Első meditáció
Ha a lélek az érzékeken és a képzetalkotásán keresztül a külvilágnak adta oda magát, valódi magára-eszmélés mellett nem állíthatja, hogy észleli ezeket a jelenségeket vagy, hogy átéli a külvilág dolgait. Ugyanis a külvilágnak való odaadása idején valójában semmit se tud magáról. A napfény, mely a dolgokról sokrétű színjelenségben terül szét a térben, ez éli tulajdonképpen át magát a lélekben. Ha a lélek valamilyen eseménynek örül, az öröm élményének időpontjában, amennyire tud a dologról, ő maga öröm. Az öröm éli át benne magát. A lélek egy a maga világot-átélésével; nem annak éli magát át, ami örül, ami csodálkozik, gyönyörködik vagy fél. Ő az öröm, csodálkozás, gyönyörködés, félelem. Ha a lélek mindig megvallaná ezt magának, azok az idők, amik során visszavonul a külvilág átélésétől és saját magát tekinti, csak így kerülhetnének helyes megvilágításba. Egészen sajátos életnek tűnnének, mely elsőre a közönséges lelki élettel egyáltalán nem hasonlítható össze. Az életnek ezzel a sajátos módjával kezdenek felmerülni a tudatban a lelki lét rejtvényei. És ezek a rejtvények forrásai alapjában véve minden egyéb világrejtvénynek. – Amikor a lélek rövidebb vagy hosszabb időre megszűnik egy lenni a külvilággal és az önlét magányába húzódik vissza, állanak külvilág és belső világ az emberi szellem elé.
Nem egyszerű folyamat ez a visszahúzódás, olyan, ami egyszer lezajlik és azután szinte ugyanolyan módon meg lehetne ismételni. Kezdete ez inkább égy előzőleg ismeretlen világokba vezető vándorútnak. Ha a vándorlást megkezdtük, úgy minden lépés, amit tettünk, továbbiakra való indítékká lesz. És előkészítése is e továbbiaknak. A lelket a továbbiakra ez teszi csak képessé. És minden egyes lépéssel többet tudunk meg az arra a kérdésre adandó válaszból, hogy: Mi is a szó igazi értelmében az ember? A közönséges életszemlélet elől rejtve maradó világok nyílnak meg. És mégis egyedül bennük van meg az, ami erre az életszemléletre vonatkozólag is képes az igazságot megnyilatkoztatni. – Ha egyetlen válasz sem átfogó, végleges, a válaszok, amiket belső lelki vándorúton küzdenek ki, mégis olyanok, amik mindazon túlmennek, amit a külső érzékek és a hozzájuk kötődő értelem képesek adni. És erre a másikra szüksége van az embernek. Hogy ez így van, észreveszi amint igazából magára eszmél.
E vándorúthoz mindenekelőtt józan, száraz megfontolásokra van szükség. Az érzékfeletti területre – mellyel a léleknek végül is dolga van – való további előrehatoláshoz ezek nyújtanak szilárd kiinduláspontot. Nem egy lélek szeretné megtakarítani ezt a kiinduláspontot és azonnal az érzékfelettibe hatolni. Az egészséges lélek azonban, mégha előbb az ilyen megfontolással szembeni idegenkedés alapján elkerülte azt, később majd mégis odaadja magát neki. Bármennyit is ismert meg más kiinduláspont alapján valaki ugyanis az érzékfelettiből, biztos talajt maga alatt csak olyan jellegű megfontolás szolgáltat számára, mint az itt következő.
Eljöhetnek a lélek életében a pillanatok, amikor így szól magához: Képesnek kell lenned mindaz elől elvonulni, amit egy külvilág nyújthat számodra, ha csak nem akarsz megengedni olyan vallomást kicsikarni magadból, amellyel tovább nem lehet meglenni, hogy ui. csak az önmagát megélő képtelenség lennél. – Amit kinn észlelsz, nélküled van ott; nélküled volt és nélküled is meglesz. Miért érzékelik magukat benned a színek, amikor pedig érzékelésed részükre jelentőség nélkül való? Miért képezik a külvilág anyagai és erői testedet? Utóbbi külső megjelenéseddé éled. A külvilág magaddá (zu dir) alakul. Észreveszed, hogy erre a testre szükséged van. Ugyanis érzékeid nélkül, amiket ez képes csak megformálni számodra, először is semmit sem volnál képes magadban megélni. Tested nélkül, úgy, ahogyan elsőre vagy, üres lennél. Belső telítést és tartalmat ő ad neked. – Eztán minden olyan megfontolás színre léphet, ami nélkül az emberi lét meg nem maradhat, hacsak nem akar bizonyos időkben, amik minden ember számára eljönnek, elviselhetetlen ellentmondásba kerülni önmagával. Ez a test, ez úgy él, hogy kifejezése most a lelki átélésnek. Folyamatai olyan természetűek, hogy a lélek általa él és magát benne éli át. Ez egyszer nem így lesz majd. Ami a testben él, egyszer teljesen más törvényeknek lesz majd alávetve, mint most, amikor értem, lelki átélésemért zajlik. Azoknak a törvényeknek lesz majd alávetve, amik szerint kinn a természetben állnak viszonyban az anyagok és erők; törvényeknek, amiknek hozzám és életemhez nincs közük többé. A testet, melynek lelki átélésemet köszönhetem, az általános világfolyamat veszi majd fel magába és benne úgy viselkedik majd, hogy mindazzal, amit magamban élek át, többé semmi köze nem lesz.
Ilyen megfontolás a halál gondolatának minden borzalmát felvonultathatja a belső átélés színe előtt anélkül, hogy ebbe a benyomásba azok a pusztán személyes érzelmek vegyülnének, amik a lélekben rendesen ehhez a gondolathoz fűződnek. Ilyen érzések azt eredményezik, hogy nem egykönnyen áll be irányában az a nyugodt, elengedett diszpozíció, ami a megismerő szemléléshez szükséges. – Hogy az ember a halálról és a léleknek a test feloszlásától független életéről akar ismereteket szerezni, nagyon is érthető. Az a mód, ahogyan az itt szóba jövő kérdésekhez áll, jobban, mint alig valami más a világban, alkalmas a tárgyilagos pillantás megzavarására és olyan válaszok érvényesnek elfogadására, amiket a kívánság sugallt. Szellemi területen azonban semmiről sem szerezhetünk igazi megismerést, anélkül, hogy teljesen a részt nem vevők módjára – a „nem”-et ne olyan készségesen fogadnánk el, mint az „igen”- t. És tekintsen csak lelkiismeretesen önmagába, hogy teljességgel tisztába jöjjön vele: nem ugyanazzal az egykedvűséggel fogadná az ember a megismerést, hogy a test halálával a lelki élet is kialszik, mint a másikat, mely a lélek halál utáni megmaradásáról szól. Biztos persze, hogy vannak olyanok, akik teljesen őszintén vallják a léleknek a testi élet feloszlásával együttes megsemmisülését, s akik ezzel a gondolattal rendezik is be életüket. Ezek számára is áll azonban, hogy semmiképp nem elfogulatlanok érzéseikkel ezzel a gondolattal szemben. A megsemmisülés ijedelmétől mindenesetre nem hagyják arra ragadtatni magukat, hogy a megismerés alapjait – melyek világosan szólnak hozzájuk – ne engedjék túlharsogni attól a vágytól, mely a továbbélésre irányul. Ezeknek az embereknek a képzetei ennyiben gyakran tárgyilagosabbak, mint azoké, akik anélkül, hogy tudnák, a továbbélés számára indokokat képzelnek be, vagy engednek meg maguk elé vetíteni, mivel lelkük mélyén rejtve éppilyen továbbélés vágya izzik. Azonban nem kisebb az elfogultság a halhatatlanságtagadók körében sem. Csak más alakot ölt. Vannak köztük olyanok, akik egy bizonyos képzetet formálnak arról, hogy mit is jelent élet és létezés. Ez a képzet vezeti arra őket, hogy bizonyos olyan feltételeket kelljen elgondolniok, amik mellett egyedül lehetséges ez az élet. Ahogyan ezután a létre tekintenek, az világlik ki számukra, hogy a lelki élet feltételei már nem lehetnek meg, ha elesik a test. Ezek az emberek nem veszik észre, hogy előbb egy bizonyos képzetet alkottak maguknak arról, ahogyan egyedül lehetséges az élet, és, hogy egyedül azért nem képesek elhinni, hogy az a halál után folytatódik, mivel képzetükből nem kínálkozik rá semmilyen lehetőség, hogy testetlen létet gondoljanak el. Ha nem is kívánságaik, de képzeteik alapján elfogultak, melyektől képtelenek megszabadulni. Ezen a területen sok elfogultságra találni még. Mindig egyes példákat lehet csak felhozni mindabból, ami ebben a vonatkozásban létezik.
Az a gondolat, hogy a test, aminek folyamataiban a lélek kiéli magát, egyszer a külvilágnak lesz alávetve és olyan törvényeket követ majd, amik a benső átéléssel semmilyen viszonyban nem állanak, ez a gondolat a halálélményt úgy engedi a lélek elé állni, hogy nem kell semmilyen kívánságnak, semmilyen személyes érdeknek a vizsgálódásba keverednie s, hogy ez az élmény tiszta, személytelen megismerési kérdéshez vezethet. Ekkor azonban hamarosan az az érzés is megmutatkozik, hogy a halál gondolata nem önmagáért jelentős, hanem azért, mert fényt vethet az életre. Arra a nézetre kell jutni, hogy az élet rejtélyét a halál lényege révén kell megismerni.
Az, hogy a lélek igényli a maga továbbélését, mindenképpen oda kellene, hogy vezesse, hogy gyanakvóvá tegye mindazoknak a nézeteknek az irányában, amiket erről a továbbélésről alkot magának. Ugyan miért is törődnének a világ tényei azzal, amit a lélek érez. Igényei alapján értelmetlennek érezhetné magát, ha arra kellene gondolnia, hogy lánghoz hasonlóan, mely a fűtőanyagból származik, testének anyagából lobbanna fel és utána újra kioltódnék. Ez azonban mégis lehetne így, akkor is, ha értelmetlennek találnák. – Ha pillantását a lélek a test felé irányítja, úgy csak azzal számoljon, amit az képes mutatni számára. Úgy tűnik itt, mintha a természetben azok az erők hatnának, amik az anyagokat és az erőket kölcsönhatásba vonják és mintha ezek a törvények uralnák a testet és egy idő múltán azt az általános erőjátékba vonnák újra be.
Forgathatjuk úgy ezt a gondolatot, ahogyan csak akarjuk: természettudományosan alkalmasint használható, az igazi valóság vonatkozásában azonban teljesen lehetetlennek bizonyul. Kialakulhat az a nézet, hogy ő egyedül a tudományos értelemben tiszta, józan és minden egyéb csak szubjektív hit; mindezt beképzelheti magának valaki. Igazi elfogulatlanság mellett azonban nem tartható. És ez a lényeg. Nem az esik latba, amit saját lénye alapján érez szükségesnek a lélek, hanem az, amit a külvilág, melyből a test való, nyilatkoztat meg. Ez a külvilág a halál után felveszi magába anyagait és erőit. Benne azután ezek olyan törvényeknek engedelmeskednek, amiknek tökéletesen egyre megy, ami az emberi testben az élet során zajlik. Ezek a – fizikai és kémiai természetű – törvények a test irányában nem viselkednek másként, mint a külvilág minden más élettelen dolgával. Lehetetlen valami mást gondolni, mint, hogy a külvilágnak az emberi testhez való ez a közömbös viszonya nem a halállal áll csak be, hanem, hogy az már az élet során is fennáll. Nem az életből nyerhetünk képzetet az érzéki külvilágnak az emberi testen való részesedéséről, hanem egyedül azáltal, hogy ezt gondoljuk: „mindazzal, amit érzékeid hordozójaként, olyan folyamatok közvetítőjeként, amik által lelked létezik, hordasz magadon, azzal az a világ, amelyet észlelsz, úgy bánik el, ahogyan azt az a képzeted adja meg, mely életeden túlra tekint. Amely azzal számol, hogy eljön egy idő, amikor mindezt, amiben most átéled magadat, már nem viseled magadon.” Az érzéki külvilág testhez való viszonyának minden egyéb elképzelése önmagában érezteti, hogy a valósággal szemben nem tartható. Az a képzet azonban, hogy csak a halál után nyilatkozik meg a külvilágnak a testre vonatkozó igazi részesedése, semmivel sem kerül konfliktusba, amit a külvilágban és belső világunkban ténylegesen átélünk. Semmi elviselhetetlent nem talál a lélek abban a gondolatban, hogy anyagai és erői a külvilág folyamatai alá kerülnek, amiknek a lélek saját életével semmi dolguk sincs. Az életnek történő tökéletesen elfogulatlan odaadása során a maga mélységeiben semmilyen a testből felszínre törő kívánságot sem képes felfedezni, mely a halál utáni feloszlás gondolatát kellemetlenné tenné számára. Az elviselhetetlen akkor lép csak fel, ha azt a képzetet kellene megalkotnia, hogy a külvilágba visszatérő anyagok és erők magukkal viszik az önmagát átélő lelket. Egy ilyen képzet ugyanabból az okból lenne elviselhetetlen, mint minden másik, amely nem a külvilág megnyilatkozásának történő odaadásból természetszerűen adódik.
Hogy a külvilágnak a testi lét vonatkozásában az élet során teljesen más osztályrészt tulajdonítsunk, mint a halál után, olyan gondolat, amit a semmiből kellene elővenni. Értelmetlen gondolatként, a valóság mindig vissza kell, hogy vesse; az a gondolat ellenben, hogy a külvilágnak a testre vonatkozólag az élet során ugyanolyan osztályrész jut, mint a halál után, egészséges képzet. A lélek, amikor az utóbbi gondolatot táplálja, a tények megnyilatkozásával tökéletes összhangban érzi magát. Azt érezheti, hogy ennek a képzetnek a révén a tényekkel, amik önmagukért beszélnek és amikhez semmilyen mesterséges gondolatot nem szabad hozzáfűzni, nem kerül ellentmondásba.
Nem mindig ügyelünk rá, hogy a lélek természetes, egészséges érzülete a természet megnyilatkozásaival milyen szép összhangban áll. Ez annyira magától értetődőnek tűnhet, hogy említeni sem kellene; mégis ez a látszólag jelentőség nélkül való hoz megvilágítást. Az, hogy a test elemeibe bomlik, nem jelent semmi elviselhetetlent; értelmetlen azonban a másik, az, hogy ez a lélekkel is így lenne. Sok emberi személyes ok létezik, ami értelmetlennek jeleníti ezt meg; ezeket az objektív vizsgálatnak figyelmen kívül kell hagynia. A teljesen személytelen odaadás azonban, annak, amit a külvilág tanít, mutatja meg, hogy ennek a külvilágnak az élet során sem írható más osztályrészül a lélek vonatkozásában, mint halál után. Mértékadó, hogy ez a gondolat szükségszerűnek adódik és, hogy minden felvethető ellenvetéssel szemben megáll. Aki teljes tudatosságával gondolja, közvetlen bizonyosságnak érzi ezt. Valójában azonban úgy halhatatlansághívők, mint halhatatlanságtagadók így gondolják. Az utóbbiak alkalmasint azt mondják, hogy a törvényekben, amik a halál után a testen működnek, vannak meg az élet során lejátszódó folyamatainak feltételei is; tévednek azonban, amikor azt hiszik, hogy tényleg azt képzelhetik, hogy ezek a törvények az élet során a testtel, mint lélek-hordozóval más viszonyban állanak, mint a halál után.
Önmagában csak az a képzet lehetséges, hogy az erőknek az a különleges összefüggése is, ami a testtel jelenik meg, a testtel, mint lélek-hordozóval pontosan olyan részvétlenül áll szemben, mint az, amely a halott testen kelti a folyamatokat. Nem a lélek számára van meg ez a részvétlenség, hanem a test anyagaira és erőire vonatkozólag. A lélek a testen éli magát át; a test azonban a külvilággal, abban, általa él és a lelkit a maga számára nem másként engedi mérvadónak lenni, mint a külvilág folyamatait.
Arra a nézetre kell jutni, hogy a testbeli vérkeringés számára a külvilág melege és hidege olyan mértékadók, mint a félelem- és szégyenérzet, amik a lélekben játszódnak le.
Így érzi magában az ember a külvilág törvényeit először abban az egészen sajátos összefüggésben tevékenykedni, ami az emberi test alakot-öltésében jelentkezik. Ezt a testet a külvilág egy tagjának érzi. Belső összefüggésével azonban idegenül áll szemben. A külső tudomány jelenleg részben felderíti, hogyan kapcsolódnak össze a külvilág törvényei azzá az egészen sajátos lénnyé, mely emberi testként lép elénk.
A jövőtől elvárható, hogy ez a megismerés egyre tovább halad majd. Azon, ahogyan a léleknek a maga testtel való kapcsolatára kell gondolnia, azon ez az előrehaladó megismerés a legcsekélyebb mértékben sem képes változtatni. Ellenkezőleg, egyre tisztábban kell majd megmutatnia, hogy a külvilág törvényei a halál előtt és azután azonos viszonyban állanak a lélekhez. Illúzió elvárni, hogy a haladó természetmegismeréssel a külvilág törvényeiből adódik majd, hogy a lelki életnek mennyiben közvetítői a testi folyamatok. Egyre világosabban ismeri majd meg az ember, mi az, ami a testben az élet során végbemegy; a megfelelő folyamatok azonban mindig olyanoknak mutatkoznak majd, amiket a lélek éppúgy külsőnek érez magára vonatkozólag, mint a test folyamatait halál után.
A külvilágon belülinek kell ezért a testnek megjelennie az erők és anyagok olyan összefüggéseként, mely önmagában megálló és a külvilág tagjaként önmagában magyarázható meg. – A természet hozza létre a növényt; ő oldja újra fel. Ő uralja az emberi testet és ő mulasztja újra el a maga lényegiségén belül. Ha az ember ezzel a nézettel lép a természet elé, úgy önmagát és mindazt, ami benne van, elfelejtheti és testét a külvilág tagjaként érezheti magán. Ha így gondol a magához és a természethez való viszonyáról, úgy azt éli magán át, amit fizikai testének nevezhetünk.
- Rudolf Steiner: Egy út az ember önmegismeréséhez -
A meditáló megkísérel valós képzetet nyerni a fizikai testről - videó
forrás:Antropozófiai Tartalmak
