Rudolf Steiner: Az elhaltakkal történő érintkezés II.

“Tegyük fel, hogy az ember elhagyja földi testét, és lelki-szellemi életével átmegy a szellemi-lelki világba. Tegyük fel, hogy aki a beavatási megismerést bensőségesebb értelemben szerezte meg, továbbra is megfigyelheti a lelkeket halál utáni életükben. Ehhez sok előkészítésre van szükség, olyan karmára is, amely összekapcsolja az itteni embert az odaát élővel. Arról van szó, hogy megértésre jussunk az elhalttal. Rendkívül nehéz szellemi élményekről beszélek, mert a világ szellemi leírása általában könnyebb, mint a halotthoz történő legcsekélyebb közeledés. Az emberek könnyen úgy hiszik, hogy egy halotthoz nem is nehéz közelednünk, pedig ez sokkal nehezebb, mint az általános spirituális megismerés megszerzése.

Elmondom most a halottakkal való érintkezés néhány sajátosságát. Ez először csak úgy lehetséges, hogy belehelyezkedünk a halott fizikai világra vonatkozó emlékezőképességébe. A halottaknak van még rezonanciájuk az emberi nyelvhez, még ahhoz a speciális nyelvhez is, amelyet itt a Földön kiváltképpen beszéltek. A nyelvhez fűződő kapcsolatuk azonban változik. Egy halottal való érintkezésnél például észrevesszük, hogy hamarosan a legcsekélyebb megértést sem tanúsítja a főnevek iránt. Ha az élő főneveket intéz a halotthoz, ezeket a halott egyszerűen meg sem hallja, ha szabad ezt a kifejezést használni. Aránylag hosszú ideig megtartja azonban minden ige megértését.

A halottal rendszerint csak akkor jutnak megértéshez, ha megfelelő módon tudnak neki kérdéseket feltenni. Ezekkel a kérdésekkel úgy kell olykor eljárnunk, hogy egyik nap lehetőleg teljes nyugalomban koncentrálunk a halottra, valami igen konkrét élményben élünk vele együtt – mert halála után inkább képek vannak a lelkében, mint elvont képzetek –, tehát olyan reális kézzelfogható élményre kell koncentrálnunk, amelyet itteni életében szeretett, úgy lassanként közeledhetünk hozzá.Rendszerint nem kapunk azonnal választ. Gyakran aludnunk kell rá, talán többször is, és napok múlva kapunk feleletet. De ha a kérdést főnevekkel intézzük a halotthoz, úgy voltaképpen sohasem kapunk választ. Meg kell próbálni, hogy minden főnevet igealakra hozzunk. Ez az előkészítés valóban szükséges. A halott olyan igéket ért meg legjobban, amelyeket igen szemléletessé teszünk. Az „asztal” kifejezést például sohasem érti, de ha sikerül elképzelnünk az asztal készítésének valamilyen tevékenységét, valami létesülést, akkor lassanként érthetővé válhatunk a halott számára, megérti a kérdést és választ kapunk. Ezek mindig igealakban vannak, sokszor még csak nem is igealakban, hanem abban, amit itt a Földön indulatszónak neveznénk.

A halott különösen betű-hangösszetételekben beszél. Mennél tovább tartózkodik halála után a szellemi világban, annál inkább beszél olyan nyelven, amelyet csak akkor sajátítunk el, ha a földi nyelv megkülönböztető megértését megszereztük, és már nem ragaszkodunk a szavak elvont jelentéséhez, hanem behatolunk a hangok érzelmi tartalmába.Úgy van ez, ahogy a nevelésről tartott előadásokban elmondtam: az „Á”-nál a csodálkozáshoz hasonlót érzünk. A csodálkozást mintegy felvesszük lelkünkbe, amikor nem csak „Á”-t mondunk, hanem „Ach”-ot. Vagyis: „A” = csodálkozom; a csodálkozás belém jut: „ch”. Ha pedig most az „m”-et helyezem elébe: „mach” – úgy követem azt, ami elcsodálkoztat, mintha lépésenként – „m”– közeledne és én teljesen benne vagyok! A halottak válasza is sokszor ilyen hangzóértelmekben érkeznek. Nem beszélnek angolul, németül vagy oroszul, hanem úgy, hogy csak a lélek és a szív értheti meg, ha a lélek és a szív összefügg a füllel.

Azt mondtam az előbb, hogy a szív magasztosabb a Napnál. A szív a földi szemlélet számára valahol belül van, és ha anatómiailag kivágják, nem nyújt szép látványt. A szív valójában az egész emberben ott van, áthatja minden egyéb szervét, benne van a fülében is. Egyre jobban hozzá kell szoknunk a halott szívbeszédéhez, ha szabad így neveznem.Ehhez akkor szokunk hozzá, ha fokozatosan elvetjük a főnévi jelleget, és eljutunk az igeszerűbe. Halála után a halott még elég sokáig megérti a cselekvést, a létesülést. Később azonban már olyan nyelven ért, amely nem valóságos nyelv. Amit ekkor kapunk a halottól, azt előbb vissza kell fordítanunk földi nyelvre.Az ember így kinő a testéből, és lassanként belenövekszik a szellemi világba, eközben egész lelki élete megváltozik.”

- Rudolf Steiner: A szentháromság titka (GA214) – antropozófia.hu

forrás:Balogh Gábor - antropozofus.hu

- - - - - - -

Open Your Heart - videó

Pio atya titokzatos utazásai

1905 elején, a Sant’Elia a Pianisi kolostor egy szerény cellájában a fiatal kapucinus novícius, Francesco Forgione, később Padre Pio néven ismert, letérdelt imádkozni. A szobában csend volt, csak a szél zizegése hallatszott a spalettákon. Lelkét azonban nem kötötték a kolostor falai – ekkor kezdődött első ismert misztikus bilokációs élménye.

Mozgás nélkül úgy tűnt, mintha egy fényűző villába „szállították volna” Észak-Olaszországban, Udine városába. Egy olyan szobában, amelyet korábban soha nem látott, egy Giovanni Rizzani nevű férfi feküdt halálos ágyán. Mellette felesége szült – lányuk, Giovanna éppen akkor jött a világra. A fiatal szerzetes lélekben állt a bölcsőnél, és abban a pillanatban megjelent neki Szűz Mária. Szelíd hangja így szólt:

„Rád bízom ezt a lényt. Vigyázz rá lelki leányként.”

Pio atya örökre emlékezett erre a pillanatra.

Évek teltek el. Egy napon, amikor már pap volt, a római Szent Péter-bazilikában találta magát. Egy fiatal nő lépett oda hozzá - Giovanna, aki ekkorra már felnőtt volt. Gyónni akart. Egy pillanatnyi beszélgetés után Pio atya nyugodtan így szólt hozzá:

"Ott voltam a születésednél. Apád haldoklott. Attól a pillanattól kezdve az enyém voltál."

A fiatal nő megdöbbent - ez a szerzetes olyan részleteket tudott, amelyeket egyetlen idegen sem tudhatott. Attól a pillanattól kezdve a szerzetes lelki lánya lett, és haláláig hűséges maradt hozzá.

Az ilyen élmények nem voltak ritkák Pio atya életében. Legközelebbi rendtársai többször is tanúskodtak arról, hogy "olyan utakon járt, amelyeket senki sem látott". Néha egyszerűen csak annyit mondott:

"Messze kell mennem."

És bár senki sem látta fizikailag elhagyni a San Giovanni Rotondo kolostort, néhány napon belül levelek vagy tanúvallomások érkeztek Olaszország különböző részeiről érkező emberektől - olyan emberektől, akik azt állították, hogy találkoztak vele, beszéltek vele, vagy akár meggyógyultak. Firenze, Róma, sőt ismeretlen falvak is – döntő pillanatokban jelent meg ott.

- forrás: Pietrelcinai Szent Pio Emlékoldal A fény szavai bejegyzése -

Pió atya (Padre Pio) nem az ezoterikus értelemben vett asztrálutazást, hanem az úgynevezett bilokációt (egyszerre két helyen való jelenlétet) és távolbalátást gyakorolta. A katolikus misztika szerint teste a San Giovanni Rotondó-i kolostorban maradt, míg szelleme (lelke) a világ távoli pontjain jelent meg, hogy segítsen vagy imádkozzon.

- - - - - - - 

Pio atya egyik bilokációja a II. Világháború idején - videó

- Pio atya a csodák embere -

forrás:Péter Boér

Pietrelcinai Szent Pio Emlékoldal A fény szavai

Wass Albert: Patkányok honfoglalása

Gróf Wass Albert tanmeséje rávilágít arra, mi történt 1920. június 4-én Trianonban. 

Kötelező olvasmány minden magyar számára.

Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken. Uralkodott a szántóföldeken, réteken és legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb mögött kezdődött és felnyúlt egészen a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt, és eltette télire. Összegyűjtötte a veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a gabonát, a rétekről a szénát és az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy helyezett el a házban, vagy a ház körül, ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban adott szállást nekik, és gondoskodott róluk. Így élt az ember.

Még tudni kell azt is, hogy a ház kéményén tavasztól őszig gólyák álldogáltak, s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell, hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül a házat, s nyáron madárdal és sok virág.

A háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa június derekán virágzott, s olyankor a szélesre tárt ablakon keresztül az illat beömlött a szobákba.

Így élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott az égből, valahonnan két kis ázott szürke patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak és éhesek voltak. Meglátták a házat, besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a pincében. Ennivalót bőven találtak, jól laktak és hamarosan hízni kezdtek. Télen már fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok, akik ott nőttek fel, már otthonuknak érezték a házat, és úgy futkostak a pincében, mintha övék lett volna.

Az ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes. Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó patkányt. Milyen apró és milyen félénk - gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.

És telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először feltúrták a pincét. Aztán ásni kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget: betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás után tömte be, és a patkányok háromszor egymás után fúrták ki megint. Akkor az ember legyintett, és azt gondolta:

- Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó, hát legyen. És attól kezdve nem tömte be többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a kamarában, a padláson, sőt éjszakánként a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő csizmáját kezdték rágni, az ember megharagudott, és odasújtott baltájával. Az egyik patkányt fejbe találta éppen, s a patkány kimúlt. Vérig sértve röffentek össze erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni, szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos, gonosz és önző.

- Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről. - Követeljük a szabadságunkat, és a jogainkat. - És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő csizmát magának, és nem törődött a patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg sokan voltak. Megették a pincében az összes veteményt, a kamarában az összes lisztet, és az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb kincse, amiből még a kutyájának sem ad.

Az ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát, rúdra kötőzte, s a rudat a dróttal felakasztotta a gerendára. Ebből lett aztán csak igazán nagy felháborodás a patkányok kőzött. - Szemtelenség, gyalázat! - kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem férkőzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket, kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább! - És fellázadtak. - Mienk a ház - hirdették ki maguk között -, mienk is volt örökké, csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte magát! De most elég!

S egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre, összeharapták, kikergették a házból, messzire elüldözték, s aztán büszkén kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak és a madaraknak még a virágoknak is -, hogy a ház ezentúl nem emberország többé, hanem patkányország, jog és törvény szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra. Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak, ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani kezdett és megfeketedett, fák és virágok illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél. És eljött a tél, és a patkányok addigra mar megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és ajtók alatt öles nyílások tátongtak. És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona több, és az ajtók hasadékain, meg a falak odvain besüvített a szél, a megrongált tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni magukon.

Először veszekedni kezdtek, marták és ölték egymást, rágták és ették egymást, de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és otthagyták a tönkretett birodalmat.

Az ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta, vetett és ültetett, s mire megjött a nyár, újra virágillat és madárdal vette körút a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt már minden, mintha semmi sem történt volna.

Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.

Ti is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!

- gróf Wass Albert -

- Forrás:vitezirend.com -

- - - - - - -

Wass Albert: Patkányok honfoglalása - videó

forrás:Reflektor [szandras24]

Előadó:Pregitzer Fruzsina 

- Jászai Mari-díjas magyar színésznő, érdemes művész -

Togo – Igaz történet kutya és ember barátságáról a járvány közepette + Film

A szérumfutás során a gyógyszert váltóban adták át egymásnak a szánhajtók, de a legnehezebb feladat Seppalára és Togóra hárult. 

Seppala és Togo

Őt kidobták, mert túl kicsi volt. Túl gyenge. Túl beteg ahhoz, hogy valaha szánhúzó kutya lehessen.

Tizenkét évvel később ugyanaz a kis kutya 420 kilométert futott végig egy -65°C-os hóviharban… és megmentette egy egész város gyermekeinek életét.

A neve Togo volt.

1913-ban született az alaszkai Nome városában, Leonhard Seppala kenneljében. Beteges kölyök volt. Kicsi. Nyápic. Duzzadt torokkal. Seppala egy pillantást vetett rá, és azt mondta:

— Ez a kutya soha nem lesz alkalmas a trailre.

Ezért odaadta egy helyi asszonynak házi kedvencnek.

De Togo nem ezt akarta.

Néhány nappal később kitörte az ablakot, megszökött, és kilométereken át rohant vissza a hóviharban Seppala kenneléhez. Leült a kapu elé, és addig várt, míg vissza nem engedték.

Mintha tudta volna: ott van dolga.

Ahogy nőtt, csak a baj volt vele. Harapdált. Civakodott. Folyton feszegette a határokat. Seppala egyszerűen csak így nevezte: „egy szent őrület.”

Aztán egy napon, nyolc hónapos korában befogta a szán elé.

Togo azon a napon 120 kilométert futott.

Estére már a vezető kutya mellett haladt.

Seppala ekkor értette meg:

nem egy gyenge kutyát látott…

hanem egy született vezért.

Eltelt tizenkét év.

1925 telén Nome városára halálos árnyék borult.

Diftéria.

Gyerekek kezdtek megfulladni. Az antitoxin elfogyott. A várost jég és hóvihar zárta el a világtól. Nem volt repülő, ami felszállhatott volna. Nem volt hajó. Nem volt út.

Csak a kutyaszánok maradtak.

A gyógyszert több mint 1000 kilométeren kellett átvinnie 20 musherekből és 150 kutyából álló váltónak, a Föld egyik legkegyetlenebb vidékén.

A legveszélyesebb szakaszt Seppala kapta.

És az élre Togo állt.

A szél 130–170 km/órával tombolt.

A hőérzet -65°C alá zuhant.

A sötétben Seppala semmit sem látott.

Az életük egyetlen kutya ösztönein múlt.

Togo vezette őket.

A Norton-öböl jegén átvágni őrültség volt. A jég recsegett alattuk. A tenger fekete víze időnként feltört a repedésekből.

De kerülni nem lehetett.

A gyerekek addigra meghaltak volna.

Aztán megtörtént az, amiről alig beszél a történelem.

A jég leszakadt alattuk.

A csapat egy sodródó jégtáblán rekedt a jeges tenger közepén.

Seppala egy kötelet kötött Togo hámjára, majd átdobta a kutyát a nyílt víz fölött a stabil jégre.

Togo átért.

Megfeszült.

Húzott.

Küzdött.

A kötél elszakadt.

A legtöbb állat ilyenkor menekülne.

Togo nem.

Belevetette magát a jeges vízbe, úszott a sodródó kötél után, a fogai közé kapta, majd visszahozta.

Újra befogták.

Áthaladás a jégen - Részlet a filmből - videó

És ez a 22 kilós, öregedő kutya addig húzta a teljes jégtáblát — rajta az emberekkel, a szánnal, a többi kutyával és a szérummal — míg elég közel nem kerültek ahhoz, hogy átugorjanak a biztonságos jégre.

Három órával később az egész jégtábla darabokra tört és elsodródott a tengerben.

Togo aznap nemcsak gyógyszert vitt.

Életeket cipelt a fogai között.

Összesen több mint 420 kilométert futott a küldetés során — majdnem ötször többet, mint bármely más csapat.

És mégis…

A világ nem rá emlékezett.

A dicsőséget Balto kapta, a kutya, aki az utolsó szakaszon befutott Nome-ba. Szobrot kapott New Yorkban. Újságcímeket. Ünneplést.

Togót szinte elfelejtették.

Togo szobra – Seward Park, New York City

Pedig Seppala egész életében azt mondta:

„Soha nem volt jobb kutyám Togónál.”

Togo 16 éves korában pusztult el.

Seppala a karjaiban tartotta, amikor örökre lehunyta a szemét.

Másnap egy apró újságcím jelent meg:

„A hős kutya utolsó útjára indult.”

És talán ez a történet legszebb része:

A világ végül mégis utolérte az igazságot.

Évtizedekkel később szobrot kapott.

A Time magazin minden idők leghősiesebb állatának nevezte.

A történetét filmre vitték.

De Togo valószínűleg soha nem vágyott hírnévre.

Ő csak futott.

A viharban.

A sötétben.

Az emberekért.

Mert néha a legnagyobb hősök nem a legerősebbek.

Nem a leghangosabbak.

Nem azok, akikről azonnal szobrot emelnek.

Hanem azok, akiket egyszer túl kicsinek tartottak ahhoz, hogy bármit is számítsanak.

- forrás:Megható Történetek a nagyvilágból -

Togo

Forrás: akc.com

- - - - - - 

Bátor és hűséges kutyák, akiknek szobrot is emeltek:

https://welovedogz.hu/elet/bator-huseges-kutyak-szobrai/

- - - - - - - 

Togo - teljes film

https://videa.hu/videok/allatok/togo-allatok-pHdwppKzr7Jtrzi0

Leonhard Seppala kenneljének szánhúzó kutyáival

Togo látható bal szélen. További kutyák balról jobbra: Karinsky, Jafet, Pete, Zeus, Fritz