Hellebrand Henriett: Örökké
/farost, pasztell 60 cm × 80 cm /
Kinn jártam a temetőben.. s ahogy befordultam a régi kis útra.. arra a röpke pillanatra, amíg elhelyeztem lelkem simításait az öreg kőlapra az ég is kisütött...
Vadludak húztak el felettem.. emberek jöttek, kezükben virító krizantém fejek.. A temető őszi csendje megtelt élettel.
Ahol a fény, ott a szín.. minden díszbe öltözött. Az aranyló levelek között utat tört a ragyogás..
Idős hajlott hátú emberek álltak meg,.. mintha minden egyszerre telt volna meg fénnyel, sóhajjal.. Egy apró katicabogár kapaszkodott fel a sárga levélre amit a szél sodort elébem. Ott rezdült az ősz szent szívdobbanása, az élők és a holtak közötti finom, fényből szőtt hídon át.
A fák suttogása akkor ezt mondta:
„Ne sírjatok, hisz bennetek vagyunk, minden levélrezdülésben, minden fényfoltban ott dobban tovább a mi történetünk.”
A nap éneke lágy volt, aranyló, mintha simogatná a lelket:
„Emlékezz, de ne fájdalommal. Mert az emlékezés nem a hiányról szól, hanem a szeretetről, amely soha nem múlik el.”
Ekkor láttam meg Őt.. azt a magányos férfit…
Középkorú volt, szépen öltözött, egyetlen vörös rózsát szorongatott...
Éreztem belső könnyeit, ahogy egy sír mellé letérdelt.. Halott szerelmére várt talán, egyetlen utolsó ölelésre, egy mosolyra, jelre, bármire, .. hogy ami egyszer örök volt az nem múlhat el..
Igen, ott volt az a nő... éreztem, ahogy megváltozott a levegő… Nem testben, de minden másban jelen volt. Ott lebegett a férfi körül, mint egy finom, meleg illat a szélben… mint a rózsa szirma, ami nem hull le, csak átváltozik fénnyé. Amikor a férfi letérdelt, a nő lelke egy pillanatra megérintette az arcát, nem is a bőrét, hanem a lényét.
Ebben az érintésben nem volt sem fájdalom, sem hiány. Csak az a végtelen, időtlen szeretet, ami már nem kér vissza, csak ad. Suttogása halk volt, mint a szél az őszi fák között, de a férfi szíve meghallotta:
„Ne várj rám a múltban, kedvesem.
Mert minden percben, mikor emlékezel, ott vagyok veled.
Amikor a szívedbe zárod a fényt, én is benned lakom.
Nem veszítettelek el, csak másik oldalról szeretlek tovább.”
A rózsa, amit a férfi vitt, valójában két kéz közös érintése volt, egyik a Földről, másik az Égből.
S, mikor letette a sírra, a nő lelke egyetlen pillanatra megpihent mellette, mint egy sóhaj, mint egy simítás a levegőben.
A szeretet nem hal meg, csak átszíneződik, és az ilyen pillanatokban, egy kapu nyílik meg, ahol az élők és a holtak egyetlen szívdobbanásra újra találkoznak.
A csend most beszél helyettük,... az emlékezés, a szeretet és az Ég halk lélegzete.
Lehunytam csendben szemem, s éreztem akkor ott, ahogy fény átsimítja az árnyékot...
Némán lépdeltem tovább, mert tudtam, a lelkek ilyenkor közel hajolnak...
- copyright © Hellebrand Henriett 2025 -
- - - - - -
Kapcsolódó írások:
A festészet mágusa: Hellebrand Henriett festőművész, keramikus, költő, író
Hellebrand Henriett: Egy Angyal Tanításai - részlet
- - - - - - -
Az Égi Élet Folyója - videó
forrás:Jurgen Ziewe
