Második meditáció
Annak a képzetnek a révén, amit a halál tényéhez kapcsolódva kell alkotnia magának, a lélek a maga lényét illető legnagyobb bizonytalanságba kényszerülhet. Ez az eset akkor áll elő, ha azt hiszi, hogy semmilyen más világról, egyedül az érzéki világról tudhat csak, s arról, amit az értelem képes megismerni ebből a világból. A közönséges lelkiélet a fizikai testre irányítja tekintetét. Látja, hogy ez a halál után a természeti összefüggésbe megy át, melynek semmi része abban, amit a halál előtt a lélek önmaga létének él át. Tudhatja ugyan (az előző meditáció révén), hogy a fizikai test az élet során is ugyanabban a viszonyban áll vele, mint a halál után: ez azonban nem vezeti tovább, mint a maga halálig tartó tapasztalásának belső önállósága elismerésére. Ami a fizikai testtel a halál után történik, a külső világ megfigyelése szolgáltatja számára. A belső átélés számára nem létezik hasonló megfigyelés. Úgy, amint van, ez a lelki élet képtelen tekintetét a halál határán túlra irányítani. Ha képtelen a lélek olyan képzeteket alkotni, amik túlmennek azon a világon, mely a halál után veszi fel a testet, úgy az a lehetősége sincs meg, hogy valami egyébre, mint – minden lelki vonatkozásában – a halálon túl az üres semmibe tekintsen.
Hogy ez másként lehessen, a léleknek más eszközökkel kellene észlelnie a külvilágot, mint az érzékekkel és az érzékekhez kötött értelemmel. Ezek maguk is a testhez kötöttek és vele együtt pusztulnak el. Amit ők mondanak, soha sem vezethet valami máshoz, csak az első meditáció eredményéhez. És ez csak abban áll, hogy a lélek megvallhatja magának: – „testedhez vagy kötve. Az olyan természeti törvényeknek van alávetve, amelyek úgy állanak hozzád, mint minden más természeti törvény. Általuk a külvilág egy tagja vagy és ennek olyan része van benned, ami számodra legvilágosabbá akkor válik, ha megfigyeled, mit tesz halál után a testeddel. Az élet számára érzékeket és értelmet ad számodra, amik lehetetlenné teszik meglátnod azt, hogyan is áll a dolog a halál küszöbén túli lelki átéléseddel.” Ez a vallomás csak két eredményre vezethet. Vagy elnyomunk minden további kutatást a lélek rejtélyét illetően és lemondunk arról, hogy bármit is tudjunk ezen a területen. Vagy pedig olyan erőfeszítéseket teszünk, hogy lelki átélés révén érjük el a bensőben azt, amit a külvilág megtagad. – Ezek az erőfeszítések vezethetnek oda, hogy a belső átélést erőteljesebbé, energikusabbá tegyék, mint amilyen az a közönséges létben.
A közönséges életben az ember belső élményeinek, érzelmi és gondolati életének bizonyos erősségével rendelkezik. Egy gondolatot például olyankor táplál, amikor külső vagy belső indíték adódik rá. Ki lehet azonban a többiek sorából emelni valamelyik gondolatot és további indíték nélkül mindig újra el lehet gondolni, bensőleg intenzíven át lehet élni. Egy ilyen gondolatot ismételten a belső átélés kizárólagos tárgyává tehetünk. És miközben ezt tesszük, minden külső benyomást és minden emlékezést, amik a lélekben fel akarnának merülni, távol tarthatunk magunktól. Az ilyen teljes, gondolatoknak, vagy akár érzéseknek történő, minden mást kizáró odaadást szabályos belső tevékenységgé lehet tenni. Hogy az ilyen belső átélés igazán jelentős eredményekre vezessen, feltétlenül bizonyos kipróbált törvények szerint kell nekifogni. Ilyen törvényeket a szellemi élet tudománya sorol fel. Nagyobb számban a „Hogyan jutunk a Magasabb Világok megismeréséhez?” c. írásomban találhatók megadva. – Ilyen eljárás mellett a belső átélés erőinek megerősödéséhez jutunk, amely átélés mintegy megsűrűsödik. Ami általa történik, az önmagunkon tett megfigyeléseken lehet felismerni, amik, ha az említett belső tevékenységet megfelelő időn keresztül folytattuk, fellépnek. A legtöbb esetben mindenesetre sok türelemre van szükség, amíg meggyőző eredmények állnak be. És akiben nincs meg a hajlandóság, hogy ezt a türelmet éveken át gyakorolja, semmi különleges eredményre nem jut.
Itt arra van csak lehetőség, hogy ilyen eredmények közül egyetlen példát hozzunk fel. Pedig ezek sokfélék. És amit itt hozunk fel, alkalmas rá, hogy a meditációs utat, amelynek leírását megkezdtük itt, folytassuk.
Valaki hosszabb ideje gyakorolja lelki életének megadott belső megerősítését. Talán semmit sem tapasztal magában, ami alkalmas rá, hogy a világról másként, mint ahogyan eddig megszokta, tegye gondolkodóvá. Egyszer azonban beállhat a következő. Természetesen az, amit itt írunk le, két embernél nem pontosan ugyanúgy áll majd be. Aki azonban egy ilyen élményről igyekszik képzetet alkotni, vele az itt szóban forgó egész területet áttekintette.
Beállhat egy pillanat, amikor a lélek bensőleg teljesen másként éli át magát, mint közönségesen. Ez eleinte többnyire úgy történik, hogy a lélek az alvásból mintegy álomra éled. Mindjárt megmutatkozik azonban, hogy az élmény nem hasonlítható össze azzal, amit egyébként álomként ismerünk. Az érzékek és az értelem világából teljesen elvontan és mégis úgy él ekkor át az ember, ahogyan a közönséges életben csak akkor tapasztal, ha éber állapotban a külvilággal áll szemben. Arra érzi hajtva magát, hogy az élményről képzetet alkosson. A képzetalkotáshoz olyan fogalmakat vesz, amikkel a közönséges életben rendelkezik; egészen pontosan tudja azonban, hogy mást él át, mint amire rendesen vonatkoznak ezek a fogalmak. Ezeket olyan élmény kifejezőeszközének tekinti csak, amit azelőtt nem élt át, s amiről azt is tudni lehet, hogy lehetetlen a közönséges életben. Mindenfelől mintegy zivatar háborgásától körülvettnek érzi magát. Mennydörgést hall és villámokat tapasztal. Egy ház szobájában tudja magát. Olyan erővel áthatottnak érzi magát, melyről korábban mit sem tudott. Eztán a falakban repedéseket vél maga körül látni. Arra indítja mindez, hogy magához, vagy olyan személynek, akit maga mellett vél, szóljon: „súlyos dolgokról van most szó; a villám a házba vág, megragad; villámsújtottnak érzem magam. Elemészt”. – Amint aztán az ilyen képzetsor lefutott, a belső átélés a közönséges lelkiállapotba megy át. Önmagában, az éppen átéltre emlékezőben találja magát. Ha ez az emlékezés annyira élénk és olyan hű, mint valami másé, úgy képessé teszi, hogy az átéltre vonatkozólag ítéletet is alkosson. Közvetlenül tudja akkor az ember, hogy olyat élt át, amit semmilyen testi érzékkel, de közönséges értelemmel sem élhetne át. Érzi ugyanis, hogy az épp felrajzolt leírás, amit magának, vagy másoknak adhat, eszköz csupán az élmény kifejezésére. A kifejezés ugyan a dologra vonatkozó megértetési eszköz; azonban semmi köze hozzá. Tudja, hogy ilyen élményhez egyik érzékét sem használja. – Aki netalán az érzékek vagy az agy valamiféle rejtett működéséről akarna itt beszélni, az nem ismeri az élmény valódi alakját. A leíráshoz, amely villámról, mennydörgésről, falrepedésekről szól, tartja magát és ezért azt hiszi, hogy a lélek nem mást, csak a közönséges lét utóhangjait élte át. Az átélteket a szó közönséges értelmében vett víziónak kell tartania. Nem képes, csak így gondolni a dolgot. Csak éppen azt nem veszi figyelembe, hogy az, aki ilyen élményt taglal, a villám, mennydörgés, falrepedések szavak alatt csak az átélt számára szolgáló képeket érti és hogy előbbit a képekkel nem téveszti össze. Az helyénvaló, hogy a dolog úgy jelenik meg számára, mintha ezeket a képeket valóban észlelné. Ilyen esetben azonban a villám jelenségénél nem úgy viselkedik, mint amikor szemével lát villámot. A villám víziója számára csak annyit jelent, mint ami mintegy az igazi élmény fölé szétterül; a villámon át valami egészen másra tekint, valamire, amit az érzéki külvilágban nem lehet átélni.
Azért, hogy helyes ítélet alakuljon ki, szükséges, hogy a lélek, aki ilyet él át, akkor, ha az élmény elmúlt, teljesen egészséges módon viszonyuljon a külvilághoz. Helyesen kell tudnia összehasonlítani azt, ami különleges élményként érte, a közönséges külvilág átélésével. Aki már közönséges életében hajlik arra, hogy a dolgokról való mindenféle ábrándozásra hagyja ragadtatni magát, ilyen ítéletre aligha alkalmas. Minél inkább rendelkezik egészséges, mondhatni józan valóságérzékkel az ember, annál jobb, amikor ilyen dolgok valóságos és értékelő megítéléséről van szó. Az érzékfeletti élményeket illető bizalmat csak úgy tanúsíthat saját maga irányában, ha a közönséges világ vonatkozásában is elmondhatja magáról az ember, hogy a folyamatokat és dolgokat tisztán, úgy veszi, amint vannak.
Ha így valamennyi feltétel teljesült és megvan az alap feltételezni azt, hogy nem közönséges víziónak esett áldozatul, akkor tudja az ember, hogy olyat élt át, amihez a megfigyelés közvetítőjeként nem a testet használta. A test nélkül, közvetlenül az önmagában erősebbé vált lélekkel figyelt meg. Egy testén kívüli élmény képzetét szerezte meg.
Belátható, hogy ezen a területen törvényszerű különbségeket álmodozás vagy illúzió és valódi, testen kívül végbement megfigyelés között sem lehet más értelemben megadni, miként a külső érzéki észlelet területén. Előadódhat, hogy valaki eleven ízfantáziával rendelkezik és egy limonádé puszta elképzelésekor hasonlóan érez, mint amikor tényleg iszik is egyet. Az egyik és a másik közötti különbséget azonban mégiscsak az élet egész összefüggése adja meg. És így van ez azokkal az élményekkel is, amikre a testen kívül teszünk szert. Hogy ezen a területen teljesen meggyőző képzetekhez jusson, szükséges, hogy abba egészséges módon élje bele magát az ember, s elsajátítsa az átélés összefüggései megfigyelésének a képességét, s így az egyiknek a másikkal való korrigálásáét.
Egy élményen keresztül – mint amilyen a jellemzett volt – azt a lehetőséget nyertük, hogy azt, ami saját valónkhoz tartozik, nemcsak az érzékeken és az értelmen keresztül, tehát testi eszközökön át, figyeljük meg. A világról immár nemcsak valami mást, mint amit ezek az eszközök engednek megismerni, tudunk; más módon is tudjuk. És ez a különösen fontos. Olyan lélek, aki belső átalakulást hajt végre, egyre inkább jut el oda, hogy belássa: az érzéki világban a nyomasztó létkérdések azért nem jutnak el megoldásaikhoz, mert az érzékek és az értelem nem képesek kellő mélyen a világba hatolni. Mélyebbre azok a lelkek hatolnak, akik annyira átalakítják magukat, hogy képesek testen kívül tapasztalni. Azokban a közlésekben, amiket élményeikről tenni képesek, van meg az, ami képes megoldani a lelki rejtélyeket.
Olyan átélés azonban, ami a testen kívül megy végbe, egészen más jellegű, mint egy testen belüli. Ezt éppen az az ítélet világítja meg, amelyet a vázolt élményre vonatkozólag alkothatunk, ha utána a közönséges éber lelkiállapot beállt újra és az emlékezés élénken és eléggé világosan létrejött. Az érzéki testet a lélek az egyéb világtól elkülönítve érzi, azt csak magához tartozónak észleli. Nem így van azzal, amit az ember magában és magán él át testen kívül. Ekkor mindazzal, amit külvilágnak nevezhetünk, összekapcsolva érzi magát. Ami a környező világban van, azt önmagával, mint az érzéki életben a kezével összekötöttnek érzi. Nincsen szó a külvilágnak egy belső lelki világgal szembeni közömbösségről. Teljes mértékben összenőve, összefonódva érzi magát azzal, amit a világnak nevezhetünk. Annak hatásai észlelhetően haladnak át a saját lényiségen. Belső világ és külvilág közt nincsen éles határ. Utóbbiból a szemlélő lélekhez úgy hozzátartozik teljes környezete, mint a fizikai fejhez tartozik a test két keze. Mégis a külső világ egy darabjáról lehet úgy beszélni, mint amely inkább tartozik a saját valóhoz, mint az egyéb környezet, mint ahogyan a fejről a kezek vagy lábak vonatkozásában egy önálló tagról beszélünk.
A lélek az érzéki külvilág egy darabját testének nevezi. Az ezen a testen kívül tapasztaló lélek éppígy magához tartozónak tekintheti a nem-érzéki külvilág egy részét.
Amikor az ember ehhez a számára az érzéki világon túl elérhető területnek a megfigyeléséhez hatol, beszélhet arról, hogy egy érzékileg nem észlelhető test tartozik hozzá. Ezt a testet elemi vagy éterikus testnek lehet nevezni, és itt az „éterikus” szónál képzetünkbe a fizikában „éter”-nek nevezett finom anyagot ne vonjuk bele.
Amint az ember természeti külvilággal való viszonyára irányuló puszta megfontolás a fizikai test tényeknek megfelelő képzetét eredményezi, a lélek vándorútja olyan területekre, amik az érzéki testen kívül szemlélhetők, s egy elemi vagy éterikus vagy képzőerőtest elismerésére vezet.
- Rudolf Steiner - Egy út az ember önmegismeréséhez -
Rudolf Steiner - A meditáló megkísérel valós képzetet nyerni
az elemi vagy éterikus testről - videó
forrás:Antropozófiai Tartalmak
