai közötti összefüggések között törvényszerűségeket ismer fel.

„Háromszorosan meghatározott az ember születés és halál közötti élete, és ezáltal háromszorosan függ a születésen és halálon túli tényezőktől. A test az átöröklés törvényeinek, a lélek a maga teremtette sorsának van alávetve. Ezt az ember által teremtett sorsot karmának nevezzük. A szellemen pedig az ismétlődő földi életek, az újratestesülés törvénye uralkodik. Ezek után a szellem, a lélek és a test közötti viszonyt a következőképpen is kifejezhetjük: a szellem örökkévaló; a testiségben a születés és halál uralkodik a fizikai világ törvényei szerint; kettőjük között pedig a sorsnak alávetett lelki élet tartja fenn a kapcsolatot egy földi életen belül.”

Az ismétlődő megtestesülést nem értjük meg, ha nem tudjuk, hogy mi az a szellemi, ami ennek a törvénynek van alávetve.

A válasz összetett, mivel a világ nagyon bonyolult. Már tudjuk, mi a test, a lélek és a szellem az emberben, legalábbis általában. Azt mondjuk, hogy a szellem: az emberi individualitás, az én. Ez alatt azonban nem a személyiséget kell érteni, hanem annál sokkal átfogóbb lényt. Minden emberi én egy sok-sok tapasztalaton átment szellemi lény, aki megtestesülései idejére a testi és lelki sajátosságaiból fakadó személyiséget, egy személyes ént alakít ki. Az individualitás jelenik meg a személyiségen keresztül, de nem teljes valóságában. A test és lélek az individuum működésének „csak” terepe és eszköze. Az én nem a test és a lélek, hanem aki a testben él, és lelki élményeken megy át. Az én a testben a személyiséggel azonosul, pedig az a testben tükröződve jelenik csak meg. Tehát az igazi én testesül meg, de tudatunkban egyelőre csak mint személyiség jelenik meg.

Például lehetett egy individualitás előző inkarnációja rabszolgatartó férfi személyiség Egyiptomban, és jelenlegi inkarnációja kitűnő tanárnő személyiség a 20. században Magyarországon. De az a férfi és ez a nő nem ugyanaz a személyiség. Adott tehát egy individualitás, aki akkoriban férfi személyiségként élt, ma pedig női testben egy egészen más személyiséget alakít ki. A két személyiségnek közvetlenül semmi köze egymáshoz. Mindig egy individualitás inkarnálódik, akinek a személyiségét akkor XY-nak hívták, mai, egészen más személyiségét pedig BC-nek.

Mi értelme a reinkarnációnak?

Az ismétlődő újratestesülés az emberi fejlődés érdekében jött létre. Nem mindig volt reinkarnáció, és egy nem túl távoli jövőben meg is fog szűnni. Előtte és utána az ember más létformákban él. Jelenleg azonban ez biztosítja az optimális fejlődést.

Az individualitás minden megtestesülés után feldolgozza, és szellemi lényébe építi a halál utáni életében mindazt, ami legutolsó életének lelki-szellemi gyümölcse volt. Amint ez megtörtént, és felkészült következő megtestesülésére, új szülőpárt keres magának, és megtestesül abban az anyagi hüvelyben, amely leendő anyjában készül elő a számára annak megfelelően, amilyen „gyümölcsöket” építhetett előző életei nyomán a szellemi lényébe. Az egész involúciós és evolúciós folyamatot azonban nem az egyes ember vezényli le, hanem ezt azok a szellemi lények segítik és bonyolítják le, akiket a vallások és régebbi tanítások angyaloknak, déváknak, arkangyaloknak, és még magasabb fokú lényeknek neveznek. Az egyes testet öltések között általában több évszázad telik el. Általában akkor testesül meg az ember, amikor egyrészt beledolgozta szellemi individualitásába előző életének lelki és szellemi eredményeit. Másrészt amikorra megfelelő szülőpárt talál magának. Harmadrészt, amikorra a földi körülmények, a földi kultúra olyan változásokon ment át előző földi élete óta, amelyekben új élményeket élhet át. Negyedrészt, amikor a földön a vele sorskapcsolatban álló emberekkel összetalálkozhat, azaz ha a sorsát közösen élheti azokkal az emberekkel, akikkel ő szorosabb kapcsolatban áll.

Mennyivel más lehet egy villany és telefon nélküli élet, mint egy 13. századi!... Vagy mennyivel másabb lehetett az életünk az ókori Görögországban, mint ma Magyarországon… És mennyivel másabb lehet férfiként, mint nőként… Az egyes individuumok egyébként többnyire mindig váltakozva hím-, és nőneműként inkarnálódnak.

Az ismétlődő megtestesülés természetesen csak optimális megtestesülést jelent, hiszen nem lehet minden egyes megtestesülő ember számára az egyéni fejlődéséhez illő legalkalmasabb testet, szülőket, és legalkalmasabb sorsot felépíteni. Ráadásul az individuális sors a népsors és a természeti katasztrófákhoz kapcsolódó sors által is befolyásolt. Bizonyos dolgok elintézését mintegy későbbi inkarnációkra kell félretenni. Ráadásul mindig új elintézendők is keletkeznek.

Végül tekintsük át a lehetőségeket, milyen káros vagy hasznos következményei lehetnek az újratestesülés elfogadásának.

Hátrányok a félreértésből adódhatnak csupán:

1, Azt hisszük, hogy a megtestesülésektől, a földi vágyaktól való megszabadulás a cél. Holott a cél, hogy minél több fejlődésre használjuk testi életünket. Nem önző érvényesülésre, hanem mindenekelőtt a szabadságban és szeretetben való élet kialakítására, amely nem csak magunknak, de az egész emberiségnek hasznára válik.

2, Azt gondoljuk, úgy kényelmesen, patópálosan, hogy „ej! ráérünk majd következő életünkben” ezt vagy azt megtenni, most még inkább nem!

Az újratestesülés belátásának előnyei az egyetlen élet hitével szemben többfélék:

1, Az ember az őt ért sorscsapásokat könnyebben átvészeli. Más embereknek sorscsapásaikban együttérzően, megértően, nagyobb lélekjelenléttel tud segíteni.

2, A személyes ismerőseit hamarább megérti vagy elfogadja. Valószínűleg konfliktusainak száma és/vagy intenzitása is csökken.

3, Az eddig esetleg igazságtalanul lenézett népcsoportokhoz tartozó embereket nem ítéli el, hanem egyre elfogulatlanabb a gondolkodása. Belegondolhat például abba, „ha én is egy cigány putriban éltem volna le gyermekkoromat, vagy iszákos szülők gyermekeként nőttem volna fel, vajon nem lennék-e egészen más személyiség?” Felvetheti a kérdést: „Elítélhetem-e az embereket azért, mert nem kapták meg a sorstól azt a kegyelmet, hogy megfelelő körülmények között éljenek, mert nem részesültek gyermekkorukban megfelelő nevelésben? Elítélhetek bárkit is azért, mert szüleik lopásra bíztatták gyermekkorukban, és felnőttként – gyengeségében – ettől nem tud megszabadulni, ennek következményeiben kénytelen élni?” Egyértelműen nem a válasz. Bár az igaz, hogy érett korában egyre inkább felismerhetné, hogy mi a helyes és morális.

Akár egész emberi közösségekkel vagy népekkel szembeni előítéletektől is megszabadulhat az ember egy ilyen világnézettel.

4, Az emberbaráti, morális élet kialakításában is segít. A földi körülmények olyan fejlődési lehetőségeket biztosítanak, amelyeket a pusztán szellemi létezés nem képes nyújtani. A halál és újabb születés közötti életben nincs olyan ember, aki az esetleg rá váró sorscsapások ellenére is, ne azért jönne a Földre, hogy azokat átélve lelkileg-szellemileg fejlődhessen.

Az újratestesülést lelke mélyén elfogadó ember nem lehet fajgyűlölő és embergyűlölő! A reinkarnációra is érvényes a mondás: 

Gyümölcséről ismerd meg a fát!

Reinkarnáció II. 

Miért nem emlékezünk előző életeinkre

– Mi alkotja földi létben megjelenő személyünk lényegét?

– Lényegében az, amire emlékezni tudunk. Az emlékezés egy a tudatban lejátszódó történés.

– Mire tudunk emlékezni?

– Csak arra, amit tudatosan éltünk át. A nem tudatosan ért benyomások soha nem merülnek fel emlékeinkben. Az előfordulhat, hogy egy tudatosan átélt benyomást elfelejtünk, de akkor még van rá esélyünk, hogy valaha emlékezhessünk rá, ha a megfelelő körülmények létrejönnek.

– Hogyan alakul ki legkönnyebben valaminek a felejtése?

– Az alacsony szintű figyelem, tudatosság következtében. Amikor éppen hogy jelen vagyunk, személyiségünk tudata az érintett dologra vonatkozóan eltompul. Vagy amikor több mindenre terjeszti ki a figyelmét, de csak gyengén, felszínesen.

– Például hogyan jön létre az a kínos szituáció, hogy nem tudjuk, hova tettünk valamit? Miért nem tudjuk, hogy hová tettük, például a kocsikulcsot?

– Mert nem figyeltünk oda. Tudatosságunk a kulcs lehelyezésekor mással volt elfoglalva. A kulcsra már nem figyeltünk. Nem is emlékezhetünk rá, mert nem volt tudatos a letétele. S ez alkalmas az előző életekre való emlékezésünk hiányának megvilágítására is. Mindig csak arra emlékezhetünk, amit tudatosan éltünk át. Ha a kulcs lehelyezésére figyelmet fordítottunk volna, akkor most biztosan emlékeznénk is rá. Így van ez az előző életekre való emlékezéssel is. Ha az ember az előző inkarnációjában nem számolt a reinkarnáció létezésével, akkor ez olyan tudati attitűddel is járt, hogy mostani inkarnációjában éppen úgy nem képes emlékezni rá, mint példánkban a figyelmetlenül lerakott kulcsra. Ha viszont jelenlegi inkarnációnkban tudatunkban él az újratestesülés és az emberi individuum szellemi voltának gondolata, ha legalább hisszük, hogy jelenlegi megtestesülésünk egyike a többinek, akkor a következő inkarnációnkban a mostani megtestesülésünkre bizonyos mértékig már emlékezni is tudunk. Legalábbis, ha ez a tudati állapot elég erős volt ehhez. Van azonban ennek még egy másik aspektusa is.

– Mi lenne az?

– Ki reinkarnálódik? Az ember énje. Nem a lelke.

– Ki vagy mi az ember énje?

– Egy szellemi lény: individualitás. De ez az individualitás úgy testesül meg, hogy földi tudatunkban csak mása jelenik meg: a személyiség. Az én a testben és lélekben tükröződik, ez a személyiség. Ezzel azonosítjuk magunkat, amikor énnek nevezzük magunkat. Holott ez olyan, mintha igazi énünknek csupán lenyúló földi karja lenne a személyiség. Valójában nem az előző élet személyisége testesül meg, hanem az individuum. Az előző élet személyiségét kitevő emlékhalmaz ezért nem kerülhet át minden további nélkül az individualitás következő inkarnációjának személyiségébe.

– Miért, hiszen a személyiség emlékei beépülnek az individuumba, nem?

– Nem kifejezetten az emlékei, hanem az, amit hasznosítani tud további fejlődése számára, ezek emlékek is. De az is, ami azokból kialakul: a képességek. De gondoljunk csak bele, micsoda áttekinthetetlen kavalkád, kaotikus zűrzavar lenne a tudatunkban, ha az előző életünk személyiségének emlékei is ott kavaroghatnának a jelenlegi emlékeink között. Vagy mi történne, ha egy előző megtestesülésben elkövetett gyilkosság emléke kísérné végig jelenlegi életünket, folytonos lelkiismeret furdalást okozva. Igenis lehet jótétemény az előző életekre szóló emlékezés elvesztése. Elveszítenénk a tudatunk feletti uralmat, ha individualitásunk összes eddigi személyiségének átélt emléke a tudatban nyüzsögne. Talán meg is őrülnénk, ha most minden előző életünk emlékének terhével kellene élni. Lehet, hogy néhány őrült fejében ezek tényleg megjelennek, és szétzilálják a tudatát. Most csak jelenlegi életünk emlékeinek hordozására vagyunk érettek, a felejtés az újratestesüléseket szabályozó szellemi hierarchia jótéteménye is. De éretté válhatunk több személyiség emlékeinek hordozására is, ha megfelelő tudati fejlődésen megyünk át a megtestesüléseink során. Ennek része a reinkarnációnkra való gondolás is. Ez irányú fejlődésünket egyébként testi oldalról segíteni fogja, hogy már jelenlegi inkarnációnkban az előagyban egy olyan finom szerv készül elő, amely már a következő megtestesüléseink során arra teszi képessé az embert, hogy emlékezzen előző életére. A közeljövőben ez a szerv mindenkiben jelen lesz, de csak az tudja használni emlékezésre, aki tudatával már most figyelemmel fordul saját reinkarnálódásának gondolata felé.

– De ha a jelenlegi személyiségünk nem származik az előző megtestesülés személyéből, akkor mégis hogyan lehetséges egy teljesen másik személy élményeire az emlékezés?

– Csakis úgy, hogy a jelenlegi élet személyiségének vannak olyan maradandó gondolatai, amilyet az imént említettem, és amit majd a halál és újabb születés közötti időben az individualitás a leélt földi élet szellemi gyümölcseként be tud építeni saját szellemi lényébe, és onnan bele tudja vinni a majdani megtestesülésének személyes tudatába is. A csak anyagi létezésre vonatkozó értelmi ismeretek ebben mit sem segítenek. A közeli jövőben tehát egészen elterjedt lesz az emlékezés az eggyel korábbi földi életre. Az összes inkarnációnkra pedig akkor tudunk majd emlékezni, ha képesek leszünk nem személyünkkel, hanem az ismétlődően reinkarnálódó individualitásunkkal azonosnak tudni és érezni magunkat. Ez hosszabb fejlődés eredménye lesz egy távoli jövőben.

- Az idézetek Rudolf Steiner: 

A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei c. könyvéből származnak. -

- Gellért Ferenc - megismeres.hu -

Misztikus támogatók a halálközeli élmények körül

Rengeteg halálközeli élményt, vészhelyzetet átélő ember számol be arról, hogy egy titokzatos valaki megjelent mellette segíteni. Az illető a semmiből jött, és utána éppolyan gyorsan eltűnt. De kik lehetnek ezek a misztikus támogatók?

Fotó: AdobeStock

A harmadik ember jelenség (vagy szindróma) elnevezés arra utal, hogy első a testi dimenzió, a második a lelki, a harmadik pedig a földöntúli – a misztikus segítő ez utóbbiból érkezhet. A szkeptikusok szerint csak a képzelet teremtménye, de képzelhet-e ennyi ember egymástól függetlenül hasonló dolgot? Így, amíg elfogadható magyarázat nem születik, ki kell békülnünk a gondolattal, hogy valakik valahol figyelnek és vigyáznak ránk.

Ők azok az angyalok, tündérek, fénylények, akik emberi alakot öltenek, és ha kell, megjelennek, hogy kihúzzanak bennünket a bajból.

A Fehér Bajtárs

Az első világháborúban tűnt fel egy titokzatos férfi, aki minden hadviselő fél rászorulóinak segített. Akik találkoztak vele, fehér ruhás, Jézusra emlékeztető férfiként írták le a csak Fehér Bajtársként emlegetett jelenést. Így az a brit katona is, aki 1915-ben sebesülten zuhant egy bombatölcsérbe:

„Nem is tudom, hogy az örömtől vagy a félelemtől borzongtam-e meg, amikor hirtelen megjelent előttem a Fehér Bajtárs. Ebben a pillanatban a németek lőni kezdtek. A golyók aligha vétettek volna el egy ilyen célpontot… De a Bajtárs a karjába vett, és kiemelt a bombatölcsérből – engem, az ezred legnagyobb termetű emberét. Majd biztonságos helyre vitt, és amilyen váratlanul megjelent, éppen úgy tűnt el” – számolt be a brit katona a jelenésről.

Ki hívta a mentőt?

A harmadik ember jelenség nagyon sokszor fordul elő az utakon. Az Egyesült Államok egyik autópályáján egy nő balesetet szenvedett: egy szakadékba zuhant az autójával, amelybe beszorult a kisbabája. Nagy nehezen kimászott, és az út mellett integetve próbált segítséget kérni. Az egyik autó megállt, kipattant belőle egy férfi, és a nő kérésére rohanni kezdett lefelé a lejtőn, közben a mobilján hívta a mentőket és a rendőrséget. A szakadék aljában kivette a kocsiból a csecsemőt, és az édesanyja karjába helyezte. Mire megérkezett a mentő, a férfinak nyoma veszett.

A mentősök megpróbálták a segélyhívás alapján azonosítani, de a hívószámot sem találták meg a nyilvántartásban.

Beindította a kocsit az elhunyt testvér

Egy magyar hölgy az egyik közösségi oldalon osztott meg egy emléket, amelyből – más hasonló esetek mellett – arra következtethetünk, hogy az eltávozott szeretteink is a megmentésünkre siethetnek. Erika egy vasúti átjáróban ragadt az autójával.

A motor lefulladt, az ajtók is beragadtak, hiába rángatta őket, és ekkor meglátta a közelgő vonat reflektorát. Pánikba esve sikítani kezdett, ám hirtelen megjelent mellette az anyósülésen egy nő. Nem szólt semmit, csak elfordította a slusszkulcsot, mire a motor beindult. Erikának volt annyi lélekjelenléte, hogy kivezesse a kocsit a sínekről, mielőtt a vonat odaért volna. A kiérkező rendőrök szerint „szerencséje volt”, hogy időben beindította a kocsit.

Erika csak az édesanyjának merte elmondani, hogy az a valaki, aki megmentette az életét, pont úgy nézett ki, mint ő maga – csak „sokkal szebb és fiatalabb kiadásban”.

Az anyja szomorúan mosolygott, és elmesélte, hogy Erikának volt egy nővére, aki még az ő születése előtt elhunyt, és aki valóban nagyon hasonlított rá.

A régi osztálytárs jó tanácsa

Edith Foltz-Stearns hivatásos pilóta volt az 1930-as években. Egy verseny során eltévedt, kifogyott az üzemanyag a repülőből. Hirtelen megjelent mellette egy lány. „Edith, menj tovább!” – mondta. Edith felismerte benne egy fiatalon elhunyt egykori osztálytársát. Mivel nem sok esélye volt a megmenekülésre, hallgatott rá. Továbbrepült, és valóban felbukkant egy reptér, amelyet korábban nem ismert, és ahol le tudott szállni.

A pápa és a ledőlt szobor

IX. Pius pápa (1792–1878) gyermekként az egyház szolgálatában mosta fel az oltárlépcsőt, amikor hirtelen furcsa borzongást érzett. Felnézve egy „szép ifjút” pillantott meg az oltár túloldalán, aki a kezével hívogatóan intett neki. A gyermek moccanni sem mert, ám a fehér ruhás fiatalember még sürgetőbben intett, így a kisfiú végül elindult.

Az idegen ekkor hirtelen eltűnt, és ugyanebben a pillanatban az oltárról leszakadt egy hatalmas szobor. Pont ott tört darabokra, ahol a kisfiú a lépcsőt mosva térdelt. Ezt a történetet a Szentatya élete során többször is elmesélte. Mindig hozzátette, hogy nem tudja, ki lehetett az illető, de talán azért mentette meg, mert még dolga volt a világban.

- forrás:meglepetes.hu -

- - - - - - - 

Az anyai szeretet soha nem hal meg - videó

Rudolf Steiner: Szellemi húsvéti harangok

A makrokozmikus és mikrokozmikus tűz

A lélegzet és a vér átszellemiesítése

GA 109

Köln, 1909. április 10-11.

Goethe, modern korunk egyik leginspiráltabb szelleme, igazán megindító szavakkal beszél a húsvéti harangok erejéről. Midőn Faustot, mint a kereső emberiség reprezentánsát, abban a pillanatban állítja elénk, mikor az elérkezik a földi lét határához, Goethe feltárja számunkra, hogy hogyan képes a Húsvét üzenete, a Húsvéti Ünnep által gyújtott fény, még annak a szívében is, aki a halál után vágyódik, eltörölni e halálvágy gondolatát és erejét.

A húsvét üzenetének belső impulzusa valóban úgy vonul végig az egész emberiség fejlődésén, ahogy azt Goethe állítja elénk. És ha egy talán nem túl távoli jövőben, meglátva a mélyebb szellemi összefüggéseket, megértjük majd, hogy az ünnep arra rendeltetett, hogy az emberi lélek összekapcsolódjon a hatalmas világmindenségben élő és hullámzó erőkkel, akkor úgy fogjuk találni, hogy ezekben a tavasz eleji napokban lelkünk mintegy új alakot öltve kitágul. Ily módon megértjük, hogy az egyetemes spirituális élet forrásai meg tudnak váltani bennünket a materiális élettől, az anyaghoz kötött lét beszűkítettségétől.

Éppen a húsvéti időben érezhetjük át legjobban, hogy mit ad a léleknek a megingathatatlan bizalom; a bizakodás abban, hogy az emberi létezés legbensőbb magja az örök, isteni lét forrásából ered. Olyan erőforrás ez, amely képessé tesz bennünket az anyag kötöttségéből való kiemelkedésre és - anélkül, hogy elvesztenénk önmagunkat – a kozmikus létezés forrásával egyesülhetünk általa. Azon forrással, amihez minden időkben a magasabb tudatosság segítségével juthatunk el. A húsvéti ünnep tulajdonképpen külső jele annak a mély benső élménynek, aminek megélésére minden ember képes, külső jele a kereszténység legmélyebb misztériumának. Így tehát jelenünk húsvéti ünnepe és a hozzá kapcsolódó jelképrendszer, mintha a szimbólumai lennének annak, amit az ember a földfejlődés elejétől kezdve csak a szent misztériumokban találhatott és tudhatott meg. Bárhol is celebrálták a föld népei az ünnepet, amit a mai emberiség Húsvétként ismer - s a régi népeknél ez az ünnep valóban a legelterjedtebb volt -, az mindenütt a szent misztériumokból származott. És annak a megsejtését hozta, azt a meggyőződést fejlesztette ki, hogy a szellemi élet le tudja győzni a matériában megnyilatkozó halált. Mindazt, ami az emberi lélekben ezt a meggyőződést életre keltette, a régi időkben a szent misztériumok mélyéről adták hírül.

Az ember fejlődése éppen abban áll, hogy a szent helyek titka, a szent misztériumok bölcsessége fokozatosan áramlik ki az egész emberiségbe, s most, kilépvén a fényre, mindannyiunk közös kincsévé válik. A mai és holnapi tanulmányaink során szenteljük magunkat azon igyekezetnek, hogy meglássuk, miként tör utat magának ez a sejtelem, ez a belső meggyőződés az ősrégi megismerésből kiindulva, és hogyan terjed el egyre szélesebb körben. Most visszatekintünk a múltba, hogy azután a holnapi előadásban leírhassuk a jelenlegi kor emberének a húsvéti ünnephez fűződő érzéseit.

Mivel a húsvéti ünnep az emberi szellem feltámadásának ünnepe, ezért össze kell szednünk minden belső komolyságunkat, hogy reményünk lehessen felemelkedni ahhoz a bölcsességhez, amely bizonyos értelemben a szellemtudományos megértés legmagasabb csúcsaira vezet. A mi keresztény húsvéti ünnepünk csak egyik formája az emberiség általában vett húsvéti ünnepének.

Amit a mindenkori bölcsek a maguk legerősebb, legmélyebb meggyőződésük, legmélyebb tudásuk alapján az életnek halál feletti győzelméről mondtak, azt belerejtették a húsvéti ünnep szimbólumaiba. Mindenütt megtaláljuk náluk azokat az alapokat, amelyek megértetik velünk a húsvét, a szellem feltámadásának ünnepét. Egy szép és mély értelmű keleti legenda a következőket mondja el:

A Kelet nagy tanítója, Shakyamuni, a Buddha, mély bölcsességét a keleti népeknek adományozván – s ez a bölcsesség a szellemi lét ősi forrásaiból származott -, az emberek szívét határtalan boldogsággal töltötte be. Azokban az időkben, amikor az ember még be tudott tekinteni a szellemi világokba, az onnan származó ősi bölcsesség áldást hozott a szívekbe. Shakyamuni bölcsessége pedig olyan volt, hogy azt egy későbbi emberiség számára is át tudta örökíteni. Volt Shakyamuninak egy nagy tanítványa. Míg a többi tanítvány csak többé-kevésbé fogta fel az általa tanított, átfogóan mély bölcsességet, addig Kashiapa – mert így hívták a tanítványt - teljesen megértette azt. Kashiapa egyike volt e tanok legnagyobb beavatottainak, Buddha legjelentősebb követőinek.

A legenda elmondja, hogy amikor Kashiapa közeledni érezte a halálát, és érett bölcsességének megfelelően kész volt a Nirvánába távozni, felment egy meredek hegyre és elrejtőzött egy barlangban. Ám halála után teste nem indult oszlásnak, ép maradt. Csak a beavatottak ismerték a rejtekhely titkát, csak ők tudták, hogy hol nyugszik a nagy beavatott Kashiapa fel nem bomlott teste. Buddha pedig előre megjósolta, hogy egy nap, mint az emberiség új nagy tanítója és vezetője, s egyben Buddha csodálatos követője, a Maitreya Buddha eljön közénk, aki elérvén földi életének csúcspontját, felkeresi majd Kashiapa barlangját, s jobb kezével megérinti a megvilágosodott romlatlan testét. És akkor a mennyből csodálatos tűz száll majd alá, melyben e nagy megvilágosodott, Kashiapa, fel nem oszló teste felemelkedik a földi létből a szellemi létezésbe.

Így beszél a híres keleti legenda, amely talán kicsit érthetetlen a nyugati ember számára. Ez a legenda is feltámadásról, a földi létből való felemelkedésről, a halál feletti győzelemről beszél. De ez a halál feletti győzelem úgy következik be, hogy a föld pusztító erői semmit sem árthatnak Kashiapa megtisztult testének. S ha a nagy beavatott eljön és kezével megérinti e testet, a csodálatos tűz felemeli azt a mennyei szférákba. A keleti legenda története eltér a nyugati keresztény húsvéti ünnep tartalmától, és éppen ez az eltérés adja meg a húsvéti ünnep mélyebb megértésének lehetőségét. Az ilyen legendákba ősi, kozmikus bölcsesség van belerejtve, amit csak fokozatosan közelíthetünk meg. Felvethetnénk a kérdést: Miért nem győzi le Kashiapa, mint a Megváltó, 3 nap alatt a halált, ahogy ezt a keresztény húsvéti híradás elmondja? Miért vár a keleti monda nagy megvilágosodottjának fel nem bomló teste olyan hosszú ideig arra, hogy végül a csodálatos tűz mennyei magasságokba ragadja?

Manapság csak visszhangja jut el hozzánk annak a mélységnek, ami egy ilyen legenda tartalmában megnyilatkozik, csak fokozatosan juthatunk el a benne rejlő bölcsesség megsejtéséhez. Éppen az ilyen komoly ünnepi idők azok, melyek megtaníthatnak bennünket feltekinteni arra a magas bölcsességre, amely elérhet hozzánk, ha tiszteletteljes áhítattal közelítünk felé. Ne akarjuk mindjárt józan értelmünkkel felfogni ezeknek a legendáknak a tartalmát. A teljes megértést csak az hozza el, ha úgy közeledünk ezekhez az igazságokhoz, hogy megfigyelésünket és érzéseinket először erre alkalmasakká, érettekké tesszük, és végül a kialakult belső melegség és tűz teszi majd lehetővé, hogy meg is ragadjuk őket.

A mai emberiség előtt két hatalmas jelzőfény világít, két egymással bensőségesen rokon igazság tűnik fel az emberiség szellemi létének horizontján. A mai fejlődési fokon álló és szellemiségre törekvő emberiség két fontos, iránymutató pontja ez. Az első jelzőfény a mózesi égő csipkebokor, a

második pedig a Sínai-hegyi tűz, melyen át, villámlás és mennydörgés közepette, a kinyilatkoztatás hírül adja Mózesnek: Én az Én-vagyok vagyok.

Ki az a szellemi lény, aki ebben a két jelenségben így ad hírt magáról Mózesnek?

Aki megérti a kereszténység szellemi küldetését, az megérti azokat a szavakat is, amelyek feltárják előttünk, hogy ki az a lény, aki az égő csipkebokorban és azután villámlás és mennydörgés közepette a Sínai-hegyen megjelenik, hogy a Tíz parancsolatot Mózesnek adja. A János-evangélium írója maga mutat rá, hogy Mózes megjövendölte Krisztus eljövetelét. Utal azokra a részekre, melyek elmondják, hogy az a Hatalmasság, akit később Krisztusnak neveztek, megnyilatkoztatta magát az égő csipkebokorban és később a Sínai tüzében. Krisztus - és nem más - volt hát az az istenség, aki Mózesnek így beszélt magáról: Én az Én-vagyok vagyok.

Az az isten, aki később emberi testben megjelenvén elénk állítja a Golgota Misztériumot, korábban már, láthatatlan hatalmat gyakorolván, a természet tűz elemében hírt ad magáról. Ahhoz jut el az Ó- és Újtestamentum üzenete, aki megérti, hogy akiről Mózes jövendölést ad, nem más, mint Krisztus, aki egy nap eljön majd az emberek közé. Az isten, aki a megváltást hozza el az emberiségnek, így manifesztálódik a természet tűz elemében, nem pedig emberi alakban. Ugyanaz a lény, aki azután látható módon lép elénk a palesztinai eseményben, előzőleg az antikvitás minden korszakában is színre lép, isteni lénye sokféle formát ölt magára.

Visszatekintvén az Ótestamentumra, azt kérdezhetjük: Melyik istenhez imádkoztak az ó-héberek? Ki volt az istenük? A héber misztériumok beavatottai tudták, hogy Krisztust tisztelik. Felismerték Krisztust abban, aki így szólt hozzájuk: „Mondd meg népemnek: Én az Én-vagyok vagyok.” – De ha nem is lenne ismeretes, hogy az emberi evolúció azon szakaszában, amiben mi is élünk, Isten hírül adta magát a tűzben, az, aki be tud tekinteni a természet titkainak mélyére, felismerheti, hogy az égő csipkebokor istensége, a Sínai-hegyen megjelenő isten ugyanaz, mint aki lejön a szellemi magasságokból, hogy emberi testbe leszállva végrehajtsa a Golgota Misztériumot. Mert titokzatos összefüggés van a külvilágban, a természet elemeiben fellobbanó tűz és a vérünkben lüktető hő-elem között. A szellemtudományban gyakran hangsúlyozzuk, hogy az ember a nagyvilágon – a makrokozmoszon – belül valójában egy mikrokozmosz. Helyes megfigyelés eredményeként látnunk kell, hogy az emberben lévő belső folyamatoknak meg kell felelniük az univerzum külső folyamatainak. Minden belső folyamathoz meg kell találnunk a megfelelő külsőt. Ha ennek a jelentőségét meg akarjuk érteni, a szellemtudomány mélyebb rétegeibe kell alászállnunk. Ezzel érintettük azt a nagy titkot, azt a nagy igazságot, amely választ ad a kérdésre: Mi az a hatalmas univerzumban, ami az emberi gondolat keletkezési titkának felel meg?

Elmondható, hogy az ember az egyetlen valóban gondolkodó lény a Földön. Abban a formában, ahogy az ember teszi, semmilyen más földi lény nem éli át a gondolatokat. S gondolatai által képes egy olyan világ megtapasztalására, ami a földön túli létezésbe vezeti el. Mi gyújtja fel bennünk a gondolatokat, mi játszódik le bennünk, amikor a legegyszerűbb vagy épp a legnagyszerűbb gondolat villan fel bennünk? - Két erő működik együtt bennünk akkor, mikor gondolatok áramlanak át lelkünkön: az asztráltest és az én. Az én fizikai kifejeződése a vér, az asztráltest kifejeződése pedig az idegrendszer, az idegrendszerben levő élet. Sohasem villanna fel bennünk gondolat, ha nem működne együtt az én és az asztráltest. Ez az, ami kifejeződik a vér és az idegrendszer együttműködésében.

A jövő tudománya különösnek fogja tartani, hogy a mai tudomány kizárólag az idegrendszernek tulajdonítja a gondolat keletkezését. Hiszen nemcsak az idegektől származik a gondolat. A vér és az idegrendszer összjátéka,– és csakis ez -, adja azt a folyamatot, amelyben a gondolat keletkezését kell keresnünk. Ha vérünk, tehát belső tüzünk, és idegrendszerünk, tehát belső levegőnk, együttműködik,

akkor átcikázik lelkünkön a gondolat. És a lélek mélyén keletkező gondolatnak a kozmoszban a mennydörgés felel meg. Amikor a légtömegekben villámlás keletkezik, amikor a tűz és a levegő összjátéka mennydörgést idéz elő, akkor ez a makrokozmoszban lejátszódó esemény megfelel annak a folyamatnak, ahogyan a vér tüze és az idegrendszer játéka belső mennydörgésben tör ki. Csakhogy ez a mennydörgés a külvilág számára észrevétlenül, szelíden és nyugalmasan morajlik fel a gondolatban. Ami a nagyvilágban a felhőkben cikázó villám, az bennünk vérünk melege. S ami az univerzum számára az egyes elemeket magába foglaló levegő, az megfelel az idegrendszerünket átható életnek. És mint ahogy a villám az elemek interakciója folytán mennydörgést okoz, úgy hozza létre a vér és az idegek játéka a lelkünkön átcikázó gondolatot. Kitekintünk a körülöttünk lévő világba, látjuk a levegő-formációkban cikázó villámlást és halljuk a felmorajló mennydörgést, majd lelkünkbe nézünk és érezzük a vérünkben lüktető belső meleget, az idegrendszerünket átható életet – és azután tudatossá válunk a rajtunk átcikázó gondolatra, és azt mondjuk: a kettő egy.

Ez valóban így van. Amikor mennydörög, akkor ez nemcsak fizikai-materiális jelenség – csak a materialista mitológia tartja annak -, mert aki a materialista létet szellemi lényekkel áthatottnak látja, annak a számára igazságot, a valóságot jelenti, ha feltekintve az égre látja a villámlást, hallja a mennydörgést, és így szól magához: Az istenség épp gondolkodik a tűzben, így nyilatkoztatva meg magát nekünk. - A világmindenséget átható, láthatatlan isten ő, akinek a villámlás a melege, a levegő az idegélete, és a mennydörgés a gondolata. Ő az, aki Mózeshez szólt az égő csipkebokorban és a Sínai-hegyi villámtűzben. – Ami a makrokozmoszban tűz és levegő, az a mikrokozmoszban, az emberben, vér és ideg. És ami a makrokozmoszban villámlás és mennydörgés, az az emberben a feltörő gondolat. És az Isten, akit Mózes látott és hallott az égő csipkebokorban, aki a Sínai villámtüzében szólt hozzá, az mint Krisztus élt a Názáreti Jézus vérében. 

A Názáreti Jézus testében manifesztálódott az emberi formába leszálló Krisztus. 

És ott emberként gondolkodott, egy emberi testben. Így vált Krisztus az emberiség fejlődésének hatalmas mintaképévé.

Ily módon találkozik az emberi fejlődés két pólusa: a makrokozmikus isten, aki a Sínai-hegyen a villámlásban és mennydörgésben nyilatkoztatja meg magát, és ugyanaz az isten mikrokozmikus formában, amikor megtestesül a palesztinai emberben.

Az emberiség magasztos misztériumai, fejlődésének örök törvényei a legmélyebb bölcsességből származnak. Ezek nem kitalált legendák, hanem mély igazságok. De olyan mély igazságok, hogy a szellemtudomány minden eszközét segítségül kell hívnunk ahhoz, hogy az őket elrejtő titkok lelepleződjenek.

Nézzük most meg, hogy milyen impulzust ajándékozott az emberiségnek a legnagyobb ideál, az a lény, aki alászállt, hogy egy emberi testben kösse össze magát az elemek mikrokozmikus képmásával? Milyen impulzust kapott az emberiség a Krisztus Lénytől?

Tekintsünk még egyszer vissza a régi népek tudására. Az Atlantisz utáni kor legrégebbi időszakától kezdve az emberek jól ismerték az evolúció menetét. Mindenütt, minden misztériumiskolában kinyilatkoztatták azt, amit ma újra hírül ad a szellemtudomány, hogy az ember 4 részből áll: fizikai testből, étertestből, asztráltestből, és énből; s hogy az ember a lét magasabb fokára emelkedhetik, ha énje önálló tevékenységével asztráltestét szelleménné (manasszá), étertestét életszellemmé (buddhivá), és fizikai testét atmává, vagyis szellememberré transzformálja. Földi életünk során a fizikai testnek lépésről lépésre minden ízében szellemivé kell válnia, olyannyira, hogy ami az embert valójában emberré teszi - a beléárasztott isteni lehelet - maga is szellemivé váljon. Ez azért van, mert a fizikai test átszellemiesítése a lélegzet átszellemiesítésével kezdődik, ezért az átváltoztatott, átszellemiesített fizikai testet atmának vagy atmannak nevezik. (Atem (lélegzet)=Atman)

Az Ótestamentumból tudjuk, hogy az embernek a földi lét kezdetén odaadatott az ’Élet Lehellete’, s azt minden ősrégi bölcsesség olyasvalaminek tekintette, amit az embernek fokozatosan át kell szellemiesítenie. Az összes régi világnézet abban látta minden törekvése végső célját, az ideálját, hogy olyan mértékben tegye istenivé a lélegzetet, hogy az embert átjárhassa a szellem igaz lehellete.

De nem csupán a lélegzetnek kell szellemivé válnia az emberben. Ahhoz, hogy az ember egész fizikai teste szellemi legyen, a légzés által folytonosan megújuló vérnek, az én kifejeződésének, is át kell szellemiesednie. A vért meg kell, hogy ragadja egy a szellemibe tartó erő. A kereszténység a régi misztériumokhoz hozzáadta a vér, az emberbe zárt tűz misztériumát. A régi misztériumok szerint a földi viszonyok közt élő ember a szellemi magasságokból szállt alá a földi testiségbe. Ám, bezárván magát a fizikai létezésbe, elvesztette szellemi természetét. De vissza kell térnie oda, ahonnan jött, el kell dobnia fizikai burkait, fel kell emelkednie a szellemi létbe.

Amíg az emberi ént – amelynek a vér a fizikai kifejeződése - nem ragadta meg egy földön megjelenő szellemi impulzus, addig a vallások nem taníthattak az emberi én önmagát megváltó erejéről. Addig arról adhattak hírt, hogy léteznek olyan fenséges szellemi lények - ők az avatárok - akik időről-időre, amikor az emberiség segítségre szorul, leszállnak a földre, hogy emberi testekbe inkarnálódjanak. Olyan lények ők, akiknek saját fejlődésük szempontjából nincs már szükségük a földi testbe való leszállásra, mert emberfokukat egy régebbi világkorszakban elérték. De mégis eljönnek, mert segíteni akarnak az emberiségen.

Így száll le a földi létbe időről-időre, amikor az emberiség segítségre szorul, Vishnu, a nagy isten, aki mindenben benne él, aki esszenciája, extraktuma minden életnek. Vishnu egyik megtestesülése –nevezetesen Krishna – önmagáról szólván félreérthetetlen ábrázolását adja annak, hogy milyen is egy avatár . A Bhagavad Gítában lelünk azon szavakra, amelyekkel Krishna, akiben mint avatár, Vishnu él, önmagát jellemzi: 

„Én vagyok a teremtés szelleme, kezdete, közepe és vége,

én vagyok a csillagok között a nap, az elemek között én vagyok a tűz,

a tengerek között a kozmikus óceán, a kígyók között

az örök kígyó. Én vagyok a világok alapja.”

Nem lehet ennél szebben vagy magasztosabban jellemezni a mindent átható istenséget. Ezt az istent látta Mózes a tűz elemében, azt az istenséget, aki nemcsak a világot átható makrokozmikus isten, hanem aki benne él az ember benső világában is. Ezért Krishna minden ember-ábrázatú lény nagy eszményképe, olyan eszmény, amely az ember legbensőbb esszenciájából kifejlesztve válik elérhetővé. Ha majd valóság lesz az, amire az ókor bölcsessége törekedett, hogy ti. az ember lélegzete átszellemiesedik a Golgotai Misztériumtól kapott impulzus felvételével, akkor a megváltás princípiumát szereztük meg, éspedig azzal, ami bennünk él. Az összes avatárok felülről származó erővel váltották meg az emberiséget, azáltal, ami rajtuk keresztül sugárzott a szellemi magasságokból a földre. Az avatár Krisztus azonban azzal, ami magukból az emberiség erőkből vétetett. Ezzel pedig azt mutatta meg, hogy a megváltás erőit, a szellem anyag felett aratott győzelméhez szükséges erőket, saját magunkban találhatjuk meg.

Ezért még az olyan megvilágosodott ember, mint Kashiapa sem juthatott el a teljes megváltáshoz, annak ellenére, hogy lélegzetének spiritualizálásával testét fel-nem-oszlóvá tette. A fel-nem-oszló testnek várnia kell a titokzatos barlangban arra, hogy érte jöjjön a Maitreya Buddha. És csak amikor az én a fizikai testet már olyan mértékben átszellemiesítette, hogy a Krisztus-impulzus beáramolhat a testbe, akkortól lesz igaz, hogy a megváltáshoz már nincs szükség a csodálatos kozmikus tűzre, hanem csakis az ember belső világában, a vérében lobogó tűz által éri azt el. Eképpen világíthatjuk

meg a Golgotai Misztériumból kisugárzó fénnyel a Kashiapáról szóló csodálatos és mély értelmű legendát.

Eleinte sötét és rejtélyes számunkra a világ. Olyan ez a sötét világ, mint egy sötét szoba, tele gyönyörű tárgyakkal, melyeket kezdetben nem láthatunk. Ha azonban lámpát gyújtunk, a tárgyak szépsége és nagyszerűsége feltárul. Így van ez a bölcsességre törekvő emberrel is. Először még sötétben tapogatózik. Kitekint a világba, a múltat és a jövőt vizsgálván, és a sötétségbe bámul. De amikor a Golgotáról áradó fény mindent megvilágít, a legtávolabbi múlt és a legláthatatlanabb jövő is fénybe borul, átvilágítódik. Mert minden anyag a szellemtől származik, és az anyagból támad fel a szellem. Egy olyan - a kozmikus történésekhez kapcsolódó- ünneppel, mint a Húsvét, ezt a bizonyosságot fejezzük ki. S ha az ember tisztában van azzal, hogy mi az, amit a szellemtudomány segítségével elérhet, - azt, hogy a lélek felismervén a létezés rejtélyeit, megtalálhatja az utat a kozmosz olyan titkainak feltárásához, amelyek olyan sokatmondóan fejeződnek ki a húsvéthoz kötődő jelképrendszerben -, akkor megérez valamit abból, hogy mit jelent ezután nem csak a személyes lét szűk keretei között élni, hanem együtt élni a csillagok fényével, a nap ragyogásával, az univerzum valóságával. Úgy érzi majd, hogy beletágul a világmindenségbe és egyre inkább betöltekezik a szellemmel. Az emberi életből feltámadni az univerzális életre: ez visszhangzik szívünkben a húsvéti, szellemi harangzúgás következtében. És ha meghalljuk a húsvéti szellemi harangok hangját, akkor a szellemi világra vonatkozó minden kételyünk eloszlik és feléled bennünk a bizonyosság, hogy semmiféle földi halál nem árthat nekünk.

Hiszen aki megérti a szellemi húsvéti harangok szavát, azt a szellemi élet újra magához ragadta.

- Rudolf Steiner -

- - - - - -

Húsvéti Harangok Tiszafüred - videó

forrás:Ladányi Zsolt

Szabó Judit: A húsvét szellemi tartalma

Beszélgetésünk elején elmondom, hogy spirituális szempontból miért volt szükség a megváltásra, majd kitérek az áldozat - mint vallási fogalom - jelentésére és céljára. Elmondom a bűn és az áldozat definícióját és megbeszéljük a véráldozat szellemi jelentését is. Később szó esik a szellemi adósság létrejöttéről és megfizetéséről, majd pedig arról, hogy a megváltásnak milyen előfeltételei voltak az emberiség fejlődésében. Kitérünk a böjt valódi feladatára és a szellemi áldozat jelentésére.

- Szabó Judit spirituális tanító, médium és író -

- - - - - - -

A húsvét szellemi tartalma:

Szabó Judittal beszélget Hullan Zsuzsa - videó

forrás: Szabó Judit

Egy tudós öt furcsa nyomot fed fel, amelyek állítása szerint bizonyítják, hogy létezik túlvilági élet

Míg egyesek úgy vélik, hogy ha meghalunk, akkor vége, mások meg vannak győződve arról, hogy a földi életünk után vár ránk egy túlvilági élet. A Pew Research Center adatai szerint 2021-ben az amerikai felnőttek közel háromnegyede mondta azt, hogy hisz a mennyországban.

Ezt a hitet főként a keresztény válaszadók vallották, de kiderült, hogy az agnosztikusok 26 százaléka is hisz a mennyországban. Bár nem mindenki mondta azt, hogy hisz a mennyország létezésében, azok egy része, akik azt mondták, hogy nem hisznek a mennyben vagy a pokolban, bevallották, hogy fontolóra veszik az elképzelést, hogy létezik valamilyen túlvilági élet.

Az egyik, aki szerint létezik túlvilági élet, Dr. Hugh Ross kanadai asztrofizikus és keresztény szerző.

Dr. Hugh Ross kanadai asztrofizikus

Dr. Ross a Torontói Egyetemen csillagászatból doktorált, valamint fizikából is diplomát szerzett.

Szakértelmét szem előtt tartva Dr. Ross öt „bizonyítékot osztott meg egy transzcendens, túlvilági birodalom létezésére”.

Az univerzum határai

Mint bizonyára mindenki tudja, az univerzum átkozottul hatalmas – de hogy pontosan mennyire hatalmas, az ismeretlen.

Ezt szem előtt tartva Dr. Ross azt sugallja, hogy mivel nem tudjuk megfigyelni az egész világegyetemet, lehet, hogy van valami, ami túl van azon, amit jelenleg látunk.

„Tekintettel arra, hogy a világegyetemben létezik tömeg, és hogy az általános relativitáselmélet megbízhatóan leírja a tömeges testek mozgását a világegyetemben, ezek a tételek egy téren és időn túli ok-okozati tényező (más néven Teremtő/Isten) szükségességét támasztják alá” – mondta Dr. Ross a MailOnline-nak.

„[A Teremtő] felelős a tér és az idő, valamint a kozmoszt alkotó összes anyag és energia létrehozásáért.”

A Biblia

Sokan megkérdőjelezhetik, hogy mennyire megbízható a Biblia, de Dr. Ross ragaszkodik ahhoz, hogy „bizonyítottan megbízható”.

„Bár a Biblia kétségtelenül ki van téve (és gyakran ki is volt) félreértelmezéseknek, az ésszerűen védhető értelmezések mégis azt mutatják, hogy amit a Biblia a történelemről, a tudományról és a földrajzról feljegyez, az helyesnek bizonyul” – mondta.

Dr. Ross azt állította, hogy a Bibliában olyan tudományos jelenségekre utalnak, amelyeket később a jövő emberei fedeznek fel, például az ősrobbanásra.

A Bibliában egy transzcendens kozmikus kezdetről és egy általános, folyamatos táguláson áteső világegyetemről beszél (az ősrobbanás két alapja).

Pontosabban az Ézsaiás 42:5-ben erről szól: „Ezt mondja az Úr, aki az eget teremtette és kiterítette”.

UFO-k

Az emberek feljegyzett tapasztalatai, miszerint látszólagos UFO-kat látnak az égen, egy másik jel lehet a túlvilági életre.

Az évek során észlelt azonosítatlan tárgyak közül néhányat „a fizika törvényei nem engedtek át” – mondja Dr. Ross.

Hogy ez milyen bizonyíték a túlvilági életre, azt a tudós elmondta: „A nem-fizikai valóság létezése bizonyítékként áll a világegyetem dimenzióin túli birodalom létezésére”.

Halálközeli élmények

Sokan, akik közel álltak a halálhoz, megszólaltak azok után, amit az életük végéhez közeledve tapasztaltak, köztük Jose Hernandez is.

Hernandez elmondta, hogy „igazi ateista” volt, de a halálközeli élménye során, amit ő mennyországnak nevezett, újra találkozott néhai édesapjával.

„Amikor a túlvilágon találkoztam apámmal, rájöttem, hogy néha lehet, hogy itt nem tudunk valamit elmondani, [de] valahol máshol igen” – mondta utána.

Hernandez azt is állította, hogy testén kívülről nézte végig, ahogy az orvosok megpróbálják megmenteni az életét.

Az ilyen halálközeli élmények (NDE) Dr. Ross szerint összhangban vannak azzal a keresztény hittel, hogy a lélek a halál során elhagyja a testet.

„Néhány NDE-állítás az agy oxigénhiánnyal magyarázható” – mondta Dr. Ross a Mail Online-nak.

„Sok más azonban továbbra is szilárdan megalapozott, ahogy azt Michael Sabom kardiológus – egy korábbi NDE-szkeptikus – könyvében dokumentálta”.

Az ima hatékonysága

Dr. Ross azt állította, hogy az imádkozás elég ahhoz, hogy bebizonyítsuk, hogy létezik egy „transzcendens birodalom”.

Megmagyarázva, hogy miért, azt mondta: „Azok az emberek, akikért a keresztény Istenben hívők imádkoznak, mérhetően gyorsabb és teljesebb gyógyulást tapasztalnak műtétekből vagy orvosilag igazolt betegségekből, mint azok, akikért nem imádkoznak”.

Ez azt jelentené, hogy van Isten, tehát van túlvilág.

forrás: napjainkportal.hu

- - - - - - -

Isten nagyobb, mint gondoljuk

Dr. Hugh Ross asztrofizikus előadása - videó

Az univerzum elképesztő tulajdonságai intelligens és gondoskodó Teremtőről tanúskodnak. Az előadó nemzetközi hírű tudós és keresztény apologéta, a Reasons to Believe Intézet alapítója.

A Krisztus-tudat a kulcs

Amint megérted, hogy ez az egész a Krisztus-tudatról, és nem az intézményesített vallások dogmáiról szól, mindent megértesz, hogy miért történik.

A Teremtés kizárólag a kivetült lelkek, vagyis a Teremtő tudat megnyilvánulásainak szeretetteli felelősségén és szándékán keresztül létezik, és ennek semmi köze az intézményesített valláshoz.

Az intézményesített vallást azért tervezték, hogy elrejtse előled az igazságot és a Krisztus-tudatot, amely benned él.

A belső gondolataid és érzelmeid közvetlen hatással vannak a téged körülvevő fizikai világra.

Rendkívül fontos, hogy az emberek megértsék, hogy az érzéseik és ezek hatása a világra nem valami olyan dolog, amit ki-be tudnak kapcsolgatni.

Ez egy folyamatos dolog, ami egyfolytában működik.

Az életed minden tudatos pillanatában kommunikálsz a körülötted lévő energiamezővel és minden pillanatban ténylegesen alakítod a fizikai valóságot a gondolataiddal, az érzelmeiddel és a rajtuk keresztül felszabadított energiával.

Sok ember meglehetősen kényelmetlennek találja ezt az információt, mert a tudás, hogy a belső gondolataid és érzelmeid hatással vannak a körülötted lévő külső fizikai világra, nagy felelősséggel jár.

Hogy fogod elfogadni ezt a felelősséget?

Milyen életet fogsz most élni azzal a tudattal, hogy azok az energiák, amiket visszaküldesz a mátrixba, amiből mások is merítenek, és a döntéseid által létrehozott energiák formálják a körülötted lévő világot?

 Jézus egy Krisztus-tudattal rendelkező lény kivetülése volt.

Te egy Krisztus-tudattal rendelkező lény kivetülése vagy, egy gondolat Isten elméjében,

Alfa és Omega megtestesítője.

A különbség az, hogy Jézus tudta mindezt, míg a legtöbb ember még nem jött rá.

Mindenki, aki ebben a háromdimenziós valóságban él, egy illúzióban éli az életét.

Amit az ember a hétköznapi földi élet hétköznapi dolgainak tekint, azoknak nincs megfelelőjük/nem léteznek a tudat magasabb síkjain.

Minden ma a Földön élő ember egy harmadik dimenzióbeli anyagi világ illúziójában élő Krisztus-lény.

A Földön mindenkinek 5 alsóbb külső érzéke és 105 felsőbb vagy belső érzéke van, amihez rendszerint nem tud hozzáférni.

Emiatt a valóság csak nagyon kis részét vagy képes érzékelni, és az út ezen magasabb érzékek felfedezéséhez a világot vezérlő egyetlen törvény megértésén keresztül vezet.

Csak egyetlen törvény van, és az a Teremtés és a Teremtő iránti korlátlan és feltétel nélküli szeretet és szolgálat.

A gonosz az ellenkezőjét teszi a gyakorlatban, mint amit neked elvből tenned kéne.

Az oka egyszerű: diszharmónia az eredménye.

Amit mi gonosznak gondolunk, az nem más, mint az egyetlen törvénnyel ellentétes cselekvés által létrehozott diszharmónia.

A gonoszság egy választás, és a vallásos meggyőződésűek által várt, úgynevezett Végítélet csatája valójában már elkezdődött.

Energiák csatája ez, amit egy magasabb síkon vívnak. Csata folyik minden szinten, lelki, fizikai és elektromágneses téren is.

A fegyverek, amikkel a háborút vívják, mindenhol megtalálhatóak körülötted. A méreganyagok az élelmiszerekben, elektromágneses sugárzás és televízió.

Ez a tudat csatája.

Sötét, rejtett módon vívják ebben a pillanatban is.

E háború egyik végkimenetele, hogy az emberiség feléleszti a DNS-ét, ráébred valódi lehetőségeire és olyanná változtatja a világot, ami felismeri összekötött mivoltunkat mindenkivel és mindennel valamint a Teremtővel, vagy elbukik és emberségének utolsó nyomait is elveszti.

Jelenleg a szakadék szélén táncolunk, e két realitás között ingadozunk.

Az egyik oldalon megváltás, másikon a feledésbe merülés vár ránk, és a választás a mi kezünkben van.

Nézz körül, ez a harc már sok-sok éve folyik, csak szándékosan eltérítették az emberek figyelmét, és nagyrészt észre sem veszik.

Csak annyi kell, hogy kiszabadítsd magad a figyelemelterelés alól, és máris nyilvánvalóvá és világossá válik a helyzet.

Nem az utolsó napokban és nem is az utolsó órákban, hanem az utolsó percekben vagyunk, és hogy mi lesz a végkimenetel, ahhoz a döntés, ami a kulcs a győzelemhez, benned rejlik.

Én csak annyit kérek, hogy nézz magadba, mert ha elég mélyre nézel, akkor meglátod, hogy amit mondtam, igaz.

Fedezd fel a belső erődet és élj a valódi lehetőségeiddel, mert az igazság szabaddá tesz.

Barátom, hagyj fel a rendszer szolgálatával!

Itt az ébredés ideje.

- Maxwell Igan: Az ébredés -

forrás:Zsu Szabó

Maxwell Igan

Az Ébredés - The Awakening - videó

Maxwell Igan: "The Awakening" című filmje magyarul feliratozva:

https://videa.hu/videok/emberek-vlogok/az-ebredes-the-awakening-emberek-vlogok-ngUheDtSWJ18c09r

John William Waterhouse (1849–1917): Shalott hölgye

John William Waterhouse: Shalott hölgye 1888.Olaj, vászon

E három Shalott hölgye festmény, amelyet a művész Alfred Lord Tennyson verse alapján készített,

aki egy átok miatt kénytelen a Shalott szigetén lévő toronyban maradni, mely egy folyón található, ami Camelot felé folyik.

Tennyson, Alfred Lord: Lady Shalott balladája

Folyóparton, dús árteren,

Ameddig csak ellát a szem,

Mezők; hol árpa, s rozs terem,

Rajtuk kis út, s kies helyen:

A soktornyú Camelot.

S a népek látják útjukon;

Sok tavirózsa, liliom,

Egy szigetet, hogy körbefon,

Mit úgy hívnak: Shalott.

Fehér fűzek a szigeten,

Nyárfák reszketnek szelíden,

S dombján – honnan látni heveny-

Hullámún folyóját; igen

Siet, várja Camelot –

Négy szürke fal határolta

Tornyok; s egyik kilátója

Kis lak, partra néz, s lakója

Egy hölgy: Lady Shalott.

Fűzek fátylán túl látni ott,

Ár ellen lóval vontatott

Nehéz dereglyét, s csónakot;

Épp selyemvitorlára bont,

S siklik, célja Camelot.

De látni őt magát? Kezét,

Hogy integet, vagy szerteszét

Néz tornyából – hisz köztük élt

A hölgy; Lady Shalott.

John William Waterhouse: Shalott hölgye 1915.

Csak a napszámos, ki korán

Árpát arat – hallja talán

Folyóparton, kanyar után

A dalt, mely visszhangzik falán –

Ott tornyosul Camelot -

S ha még holdfénynél is fárad,

Kévét tornyoz, sosem lázad:

„Ez ő! – szól, s örvend dalának –

Hölgyünk, Lady Shalott!”

Nem látták – munkába merül,

Szőttest sző rendületlenül,

Beszélik, sorsán átok ül,

S lesújt, ha egyszer úgy kerül:

Kinéz – s látvány: Camelot.

Nem tudta, mert nem tudhatta,

Mi végre ez átok rajta?

Csak szőtt, mivel dolgos fajta

E hölgy, Lady Shalott.

Falára függesztett tükröt

Nézett, s minden abban fürdött,

Árny-bábokat, ember-trükköt,

Országutat, épp ott öltött

Kanyart, s rögtön Camelot;

Folyóján rándító limány,

Parasztok, bugris mindahány,

S pár rőt kötényű árus lány;

S mögöttük már Shalott.

Juhászlegény a nap során,

Apát poroszkál hátasán,

Leánycsapat, cserfes, vidám,

S apród, karmazsin vért-vasán

Tükröződik Camelot.

S olykor, tükör kékjén által,

Lovag pár jön – ajkán víg dal –

Egy sem ékes szalagjával;

S névvel: Lady Shalott.

S mi bűt a kristály tükrözött,

Szövétnekébe költözött;

Hol gyászmenet, nap, s éj között,

Fáklyás, toll-díszbe öltözött;

S gyász-zenét hall Camelot;

Avagy fennjáró hold alatt,

Jő éji nászra két alak.

„Úgy unom már az árnyakat!”

Szólott Lady Shalott.

S hol kéve gyűlt – egy szép napon,

Nyíllövés-túlnyi távolon,

Lomb közt, hol fény matat vakon,

Vért csillan, ím, egy lovason.

A hős, Sir Lancelot.

Lovag, keresztes nagy vitéz,

Borulni térdre egyre kész;

Lakjék a hölgy még oly penész

Helyen is, mint Shalott.

Mint csillagöv függ az égen,

Kantárja bő, csüng ledéren,

Igazgyöngy rajt’, csengő, érem,

Páncélja peng; talpig vértben

Üget, célja Camelot.

Vállszíja címeres bőr viselet,

Övén ezüst kürt díszeleg,

Cseng-bongva léptetett; ilyet

Nem látott még Shalott.

Ég kékje mély, felhő se szállt,

Nyergét rubint-sor szőtte át;

Sok vércseppként izzó szilánk,

Sisakja-tolla egybe-láng.

Léptet, s közel Camelot.

Akár, ha bíbor éj vörös

Tüzét, ha szítja üstökös,

Szakállas-csóvás – míg közös

Álmában él Shalott.

Vöröslő fény szemöldökén,

Fényes patájú csatamén

Alatta; fürtje hosszú, szén-

Szín; leng lobogva, léptetvén;

S előtte, ím: Camelot.

Trillája zengő, s messze fent,

Kristálytükörben, átellent,

Akár a végzet, megjelent

A hős Sir Lancelot.

John William Waterhouse: Shalott hölgye 1894.

Eldobva szőttes, hagyva szék,

Ablakhoz hármat szökkenék,

Vízpartra vetni szép szemét,

Tollas sisakot látni lép,

S bámul: alant Camelot.

S szövése foszlott perc alatt,

A kristálytükör meghasadt,

„Átkom lesújt!” – így felrivallt

A hölgy, Lady Shalott.

Kelet felől vihar támadt,

Feszültek fák, bújt az állat,

Folyó rítt, s bömbölt imákat;

Rájuk szakadt égi bánat;

Ázott tornyos Camelot.

Honát hagyván lelt egy sajkát,

Mit fűzfák közt öböl dajkált,

Reá gyorsan nevet pingált,

Azt, hogy „Lady Shalott”.

Homályos árnyak, partfalak,

Folyóba néz a hős lovag,

Transzállapotba tért alak,

Balsorsát látja álmatag;

Egy asszony, s nem Camelot.

S jő ádáz nap rút estele,

Lánc oldva, ár lódul vele,

Ledőlve sajka mélyibe

A hölgy, Lady Shalott.

Nyugodtan fekszik ott, fehér

Kendője bő, cibálja szél,

Mint vég-palást, hull rá levél,

Kit már csak éji nesz kísér;

Végső útja: Camelot.

S hogy csónak orra széliránt,

Dombok között, s mezőkön át,

Hallhatta mind: hattyúdalát

Zengte Lady Shalott.

S hogy száll a jámbor, meghatott

Sirám, s hirdet alázatot;

A vére lassan megfagyott,

S szemét egy árny lezárta ott,

Leért, ahol Camelot.

S elébb, mint nyüzsgő ár heve,

Házak közé ért volna le;

Kifúlt a dal, s meghalt vele

A hölgy: Lady Shalott.

Virágtól díszlő kertfalak,

Erkélyek, s tornyos tér alatt,

Elérte ott a házakat

E némán sikló rém-alak;

Ünnepelt épp Camelot.

S mind-mind a mólóhoz gyűlnek,

Lovag, polgár, urak, hölgyek,

S egyként egy nevet betűznek,

Azt, hogy „Lady Shalott”.

„Ki volna ő? S miért van itt?” –

Egy fényes házból kérdezik,

S pazar vidámság megszegik;

Keresztet vetvén mindegyik

Lovag; s búsul Camelot.

„Mi bájos! – vélte Lancelot –

Ez arcnak mennyi kecs jutott,

Nyilván Isten kegyeltje volt

E hölgy: Lady Shalott”.

- forrás: Rossner Roberto - magyarulbabelben.net -

Tennyson, Alfred Lord

- - - - - - 

The Lady of Shalott - Loreena McKennitt - videó

forrás:AnotherSoulUponThisRealm