Edgar Cayce (1877-1945) különleges paranormális képességgel megáldott ember volt, sokak szerint a XX. század legnagyobb látnoka. Úgynevezett »alvó« állapotában képes volt betegségeket diagnosztizálni, igen gyakran olyan emberekét is, akikkel sohasem találkozott, és azután előírta az orvosi kezelést.
%20.jpg)
Edgar Cayce (1877-1945)
AZ EMBER TUDATALATTIJA HALHATATLAN
Eleinte olyan alapvető különbség volt az "éber" és az "alvó" Edgar Cayce között, mint Kelet-s Nyugat-Berlin között. A két tudatállapot közötti ellentét természetesen nem volt összebékíthetetlen, jóllehet az egyik sebezhető volt és emberi, a másik pedig védettséget élvezett az embernek örökül jutó "tenger fájdalommal" szemben.
Legszemléletesebben talán a kezdetleges adó-vevő rádióhoz lehetne hasonlítani Caycenek ezt a kettős működését: azon sem lehet egyszerre adni és venni. Egyszerű technikai segédeszközről van szó, amely a tengerészek számára lehetővé teszi a kapcsolattartást a szárazfölddel. A készülék számára az elhangzott szavak közömbösek; amit befogad és kisugároz, nem hagy benne nyomot, nem rögződik emlékezetében.
Edgar Cayce életének vége felé már határozott jelei mutatkoztak annak, hogy van átjárás a két tudatállapot között. Eleinte azonban ő volt a legjobban megdöbbenve, amikor megtudta, hogy - például - orvosi tanácsokat adott egy olasznak, tökéletesen hibátlan olasz nyelven! A bonyolult orvosi szakzsargon, amelyet transzállapotban használt, ébredéskor nem kevésbé volt ismeretlen a számára, mint az olasz nyelv.
Edgar Caycevel kapcsolatban az egyik legelterjedtebb tévedés, hogy Cayce afféle világi Mózes volt, aki a metafizikai pusztába kiáltotta szavait. Cayce tudatát az a képesség tette valóban egyedülállóvá, hogy vissza tudta idézni saját kezdeteit a Teremtésben.
Az volt a célja - s eddigi ismereteink szerint ebben egész életművének célja összefoglalható -, hogy "kitapossa az ösvényt" azok számára, akik hisznek benne: örökségük Istentől származik.
- Amit én ma tudok, holnapra mindenki tudni fogja - ez Cayce filozófiájának egyik leggyakrabban visszatérő eleme.
Meggyőződése volt, hogy minden lélek egyforma lehetőségek birtokában van: ez abból is kiderül, ahogyan leírja a lélek első megjelenését a Földön.
- A kezdet idején, amikor az első elemek mozgásba lendültek, és létrejött a "földi sík" nevű szféra, amikor a hajnali csillagok együtt örvendeztek, és a suttogó szél meghozta a nagy hírt az ember jöveteléről, aki a Teremtő szelleméből kibontakozva élő lélekként manifesztálódik, az entitás ezzel a sereggel együtt öltött testet.
Ha figyelembe vesszük, hogy akkoriban az "éber" Cayce Biblia-értelmezése szöges ellentétben állt az "alvó" értelmezésével, érdemes összehasonlítani a fenti idézetet a Jób könyvéből származó alábbi bekezdéssel:
"Majd felele az Úr Jóbnak a forgószélből, és monda: ... Hol voltál, mikor a földnek alapot vetettem? ... Mikor együtt örvendezének a hajnalcsillagok, és Istennek minden fiai vigadozának?" (Jób 38.)
Edgar Cayce szerint néhány lélek már a teremtésre való várakozás időszakában predesztinálva volt arra, hogy szabad akaratát Isten céljainak szolgálatába állítsa a Földön. Mások arra lettek kijelölve, hogy szabad akaratukat kényük-kedvük szerint érvényesítsék... Az "újszülött" Föld lehetőséget kínált számukra, hogy ott Isten teremtő szerepét bitorolva, a maguk gyarló, kisszerű módján ők is Teremtőt játsszanak. Röviden: a lelkek a bűnt magukkal hozták. Nem itt várt rájuk, "a test ruhájában" - hiszen a bolygón akkoriban az állati evolúció még el sem kezdődött. A "szilárd" anyag besűrűsödése, amilyennek ma ismerjük, valójában még évmilliókig váratott magára. A gondolat volt az eredeti motivációs erő. A besűrűsödött anyag a gondolat mutációjaként keletkezett, miután az "összecsomósodott". Egyszerűsített képpel ezt leginkább a folyékony lávához lehetne hasonlítani, amely képlékeny, szüntelen mozgásban van, változik, és bármilyen alakot képes felölteni. A szilárd anyag ennek élettelen változata, amely már csak kalapáccsal és vésővel formázható.
Innen ered az az igazlátások során állandóan visszatérő tanítás, hogy "a Gondolat a Szobrász" - aki formálja a keze alá simuló, képlékeny agyagot -, a lélek alakulása pedig elsősorban attól függ, hogy a tudatalatti szintjén, ahol az agyag a legpuhább és legformálhatóbb, van-e a Gondolatnak elég ereje megmintázni a sors szobrát.
Ahogyan a szilárd anyag ártalmatlan részecskéjét pusztító erővé, városokat elsöprő erővé változtatja egy láncreakció-sorozat, úgy szabadíthatja ki a lelket az anyag börtönéből a pozitív gondolatok láncreakciója - míg végül a lélek megtérhet fluid állapotú ős-szabadságába, az asztrális síkra.
Sajnos a kényelmesen használható tudományos kifejezéseknek, mint például az "atomhasadás", nincs olyan megfelelője, amely a lélek megszabadulását írná le. Kénytelenek vagyunk tehát e folyamatot "tragikus halál"-ként emlegetni.
Olyan ez, mintha magasztalnánk a krumplihéjat, és közben szemétbe dobnánk a krumplit.
Sokkal egyszerűbb úgy beszélni a lélekről, hogy távközlési műholdhoz hasonlítjuk. Ahhoz, hogy kiszabaduljon a gravitáció hatása alól, és pályára álljon, két hordozórakéta szükséges. Amikor a rakéták kiégtek, leválnak a műholdról. A hús-vér testre, a lélek földi burkára ugyanez a sors vár: elpusztul és visszamarad a halálban, s vele marad a kiterjedt "ego", a földi burokhoz tartozó, hátrahagyott tudat is.
A lélek így kikerült az anyag börtönéből. Szabad lett! Földi tartózkodásából megőrzi a világi tapasztalatokat, amelyeket "memóriabankjában" biztonságosan elraktároz - ugyanis csak a "tudatos elme" az, amit hátrahagyott. A tudatalatti tovább él, hiszen nincs köze az anyaghoz, és nem is függ tőle. Most ez válik a lélek tudatos elméjévé, s ekként működik egészen addig, míg a lélek vissza nem tér a sűrű földi anyagba, hogy elkezdje következő életét.
A felsőbbrendű tudat átvállalja azokat a funkciókat, amelyeket a tudatalatti átadott, s így a lélek olyan tisztán áttekinthetővé válik, amilyen a Földön sosem lehetett. Valószínűleg a létezésnek ezen a szintjén tapasztalt, magasztos lelkiállapot földi kisugárzását élték meg egyes szentek "spirituális eksztázisként".
Amikor elérkezik az idő, hogy a lélek egy új testbe költözve visszatérjen a Földre, a folyamat egyszerűen megfordul. A tudatos elme visszatér a tudatalatti szintjére, a tudatalatti pedig a felsőbbrendű én szintjére, a hús-vér test anyaméhszerű szentélyébe. Nem próbál, nem is akar érzelmileg azonosulni a tudatalatti és az újonnan megszületett tudatos elme működésével, mivel azok új egójukhoz igyekeznek hozzászokni.
A felsőbbrendű énnel csak nagyon ritka esetekben lehet kapcsolatba kerülni, s akkor is csak szakszerű, mély hipnózisban. (Az olvasónak azonban tisztában kell lennie azzal, hogy amit Edgar Cayce tudott - kapcsolatot teremteni magasabb énjével a maga egészen sajátos önhipnózis-technikája által -, az az egyetemes emberi fejlődés jelenlegi szintjén a kivétel, nem a szabály. Cayce személyében pillantást vethetünk jövőbeli önmagunkra.)
Az "újszülött" tudatos elme sohasem lehet idősebb, mint a test, amely átmenetileg otthont ad neki. Az ember elraktározott tudása, ébersége, az az ösztön, amellyel önmagát és embertársait értékeli, a tudatalatti szintjén nyugszik. Következésképp az egyetlen barát és tanácsadó, akihez fordulhat, a saját tudatalattija. Ráadásul ezt a kapcsolatot csak alvás közben vagy megvilágosodott, meditatív tudatállapotban lehet megteremteni. Ilyenkor az önfegyelem segítségével az ember eljut odáig, hogy leül, s meghallgatja "a tudat csöndes, nyugodt szavát".
Az újraszületett embernek éber állapotában, tudatossága szintjén ismét szembesülnie kell az anyagi lét kihívásaival, legjobb tudása szerint kell egyensúlyoznia az élet hullámverései fölött átvezető keskeny pallón, ahol - ha képes figyelni arra a "csöndes, nyugodt szóra" - elkerülheti a túlzott énközpontúság buktatóit, amelyek korábban annyiszor megkísértették, s taszították a mély örvénybe.
Van-e az embernek valamilyen eszköze, amelynek segítségével megsejtheti az elébe tornyosuló nehézségeket?
Van bizony! Tekintsük a lélek inkarnációit egy folytatásos regény egyes részeinek. Amint a lélek útja egy bizonyos életben a halállal véget ér, máris megjelenik az apró betűs felirat: "Folytatása következik". Amikor egy új testben újra megszületsz, nem nulláról indulsz: pontosan ott folytatod, ahol abbahagytad.
Ha például egy előző életedben nem tudtad legyőzni magadban azt a késztetést, hogy kövekkel zúzd be egy üvegház ablakait, akkor legközelebb - jelképesen - ugyanolyan helyzetben találod magad, csak éppen ez alkalommal a tiéd lesz az üvegház, amelyre a kövek záporoznak. Ha rezzenetlen arccal elviseled a pusztítást, amíg a számlát kiegyenlítve utolsó ablaktáblád is szilánkjaira nem hull, egészen jó eredményt tudsz felmutatni. Ha viszont önsajnálatba zuhansz, és átkozódsz, hogy te nem ilyen sorsot érdemelnél, akkor elpuskáztad az egészet, és semmit sem sikerült profitálnod a nagy lehetőségből.
Edgar Cayce nem szégyellte bevallani, hogy néhány korábbi életét sokkal jobban is eltölthette volna; hogy gyakran volt indulatos és türelmetlen. Az ókori Egyiptomban például túl közel húzódott a húsos fazékhoz, túl sok csábításának engedett, és ez bizony letérítette őt arról a rögös útról, amelyen a lélek kiteljesedhetett volna.
Az a sajátos felelősség, amelyet ebben az életében tisztánlátó képessége rótt rá, egyszerre adott lehetőséget arra, hogy rendet teremtsen saját spirituális portáján, és egyszersmind segíthetett embertársain.
Vajon honnan merítette Edgar Cayce az információt az élet-igazlátásokhoz?
Egy 1931-ben, a Cayce-kórházban tartott előadásában a következőket mondta erről:
- Engedjék meg, hogy most egy saját élményemről számoljak be! Úgy érzem, nagyon is valóságos élményről van szó, és ez - amennyire szavakkal egyáltalán kifejezhető - azt kísérli meg illusztrálni, hogy mi történik a halálban. Egyszer, amikor a szokásos módon megváltozott tudatállapotba kerültem, hogy információt hozzak le valaki számára, azt vettem észre, hogy kívül kerültem a testemen.
- Tisztán kivehető, keskeny, egyenes vonalat láttam magam előtt, mintha egy fénysáv lett volna. Két oldalról füst és köd vett körül, és síró árnyalakok, akik segítségért rimánkodtak, és csalogattak maguk közé.
- Ahogy követtem a fénysugarat, látóterem kezdett kitisztulni. A körülöttem lévő alakok jobban kirajzolódtak, egyértelműbb formát öltöttek. De a hívogatások nem hagytak alább, mindent elkövettek, hogy letérítsenek utamról, és eltántorítsanak a célomtól. Én azonban rendíthetetlenül haladtam az előttem húzódó keskeny ösvényen. Egy idő után eljutottam oda, ahol az alakokból már csak árnyak maradtak, és inkább sürgetni próbáltak, mint megállítani. Ahogy mindinkább kirajzolódtak, láttam, hogy lekötötte őket saját tevékenységük.
- Végül felértem egy dombra, amelynek tetején egy templom állt. Beléptem, s egy hatalmas teremben találtam magam, amely leginkább könyvtárhoz hasonlított. Az emberek életeiről szóló írások sorakoztak benne - minden egyes emberről külön kötet szólt. így hát egyszerűen csak le kellett emelnem annak az embernek a kötetét, aki igazlátásért fordult hozzám. Pál apostol szavaival csak azt mondhatom: "ha testben-é, ha testen kívül-é, nem tudom", de hogy ez valóságos élmény volt, az biztos.
- Noel Langley: Edgar Cayce a reinkarnációról -
Kapcsolódó írás:
Csodálatos hatással van a ‘Miatyánk’ imádság az emberi testre!
- - - - - -
EDGAR CAYCE ELÁRULTA, MI TÖRTÉNIK
AZ ELSŐ 3 ÓRÁBAN A HALÁL UTÁN - videó
forrás: Marcus Gárdony - Az Élet Bölcsességei
