Robert A. Monroe: Testen kívüli élmények

Robert Allan Monroe (1915-1995) az Indiana állambeli Wabashban született rádióműsorvezető volt, aki a megváltozott tudattal kapcsolatos kutatásairól és a Monroe Intézet megalapításáról vált ismertté. 

1971-es Utazások a testen kívül című könyvének tulajdonítják a „testen kívüli élmény” kifejezés népszerűsítését.

Robert Allan Monroe (1915 –1995)

1957-ben Robert Monroe, a rádióműsorvezető, bizarr események sorozatát élte át. Erős rezgést érzett mélyen a mellkasában. Hirtelen az érzés annyira intenzívvé vált, hogy kénytelen volt lefeküdni. Miután hátradőlt, a jellemzően racionális üzletember azon kapta magát, hogy a testén kívül lebeg. Azonnal pánikba esett, azt gondolva, hogy meghalt, de a bénító félelem hirtelen visszatért eredeti fizikai formájába. Hasonló epizódok következtek hamarosan, amelyek során súlytalanul lebegett a szobában.

Az aggódó Monroe számos orvost és pszichológust látogatott meg, de mindegyikük tökéletesen egészségesnek találta. A pozitív diagnózisok megkönnyebbülése után a telekommunikációs vezető úgy döntött, hogy csiszolja újonnan megszerzett készségeit. Nem sokkal később otthagyta kényelmes vállalati karrierjét, és életét a tudat kutatásának szentelte.

A következő három évtizedben Robert elmélyülten tanulmányozta a testen kívüli élményeket.

Részlet a könyvből:

Ez a könyv, amelyet a kezünkben tartunk, hallatlan ritkaság. Közvetlen beszámoló egy olyan ember sok száz, testen kívüli élményéről, aki véleményem szerint jó riporter. Évek óta nem született ehhez fogható írás.

Robert A. Monroe sikeres üzletember, akit körülbelül tíz évvel ezelőtt teljesen váratlanul megrohantak a testen kívüli élmények. Ő, tudományos érdeklődésű családból származván és az átlagosnál magasabb szintű műveltséggel bírván, belátta, mennyire rendhagyóak tapasztalatai és kezdettől fogva módszeresen lejegyezte őket. Én nem is akarok erről többet beszélni; beszámolói annyira lenyűgözöek és világosak, hogy feleslegessé tesznek minden további föl vezetést. Inkább riporteri erényeire hívnám föl a figyelmet, mert ezek alapján van okom megbízni abban, amit mond.

Ha szőrmentén kérdezgetünk olyan embereket, akiknek ilyen fölkavaró, többnyire vallási színezetű élményben volt részük, nem azt fogjuk megtudni, hogy mi történik, hanem hogy szerintük ez mit jelent. Mondjuk, van valaki, aki az éjszaka közepén egyszer csak ott találja magát a levegőben, amint a tulajdon teste fölött lebeg és míg ezen álmélkodik, vibráló kék fénykörben elmosódó árnyalakot pillant meg a szoba végében. Ezután eszméletét veszti és fölébredve ismét a tulajdon testében találja magát. Egy jó újságíró így örökítené meg a jelenetet. Sok ember azonban tökéletes jóhiszeműséggel azt fogja mondani- „Tegnap éjszaka halhatatlan lelkem Isten segedelmével kiragadtatott testem börtönéből és angyal jelent meg, amely Isten kegyet, a tökéletes teljességet jelképezte."

Robert Monroe egyedülálló a kevesek között, akik megírták testen kívüli élményeiket, mert tudatában van annak, hogy az elme értelmezni akarja, a megszokott sémába akarja sajtolni a tapasztalatokat. Ez teszi beszámolóját különösen értékessé, hogy elszántan igyekszik „úgy elmondani, ahogy volt"

Monroe azzal a ritka tulajdonsággal is dicsekedhet hogy ellentmondás nélkül aláveti élményeit mások kritikájának és önnön képességei vizsgálatában készségesen együttműködik a tudósokkal.

- Charles T. Tart -

Úgy négy hétre rá. amikor megint elkezdődött a rezgés, már kellő körültekintéssel viselkedtem és óvakodtam mozgatni a végtagjaimat. Késő éjszaka volt, elalvóban voltam, az ágyon feküdtem. Feleségem mellettem már aludt. Ekkor a koponyámban mintha fölfakadt volna valami és végighömpölygött volna rajtam. Minden ugyanolyannak tűnt, mint korábban. Míg fektémben azt próbáltam kiagyalni, hogyan lehetne másképpen próbát tenni, véletlenül eszembe villant hogy de jó is lenne vitorlázó gépre ülni és repülni egyet másnap délután (akkoriban az volt a hobbim). Egészen elandalodtam a vitorlázás kcllcmességein, nem is gondolva következményekre - igaz, meg sem fordult a fejemben, hogy ennek következményei lehetnek.

Egy idő után arra figyeltem föl, hogy valami nyomja a vállam. Lanyha érdeklődéssel hátra- és felnyújtottam a karomat hogy mi lehet az.. Kezem sima falba ütközött. Végigcsúsztattam rajta a tenyeremet: sima volt és folyamatos.

Minden érzékszervemet élesre állítva próbáltam meg látni valamit a félhomályban. Ez fal volt, én alatta feküdtem és a vállam hozzáért ehhez a falhoz. Rögtön az jutott eszembe, hogy elaludtam és kiestem az ágyból. 

(Ugyan sohasem volt szokásom kiesni, de annyi fura dolog közt miért épp ez ne történhetett volna meg velem?)

Aztán megnéztem még egyszer. Valami nem stimmelt. Ezen a falon nem volt ablak, nem álltak mellette bútorok, nem nyílt rajta ajtó. Nem a hálószobám fala volt. És mégis ismerősnek tűnt valamiért. Aztán hirtelen ráismertem. Nem fal volt hanem a mennyezet. Ott lebegtem alatta és puhán nekiütődtem minden moccanással. Elhűlve fordultam meg a levegőben és lenéztem. A félhomályban ott volt alattam az ágy. Az ágyban két alak feküdt. Jobboldalt a feleségem, mellette valaki más, és láthatólag aludtak mindketten.

De különös álom, gondoltam. Aztán kíváncsi lettem. Ki fekszik álmomban a feleségem mellett? Alaposabban szemügyre vettem és mély megrendülésemre azt kellett megállapítanom, hogy én vagyok az!

Szinte azonnal kapcsoltam. Itt vagyok én, ott van a testem, haldoklóm, ez a halál és én nem állok készen a halálra. A rezgés megölt valahogy. Mint a műugró, kétségbeesetten alávetettem magam a testemre és elmerültem benne. Aztán megéreztem az ágyat és a takarót, és mikor kinyitottam a szemem, ágyamból nézhettem körül a szobában.

Mi történt? Csakugyan a halál küszöbén álltam? Szívem, noha nem rendellenes gyorsasággal, de azért sebesen lüktetett, Megmozgattam a végtagjaimat Látszólag semmi bajuk. A rezgés elhalt. Felkeltem, körüljártam a szobát, kinéztem az ablakon, elszívtam egy cigarettát.

Csak hosszú idő után sikerült összegyűjtenem annyi bátorságot, hogy visszamerészkedjek az ágyhoz, lefeküdjek és megpróbáljak elaludni.

A következő héten megint elmentem Dr.Gordonhoz egy újabb kivizsgálásra. Látogatásom okát nem árultam el, de láthatta, hogy fel vagyok dúlva. Alaposan megvizsgált, átvilágított, végigkopogtatott, végigfuttatta a vérkép- és vizeletvizsgálati teszteket, EKG-t csinált, nem hagyott ki semmit Aggályos gonddal nézett utána minden tünetnek, amelyek agysérülésre utalhattak volna és kifaggatott különböző testrészeim motorikus funkcióiról. Elintézte, hogy készítsenek rólam

elektro-enkefalogramot, amelyen nyilván nem látszott semmi rendellenesség. Ő legalábbis sohasem említette, márpedig abban bizonyos vagyok, hogy figyelmeztetett volna.

Dr, Gordon nyugtatót írt fel, utasított, hogy fogyjak le, dohányozzak kevesebbet, pihenjek többet, megmondta, hogy ha van is valami bajom, az nem szervi eredetű", azzal hazaküldött.

Megkerestem pszichológus barátomat, Dr. Bradshaw-t, aki sokkal kevésbé volt szolgálatkész és együttérző, mikor elmeséltem neki a történetet. Az volt a véleménye, hogy ha lehet, meg kellene ismételnem a kísérletet. Mondtam neki, hogy még nem állok készen a halálra.

- Á, nem hiszem én, hogy meg akarna halni - szögezte le nyugodtan Dr.Bradshaw. - Azok a jógi hapsik, meg a keleti vallásoknak a hívei, azok váltig azon erősködnek, hogy akkor csinálnak ilyet, amikor akarnak.

Milyet, érdeklődtem.

- Hát hogy otthagyják egy időre a testüket - felelte az orvos. - Azt állítják, hogy oda tudnak menni, ahova akarnak. Meg kellene próbálnia.

Azt mondtam, hogy ez nevetséges. Senki sem kószálhat el a testéből.

- Hát én nem lennék ebben ilyen biztos - felelte higgadtan Dr. Bradshaw. - Olvashatna valamit a hindukról. Tanult filozófiát a főiskolán?

Mondtam, hogy igen, de semmi ilyen testen kívüli utazgatásra nem emlékszem.

- Talán nem a megfelelő filozófia- professzora volt, nekem legalábbis az a véleményem. 

Dr. Bradshaw szivarra gyújtott majd rám nézett. 

- Na, ne legyen már olyan vaskalapos. Próbálja meg és járjon utána. 'Ha félszemű vagy, fordítsd arra a látó szemed, ha vak vagy, nyisd ki a füled', ahogy az én öreg filozófiatanárom szokta volt mondani.

Kérdeztem, hogy akkor mit csináljanak a süketek, de nem kaptam választ.

Dr. Bradshaw-nak persze minden oka megvolt, hogy legyintsen a dologra. Velem történt, nem vele. Nem is tudom, mihez kezdtem volna az Ő gyakorlatias esze és csodálatos humorérzéke nélkül. Örökké adósa maradok.

Hatszor támadtak fel újra és haltak el a rezgések, mire annyi bátorságot sikerült összeszednem hogy még egyszer belevágjak. Megtettem, és nem is volt olyan megrázó élmény. Amikor a legerőteljesebb volt a rezgés, arra gondoltam, hogy most felszállok - és felszálltam.

Simán fölemelkedtem az ágyról, amikor meg akartam állni, megálltam és ott lebegtem a levegőben. Egyáltalán nem volt rossz érzés, csak attól féltem, nehogy hirtelen leessek. Néhány másodperc után arra gondoltam, hogy most leereszkedem, és egy perc múlva megint az ágyban találtam magam, ép érzékeim teljes birtokában. Attól kezdve, hogy lefeküdtem, odáig, mikor a rezgés múltával fölkeltem, egyetlen pillanatra sem veszítettem el az eszméletemet. Ha nem volt igazi, hanem csak érzékcsalódás vagy álom. akkor nagy bajban vagyok. Nem tudtam volna megmondani, hol végződött az ébrenlét és hol kezdődött az álom.

Az elmegyógyintézetekben ezerszámra vannak emberek, akik pontosan ezért kerültek be.

- Robert A. Monroe: Testen kívüli élmények -

- - - - - -

Robert Monroe: Halál és tudatosság - videó

https://www.youtube.com/watch?v=eqjBnLE7zpI

forrás:Titkok Könyvtára

Hellebrand Henriett: Temetői élmény

Hellebrand Henriett: Örökké

/farost, pasztell 60 cm × 80 cm /

Kinn jártam a temetőben.. s ahogy befordultam a régi kis útra.. arra a röpke pillanatra, amíg elhelyeztem lelkem simításait az öreg kőlapra az ég is kisütött... 

Vadludak húztak el felettem.. emberek jöttek, kezükben virító krizantém fejek.. A temető őszi csendje megtelt élettel. 

Ahol a fény, ott a szín.. minden díszbe öltözött. Az aranyló levelek között utat tört a ragyogás.. 

Idős hajlott hátú emberek álltak meg,.. mintha minden egyszerre telt volna meg fénnyel, sóhajjal.. Egy apró katicabogár kapaszkodott fel a sárga levélre amit a szél sodort elébem. Ott rezdült az ősz szent szívdobbanása, az élők és a holtak közötti finom, fényből szőtt hídon át. 

A fák suttogása akkor ezt mondta:

„Ne sírjatok, hisz bennetek vagyunk, minden levélrezdülésben, minden fényfoltban ott dobban tovább a mi történetünk.” 

A nap éneke lágy volt, aranyló, mintha simogatná a lelket:

„Emlékezz, de ne fájdalommal. Mert az emlékezés nem a hiányról szól, hanem a szeretetről, amely soha nem múlik el.” 

Ekkor láttam meg Őt.. azt a magányos férfit… 

Középkorú volt, szépen öltözött, egyetlen vörös rózsát szorongatott... 

Éreztem belső könnyeit, ahogy egy sír mellé letérdelt.. Halott szerelmére várt talán, egyetlen utolsó ölelésre, egy mosolyra, jelre, bármire, .. hogy ami egyszer örök volt az nem múlhat el.. 

Igen, ott volt az a nő... éreztem, ahogy megváltozott a levegő… Nem testben, de minden másban jelen volt. Ott lebegett a férfi körül, mint egy finom, meleg illat a szélben… mint a rózsa szirma, ami nem hull le, csak átváltozik fénnyé. Amikor a férfi letérdelt, a nő lelke egy pillanatra megérintette az arcát, nem is a bőrét, hanem a lényét.

Ebben az érintésben nem volt sem fájdalom, sem hiány. Csak az a végtelen, időtlen szeretet, ami már nem kér vissza, csak ad. Suttogása halk volt, mint a szél az őszi fák között, de a férfi szíve meghallotta:

„Ne várj rám a múltban, kedvesem.

Mert minden percben, mikor emlékezel, ott vagyok veled.

Amikor a szívedbe zárod a fényt, én is benned lakom.

Nem veszítettelek el, csak másik oldalról szeretlek tovább.” 

A rózsa, amit a férfi vitt, valójában két kéz közös érintése volt, egyik a Földről, másik az Égből. 

S, mikor letette a sírra, a nő lelke egyetlen pillanatra megpihent mellette, mint egy sóhaj, mint egy simítás a levegőben. 

A szeretet nem hal meg, csak átszíneződik, és az ilyen pillanatokban, egy kapu nyílik meg, ahol az élők és a holtak egyetlen szívdobbanásra újra találkoznak. 

A csend most beszél helyettük,... az emlékezés, a szeretet és az Ég halk lélegzete. 

Lehunytam csendben szemem, s éreztem akkor ott, ahogy fény átsimítja az árnyékot...

Némán lépdeltem tovább, mert tudtam, a lelkek ilyenkor közel hajolnak...

- copyright © Hellebrand Henriett 2025 -

- - - - - - 

Kapcsolódó írások:

A festészet mágusa: Hellebrand Henriett festőművész, keramikus, költő, író

https://dszilvia.blogspot.com/2023/12/a-festeszet-magusa-hellebrand-henriett.html

Hellebrand Henriett: Egy Angyal Tanításai - részlet

https://dszilvia.blogspot.com/2024/11/hellebrand-henriett-egy-angyal.html

- - - - - - -

Az Égi Élet Folyója - videó

forrás:Jurgen Ziewe

Sri Chinmoy: Mi a különbség az emberi tudat és az isteni tudat között?

“Fizikai halálom nem az életem vége.

 Örökké tartó utazás vagyok.”

- Sri Chinmoy -

Sri Chinmoy (1931-2007)

(spirituális tanító, guru, író, költő, zeneszerző, 

zenész, művész és sportoló)

Az emberi tudatot elsősorban korlátozottság, tökéletlenség, kötelék és tudatlanság alkotja. Ez a tudat itt akar maradni a földön. Örömet kap a végesben: a családban, a társadalomban, a földi ügyekben. Az isteni tudatot Béke, Üdvösség, isteni Hatalom és hasonlók alkotják. Természete az, hogy folytonosan kiterjed. Az emberi tudat úgy érzi, nincs semmi fontosabb, mint a földi élvezet. Az isteni tudat úgy érzi, semmi sem fontosabb és jelentősebb, mint a mennyei Öröm és Üdvösség a földön. Az emberi tudat megpróbál minket meggyőzni, hogy a közelében sem vagyunk az Igazságnak vagy a beteljesedésnek. Megpróbálja éreztetni velünk, hogy Isten valahol máshol, több millió mérföldnyire van tőlünk. Az isteni tudat azonban érezteti velünk, hogy Isten itt van, minden élet-leheletben, minden szívdobbanásban, mindenkiben és mindenben körülöttünk.

Az emberi tudat érezteti velünk, hogy létezhetünk Isten nélkül. Amikor az emberi tudat mély tudatlanságban van, úgy érzi, nincs szükség Istenre. Emberek milliót és milliárdjait látjuk, akik nem imádkoznak és nem meditálnak. Úgy érzik: „Ha Isten létezik, az szép és jó; ha nem létezik, nem veszítünk semmit.” Bár használhatják az „Isten” kifejezést, ha kell, ha nem, de nem törődnek a valósággal, Isten létével, sem a Mennyben, sem a mindennapi földi életükben.

De az isteni tudat egyáltalán nem ilyen. Még a korlátozott isteni tudatunk is, amink van, érezteti velünk, hogy minden pillanatban legfőbb szükség van Istenre. Azt érezteti velünk, hogy éppen azért vagyunk a földön, mert Ő létezik. És amikor isteni gondolatokat táplálunk, akkor az isteni tudat érezteti velünk, hogy Ő ösztönöz minket, hogy becsben tartsuk eme isteni eszméket. Az isteni tudat mindenben azt érezteti velünk, hogy van egy isteni rendeltetés, isteni szándék, isteni eszmény, isteni cél. A hétköznapi emberi tudatban nincs rendeltetés, nincs határozott cél; olyan, mint egy megvadult elefánt, amely mindent elsodor maga körül.

Az isteni tudatban mindig van egy cél, és ez a cél mindig meghaladja önmagát. Ma egy dolgot tekintünk célunknak, de amikor elérjük célunk küszöbét, azonnal ösztönzést érzünk, hogy túlszárnyaljuk ezt a célt. Ez a cél ugródeszkává válik egy magasabb cél eléréséhez. Ez azért történik, mert Isten folyamatosan meghaladja Önmagát. Isten korlátlan és végtelen, de Ő még a saját Végtelenségét is felülmúlja. Mivel Isten mindig előre halad, ezért mi is haladunk, amikor az isteni tudatban vagyunk. Az isteni tudatban minden folyamatosan tágul és egyre magasabb és teljesebb Fénnyé válik.

- forrás: Sri Chinmoy idézetek -

- - - - - - 

Sri Chinmoy (1931-2007) egy spirituális tanító, aki egész életét az emberiség szolgálatának szentelte.

 Chinmoy Kumar Ghose 1931-ben Indiában született, szülei halála után fiatalon egy spirituális közösségbe került, ahol a sport és a meditáció élete szerves részévé vált. 

1964-ben egy belső sugallatnak engedelmeskedve New Yorkba költözött, hogy a nyugati világ meditáció iránt érdeklődő keresői számára rendszeres meditációt tanítson. 1964-től hihetelen kreativitással és sokoldalúságával inspirálta az embereket az egész világon, hogy egy belső békével és külső dinamikával telt életet éljenek, miközben külső és belső korlátaikat ledöntik. 

Sri Chinmoy egy integrált jógautat tanított, a szív útját, mely a dinamikus nyugati életet a keleti világ spirituális értékeivel teljes harmóniában egyesíti. A szívközpontra való rendszeres meditációval a kereső belső békét, örömöt, fényt és szeretetet ér el. A legmagasabb belső Énünkkel való szeretet és egység filozófiája, Istent és embert mint ugyanazon tudat aspektusait teszi természetes módon átélhetővé. 

Sri Chinmoy spirituális tapasztalatai és felismerései sokféle módon – költészeten, festészeten, zenén és sporton keresztül – teszik érthetővé az igazságot a spirituális keresők számára. A költemények, szövegek, festmények és a dalok felmérhetetlen gazdagsága tanúsítja Sri Chinmoy élő és valósággal telt bölcsességét. 

Sri Chinmoy 1970 óta rendszeres meditációkat tartott az ENSZ székhelyén, New Yorkban. Hetente kétszer vezetett meditációkat az Egyesült Nemzetek tisztviselői és küldöttei számára. 

Sri Chinmoy 2007-ben hunyt el, New yorki otthonában. Élete utolsó napjáig aktív és szolgálattal teli életet élt. 

Sri Chinmoy október 10-én, szerda este tartotta utolsó meditációs összejövetelét tanítványai körében. Ezen az összejövetelen jelent meg egy verseskötete. Ez volt az utolsó könyv mely életében megjelent, a verseket még 2006-ban írta. A kötet utolsó verse halhatatlan státuszt nyert: 

“Fizikai halálom 

Nem az életem vége 

Örökké tartó utazás vagyok.”

- forrás:hu.srichinmoycentre -

- - - - - -

Sri Chinmoy a reinkarnációról - videó

forrás:Rob Pro

12 módja annak, hogy megtapasztaljuk a belső boldogságot

Gyermekkorunkban arra vagyunk programozva, kételkedjünk abban, hogy képesek vagyunk megbirkózni az élettel. Megtanítják nekünk, hogy „ne tudjuk”, mit tegyünk, és „ne legyünk képesek” önállóan, szabad akaratunkat és teremtő potenciálunkat működtetve manifesztálni valóságunkat, megírni, kibontani, eljátszani életforgatókönyveinket, csak azért, hogy szükségünk legyen másokra, akik jobban tudják, mi kell nekünk, és orrunknál fogva „vezessenek és támogassanak” bennünket.

Élj azokért a dolgokért, amelyek boldoggá tesznek, és felejts el minden mást! – ez a legfontosabb szabály.

Az élet csodálatos dolog, ha úgy éled meg, ahogy akarod, és nem úgy, ahogyan megtörténik.

12 módja annak, hogy jól érezd magad az életedben:

1. Soha ne hagyd abba a kérdezést, a kérdések feltételét! Minden alkalommal, amikor csalódottnak érzed magad egy feladat megoldása során (vagy után), tedd fel magadnak a kérdést: „Hogyan járul ez hozzá a végső célomhoz? Hogyan csinálhatom ezt jobban, gyorsabban, könnyebben, egyszerűbben és még szórakoztatóbban?”

2. Legyél nyitott önmagad és mások iránt! Keresd az eredményeid mögött meghúzódó lehetőségeket!

3. Fogadd el a gyengeségeidet! Mindenkinek vannak (igen, mindenkinek!). Ahelyett, hogy az időd és az energiád azzal töltenéd, hogy megbirkózz ezekkel, barátkozz meg velük, és dolgoztasd meg őket a céljaid felé vezető úton!

4. Soha ne hagyd abba a tanulást! Adj hozzá új ismereteket és információkat a már ismertekhez! Ügyelj arra, hogy minden tapasztalással ne csak szélesítsd látóköröd, hanem ezzel egyidejűleg mélyedj el a téged érdeklő területeken! Így emlékezteted magad arra, hogy mindig van haladás, fejlődés, és lehetőség életünk irányának megválasztására!Tedd szabállyá, hogy minden nap tanulj valami újat! Aztán használd a tanultakat, hogy jobbá tehesd az életed!

5. Ne várj semmit, de várd a legjobbat! Paradoxonnak tűnik? Nem az. Ez azt jelenti, hogy nem akarsz lemaradni arról, ami a most pillanatában csodálatos az életedben, de közben minden idődet a jövőbe kukucskálással töltöd.

6. Ne hazudj magadnak! Az önmagadnak való hazudozás a tiszteletlenség legkárosabb formája. Ha hazudsz, további problémákat teremtesz magadnak, és megsokszorozod a korábbiak számát.

7. Azt a magot ültesd el, aminek termését szüretelni szeretnéd! Sokan azt vetik, ami ésszerű, jó, örökkévaló, de mára el kell ültetnünk a magot már a gyökérbe.

8. Ne élj a múltban! Engedd el azokat a dolgokat, amelyek lemerítenek! Nem szabad kezet fogni minden múló pillanattal, mert a jövőben is ránk köszön.

9. Ússz az áramlattal! Ne vesztegesd az időd panaszkodásra! Koncentrálj arra, amit irányíthatsz (amire gondolsz, amit csinálsz, akit ölelsz, amit olvasol, amin mosolyogsz, amin nevetsz)!

10. Állj úgy, mint egy szikla! Tudd, hogy mi a jó neked, és mindig légy hajlandó kiállni ezért a jóért!

11. Ne próbáld meg keresni életed értelmét, mert az értelem magában az életben van! Csak menj oda, ahol jól érzed magad, engedd meg magadnak, hogy boldogan élj, és keresd a jót abban, ami már régóta ott van!

12. Élj könnyedén, játékosan! Találj szépséget létezésed minden pillanatában, és akkor a céljaid könnyen és hosszú időre megvalósulnak! Csak egy módon lehetsz a szeretet forrása. Ne várd a szeretetet, hanem add!

 -Késmárki László:A boldogság kulcsa -

A pozitív gondolkodás nagy könyve 2.kiadás Ankh Kiadó 2024.

- - - - - - 

Hymn of the Universe ~ Asher Quinn (Asha) - videó

-Az Univerzum Himnusza-

Asha Quinn 2025. október 4-én, méltósággal viselt, súlyos betegség után átment a fénybe. 

Medek Tamás spirituális író válaszol 74.

Mindig a legbölcsebb, ami történik velünk

Teljesen érthető, ha olykor kétségbe vagyunk esve attól, ami történik vagy éppen ami nem történik velünk. Földi elménkkel könnyen gondolhatjuk azt, hogy rossz irányt vesz az életünk, hogy értelmetlenül vagy éppen igazságtalanul történik valami az életünkben vagy éppen maradunk le róla. Könnyen gondolhatjuk azt, hogy éppen rosszkor vagyunk rossz helyen. S könnyen gondolhatjuk azt, hogy a szellemi segítőink talán nem is figyelnek ránk, de legalábbis aligha érthető számunkra, hogy miért engedik velünk megtörténni azt, amit.

Nagyon fontos azonban tudnunk, hogy az életünk valamennyi eseménye mögött, földi ésszel felfoghatatlan mennyiségű szellemi munka áll. Odaát rendkívül aprólékos munkát fektetnek bele abba, ahogy itt és most történnek vagy éppen nem történnek meg velünk dolgok, események. Erre azért van szükség, hogy mindig az történjen velünk, amit korábban mi magunk kiváltottunk, s aminek visszaáramlása most épp a legidőszerűbb a lélekfejlődésünk számára. Mivel a mi jelenlegi tudatosságunk ennek megítélésére nagyon kevés lenne, sőt, mivel jelenleg csak a jelen testi életünkre és az abban megformált személyiségünkre fókuszálhatunk, így nyilvánvalóan tőlünk a legkevésbé sem várható el, hogy tudjuk mi az, amit számunkra most meg kell élni.

Szellemi segítőink, azon felsőbb szellemi erők, akiknek az a feladatuk, hogy a még leszülető lelkeket ilyen módon segítsék, hozzánk képest jelentősen magasabb tudatszinten járnak már, sőt, mindazt képesek átlátni, amit valaha (életeken átívelően) megéltünk. Így teljesen biztosak lehetünk abban, ha valami megtörténik vagy éppen nem történik velünk, azt odaát így látták jónak (egy hozzánk képest jóval magasabb tudatszintről és perspektívából nézve). Ugyanakkor éppen azért, mert e döntés egy rendkívül magas lélekfejlettségi szintről jött, teljesen megbízhatunk benne. Teljesen biztosak lehetünk abban, hogy bármi is történjék vagy éppen ne történjék velünk, az a lehető legszükségesebb, ami történhetett velünk, s hogy e "döntéshozók" a bölcsességük teljességével jártak el.

Amiért itt és most mi nem minden esetben értjük a történéseinket, csak azért van, mert jelenleg nem láthatjuk a teljes képet, az előző életeinket, az összefüggéseinket és nem rendelkezünk azzal a tudatosságunkkal sem, mint odaát. Így az igazi felismeréseket mi csak hosszabb távon illetve legkésőbb odaát kaphatjuk meg.

Nagyon fontos, hogy dolgozzunk ezen felismeréseinken, hogy képesek legyünk idővel meglátni minden életeseményünkben a magasabb értelmet, ugyanakkor még fontosabb, hogy tudjuk: ami történik vagy éppen nem történik velünk, az jelenleg a lehető legbölcsebb, ami csak történhet velünk, a lélekfejlődésünk és a jelen testi életünkben megélni szükséges sorsutunk alapján.

- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -

Rudolf Steiner - A belső nyugalom

Hogyan jutunk a Magasabb Világok megismeréséhez?

Törvény: úgy irányítsd minden tettedet és minden szavadat, hogy senkinek ne avatkozzál be szabad akarati elhatározásába.

Szabály: Teremtsd meg magadnak a belső nyugalom pillanatait, és tanuld meg ilyenkor a lényegeset megkülönböztetni a lényegtelentől.

Naponta legalább öt percre olyan területre kell koncentrálni, ami nem a mindennapi feladatok körébe tartozik.

Ebben a legalább öt percben lelkünk előtt vonultassuk el örömeinket, szenvedéseinket, gondjainkat, tetteinket és tapasztalatainkat. Ezeket most szemléljük mintegy kívülről és felülről, mintha nem is velünk történtek volna meg, hanem valaki mással. Idegenként kell szembesülnünk önmagunkkal. Bíráló belső nyugalommal vizsgáljuk önmagunkat! Sorsunk régebbi eseményeivel ezt könnyebb megtennünk, mint a jelenlegi eseményekkel.

Ilyenkor az a belső erő a lényeges, amivel megtaláljuk, megteremtjük magunkban a belső nyugalmat. Ennek a megtapasztalásnak időre van szüksége, érnie kell.

Az érés abban mutatkozik meg, hogy „fölöttes énem” irányítja életemet, és nem sodornak a külső körülmények. A korábban félelmet keltő jelek már nem lesznek félelmetesek. „A tanítvány kezdi biztosan és határozottan irányítani élete hajóját az élet azelőtt őt ide-oda dobáló hullámain.”

Az ilyen nyugalom és biztonság hatással van az ember egész lényére is, ennek következtében megerősödik a belső ember és vele együtt erősödnek meg a magasabb megismeréshez vezető képességek is. Az ilyen irányú fejlődéssel lassanként elérkezik a tanítvány arra a pontra, ahol ő határozza meg, hogy milyen hatással legyen rá a külvilág.

Ki kell fejlesztenem a képességet, hogy csak a saját magam által meghatározott módon engedjem közeledni magamhoz a külvilág benyomásait és csak akkor lehetek a szellemtudomány tanítványa.

Erre komolyan kell törekednünk! Nem is az eredményre kell ügyelni, hanem a törekvésnek kell töretlennek lennie. Ennek a csendes szemlélődésnek életszükségletté kell válnia.

Eleinte a gondolatvilág uralja a lelket, majd lassan, mint aki bizonytalanul keresi egy ösvényen az átjárót, közelít a boldogító érzés. 

Olyan ez, mint amikor a nap bujkál a felhők mögött. Egy idő után a gondolatvilág olyan valósággá válik, mint a fizikai világ. Ilyenkor úgy kezeli a gondolatokat, mint a tárgyakat. Majd bekövetkezik az az idő is, amikor a gondolatvilágot már magasabb rendűnek tapasztalja meg, mint a fizikait. Belátja a tanítvány, hogy a gondolatok nem csupán árnyképek, hanem rejtett lények szólnak hozzá rajtuk keresztül. Kezdi már hallani a csendből feléje csendülő beszédet. Azelőtt csak a fülével hallott hangokat, most pedig már a lelkével hallja.

Amikor először éli át ezt a pillanatot, a legnagyobb boldogság tölti be. Egész külső világát elárasztja a belső fény.

Új életet kezd élni. Egy isteni és egyben Istennek tetsző világ árad a lelkébe….

Most már tudja, hogy ha dolgozik vagy szenved, egy nagy, szellemi, kozmikus összefüggés érdekében teszi.

A meditáció olyan út, amely az embert saját lénye örök, elpusztíthatatlan magvának meglátásához és megismeréséhez vezeti.

- Rudolf Steiner - Hogyan jutunk a Magasabb Világok megismeréséhez? -

Váradi Tibor:Tudatállapotok - videó

Edgar Cayce: Az ember tudatalattija halhatatlan

Edgar Cayce (1877-1945) különleges paranormális képességgel megáldott ember volt, sokak szerint a XX. század legnagyobb látnoka. Úgynevezett »alvó« állapotában képes volt betegségeket diagnosztizálni, igen gyakran olyan emberekét is, akikkel sohasem találkozott, és azután előírta az orvosi kezelést.

Edgar Cayce (1877-1945)

AZ EMBER TUDATALATTIJA HALHATATLAN

Eleinte olyan alapvető különbség volt az "éber" és az "alvó" Edgar Cayce között, mint Kelet-s Nyugat-Berlin között. A két tudatállapot közötti ellentét természetesen nem volt összebékíthetetlen, jóllehet az egyik sebezhető volt és emberi, a másik pedig védettséget élvezett az embernek örökül jutó "tenger fájdalommal" szemben.

Legszemléletesebben talán a kezdetleges adó-vevő rádióhoz lehetne hasonlítani Caycenek ezt a kettős működését: azon sem lehet egyszerre adni és venni. Egyszerű technikai segédeszközről van szó, amely a tengerészek számára lehetővé teszi a kapcsolattartást a szárazfölddel. A készülék számára az elhangzott szavak közömbösek; amit befogad és kisugároz, nem hagy benne nyomot, nem rögződik emlékezetében.

Edgar Cayce életének vége felé már határozott jelei mutatkoztak annak, hogy van átjárás a két tudatállapot között. Eleinte azonban ő volt a legjobban megdöbbenve, amikor megtudta, hogy - például - orvosi tanácsokat adott egy olasznak, tökéletesen hibátlan olasz nyelven! A bonyolult orvosi szakzsargon, amelyet transzállapotban használt, ébredéskor nem kevésbé volt ismeretlen a számára, mint az olasz nyelv.

Edgar Caycevel kapcsolatban az egyik legelterjedtebb tévedés, hogy Cayce afféle világi Mózes volt, aki a metafizikai pusztába kiáltotta szavait. Cayce tudatát az a képesség tette valóban egyedülállóvá, hogy vissza tudta idézni saját kezdeteit a Teremtésben.

Az volt a célja - s eddigi ismereteink szerint ebben egész életművének célja összefoglalható -, hogy "kitapossa az ösvényt" azok számára, akik hisznek benne: örökségük Istentől származik.

- Amit én ma tudok, holnapra mindenki tudni fogja - ez Cayce filozófiájának egyik leggyakrabban visszatérő eleme.

Meggyőződése volt, hogy minden lélek egyforma lehetőségek birtokában van: ez abból is kiderül, ahogyan leírja a lélek első megjelenését a Földön.

- A kezdet idején, amikor az első elemek mozgásba lendültek, és létrejött a "földi sík" nevű szféra, amikor a hajnali csillagok együtt örvendeztek, és a suttogó szél meghozta a nagy hírt az ember jöveteléről, aki a Teremtő szelleméből kibontakozva élő lélekként manifesztálódik, az entitás ezzel a sereggel együtt öltött testet.

Ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban az "éber" Cayce Biblia-értelmezése szöges ellentétben állt az "alvó" értelmezésével, érdemes összehasonlítani a fenti idézetet a Jób könyvéből származó alábbi bekezdéssel:

"Majd felele az Úr Jóbnak a forgószélből, és monda: ... Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? ... Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának?" (Jób 38.)

Edgar Cayce szerint néhány lélek már a teremtésre való várakozás időszakában predesztinálva volt arra, hogy szabad akaratát Isten céljainak szolgálatába állítsa a Földön. Mások arra lettek kijelölve, hogy szabad akaratukat kényük-kedvük szerint érvényesítsék... Az "újszülött" Föld lehetőséget kínált számukra, hogy ott Isten teremtő szerepét bitorolva, a maguk gyarló, kisszerű módján ők is Teremtőt játsszanak. Röviden: a lelkek a bűnt magukkal hozták. Nem itt várt rájuk, "a test ruhájában" - hiszen a bolygón akkoriban az állati evolúció még el sem kezdődött. A "szilárd" anyag besűrűsödése, amilyennek ma ismerjük, valójában még évmilliókig váratott magára. A gondolat volt az eredeti motivációs erő. A besűrűsödött anyag a gondolat mutációjaként keletkezett, miután az "összecsomósodott". Egyszerűsített képpel ezt leginkább a folyékony lávához lehetne hasonlítani, amely képlékeny, szüntelen mozgásban van, változik, és bármilyen alakot képes felölteni. A szilárd anyag ennek élettelen változata, amely már csak kalapáccsal és vésővel formázható.

Innen ered az az igazlátások során állandóan visszatérő tanítás, hogy "a Gondolat a Szobrász" - aki formálja a keze alá simuló, képlékeny agyagot -, a lélek alakulása pedig elsősorban attól függ, hogy a tudatalatti szintjén, ahol az agyag a legpuhább és legformálhatóbb, van-e a Gondolatnak elég ereje megmintázni a sors szobrát.

Ahogyan a szilárd anyag ártalmatlan részecskéjét pusztító erővé, városokat elsöprő erővé változtatja egy láncreakció-sorozat, úgy szabadíthatja ki a lelket az anyag börtönéből a pozitív gondolatok láncreakciója - míg végül a lélek megtérhet fluid állapotú ős-szabadságába, az asztrális síkra.

Sajnos a kényelmesen használható tudományos kifejezéseknek, mint például az "atomhasadás", nincs olyan megfelelője, amely a lélek megszabadulását írná le. Kénytelenek vagyunk tehát e folyamatot "tragikus halál"-ként emlegetni.

Olyan ez, mintha magasztalnánk a krumplihéjat, és közben szemétbe dobnánk a krumplit.

Sokkal egyszerűbb úgy beszélni a lélekről, hogy távközlési műholdhoz hasonlítjuk. Ahhoz, hogy kiszabaduljon a gravitáció hatása alól, és pályára álljon, két hordozórakéta szükséges. Amikor a rakéták kiégtek, leválnak a műholdról. A hús-vér testre, a lélek földi burkára ugyanez a sors vár: elpusztul és visszamarad a halálban, s vele marad a kiterjedt "ego", a földi burokhoz tartozó, hátrahagyott tudat is.

A lélek így kikerült az anyag börtönéből. Szabad lett! Földi tartózkodásából megőrzi a világi tapasztalatokat, amelyeket "memóriabankjában" biztonságosan elraktároz - ugyanis csak a "tudatos elme" az, amit hátrahagyott. A tudatalatti tovább él, hiszen nincs köze az anyaghoz, és nem is függ tőle. Most ez válik a lélek tudatos elméjévé, s ekként működik egészen addig, míg a lélek vissza nem tér a sűrű földi anyagba, hogy elkezdje következő életét.

A felsőbbrendű tudat átvállalja azokat a funkciókat, amelyeket a tudatalatti átadott, s így a lélek olyan tisztán áttekinthetővé válik, amilyen a Földön sosem lehetett. Valószínűleg a létezésnek ezen a szintjén tapasztalt, magasztos lelkiállapot földi kisugárzását élték meg egyes szentek "spirituális eksztázisként".

Amikor elérkezik az idő, hogy a lélek egy új testbe költözve visszatérjen a Földre, a folyamat egyszerűen megfordul. A tudatos elme visszatér a tudatalatti szintjére, a tudatalatti pedig a felsőbbrendű én szintjére, a hús-vér test anyaméhszerű szentélyébe. Nem próbál, nem is akar érzelmileg azonosulni a tudatalatti és az újonnan megszületett tudatos elme működésével, mivel azok új egójukhoz igyekeznek hozzászokni.

A felsőbbrendű énnel csak nagyon ritka esetekben lehet kapcsolatba kerülni, s akkor is csak szakszerű, mély hipnózisban. (Az olvasónak azonban tisztában kell lennie azzal, hogy amit Edgar Cayce tudott - kapcsolatot teremteni magasabb énjével a maga egészen sajátos önhipnózis-technikája által -, az az egyetemes emberi fejlődés jelenlegi szintjén a kivétel, nem a szabály. Cayce személyében pillantást vethetünk jövőbeli önmagunkra.)

Az "újszülött" tudatos elme sohasem lehet idősebb, mint a test, amely átmenetileg otthont ad neki. Az ember elraktározott tudása, ébersége, az az ösztön, amellyel önmagát és embertársait értékeli, a tudatalatti szintjén nyugszik. Következésképp az egyetlen barát és tanácsadó, akihez fordulhat, a saját tudatalattija. Ráadásul ezt a kapcsolatot csak alvás közben vagy megvilágosodott, meditatív tudatállapotban lehet megteremteni. Ilyenkor az önfegyelem segítségével az ember eljut odáig, hogy leül, s meghallgatja "a tudat csöndes, nyugodt szavát".

Az újraszületett embernek éber állapotában, tudatossága szintjén ismét szembesülnie kell az anyagi lét kihívásaival, legjobb tudása szerint kell egyensúlyoznia az élet hullámverései fölött átvezető keskeny pallón, ahol - ha képes figyelni arra a "csöndes, nyugodt szóra" - elkerülheti a túlzott énközpontúság buktatóit, amelyek korábban annyiszor megkísértették, s taszították a mély örvénybe.

Van-e az embernek valamilyen eszköze, amelynek segítségével megsejtheti az elébe tornyosuló nehézségeket?

Van bizony! Tekintsük a lélek inkarnációit egy folytatásos regény egyes részeinek. Amint a lélek útja egy bizonyos életben a halállal véget ér, máris megjelenik az apró betűs felirat: "Folytatása következik". Amikor egy új testben újra megszületsz, nem nulláról indulsz: pontosan ott folytatod, ahol abbahagytad.

Ha például egy előző életedben nem tudtad legyőzni magadban azt a késztetést, hogy kövekkel zúzd be egy üvegház ablakait, akkor legközelebb - jelképesen - ugyanolyan helyzetben találod magad, csak éppen ez alkalommal a tiéd lesz az üvegház, amelyre a kövek záporoznak. Ha rezzenetlen arccal elviseled a pusztítást, amíg a számlát kiegyenlítve utolsó ablaktáblád is szilánkjaira nem hull, egészen jó eredményt tudsz felmutatni. Ha viszont önsajnálatba zuhansz, és átkozódsz, hogy te nem ilyen sorsot érdemelnél, akkor elpuskáztad az egészet, és semmit sem sikerült profitálnod a nagy lehetőségből.

Edgar Cayce nem szégyellte bevallani, hogy néhány korábbi életét sokkal jobban is eltölthette volna; hogy gyakran volt indulatos és türelmetlen. Az ókori Egyiptomban például túl közel húzódott a húsos fazékhoz, túl sok csábításának engedett, és ez bizony letérítette őt arról a rögös útról, amelyen a lélek kiteljesedhetett volna.

Az a sajátos felelősség, amelyet ebben az életében tisztánlátó képessége rótt rá, egyszerre adott lehetőséget arra, hogy rendet teremtsen saját spirituális portáján, és egyszersmind segíthetett embertársain.

Vajon honnan merítette Edgar Cayce az információt az élet-igazlátásokhoz?

Egy 1931-ben, a Cayce-kórházban tartott előadásában a következőket mondta erről:

- Engedjék meg, hogy most egy saját élményemről számoljak be! Úgy érzem, nagyon is valóságos élményről van szó, és ez - amennyire szavakkal egyáltalán kifejezhető - azt kísérli meg illusztrálni, hogy mi történik a halálban. Egyszer, amikor a szokásos módon megváltozott tudatállapotba kerültem, hogy információt hozzak le valaki számára, azt vettem észre, hogy kívül kerültem a testemen.

- Tisztán kivehető, keskeny, egyenes vonalat láttam magam előtt, mintha egy fénysáv lett volna. Két oldalról füst és köd vett körül, és síró árnyalakok, akik segítségért rimánkodtak, és csalogattak maguk közé.

- Ahogy követtem a fénysugarat, látóterem kezdett kitisztulni. A körülöttem lévő alakok jobban kirajzolódtak, egyértelműbb formát öltöttek. De a hívogatások nem hagytak alább, mindent elkövettek, hogy letérítsenek utamról, és eltántorítsanak a célomtól. Én azonban rendíthetetlenül haladtam az előttem húzódó keskeny ösvényen. Egy idő után eljutottam oda, ahol az alakokból már csak árnyak maradtak, és inkább sürgetni próbáltak, mint megállítani. Ahogy mindinkább kirajzolódtak, láttam, hogy lekötötte őket saját tevékenységük.

- Végül felértem egy dombra, amelynek tetején egy templom állt. Beléptem, s egy hatalmas teremben találtam magam, amely leginkább könyvtárhoz hasonlított. Az emberek életeiről szóló írások sorakoztak benne - minden egyes emberről külön kötet szólt. így hát egyszerűen csak le kellett emelnem annak az embernek a kötetét, aki igazlátásért fordult hozzám. Pál apostol szavaival csak azt mondhatom: "ha testben-é, ha testen kívül-é, nem tudom", de hogy ez valóságos élmény volt, az biztos.

- Noel Langley: Edgar Cayce a reinkarnációról -

Kapcsolódó írás:

Csodálatos hatással van a ‘Miatyánk’ imádság az emberi testre!

https://dszilvia.blogspot.com/2018/03/csodalatos-hatassal-van-miatyank.html

- - - - - - 

EDGAR CAYCE ELÁRULTA, MI TÖRTÉNIK 

AZ ELSŐ 3 ÓRÁBAN A HALÁL UTÁN - videó

forrás: Marcus Gárdony - Az Élet Bölcsességei

A homlokcsakra – a belső látás és bölcsesség kapuja

Az emberi test energetikai központjai között a homlokcsakra különleges helyet foglal el. Az ősi hagyományok szerint itt nyílik meg az a láthatatlan szem, amely túlmutat az érzékszerveink korlátain, és képes meglátni az igazságot – nem azt, amit a világ mutat, hanem azt, ami valóban van. Ez a csakra a belső látás, a megértés és az intuíció központja. Indiában Ajna néven ismert, ami annyit jelent: „tudni, érzékelni, és irányítani”.

A homlokcsakra (vagyis a harmadik szem csakra) az a titokzatos energiaközpont, amely a belső látást, az intuíciót és a bölcsességet irányítja.

A homlokcsakra székhelye a két szemöldök között, a homlok közepén található, és a tobozmiriggyel áll szoros kapcsolatban. Színe az indigókék, amely mélységet, titokzatosságot és végtelenséget sugall. Ha valaki hosszan néz az esti égbolt sötétkékjébe, megérezheti ennek a csakrának a rezgését – mintha a világmindenség csendje felelne a lelkében megszülető kérdésekre.

Az intuíció nyelve

A harmadik szem csakra nem a logika nyelvén beszél, hanem a belső tudásén. Ez az a „hang”, amely gyakran megszólal, mielőtt még a gondolatok formát öltenének. Amikor egy döntést érzésből hozunk, amikor valakiről az első pillanatban tudjuk, hogy bízhatunk benne – az Ajna csakra működik. Ő az, aki a szív és az elme között hidat épít, és segít abban, hogy ne csak lássunk, hanem értsünk is.

A modern élet gyakran elnyomja ezt a belső látást. A zaj, a rohanás, a képernyők és az információk áradata miatt az ember szinte elfelejti, hogyan kell befelé figyelni. Pedig a harmadik szem csendben vár – nem erőszakosan, nem tolakodva, csak ott van, és finoman hívja az embert a megértés felé.

A harmónia jelei és a blokkoltság tünetei

Amikor a homlokcsakra egyensúlyban van, az ember éleslátó, tisztán gondolkodik, és a döntéseiben megjelenik egyfajta bölcs nyugalom. Nem rángatják az érzelmek, de nem is fojtja el őket. Képes átlátni az élet összefüggéseit, és megérti, hogy minden történésnek oka van – még akkor is, ha az ok csak később tárul fel.

Ha viszont a csakra blokkolt, gyakran jelenik meg zavartság, bizonytalanság, fejfájás, szemfáradtság vagy alvászavar. Ilyenkor az ember elveszíti a belső iránytűjét, és csak a külső elvárások szerint próbál tájékozódni. Az intuíció hangja elhalkul, és helyét átveszi a kétkedés. A túlzott racionális gondolkodás, a folyamatos agyalás, vagy épp ellenkezőleg: a valóságtól való elrugaszkodás mind jelei lehetnek az Ajna egyensúlyvesztésének.

A homlokcsakra harmonizálása – visszatérés a belső fényhez

A harmadik szem újraélesztéséhez elsősorban csend kell. Nem feltétlenül teljes némaság, hanem a lélek csendje. Egy esti gyertyafény, egy elmélyült séta az erdőben, vagy akár néhány perc tudatos légzés is segíthet abban, hogy lelassuljunk, és a figyelmünk befelé forduljon.

A meditáció különösen hatékony, ha a figyelmet a két szemöldök közé irányítjuk. Képzeljük el, hogy ott egy mélykék fény ragyog, amely minden lélegzetvétellel egyre fényesebben izzik. Ez a fény nem kívülről jön – bennünk születik meg.

A természet is segítségünkre lehet: az áfonya, a levendula, a zsálya, vagy akár a rozmaring illóolaja harmonizálja ezt a központot, hiszen mind a tisztánlátás és a mentális frissesség növényei. Egy csésze áfonyatea például nemcsak a szemnek tesz jót, hanem a belső látásunkat is tisztítja.

A tobozmirigy és az isteni kapcsolat

A homlokcsakra a tobozmirigyhez kapcsolódik, amit az ősi kultúrák a „lélek trónusának” tartottak. Ez az apró mirigy termeli a melatonint, amely szabályozza az alvásciklust, de spirituális szinten ennél sokkal többet jelent: ő a kapu a magasabb tudatszintek felé.

A tobozmirigy „edzése” történhet naplementekor való csendes szemlélődéssel, kristályokkal (különösen az ametiszttel és a lapis lazulival), vagy akár azzal, ha tudatosan kerüljük a felesleges stresszt és zajt.

A harmadik szem üzenete

Az Ajna csakra arra emlékeztet minket, hogy az igaz látás nem a szemmel, hanem a lélekkel történik. Ha ezt a központot ápoljuk, megértjük, hogy a világ nem fekete és fehér, hanem színek, árnyalatok, és összefüggések bonyolult szövedéke. Az ember ilyenkor nemcsak megérti a sorsát, hanem képes is együttműködni vele.

A bölcs ember nem a jövőt kutatja, hanem a jelen pillanatban látja meg a mindenség rendjét.

Aki pedig hallgat a belső hangjára, az soha nincs egyedül – mert a harmadik szem nem más, mint az isteni fény tükröződése bennünk.

Ahogy minden csakra a maga idejében megnyílik, úgy a homlokcsakra is akkor ragyog fel igazán, amikor az ember készen áll a belső igazság elfogadására. Ez a csakra már nem a földi világért küzd, hanem a lélek békéjéért.

És amikor ez a béke megszületik, akkor az ember tekintete is megváltozik: tisztább lesz, mélyebb, és benne ott tükröződik valami, amit csak a harmadik szem képes látni – a létezés valódi fénye.

- forrás: egeszsegter.hu -

- - - - - -

Homlokcsakra - Tudatalatti program - videó

forrás: Tudatalatti Programok

Anyja megnyomorította szeretetével, de elmegyógyintézetben, vakon is alkotott

 

Magányos, meg nem értett művész volt Gulácsy Lajos,

akinek anyja volt az egyetlen nő az életében.

Gulácsy Lajos az 1910-es években, Székely Aladár felvételén. 

Fotó: Wikipédia

 Magyarországon nem igazán találta a helyét, Olaszországban lelt rá festészete valódi ízére és jelentőségére, amíg az első világháború félbe nem szakította felvirágzását. Apja elvesztése és anyja ragaszkodása egyszerre nyomorította meg, illetve a világ szörnyűségei sem egyszerűsítették meg a helyzetét, így egy olyan mesebirodalmat alkotott meg, ahova ma már mi is könnyedén elmenekülhetünk.

A XIX. század végén született Gulácsy Lajos, az egyik legkülönösebb stílusú magyar festő. Alig fél évszázad adatott meg neki ezen a világon, ő azonban kihasználta idejét, annak ellenére, hogy nem volt hiánya megpróbáltatásokból. A művészettörténészek úgy tartják, hogy egy egészen gyermeteg lelkű, kedves, különc teremtés volt, aki sohasem tudott teljesen felnőni. Ennek oka az édesapja elvesztése okozta trauma, illetve édesanyja zsarnoki szeretetének együttese volt.

Sosem volt képes arra, hogy beilleszkedjen bármilyen rendszerbe, így a festészetet is inkább autodidakta módon tanulta. Persze egy rövid ideig képezte magát, mivel az alapok elsajátításához szüksége volt rá, ezért két évig a budapesti Mintarajziskola diákja volt. Ezután Olaszországba utazott, bejárta Rómát, Padovát és Velencét is, ez utóbbi volt a legnagyobb hatással rá, itt töltötte a legtöbb időt. Ennek az is oka volt, hogy az első világháború alatt Velencében tartózkodott és itt szenvedte el azt a rendkívül súlyos idegösszeomlását, aminek következtében elmegyógyintézetbe került.

Vakon is százmilliót érő kincseket alkotott

A valóság brutalitása és szörnyűségei késztették szürreális alkotások elkészítésére, nemcsak a vásznon, hanem írott formában egyaránt. A két művészete erősen összefüggött egymással, mivel ugyanabban a különleges univerzumban alkotta meg képeit és történeteit is. Egy álomvilágának mítosza rendszeresen visszatért mindkét helyen.

Művein felismerhetőek a szecesszió, a preraffaelita festők és a szimbolizmus hatásai egyaránt, viszont lehetetlenség egyetlen irányzatba sorolni festményeit, mivel egyedi módon ötvözi ezeket a jellegzetességeket. Szürreális víziói mindmáig különös érzéseket váltanak ki a műkedvelőkből, a műgyűjtők pedig akár százmilliós összegeket is hajlandók kiadni egy eredeti példányáért. Ennek az is az oka, hogy szeme világa elvesztése után is ugyanolyan tökéletes képeket alkotott, hiszen az álomvilága a fejében létezett, a legnagyobb ihletéseit pedig onnan nyerte ki egészen munkássága végéig.

Gulácsy Lajos története egyszerre tragikus és rendkívül inspiráló, születésének 143. évfordulóján  emlékezünk rá.

- forrás:index.hu -

Gulácsy Lajos: A varázsló kertje

- Magyar Nemzeti Galéria -

Ugorj a képbe - Gulácsy Lajos: A varázsló kertje - videó

forrás:Rita Budai

Pio atya és az angyalok - Pio atya legerősebb gyógyító imája - Pio atya Teljes film

 

Életében Pio atya megtapasztalta az angyalokkal való találkozást, jól ismerte őket. Belső hangokat is hallott, meg kellett különböztetnie, kitől jönnek és hogyan kell reagálnia rájuk. Egy levelében tanácsokat adott arról, hogyan fogadjuk ezeket a hangokat.

Pio atya 1913. július 15-én levelet írt egy Annita nevű lánynak, amelyben tanácsokat ad neki – nekünk arról, hogyan viselkedjünk az őrangyallal, hogyan fogadjuk a belső hangokat, hogyan imádkozzunk.

„Jézus leánya!

Szíved legyen mindig a Szentháromság temploma! Jézus növelje lelkedben a szeretet tüzét, és mindig mosolyogjon rád, ahogyan minden lélekre, akit kedvel. Szűz Mária mosolyogjon rád életed minden eseményében, és pótolja bőségesen a földi anya hiányát!

A te jó őrangyalod őrködjön mindig feletted, ő legyen a vezetőd, aki irányít az élet zord ösvényein; őrizzen meg mindig Jézus kegyelmében, támogasson kezével, hogy meg ne botolj valami kőben; szárnyai védelmezzenek a világ, az ördög és a test csábításaitól.

Légy nagy hódolattal iránta, ó, Annita, a jóságos angyal iránt. Milyen vigasztaló a gondolat, hogy ott van mellettünk egy lélek, aki a bölcsőtől a sírig soha nem hagy magunkra egy pillanatra sem, akkor sem, amikor vétkezünk. És ez a mennyei lélek vezet minket, barátként, testvérként védelmez.

Végtelenül vigasztaló azt tudni, hogy ez az angyal szüntelenül imádkozik értünk, Istennek ajánl minden jó cselekedetet és mindent, amit teszünk, a gondolatainkat, a vágyainkat is, ha tiszták.

Kérlek, ne feledkezz meg erről a láthatatlan társról, aki mindig jelen van, mindig készen áll, hogy meghallgasson minket, és még inkább kész megvigasztalni. Ó, milyen kedves meghittség, ó, milyen örömteli társaság ez, bárcsak megérthetnénk! Legyen mindig lelki szemeid előtt, gondolj gyakran az angyal jelenlétére, mondj köszönetet neki, imádkozz hozzá, légy mindig jó társa. Nyílj meg előtte, bízd rá fájdalmaidat; mindig óvakodj attól, hogy megsértsd pillantása tisztaságát. Tudd ezt, és vésd jól az elmédbe. Ő annyira finom, annyira érzékeny! Hozzá fordulj a legnagyobb szorongás pillanataiban, és megtapasztalod majd, milyen jótékony hatással lesz rád.

Soha ne mondd, hogy egyedül vagy az ellenségeiddel folytatott harcban; soha ne mondd, hogy nincs egy lélek sem, akinek megnyílhatsz, akiben megbízhatsz. Nagy tévedés lenne ezzel a mennyei hírnökkel szemben.

Ami a belső hangokat illeti: ne aggódj, légy nyugodt! El kell kerülnöd, hogy megérintsék a szívedet, ne tekintsd őket fontosnak, mutatkozz közönyösnek, ne vesd meg, ne szeresd vagy áhítsd ezeket a dolgokat. Mindig ezt válaszold ezekre a hangokra: »Jézus, ha te vagy az, aki szólsz hozzám, mutasd meg tettekben, mutasd meg szavaid hatásában, vagyis a bennem lévő szent erényekben.«

Hajolj le az Úr előtt, és bízd rá magad, a szent kegyelem segítségével fordítsd minden energiádat az erények gyakorlására, és aztán engedd, hogy a kegyelem működjön benned Isten tetszésére. Az erények azok, amelyek megszentelik a lelket, és nem a természetfeletti jelenségek.

Ne keverd össze, hogy mely hangok jönnek Istentől. Ha Isten a szerzőjük, annak az egyik legfőbb jele, hogy amint meghallod ezeket a hangokat, eltöltik lelkedet félelemmel és zavarodottsággal, de végül az isteni békével. Ezzel ellentétben azok a hangok, amelyeknek a szerzője az ellenségünk, megtévesztő biztonságérzetet adnak kezdetben, és ezt követi a zavarodottság, a kifejezhetetlen rossz érzés.

Én egyáltalán nem kételkedem abban, hogy bizonyos hangok Istentől erednek, de nagyon óvatosnak kell lenni, mert az ellenség sokszor keveri bele a saját hangját. De ettől nem kell megijedned: olyan próbatétel ez, amelyen a legnagyobb szentek és a legragyogóbb lelkek is keresztülmentek, pedig ők nagyon kedvesek voltak az Úr szemében. Csak arra kell figyelned, hogy ne higgy könnyen ezeknek a belső hangoknak, különösen akkor, ha olyan dolgokat kérnek, hogyan cselekedj, mit kell tenned. Vigyázni kell, és annak az ítéletére kell bízni ezeket, aki vezet téged, az ő ítéletében megnyugodhatsz.

Jó tehát, ha nagy óvatossággal és alázatos, kitartó érdektelenséggel fogadjuk az ilyen hangokat. Ehhez tartsd magad, és akkor minden arra szolgál, hogy növekedj az érdemekben az Úr előtt. Légy nyugodt a lelkedet illetően, Jézus nagyon szeret téged, igyekezz válaszolni erre a szeretetre azzal, hogy egyre növekszel az Isten és az emberek előtti szentségben.

Imádkozz hangosan is, nem jött még el az ideje annak, hogy abbahagyd, viseld el alázatosan és türelemmel a nehézségeket, amelyeket ezzel kapcsolatban megtapasztalsz. Légy kész arra is, hogy el kell szenvedned a szétszórtságot, a sivárságot, és semmiképpen ne hanyagold el az imádságot és a meditációt. Ez az Úr műve, szívesen beszélget veled a lelki fejlődésed érdekében.

Bocsáss meg, ha most lepihenek. Isten tudja, milyen fáradságos volt számomra megírni ezt a levelet. Nagyon rossz az egészségem, imádkozz sokat, hogy az Úr szándéka az legyen, hogy mihamarabb megszabadítson ettől a testtől.

Megáldalak a jó Francescával együtt. Azt kívánom, hogy Isten karjai közt éljetek és haljatok meg!

Pio testvér”

- Forrás: Papaboys.org -

Magyar Kurír

- - - - - - -

PIETRELCINAI SZENT PIO ATYA ÉLETE:

https://padrepio.hu/%C3%A9letrajz.htm

- - - - - - -

Pio atya Teljes film magyarul - videó

https://www.youtube.com/watch?v=5v85Mx2fZk8

 

Pio atya legerősebb gyógyító imája - videó

forrás:Kunszabó András

Védd a tered mindig, mindenhol!

Sokan tapasztalják az elmúlt időszakban, hogy a negatív emberek, tömegek, a közlekedés vagy különböző helyszínek nagyon rossz hatást gyakorolhatnak, és érezhetjük, hogy leszívnak, elfáradunk vagy kellemetlen érzeteket tapasztalunk. Természetesen a legjobb innen távozni, kilépni, de ha az nem megoldható, akkor alkalmazhatjuk az aura zárását.

Ezzel az egyszerű módszerrel instant lezárhatjuk magunkat, és könnyebben tudjuk elviselni ezen energiákat, amíg muszáj.

Ha keresztbe fonod a karjaidat vagy az ujjaidat összefonod, az aura felső szakasza lezár, összehúzódik, és nem enged át semmit kívülről.

Ha a lábaidat keresztezed, az alsó auratér zár le.

Ha összefonod az ujjaidat vagy karodat, és keresztezed a lábaidat is, akkor a teljes aura lezár, és nem enged át semmit.

Én az egész Covid mizéria alatt nagyon zsúfolt helyen dolgoztam, és végig összefont ujjakkal dolgoztam; tökéletesen megvédett mindentől. A mai napig tömegközlekedési eszközökön, zárt helyeken mindig összefonom az ujjaimat, hogy ne szívjam be az összes körülöttem áramló energiát. Ha vitába keveredsz, ha le akarnak nyomni, ugyanígy: karok összefon, lábak keresztez és hajrá. Sokkal erősebb és magabiztosabb leszel (amit a másik is érezni fog amúgy).

Remélem segít Nektek is, ha nehéz helyzetbe kerülnétek, és védeni kell a tereteket

Áldás és Fény Rátok!

Szeretettel, Elsa

- forrás: Elsa Sol - mindennapitudatossag.com -

- - - - - 

Védelem a Negatív Energiákkal Szemben - videó

forrás:Lumi a Fehér Boszi

Nikola Tesla: „Isten Lelke Nem Az, Aminek Gondolod”

A huszadik század egyik legnagyobb elméje suttog a fülünkbe az idő ködén át. 

Nikola Tesla, a férfi, akinek víziói és találmányai évtizedekkel megelőzték korát, nem csupán a tudomány területén alkotott maradandót, de spirituális felismerései is messze túlmutattak a hagyományos vallási kereteken. 

„Amit az egyik ember Istennek nevez, azt a másik a fizika törvényeinek hívja" mondta egyszer, ezzel egyetlen mondatban hidat emelve a tudomány és spiritualitás között, amit korunkban sokan áthidalhatatlan szakadékként érzékelnek. De mit is értett pontosan Tesla a spiritualitás, az isteni és a tudat kapcsolatán? Milyen mélyebb igazságot rejt ez a gondolat, ami örökre megváltoztathatja az istenségről és önmagunkról alkotott képünket?

Nikola Tesla: „Isten Lelke Nem Az, Aminek Gondolod” 

(Mélyreható Magyarázat) - videó

https://www.youtube.com/watch?v=zBT3YtaZ6QU

forrás:Titkok Könyvtára

Rudolf Steiner - A meditáló megkísérel képzetet alkotni a Küszöb Őréről

Negyedik meditáció

Amikor a lélek megszerezte a képességet, hogy az érzéki testen kívül figyeljen meg, az érzelmi élet bizonyos nehézségei léphetnek fel nála. Kényszerítve láthatja magát, hogy teljesen más álláspontot foglaljon el magához, mint ahogyan előtte megszokta. Az érzéki világ felé úgy állt, hogy külvilágnak tekintette azt és a belsőben lévő élményeket saját tulajdonának. Az érzékfeletti külvilághoz nem viszonyulhat ezen a módon. Amint észleli ezt a külvilágot, azzal mintegy egybefolyik; nem képzelheti úgy elválasztva tőle magát, mint az érzéki külvilágtól. Ennek a révén mindaz, amit ezzel az érzékfeletti külvilággal szemben saját benső világának tarthat, egyféle sajátosságot ölt, amit elsőre nehezen lehet a bensőség fogalmával összeegyeztetni. Nem mondhatjuk többé: gondolkodom, érzek, vagy gondolataim vannak és alakítom őket. Azt kell, hogy mondja: valami gondol bennem, valami érzések felvillanását segíti elő bennem, valami alakítja a gondolatokat, úgy, hogy azok egy bizonyos módon lépnek fel és mutatkoznak a tudatban. 

Ez az érzés azonban valami rendkívül nyomasztót hordozhat magában, ha az érzékfeletti átélés módja olyannak bizonyul, ami bizonyosságot szolgáltat arra, hogy igazán valóságot élünk át és nem fantáziáknak vagy illúziónak adtuk oda magunkat. Ahogyan fellép tehát, megmutathatja, hogy az érzékfeletti világ éreztetni és gondoltatni akarja magát; azonban abban, amit létre akar hozni, akadályozva van. Egyszersmind fellép az az érzés is, hogy az, ami itt a lélekbe törekszik, az igazi valóság és, hogy egyedül ez deríthet fényt arra, amit eddig valóságnak éltünk át. Ez az érzés azt az alakot is ölti, hogy az érzékfeletti valóság olyannak mutatkozik, ami a lélek számára eddig ismert valóságot értékben végtelenül túlragyogja. Ez az érzés azért tartalmaz valami nyomasztót, mivel arra a gondolatra jutunk, hogy a következő, itt megtételre váró lépést akarnunk kell. Annak lényegében, amivé benső átélésünk által lettünk, rejlik, hogy ezt a lépést meg is tegyük. Mintegy tagadását annak, amik vagyunk, mint valami önmegsemmisítést kellene éreznünk, ha nem tennénk meg ezt a lépést. És mégis felléphet az az érzés, hogy nem tudjuk megtenni, vagy, ha vállalkozunk rá, a lehetőségek alapján az tökéletlen marad. 

Mindez ebbe a képzetbe alakul: úgy, amilyen most a lélek, egy feladat áll előtte, amit nem képes legyűrni, mert úgy, amilyen most a lélek, az érzékfeletti külvilág nem veszi fel, mivel nem akarja magában megtartani. Így jut arra a lélek, hogy az érzékfeletti világgal ellentétben érezze magát, s azt kell mondania magának, hogy „nem vagy olyan, hogy ezzel a világgal egybeáradhatnál. Ez képes azonban számodra egyedül megmutatni az igazi valóságot és azt is, hogy viszonyulsz te magad ehhez az igazi valósághoz; az igaz valódi követésétől tehát elválasztottad magad”. Ez az érzés olyan tapasztalatot jelent, ami lelkünk egész értékére nézve egyre inkább válik meghatározóvá. Egész életünkkel tévedésben lévőnek érezzük magunkat. Ez a tévedés azonban különbözik más tévedésektől. Azokat – gondolják, ezt azonban átéljük. Egy tévedést, amit gondolunk, törlünk, ha a helytelen gondolat helyébe a megfelelőt tesszük. A megélt tévedés a lelki életnek magának vált részévé; a tévedés vagyunk; nem lehet egyszerűen kijavítani, mivel gondolkozhatunk, ahogyan csak akarunk, ez azonban ott áll, a valóság egy része és még hozzá a saját valóságé. Ilyen élmény valami megsemmisítőt jelent valónk számára. Fájdalmasan eltaszítva érezzük bensőnket mindattól, amire áhítunk. Ez a fájdalom, amit a lelki vándorlás egy fokán érzünk, messze túllépi azt, amit az érzéki világban fájdalomnak érezhetünk. És ezért mindazt meghaladhatja, aminek az eddigi lelki élet alapján megfelelünk. Egyfajta kábító jelleggel járhat. A lélek az aggasztó kérdés előtt állhat, „honnan is szerezzek erőket, elviselni azt, ami itt vár reám?” És a maga életén belül kell megtalálnia ezeket az erőket. Olyasmiben állanak, amit belső bátorságnak, benső félelemnélküliségnek nevezhetünk. 

Hogy a lelki vándorlásban továbbjussunk, oda kell vezettessünk, hogy bensőnkből élményeink elviselésére szolgáló ilyen erők nyíljanak meg, amik akkora belső bátorságot és belső félelemmentességet adnak, mint amire az érzéki testen belüli életnél nem volt szükség. Ilyen erők csak az igazi önmegismerésből adódnak. Valójában a fejlődésnek ezen a fokán látjuk csak be, hogy önmagunkról, igaz értelemben eddig mennyire keveset tudtunk. A belső átélésnek anélkül adtuk át magunkat, hogy mindezt úgy tekintsük, mint ahogyan a külvilág egy részét szemléljük. Azoknak a lépéseknek a révén azonban, amik ahhoz a képességhez vezettek, hogy testen kívül tapasztaljunk, az önmegismerés számára különleges eszközökhöz jutunk. Megtanuljuk mintegy olyan nézőpontból tekinteni önmagunkat, ami csak akkor adódik, ha az érzéki testen kívül vagyunk. És már a leírt nyomasztó érzés maga az igazi önmegismerés kezdete. A külvilághoz való viszonyában tévedésben lévőnek élni át ugyanis magát, annak mutatja meg a saját lelki lényt, amilyen ténylegesen. 

Az emberi lélek természetéhez viszont hozzátartozik, hogy egy ilyen önmagáról történő felvilágosítást kínosnak érezzen. Csak, ha ezt a kínt átéli, tapasztalja, menynyire erős az a magától értetődő vágy, hogy magunkat emberként, úgy, ahogyan vagyunk, értékesnek, jelentőségteljesnek tartsuk. Rútnak tűnik, hogy ez így van; saját valónknak ezzel a rút voltával őszintén szembe kell néznünk. Ezt a rútságot előzőleg éppen abból kifolyólag nem tapasztaltuk, mert tudatunkkal saját lényiségünkbe sohasem hatoltunk ténylegesen. Ilyen pillanatban venni csak észre, mennyire szereti magában azt, amit most rútnak kell éreznie. Az önszeretet hatalma teljes nagyságában mutatkozik meg. Egyidejűleg megmutatkozik, milyen csekély a hajlandóság, letenni ezt az önszeretetet. Ha a léleknek azokról a tulajdonságairól van szó, amik a közönséges életben a másokhoz való viszonynál jönnek tekintetbe, a nehézség már meglehetősen nagynak mutatkozik. Igazi önmegismerés révén például megtudjuk, hogy eddig úgy hittük, hogy valaki irányában jóakarattal vagyunk, a lélek mélyén azonban mégis rejtett irigységet vagy gyűlöletet, vagy hasonlót táplálunk. Felismerjük, hogy ezek az eddig felszínre nem került érzések egyszer minden bizonnyal meg akarnak nyilvánulni. És észrevesszük, hogy igen felületes lenne azt mondani magunknak: most, hogy felismerted, hogy így áll veled, tiltsad el hát magadban az irigységet, a gyűlöletet. Felfedezzük azonban, hogy ilyen gondolattal egyszer egészen biztosan nagyon is gyengének bizonyulunk majd, ha a gyűlölet kielégítésére, az irigység kiélésére irányuló hajtóerő természeti hatalom módján törnek majd elő a lélekből. Ilyen sajátos önmegismerések az egyik vagy a másik embernél lelki lényének sajátságai szerint lépnek fel. Akkor állnak be, ha megnyílik az érzéki testen kívüli tapasztalás, mivel az önmegismerés akkor igazivá válik és többé attól a vágytól, hogy ilyennek vagy olyannak – amilyennek lenni szeretünk – találjuk magunkat, nem homályosítható el. 

Ezek a sajátos önmegismerések fájdalomteliek, nyomasztók a lélek számára. Az, aki azt a képességet kívánja megszerezni, hogy testen kívül tapasztaljon, nem kerülheti őket el. Ugyanis annak az egészen sajátos viszonynak a révén, amibe saját lelkéhez kell kerülnie, szükségszerűen lépnek fel. Azonban a legerősebb lelki erőkre van szükség, ha egy egészen egyetemes emberi önmegismerésről van szó. Olyan nézőpontból figyeljük meg magunkat, amely eddigi lelkiéletünkön kívül foglal helyet. Így szólunk magunkhoz: „emberi lényiséged szerint szemlélted és ítélted meg a világ dolgait és folyamatait. Kíséreld meg egyszer elképzelni, hogy nem szemlélhetnéd így őket, nem ítélhetnéd így meg őket. Akkor egyáltalán nem az lennél, aki vagy. Nem lennének belső élményeid. Te magad, semmi lennél”. Így szólni magához, nemcsak annak az embernek kell, ki a mindennapi életben áll és csak ritkán alkot gondolatokat a világról és az életről. Így kell beszélnie minden tudósnak, minden filozófusnak. Ugyanis a filozófia is csak az emberi lelki élet tulajdonságai szerinti megfigyelése és megítélése a világnak. Ilyen megítélés azonban az érzékfeletti külvilággal nem tud egybeáradni. Amaz visszautasítja. Vele azonban mindaz visszautasításra kerül, amik eddig voltunk. Egész lelkünkre „Én”-ünkre mint olyasmire tekintünk vissza, amit le kell tenni, ha az érzékfeletti világba akarunk lépni. – A lélek azonban nem képes másként, mint ezt az „Én”-t tartani a maga tulajdonképpeni lényiségének, mielőtt az érzékfeletti világba lépne. Az igazi emberi lényiséget kell benne látnia. Így kell, hogy szóljon magához: ennek az Én-emnek a révén kell képzeteket alkotnom a világról; ezt az Én-emet elvesztenem nem szabad, ha nem akarok magamról lényiségként lemondani. A lélekben a legerősebb ösztönzés él, hogy az Én-t mindenütt megőrizze, hogy ne veszítsen el minden talajt a lába alól. Amit a közönséges életben a léleknek jogosan így kell éreznie, nem szabad többé így éreznie, amint az érzékfeletti külvilágba lép. Egy Küszöböt kell itt átlépnie, amelyen nemcsak egyik vagy másik értékes birtokában állót, hanem azt kell visszahagynia, ami eddig, önmaga számára volt. Azt kell tudnia mondani magának, „ami számodra legerősebb igazságodként volt érvényben, most, az érzékfeletti világhoz vezető Küszöbön túl a legerősebb tévedésként kell tudni megjelennie számodra. 

Ilyen követelmény elől visszahőkölhet a lélek. Azt, amit tennie kellene, annyira saját lényisége odaadásának, semmisége-kinyilvánításának érezheti, hogy az említett Küszöbön a követelmény teljesítése vonatkozásában többé-kevésbé bevallja a maga képtelenségét. Ez a bevallás a lehető legkülönbözőbb formákat öltheti. Felléphet teljesen ösztönösen és az ember számára, aki a fenti értelmében gondolkodik és cselekszik, ez a megvallás valami teljesen másnak jelenhet meg, mint ami valójában. Például minden érzékfeletti igazsággal szemben mély ellenszenvet érezhet. Álmodozásnak, fantasztikumnak tarthatja azokat. Mindezt csak abból kifolyólag teszi, mivel a neki magának ismeretlen lelki mélységeiben titkos félelmet táplál ilyen igazságok felé. Úgy érzi, hogy csak azzal képes meglenni, amit az érzékek és az értelmi ítélet tárnak fel számára. Kerüli ezért, hogy az érzékfeletti világ Küszöbéhez közeledjék. Ezt a kerülését úgy öltözteti be a maga számára, hogy azt mondja: ami ezen a Küszöbön túli volna, értelem és tudomány előtt nem tartható. Arról van azonban csak szó, hogy értelmet és tudományt, ahogyan ő ismeri őket, szereti, azért, mivel Én-jéhez kötöttek. Az önszeretetnek egész általános emberi formájáról van szó. Ezt azonban nem vihetjük magunkkal az érzékfeletti világba. 

Az az eset is előállhat azonban, hogy a dolog nem áll meg ennél a Küszöb előtti ösztönös leállásnál. Hogy az ember tudatosan megy el odáig és azután fordul meg, mert félelmet érez attól, ami vár rá. Ekkor nem egykönnyen tudja majd eltörölni azokat a hatásokat, amik a Küszöb elé lépése folytán közönséges lelki élete számára állanak elő. S ezek azokban a következményekben lesznek majd meg, amiket az a képtelenség, amit érzékelt, terít egész lelki élete fölé. 

Aminek be kell következnie, abban áll, hogy az ember tegye képessé magát rá, hogy azt, amit a közönséges életben a legszilárdabb igazságnak érez, az érzékfeletti világba lépésekor letegye és a dolgok érzékelésének és megítélésének egy más módjára rendezkedjék be. Tisztában kell lennie azzal is, hogy ha ismét az érzéki világgal kerül szembe, ismét az arra érvényes érzékelési és megítélési módot kell alkalmaznia. Nemcsak azt kell megtanulnia, hogy két világban éljen, hanem mind a kettőben teljesen eltérően élni. Az érzéki és értelmi világban való közönséges benne-állásakor egészséges ítéletét nem szabad, hogy befolyásolja, hogy egy másik világ számára más megítélési mód alkalmazására kényszerül.

 Az emberi lényiség számára nehéz az ilyen állásfoglalás. A képességet ehhez csak a lelki élet energikus és türelmes megerősítésének folytatása révén lehet kifejleszteni. Aki tapasztalatokat szerez a Küszöbön, érzékeli, hogy a közönséges emberi lelki élet számára jótétemény, hogy nem kerül ehhez a Küszöbhöz. Az érzések, amik fellépnek nála, olyanok, hogy nem tehetünk mást, mint ezt a jótéteményt egy lényszerű hatalomtól származónak gondolni, mely az embert megvédi a veszélytől, hogy az önmegsemmisülés rémületét tapasztalja a Küszöbön. – A külvilág mögött, mely a közönséges élet számára adott, egy másik helyezkedik el. Küszöbe előtt szigorú Őr áll, aki abban tevékeny, hogy az ember semmit se tudjon meg abból, amik az érzékfeletti világ törvényei. Ugyanis az erre a világra vonatkozó minden kételyt, minden bizonytalanságot mégis könnyebb elviselni, mint annak látását, amit vissza kell hagyni, ha oda be akarunk lépni. 

Az ember a leírt élményektől védett marad, amíg nem lép magához ehhez a Küszöbhöz. Az, hogy elbeszéléseket ismer meg: élményeikről azoktól, akik e Küszöbre lépnek, vagy azt átlépték, védettségén nem változtat. Ezzel szemben ilyen megismerés jó értelemben lehet hasznára, ha közeledik ehhez a Küszöbhöz. Ez esetben is úgy van, mint sok másikban, hogy egy tevékenységet jobban hajtunk végre, ha már előtte képzetet alkothatunk róla, mint ellenkező esetben. Azon ellenben, amit az érzékfeletti világ felé vándorlónak önmegismerésben kell elnyernie, ilyen előre-tudás semmit sem változtat. Nem felel meg ezért a tényeknek, ha egyik-másik szellemileg látó vagy a szellemi látás lényegét jól ismerő személy kijelenti, hogy ilyen dolgokról, olyanok körében, akik nem állanak közvetlenül az előtt az elhatározás előtt, hogy magába az érzékfeletti világba lépjenek, egyáltalán ne beszéljünk. Olyan időt élünk ma, melyben az embereknek az érzékfeletti világ lényegével egyre inkább meg kell ismerkedniök, ha az élet követelményeihez lelkileg hozzá-felnőtté akarnak lenni. Az érzékfeletti és bennük a Küszöb Őrére vonatkozó megismerések elterjesztése a jelenkor és a közeli jövő feladataihoz tartozik.

- Rudolf Steiner: Egy út az ember önmegismeréséhez -

Rudolf Steiner - A meditáló megkísérel képzetet alkotni a Küszöb Őréről - videó

forrás:Antropozófiai Tartalmak