Müller Péter: Én vagyok

 Első tanítómesterem egy hindu jógi volt, aki egyébként sebészorvosként is működött egy londoni kórházban. Két kultúrán nőtt fel. Egyrészt tájékozott volt a nyugati tudományokban és vallásokban, másrészt több mint tíz esztendőt töltött egy indiai ashramban, ahol kemény beavatást kapott.

 

 

Egy alkalommal bemutatta, hogy szívműködését befolyásolni tudja. Úgy vert a szíve, ahogy akarta. Lassítani és gyorsítani tudta ütemét, szabályozni a ritmusát, ha akarta volna, meg is tudta volna állítani szívét, hasonlóan azokhoz, akik egy öntudatlan, pszichoszomatikus rohammal véget vetnek az életüknek.
Látszólag nem tett mást, mint amit – tudattalanul – teszünk, amikor szívrohamot produkálunk. Közben hallgattuk a szívét, mértük a vérnyomását, mely az egekbe szökött, miközben arca riasztóan elváltozott; homlokát és egész testét kiverte a verejték – de mivel a folyamatot teljesen a hatalmában tartotta, nem fenyegette az a veszély, hogy ebbe belehal.

És ahogy „felturbózta”, úgy le is csendesítette magát.
Pihent egy kicsit, majd megtörölte homlokát, s azt mondta:
    – Mindezt azért csináltam, hogy lássátok: a lélek, a lélegzet és a test rejtett kapcsolatát. De ami döntőbb, hogy megmutassam nektek: az ember sorsának urává válhat, ha lényében az uralmat Atman átvette.
Akkor már tudtam, hogy ez a hindu szó azt jelenti, hogy „isteni Én”.

A csodától részegen bámultam rá. Fiatal voltam, először csapott meg a szele annak a titokzatos, magasabb rendű világnak, melynek később a kutatója lettem.
– Mester – mondtam –, szeretnék eljutni Indiába!
– Minek?
De nem várta meg a válaszomat.
Tudta, mit akartam mondani: hogy találkozni akarok a Titokkal, az „isteni Én”-nel, amiről az imént beszélt.

Mosolyogva rám nézett, s ahogy előttem ült keresztbe tett lábakkal a földön, kinyújtotta jobb kezét és mutatóujjával a szívemre bökött:
– Itt van India.
Ez a mondat megváltoztatta az életemet.
Főleg az, ahogyan hozzám ért.
Nemcsak a mellkasomat érintette, s nemcsak a mögötte dobogó szívemet, hanem Valakit, aki a szívemben élt, s akiről odáig fogalmam sem volt. Csak könyvben olvastam róla, de hogy az én szívemben lakik?...
Most is érzem mellemen az ujját.

Amit utána elmondott, érthetetlen lett volna e nélkül az érintés nélkül. Hiányzott volna hozzá ennek a varázsütésnek az ereje.
Nem tudom, sikerül-e leírnom mindazt, amit hallottam, s hogy érthető lesz-e számodra e nélkül az érintés nélkül.
Megpróbálom.

– Én most odanyúltam – mondta –, ahová te is mutatsz magadon, ha azt mondod, „én”. Ha megkérdezem tőled, hogy a testednek melyik pontján vagy szervében érzed azt, hogy „én” – nem a fejedre, nem a homlokodra mutatsz, nem is az ágyékodra vagy a gyomrodra, hanem a mellkasod közepére. A szívedre… Ott lakik az éned. És most bekopogtam a Péterhez… Ott él a szívedben... Ahogy az én „énem” az én szívembe él, melyet most lázba hoztam, és majdnem fölrobbantottam, azért, hogy lásd: az „én” és a szív között milyen szoros összefüggés van.

Mosolygott, majd hozzátette:
– Láttam, hogy féltettél. Semmi okod rá. Egy pillanatig sem voltam veszélyben, mert ezt az egész folyamatot mindvégig uraltam. S amint látod, nyugodt vagyok. Visszatértem az „alapjáratra”.

Ez az alapjárat az ő esetében rendíthetetlenül derűs nyugalmat jelentett.
Mindig mosolygott.
Ez még hihetetlenebb volt, mint az előbbi „produkció”.
Mintha a háborgó tenger egyszerre csak megszelídülne. Mintha valami rejtélyes akarat kisimította volna a hullámait. 

És most mondta el a lényeget:
– Lakik a szívedben még valaki… Az Isten lakik a szívedben, Péter… Mi úgy hívjuk: Atman. Úgy nevezi magát az Upanisadban: – Én vagyok!… Ahogy nálatok is, a Bibliában, amikor Mózes megkérdi Istent, ki vagy te? Isten így mutatkozik be neki: Eheje asher… „Én vagyok”… Két távoli világ, de az isten neve egyforma. Jézus is számtalanszor megismétli: „Én vagyok”… Ezt ti gyakran félreértitek, mert nem tudjátok, hogy ő itt nem önmagát, hanem a benne élő isten nevét mondja ki. Az „Én vagyok” a héberben szent fogalom. 

Egyszer egy rabbi ajtaján bekopogtak éjszaka – Ki az? – kérdezte a rabbi – Én vagyok – válaszolta az ismerős koldus, mire a rabbi dühösen felordított: – Ki az, aki az Isten nevét a szájára meri venni?!
Elmosolyodott.
Szerette ilyen kis történetekkel fűszerezni mondandóját.

– Szóval, az „én vagyok” nem más, mint az istenélmény benned. Létélmény. És amikor az előbb a szívedre mutattam, nemcsak a Péter nevű kis énkére mutattam, hanem teremtőjére is, aki szintén ott lakik a szívedben… Társbérletben éltek, és mindkettőtök úgy nevezi magát, hogy „én vagyok”! Te is és a Teremtőd is – mondta, és hangosan, teli szájjal nevetett.
– Ahogy egy színész eljátszik egy szerepet, úgy isteni Éned is teremtett magának néhány esztendőre egy hús-vér Pétert. Leszállt a végtelen és időtlen szellemi világból s elrejtőzött oda, ahonnan ez a teremtménye is működik: a szívetekbe… Mert ez nemcsak a tiéd – az övé is. Közösen lakjátok. A szív az a központi hely, ahol a Teremtő belép a mulandó földi életbe és megeleveníti teremtményét. Azt mondja: „Én vagyok minden lény szívének közepében.” Ez éppolyan híres mondás Indiában, mint nálatok az, hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet!”
Egyébként ugyanazt jelenti.

-Müller Péter -

forrás: http://tgy-magazin.hu

 Müller Péter meséi 1 rabbi történet - videó

Pigmeusok – A szív és lélek társadalma

Jean-Pierre Hallet világhírű néprajzkutató volt a pigmeusok legjobb ismerője.

Leírta többek között, hogy a közép-afrikai efe’ pigmeusok milyen nyíltan fejezik ki törődésüket és szeretetüket, s hogy mennyire gyakori közöttük az érintés.

A csecsemőket folyton kézben tartják, magukon hordják. Az idősebb gyermekek és felnőttek sokszor megérintik egymást.

Hallet-t meglepte, hogy a pigmeusok mennyire gyakran ölelkeznek, fogják egymás kezét, teszik kezüket egymás vállára, vagy hajtják fejüket a másik ölébe.

A pigmeusok legfőbb belátása, hogy társas kapcsolatokra teremtettünk. Ha kevés a táplálék, elsőként a gyermekeknek és az öregeknek adnak, azoknak, akik a legvédtelenebbek.

Miután alaposan tanulmányozta vallásukat, Hallet azt a következtetést vonta le, hogy a pigmeusok vallásának lényege az, hogy:

“Légy jó másokhoz. Tisztelj, védelmezz, őrizz meg”.

A pigmeusok gyengédsége, család iránti odaadása minden egyes antropológust és etnológust lenyűgözött, aki élt közöttük egy darabig.

A pigmeus társadalomban a gyermekekre odafigyelnek, a fiúkat és a lányokat egyformán kezelik. Az árvaságot nem ismerik, hiszen minden elárvult gyermeket azonnal befogadnak családtagjai, szomszédai.

A pigmeus nők hagyományosan teljes szabadságot és egyenlőséget élveznek. Nincs bűnözés, nincs rendőrség, senkit sem büntetnek meg.

Mindenki hozzászokott ahhoz, hogy tisztelettel és odafigyeléssel bánnak vele, ennek pedig az a következménye, hogy az emberek minden életkorban biztonságban érezhetik magukat. Feltűnő az irigység, az agresszió, a kapzsiság hiánya.

A nyelvükben nincs szó a gyűlöletre, sem a háborúra. Ám ahogy az eszkimóknak rengeteg szavuk van a hóra, úgy a pigmeusok is számos kifejezéssel rendelkeznek a szeretet és a gondolkodás különböző fajtáira.

Olyan sokat elárul egy népről az, hogy mit tart a legnagyobb bűnnek. Nos a pigmeusoknál a szabályok legsúlyosabb megsértésének az számít, ha valaki durva a gyermekekkel vagy az öregekkel szemben.

Bernie Siegel orvost annyira lenyűgözte a pigmeusok mentális egészsége, hogy azt írja:

“Ha a világ gyermekeinek egy generációját egyszer annyira szeretnénk, ahogy a pigmeusok az övéiket, a világ megváltozna, a bajok eltűnnének.”

De a pigmeusokat tanulmányozó kutatók nemcsak az érzelmi és spirituális egészségükről számolnak be, hanem fürgeségükről és érzékeik élességéről is. Ahogy Hallet írja:

“Ezeknek az egészséges, vidám és nyitott embereknek van a legjobb látásuk az egész világon.” 

 

Jean-Pierre Hallet

A genetikai vizsgálatok megmutatták, hogy a pigmeusok a Homo sapiens legkorábbi képviselői. Egy antropológus így fogalmazott:

“Öregebbek, mint a Szfinx, öregebbek a piramisoknál, öregebbek a papiruszra írt szövegeknél, a tevék csontjainál, a bronznál, a téglánál, a kőnél.”

Ő és más tudósok úgy gondolják, hogy a pigmeusok megérdemlik a történelem legrégebbi ismert civilizált népének címét.

Egymáshoz való viszonyuk és környezetük tisztelete sikeresen tartja fönt a pigmeusokat körülbelül ötvenezer éve. Ez százszor annyi idő, mint amennyi Kolumbusz óta eltelt. Sajnálatos módon, a pigmeusoknak otthont nyújtó erdőket külső erők tizedelték meg az utóbbi évszázadban, és ezt ezek a kedves szívű emberek igen megszenvedték.

Forrás:diabetika.hu

A trópusi esőerdők természetes élőhelyük. A fő foglalkozások a vadászat és a gyűjtés, ebben a természettel való harmonikus egységben évszázadokig élnek, világukat pedig az erdő jelenléte határozza meg.

A pigmeus törzsek 178 millió hektáron terülnek el Afrikában.

A pigmeusok kicsinyítettségükben különböznek más afrikai törzsek képviselőitől - magasságuk ritkán haladja meg a 140 cm-t.

Louis Sarno egy törzsi nőt vett feleségül, és mindezeket az éveket a Baka Pigmeusok tanulmányozásával, segítésével és kezelésével töltötte. Elmondása szerint a gyermekek fele nem éri el ötéves korát, és ha legalább egy évre elhagyja a törzset, félne visszatérni, mert nem talál sok barátot életben. A Buck-pigmeusok átlagos élettartama negyven év.

Louis Sarno nemcsak gyógyszert biztosít, hanem más dolgokat is: a gyermekek tanáraként, ügyvédként, fordítóként, levéltárosként, íróként és krónikásként tevékenykedik a 600 bakai pigmeusból álló közösségben Yandubi faluban. 

 

Louis Sarno

Louis Sarno a 80-as évek közepén jött a pigmeusokhoz, egy nap után meghallotta a zenéjüket a rádióban, és úgy döntött, hogy felveszi a lehető legtöbbet ebből a zenéből. És egy kicsit sem bánja. Lehetősége van rendszeresen ellátogatni Amerikába és Európába, de mindig visszatér Afrikába. Mondhatjuk, hogy a dal Afrika szívébe vezette.

A bakai pigmeusok zenéje egy jódlizásszerű, többszólamú ének, amely a természetes hangok hátterében játszódik esőerdő... Képzelje el a 40 női hang és egy dobverés polifóniáját, amelyet négy férfi játszik műanyag dobokon.

forrás: sar-gallery.ru

Baka hagyományos zene - Yelli (erdei jódlizás) - videó

https://www.youtube.com/watch?v=JAYN8GT0N6g 

A csodák sem ritkák köreikben: HIV vírus fertőzöttek gyógyultak meg teljesen Jézus Krisztus neve által. Egy ilyen alkalom vezetett az első pigmeus gyülekezet megalapításához. Több mint öt órán át folyamatosan imádkoztak a haló félben levő pigmeus lányért, aki ezután teljes épségben kelt föl ágyáról. Ma már alkalmanként ezer ember is összegyűlik a gyülekezetben az istentiszteleten.

Merjünk beszélni a túlvilágról!

 

Régebbi olvasóim talán tudják már rólam, hogy évekkel ezelőtt meglehetősen szkeptikus voltam a túlvilágot illetően. Noha mindig is közel álltak hozzám a lelki dolgok, de alapvetően elfogadtam a materialista világképet és nem is érdeklődtem kifejezetten az iránt, ami (esetleg) a fizikai világon túl létezne...

2016-ban azonban, egy saját, meghatározó élmény hatására rá kellett döbbenjek, hogy bizony valami nagyon nem stimmel azzal a világképpel, amivel addig rendelkeztem. Hogy bizony nem azok a gondolataink (sem), aminek addig hittem, s tanultam őket. Ezt követően lettem nagyon kíváncsi arra, hogy ha nem az az igazság a világról, amit addig tudtam, akkor mi? Igyekeztem mindent megtudni a számomra akkor feltárulkozó másik világról, amit csak meg lehetett tudni, és igyekeztem minél több saját élményre is szert tenni, hisz inkább tudni akartam, semmint hinni.

Mindeközben végig bennem volt a késztetés, hogy amiket átélek és megtudok, leírjam, s másoknak is átadhassam. Fontosnak tartottam, hogy ha nem az a halál, aminek a legtöbb ember véli, ha valóban a létezésünk jelentősen túlmutat a mostani életünkön (márpedig sokakhoz hasonlóan én is egyértelműen erről győződtem meg), akkor azt átadjam másoknak is. Olyanoknak, akik nyitottak ezen ismeretek felé. Fontosnak tartottam, hogy ha létezik túlvilág (és nekem legalábbis erős meggyőződésem, hogy létezik), akkor ne úgy éljük az életünket, mintha nem létezne. Ne abban a hitben éljük az életünket, hogy ennyi a világ és benne mi magunk, amennyit most tapasztalunk belőle és hogy a szeretteink, akik eltávoznak, örökké a semmibe vesznek, csupán az emléküket hátrahagyva. Fontosnak tartottam, hogy tudjuk, hogy a halál csak a testre vonatkozik és hogy jelen életünk csupán apró láncszeme a teljes létezésünknek. Hogy tudjuk, hogy akit elveszítünk, tőle csak átmenetileg kell elváljunk, hisz ha nekünk is eljön az időnk, akkor újra találkozunk vele. Hogy tudjuk, hogy az életben nincs véletlen és szerencse. Hogy az életeseményeinket komoly szellemi erők felügyelik, irányítják, melyen keresztül a mi lélekfejlődésünket és a most megélni szükséges életutunkat szolgálják.

S nagyon fontosnak tartottam és tartom azt is, hogy merjünk beszélni ezekről a dolgokról. Merjünk beszélni az életünk spirituális területéről, a világunk szellemi oldaláról, és az általunk megélt élményekről. Fontosnak tartottam és tartom, hogy ne féljünk, hogy kinevetnek bennünket, hogy megmosolyognak bennünket. Merjünk beszélni arról, ha bármilyen spirituális élményt élünk át, hiszen ha egyesek ki is nevetnek bennünket, de másoknak (s hiszem, hogy ők vannak és lesznek egyre többen) megerősítést és bátorítást adhatunk általa.

Sok esetben tapasztalom, hogy sok ember, aki valamilyen szellemi élményt megél, nem mer róla beszélni senkinek, s ha valakinek mégis megnyílik, mert érzi, hogy megnyílhat, akkor nagyon jól esik neki és nagyon hálás érte, hogy megoszthatta azt. Fontos tehát, hogy legyünk nyitottak, segítve ezzel másokat is abban, hogy meg merjenek nyílni. Minél inkább így teszünk, annál több ember mer majd beszélni ezekről a dolgokról idővel, annál kevésbé fog ez tabunak minősülni és annál több ember kezdhet el mérlegelni, hogy hogyan is nézzen eztán a világra és benne a saját életére. S talán egyre több ember javíthat az életminőségén azzal, ha rájön, a szenvedései nem értelmetlenek, nem céltalanok és nem véglegesek, és hogy valójában sosincs egyedül bennük.

Én magam az írásaimmal pontosan ezt a célt szeretném segíteni, ahogy tőlem telik. Tudva, hogy talán sokan kinevetnek, de bízva, hogy még többeknek megerősítést, bátorítást és megnyugtatást adhatok azzal a világszemlélettel, melyet az elmúlt években ismerhettem meg és ismerhettem fel.

És csak bátorítani tudnék és szeretnék mindenkit, hogy ne féljünk beszélni a túlvilágról és az azzal kapcsolatos élményeinkről sem. Nyilván mindenkinek a megfelelő módon nyíljunk ki, ráerőszakolni senkire sem szabad a meggyőződésünket, hitünket, illetve feleslegesen kinevettetni sem kell magunkat. De merjünk róla beszélni, és meg fogjuk látni (én legalábbis ezt tapasztaltam), hogy sokkal többeket fog érdekelni, mintsem gondoltuk és sokan éppen azért fognak majd merni beszélni a saját élményeikről, mert látják rajtunk, hogy számunkra megnyílhatnak... és örömmel fogják azt tenni.

Természetesen amíg a fizikai világban élünk, addig döntően a mostani életünkkel kell foglalkozzunk, a figyelmünk döntő részét a fizikai világra kell helyezzük, hisz nem véletlenül vannak a túlvilági emlékeink és a lelkünk ismeretei nagyobb részt, rejtve most a számunkra. Nem azt szorgalmazom tehát, hogy úgy éljünk, mintha a fizikai világ nem is létezne... Azonban nagyon fontosnak tartom, hogy ne is úgy éljünk, mintha a szellemvilág nem létezne...

Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

A spirituális utam első éveinek történetét megírtam egy 12 részes írásban, mely viszonylag hosszú, de igyekeztem minden fontos részletét beleírni. Bár a lényegi történések a 3. részben kezdődnek, mégis javaslom az első résztől kezdve olvasni, és a 12. rész végén található kiegészítő részt is ajánlom hozzá olvasni. Az első részt az alábbi linkre kattintva éred el és minden rész végén fogod találni a következő rész linkjét:

 https://thoomas26.blog.hu/2018/01/09/tudobetegsegemtol_a_szellemvilagig_sajat_igaz_tortenetem_1_resz

 

X RÁDIÓ MISZTIKA Medek Tamás – videó

 https://www.youtube.com/watch?v=O7yVYd0iUj4

Medek Tamás volt Fodor Tomi műsorvezető vendége – 2019. 09. 04.

Forrás: X RÁDIÓ

dr. Michael Newton: Lelkünk útja I-IV. - 7000 lélek emlékszik az életek közti "életére" hipnózis alatt, és a hasonlóságok elképesztőek

Michael Newton pszichoterápiából doktorált, s felsőoktatási intézményekben folytatott oktatói és pszichoterápiás tevékenységet. Évekig dolgozott csoportterápiában kábítószeresekkel is. Magánpraxisában viselkedésmódosítással foglalkozik, illetve abban segíti a hozzáfordulókat, hogy kapcsolatba léphessenek magasabb spirituális lényükkel. 

Saját korregressziós technikájának fejlesztésével Newton doktor fölfedezte, hogy lehetséges a klienseit az előző életeik emlékein túl, az annál jelentősebb köztes létbe is elvinni, ahol megtapasztalhatják lelkük halhatatlanságát. Az 1994-es Lelkünk útja könyvével Newton doktor sokéves, szellemvilággal kapcsolatos kutatási anyagát összegzi. A szerző történész, amatőr csillagász, világutazó és lelkes hegymászó is. Korábban Los Angelesben élt, újabban azonban feleségével, Peggyvel, a Sierra Nevada hegységben lakik, Észak-Kaliforniában.

Tanácsadóként  és  hipnoterapeutaként  Michael  Newton munkájának részét képezte, hogy  segítsen betegeinek visszaemlékezni életük olyan korábbi eseményeire, amelyek hozzájárultak jelenlegi állapotuk kialakulásához. E vizsgálatok során egyes betegek a hipnózis hatására nemcsak életük történéseiről, hanem előző életeikről is beszélni kezdtek.

Michael Newtont érdekelte a reinkarnáció, a terület mélyebbre ható kutatását azonban nem tartotta klinikailag megalapozottnak, és visszautasította a „korábbi életre vonatkozó regresszióval” kapcsolatos felkéréseket. Egészen addig szkeptikus maradt, míg egy olyan férfival kezdett el dolgozni, aki szúró fájdalmat érzett az oldalában, és a hipnózis során korábbi életéről beszélt, amelyben katona volt Franciaországban, s mint ő állította, bajonettel ölték meg. Hasonló esetekkel foglalkozva Newton arra a meggyőződésre jutott, hogy életünk egyes problémái előző életeink élményeihez köthetők.

Bár rendkívül izgalmas feladat volt betegeinek előző életeit feltérképezni, Michael Newton érdeklődése egyre inkább afelé fordult, amit az életek közötti időről meséltek. Gondosan összeállított kérdések segítségével olyan információk birtokába jutott, amelyek igazolták számára azt a régóta fennálló vallásos meggyőződést, hogy a lélek nem hal meg a testtel, hanem bizonyos meghatározott lépcsőfokok után fizikai formájában újjászületik. Michael Newton betegei között egyaránt voltak vallásos és nem vallásos emberek is, és megdöbbentő volt az az egybeesés, amellyel az életek közötti élményeikről beszéltek.

A  műről soha nem derítették ki, hogy csalás lenne, bár a benne felvetett vitás kérdések a pszichológia határmezsgyéjén maradnak. Michael Newton következtetései hihetőnek tűnnek, mivel mindvégig a tudós tárgyilagosságával és a korábbi ateista óvatosságával nyilatkozik. Annak tudatában, hogy meglehetősen furcsa témával foglalkozik, bevezetésében nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a hipnózis tudományos hátterét felvázolja és elmagyarázza, hogy ez az eljárás miért tekinthető az igazság hiteles forrásának.

"A nagyobb küldetésem az, hogy fölvegyem a harcot a halálfélelemmel azáltal, hogy megismertetem embertársaimmal a lelkük természetét és a lelki otthonukat."

dr. Michael Newton (1931-2016)

Az életben maradás meglepetése 

A Lelkünk útja lebilincselő olvasmány; 29 hipnoterápiás ülés átirata. Az első átiratban a hipnotikus állapotban levő páciens – egy férfi – felidézi a pillanatot, amikor előző életében az 1918-as influenzajárvány következtében meghalt. Megismerhetjük hitetlenkedését és félelmét, amit akkor érzett, amikor halála pillanata után a teste fölött lebegve rádöbbent, hogy gondolkodó entitásként nem szűnt meg létezni: „Olyan hihetetlen… Az ápolónők lepedőt húznak a fejemre… Az ismerőseim sírnak. Halottnak kéne lennem, és én mégis élek!”

Newton második alanya egy férfi, akinek éveken keresztül torokproblémái voltak. A hipnózis során kiderül, hogy utolsó földi életében egy Sally nevű asszonyként élt, akit az indiánok gyilkoltak meg 1866-ban, miközben a szekerén utazott. Sally halálát a nyakát keresztülütő nyílvessző okozta, ez az esemény volt, ami következő életében visszhangot vetett.

Newton kifejti, hogy általában véve a lelkekre kihatással van fizikai testük halála, de nem pusztulnak el, mivel többé nem érzékelik az emberi élet érzelmi és fizikai fájdalmait. Azonban lehetséges, különösen ha valaki fiatalon hal meg, hogy a lélek még napokig nem hagyja el halálának helyszínét, mert megakarja vigasztalni szeretteit. Végül a lelkeket vonzani kezdi a szellemvilág ragyogó fénye, ahol eltölti őket az eufória és a béke érzése.

Michael Newton alanyai, miután előző életük végén maguk mögött hagyták a testüket, úgy érezték, hogy „hazaérkeztek”. A földi tartózkodás valódi lényük, azaz szellemük tudatának elvesztésével jár. Ez egybevág többek között Platón elképzelésével, aki szerint, amikor megszületünk, elfelejtjük honnan jöttünk, és szándékosan elszigetelődünk, hogy teljes mértékben megtapasztalhassuk az életet.

Utazás az önbírálatba

Azok az emberek, akiknek halálközeli élményben volt részük, gyakran számolnak be arról, hogy mielőtt visszarántották volna őket az emberi tudatba, egy alagútban haladtak a ragyogó fény felé. Az ehhez hasonló élmények kiterjedt irodalommal rendelkeznek, de a Lelkünk útja túlmutat ezen a ponton, azt is elemezve, mi történik a lelkekkel, miután ténylegesen átlépnek a szellemvilágba.

Miután kiérnek az alagútból, a lelkeket általában egy személyes szellemi segítő (vagy „őrangyal”) várja, hogy átsegítse őket az élményen. Mások rég elveszett barátokkal vagy rokonokkal találkoznak. Az átiratok az alanyok eksztázisáról és megdöbbenéséről számolnak be, mivel azt hitték, hogy soha többé nem találkoznak szeretteikkel. Ezután a segítő vezetésével az elmúlt élet elemzése következik, hogy kiderítsék, megfelelt-e a lélek várakozásainak, amelyet az élet kezdete előtt támasztott. Az események sora akkor ér a tetőpontjára, amikor az alany találkozik a „vének tanácsával”, egy felsőbbrendű lényekből álló bizottsággal, amely, ahelyett hogy ítélkezne az alanyra hagyja, hogy maga vonja le földi élete konklúzióját. (Mivel a túlvilág telepatikus, a lelkek semmit sem tudnak eltitkolni a többi lélek elől.) A lelkeket ezután elnyeli a közösség, amelyhez tartoznak.

Michael Newton a következőket fedezte fel: „A fürtben levőket legtöbbször a hasonló gondolkodás, a folyamatosan követett közös célok kapcsolják szorosan egymáshoz. A fürt tagjai általában úgy választanak életet, hogy rokonokként vagy közeli barátokként tölthessék földi idejüket.” Így azok az emberek, amiket fontosnak tartunk az életünkben, nagy valószínűséggel előző életeinkben is közel álltak hozzánk, ebből ered az az érzés, ami mindannyiunkat elfog néha, hogy valakit mindig is ismertünk, pedig először látjuk az illetőt. Michael Newton diagramokat közöl a csoportokról, és arról, hogyan hatnak egymásra.

Mennyire képes egy lélek befolyásolni gazdatestének tetteit? Michael Newton meglepő következtetése, amit alanyainak elbeszéléseiből szűrt le, hogy a test és az gyakran felülbírálják a lélek kívánságait. Az emberi érzelmek ereje könnyedén félresöpörheti a lélek vagy a lelkiismeret halk unszolását. Nem léteznek gonosz lelkek, mondják Newton alanyai, viszont az emberi egó és a körülmények, amelyekben találják magukat, gyakran veszik át az irányítást; ezek indíthatják el az életet a pusztulás felé.

A pokol sem létezik, amiben az emberek az örökkévalóságig szenvednének. Ehelyett egyes lelkeket, akik rossz dolgokat műveltek az életben, egy időre elkülönítenek a szellemvilágtól, hogy magányosan elmélkedjenek. Esetenként segítők állhatnak a lelkek mellett, hogy átvegyék elmúlt életük eseményeit, és kiderítsék, mit hol rontottak el, valamint meghatározzák, hogy következő életük karmikus értelemben hogyan hozhatja helyre az előzőt. Például egy lélek, aki előző életében bántalmazott egy lányt, következő inkarnációjaként olyan asszonyt választott, akit szintén bántalmaznak.

Célunk kiderítése (szvadharma)

Mi az értelme az életek sorának? A lelkek, úgy tűnik, tanulási folyamaton mennek keresztül, amely földi időben számolva évszázadokig is eltarthat, és csak a természetes világok fizikai tapasztalatai útján fejleszthetik magukat. A vizsgálat egyik alanya így fogalmazott Michael Newtonnak: „A különféle fizikai testekben és különböző körülmények között leélt életek kibontakoztatják valódi énünk természetét.” A földi élet célja tehát a személyes fejlődés, bár ez nagyobb és összetettebb skálán mozog, mint ahogy eddig képzeltük. Az emberek évezredek óta tűnődnek az élet értelmén – nos, Michael Newton azt a tárgyilagos választ kapja pácienseitől, hogy az élet célja a „lélekidentitás megvalósítása”.

De ha az élet értelme a lélek fejlesztése, miért van az, hogy emberként előző életeink emléke nélkül születünk újra? Michael Newton alanyai azt mondják, egyszerűen azért, mert ez a tudás nem összeegyeztethető azokkal a gyakorlati célokkal, amelyeket ebben az életben választunk. Azonban szellemi segítőink megpróbálnak intuíciókat küldeni, hogy megfelelő döntéseket hozhassunk. A meditáció, imádkozás vagy elmélkedés segítségével könnyebben felismerhetjük a spirituális irányvonalakat, és összhangban élhetünk lelkünk valódi kívánságaival.

„Számos könyv foglalkozik az előző életekkel, de egyikben sem találta lélekként élt életről szóló beszámolót, illetve arra vonatkozó útmutatást, hogy miként férhetünk hozzá valakinek a spirituális emlékeihez. Úgy döntöttem, magam végzem el az ehhez szükséges kutatást, és gyakorlással fejlesztettem készségemet, hogy klienseimen keresztül mintegy beléphessek a szellemvilágba. Azt is megtapasztaltam, hogy terápiás szempontból sokkal többet jelentett klienseim számára, ha megtaláltam helyüket a szellemvilágban, mint ha előhívtuk előző földi életeik emlékeit.”

Miért nehéz az élet?

Michael Newton egy másik kérdést is feltett hipnotikus állapotban levő alanyainak, amelyen az emberiség időtlen idők óta rágódik: miért engedi meg Isten a szenvedést? Azt a választ kapta, hogy a szenvedés része a világ egyensúlyának, mivel tökéletes létállapotban semmit sem tanulhatnánk. A szenvedés elkerülésének vágya késztet arra bennünket, hogy gondolkodjunk, alkossunk, törekedjünk, és ezáltal kiteljesítsük a bennünk rejlő lehetőségeket. Még segítőink is, akik kisebb dolgokban őrangyalként gyakran kimentenek bennünket a bajból, időnként megengedik, hogy „rossz” dolgok történjenek velünk, mert ők látják a teljes képet, és tudják, hogy egy esemény hosszú távon hogyan válhat javunkra. Ez a valódi szeretet.

A legnagyobb buddhista igazság az, hogy „az élet szenvedés”. De a Lelkünk útjában ez új jelentést nyer –a szenvedés nem önmagáért van, hanem azért, hogy elégedetlenségünk új magasságok elérésére sarkalljon bennünket. Az életet gyakorlatilag nem úgy tervezték, hogy könnyedén átsétálhassunk rajta. A helyesen kezelt feladatok gyarapítják a lelket.

Az emberi élet a legnehezebb próba, amit egy lélek felvállalhat, és ezt az erőfeszítést nagyra értékelik a szellemvilágban. Michael Newton megemlít egy lelket, aki önként jelentkezett egy nagyon nehéz küldetésre – zsidó nőként született újra, aki aztán 18 éves korában halt meg a dachaui koncentrációs táborban. Bátorsága és az, hogy rabtársait vigasztalta, paradox módon azt jelentette, hogy élete sikeres volt. Szellemi segítőnk a bennünk élő belső hang, amely arra szólít fel bennünket, hogy vállaljunk nagyobb kockázatot és válasszuk a gyakran nehezebbnek tűnő utat.

A lélek Istenhez, a test az emberi természethez tartozik, s a kettő között gyakran ott tátong a szabad akarat szakadéka. Azok, akik következetesen azt választják az életben, amit Emanuel Swedenborg „jónak és igaznak” nevez, lelki szinten kétségtelenül tovább lépnek, míg másoknak, akik csak azért élnek, hogy kielégítsék testüket és kiéljék pusztító érzelmeiket, vissza kell térniük a fizikai világba, hogy jobb döntéseket hozhassanak.

„Az emberek a halált az életerő elvesztésével azonosítják, pedig tulajdonképpen ennek épp az ellenkezője történik! A halálban elveszítjük a testünket, de örökkévaló életenergiánk a legfelső lélek isteni erejével egyesül. A halál nem sötétség, hanem maga a fény!”

Záró megjegyzések

Azok az olvasók, akiknek az az első reakciója, hogy a könyv csak kitaláció, meglepődve tapasztalják, hogy a Michael Newton betegei által leírt világ mennyire hasonlít arra, amelyről a XVIII. század egyik nagy lélekbúvárja és misztikusa, Emanuel Swedenborg a túlvilágot gazdag részletességgel leíró Menny és pokolban beszél.

Az ilyen és ehhez hasonló könyveket ugyan sohasem lehet minden fenntartás nélkül igaznak elfogadnunk, azonban a Lelkünk útja esetében jogos a kérdés: ha elfogadjuk a hopnoterápia eredményeit, miszerint képes az élet korábbi eseményeit felidézni, miért ne tehetné meg ugyanezt a korábbi életekkel is? A Lelkünk útja kétségkívül átalakíthatja az életről és a halálról eddig alkotott elképzeléseinket, és elvetheti bennünk annak a gondolatnak a magvát, hogy földi létünk csak a valóság egyik formája, illetve, hogy jobban megérthetjük a szellemek világának nevezett dimenziót, ha a teremtett fizikai világot magában foglaló nagyobb valóságnak tekinthetjük.

A könyv számos meglepő és vitára indító gondolatának egyike az, hogy a Föld csak egy az univerzum azon helyei közül, ahol a lelkek reinkarnálódnak. Ezt a könyvet az idővel – ahogy a tudomány is egyre mélyebbre hatol létünk titkaiba – várható csak még izgalmasabb dokumentumgyűjteményként fogjuk kezelni. Ez az összefoglaló csak ízelítő – a téma megismeréséhez feltétlenül az egész mű elolvasása szükséges. Ha nyitott elmével közelítünk a témához, ez lehet az egyik legmegdöbbentőbb könyv, amelyet a modern spirituális irodalom tartogat számunkra.

Reinkarnáció több szemszögből

Thorwald Dethlefsen, Az újjászületés élményében németes precizitással számos reinkarnációs esetet feljegyzett, sok embernek segített, azonban egy bizonyos ponton megtorpant. Ami nem is csoda, Az életek közti "űrt" sokan kutatták, azonban ilyen módszerekkel és hozzá állással, mint Newton még soha.

Noha természetesen napestig lehetne sorolni azokat a lelki üzeneteket, amiket idáig az irodalomban feljegyeztek. Dethlefsen kortársának mondható Jane Roberts, Seth-en keresztül formabontó, rendkívül összetett információkat közölt:

"Pedig a lélek elsősorban kreatív: teremtő. Ezt sokféle szempontból megvizsgálhatjuk. Bizonyos fokig megadhatók a jellemzői, és olvasóim legtöbbje maga is kideríthetné ezeket, ha rászánná magát, és ez volna a legfontosabb tennivalója. A lélek vagy entitás önmagában a leginkább motivált, legtöbb energiával rendelkező, leginkább hatóképes tudati egység, amelyet az összes világmindenség¬ben." /Seth könyve

"A halál után az entitás rendelkezésére állnak majd kísértetképzetei (emlékei), bár látszólagos szekvenciájuk többé már nem lesz érvényes. Az emlékek a tudatalatti energiaentitás tulajdonai, s mint ilyenek, elpusztíthatatlanok (bár különféle körülmények között hozzáférhetetlenek lehetnek az egyén számára.) A létezés következő síkja további képzést hoz az energia használatában és manipulációjában, ugyanis az az energia, melyből az entitás áll, öngerjesztő, és mindig bonyolultabb formára és tudatosságra törekszik." /A fizikai univerzum, mint ideakonstrukció

De nem szabad elfelejteni, hazai írónknál, Müller Péternél Kígyó és kereszt című könyvéből is lehet rengeteget okulni. Láthatjuk tehát, hogy a tudás, létünk csodája köröttünk hever, sajnos azonban leginkább a szemétdombra dobva. És akkor még meg sem említettük Szepes Mária, Ian Stevenson stb... munkásságát. Tehát "Mikor máskor, ha nem itt és most" fedeznénk fel, hogy mik is vagyunk, honnan jövünk és merre tartunk?

„Egyetlen egyházhoz sem tartozom, tehát nem vagyok vallásos, kutatásaim eredményeként mégis azt találtam, hogy halálunk után olyan helyre érkezünk, ahol gondosan irányított rend uralkodik, és csodálattal ismertem fel, hogy életünk és az életünk utáni időszak történései mögött hatalmas tervszerűség húzódik meg.”

Idézetek, oldalszámozott kiragadások a Lélek útjából

A fölöttes tudatállapotban lévő alanyok nem igazán motiváltak, hogy önként tájékoztassanak a szellem-világbeli lelki élet teljességéről. Az embernek a megfelelő ajtóhoz a megfelelő kulccsal kell rendelkeznie. A szellemvilág különböző részeinek emlékeibe történő bejutás módszerét azáltal sikerült tökéletesítenem, hogy tudtam, az ülés alatt mikor, melyik ajtót kell kinyitnom.

A.: Ühüm… súgnak, ha kell, és gondolatokat villantanak fel. Én is csináltam.
Dr. N.: Ennek ellenére eljött hozzám, hogy feloldjuk amnéziáját.
A. … Képesek vagyunk arra…, hogy tudjuk, mikor kell ezt tennünk. Már akkor készen álltam a változtatásra, amikor hallottam magáról. Clodees azért engedte meg ön által látnom a múltamat, mert ez a hasznomra válik.
Dr. N.: Ha nem így volna, az amnéziája továbbra is megmaradna?
A.: Igen. Az azt jelentené, hogy bizonyos dolgokat még nem szabad megtudnom.

    Véleményem szerint mindig oka van annak, ha valaki képtelen hipnotikus állapotba kerülni, vagy ha ebben a módosult tudatállapotban csak szakadozott emlékképeket tud a felszínre hozni. Ez nem azt jelenti, hogy nincsenek emlékei, csupán azt, hogy még nem kész arra, hogy azok feljöjjenek. 
… És nem is ugrik be rövid látogatásra azokhoz a csoportokhoz?
A.: Nem! Azt nem lehet! Nem lehet csak úgy odamenni az ő csoportjukhoz, és beavatkozni az ő energiájukba!
Dr. N.: A gondolati kapcsolat nem jelenti az energiáikba történő beavatkozást?
A.: Ha megfelelő időben történik, akkor nem. Amikor ráérnek erre. 

Hipnózisban az emberek csak nehezen tudják világosan elmagyarázni a többi lélekkel zajló társasági életük egy-egy furcsának tűnő jellemzőjét. Az egyik, gyakran hallott változat szerint a lelkek egy kört formálnak, hogy még közelebb kerülhessenek egymáshoz, majd kivetítik egymásnak a gondolati energiájukat.

 Ilyenkor mindig valamilyen magasabb erővel való kapcsolatról van szó. Néhányan úgy fogalmaztak, hogy „a gondolatok ritmusa annyira összecseng, hogy hamarosan énekké fonódnak össze.” Gyakran alakul a folyamat kecses, finom tánccá, amikor a lelkek egzotikus szín- és fénymintákat követve, egymás körül örvénylenek, keverednek, majd szétválnak. E táncok középpontjában fizikai tárgyak – szentélyek, csónakok, állatok, fák vagy tengerpartok – varázslatos képei is megjelenhetnek. Ezeknek a képeknek speciális jelentése van a lélekcsoportok számára, hiszen e földi szimbólumok megerősítik a megelőző, együtt töltött életek pozitív emlékeit. Az anyagi világ e délibábjai láthatóan semmiféle szomorú vágyakozást nem keltenek a lelkekben a fizikai világ iránt, inkább az örömteli kommunikáció részét képezik, amelyben a történeti események segítenek a lelkek identitástudatának megerősítésében. Számomra a lelkeknek e mitikus kifejeződései szertartásjellegűek, és jóval túlmennek az alapvető rituálékon. 

    Azt hiszem, mindig szem előtt kell tartanunk, hogy az emberek módosult tudatállapotban is a tudatos gondolkodásuk által tapasztalt földi struktúrákhoz próbálják igazítani a látottakat. Szép számmal akadtak olyanok, akik a hipnózis után elmondták, hogy a szellemvilágban rengeteg dolog található, amit földi szavakkal képtelenség leírni. Az elvont spirituális tapasztalatokat minden ember olyan szimbólummal fejezi ki, ami számára értelmes és elfogadható. Az első látogatások alkalmával néha az is előfordul, hogy az alany maga is hitetlenkedéssel fogadja a látottakat. Ez azért történik, mert a tudatos gondolkodás kritikai területe még nem hagyott fel az üzenetek küldözgetésével. Módosult tudatállapotban azonban az emberek hamarosan hozzászoknak ahhoz, amit a tudattalanjuk jelez. 

Úgy találtam, hogy a nagyon vallásos emberek vezetői mindig az adott hitnek megfelelő formában jelennek meg. Láttam a televízióban egy kislányt, egy hithű keresztény család tagját, aki halálközeli élményt élt át, s elmesélte, hogy aközben látta Jézust. Amikor megkérték, hogy rajzolja le őt, a kislány egy jellegtelen, kék színű embert rajzolt le, aki egy fénykörben állt.

    Alanyaim ráébresztettek, hogy életünk során milyen nagy szükségünk van a szellemi vezetőnkre. Ezért úgy hiszem, hogy ők tartoznak közvetlen felelősséggel értünk, s nem Isten. E tudós tanárok a földi évezredek során mindig velünk maradnak, hogy segítségünkre legyenek a számtalan életünk előtt, alatt és után ránk váró megpróbáltatásokban. Észrevettem, hogy – a normális állapottal ellentétben – módosult tudatállapotban az emberek sohasem vádolják Istent az életük szerencsétlen fordulataiért! Hipnózisban az esetek többségében személyes vezetőnk viseli elégedetlenségünk terhét.

    Minden vezető teljes odaadással fordul a rábízott tanuló felé, de a tanítási módszereik különbözőek lehetnek. Egyes vezetők folyamatosan segítik tanulóikat a Földön, míg mások inkább csak számon kérik a kitűzött feladatsorok teljesítését, és kevés nyílt biztatást nyújtanak nekik. A lélek érettsége természetesen fontos faktor: a fejlettebb lelkek kevesebb segítséget kapnak, mint a kezdők. A fejlettségi szint mellett az egyén kívánságának intenzitása határozza meg a vezető segítő jelenlétének gyakoriságát.

A.: …de arra kényszerít, hogy kutyakeményen dolgozzak a Földön.
Dr. N.: Nem lehetne túladni rajta, hogy ezentúl már csak Quannal dolgozzál?
A. (szomorkásan mosolyogva): Nem úgy mennek itt a dolgok. Különben is, zseniális!
Dr. N.: Akkor hát nem mi választjuk a vezetőinket?
A.: Dehogyis! Ők választanak ki minket!
Dr. N.: Van valami fogalmad arról, hogy miért kaptál két olyan vezetőt, akik igencsak eltérően közelítik meg a dolgokat, amikor segítenek neked?
A.: Nem, fogalmam sincs, de nagyon szerencsésnek érzem magam. Quan… gyengéd…, és állandóan támogat.

Ha valamilyen irányító erő akadályozza a kliensemmel történő vizsgálódásaimat, mindig próbálom megkeresni annak az okát. Bizonyos vezetőkkel minden apró információért meg kell harcolnom, míg mások tág teret hagynak nekem a kutakodáshoz. Nem hagyhatom figyelmen kívül, hogy a vezetőknek minden joguk megvan ahhoz, hogy megakadályozzanak engem a felügyeletük alá tartozó lelkek problémáinak a megközelítésében. Végül is, én csak rövid ideig foglalkozhatom az ő embereikkel. Őszintén mondom, inkább egyáltalán nem létesítenék kapcsolatot a kliensem vezetőjével, mint hogy olyannal kelljen dolgoznom, aki segít ugyan egy bizonyos pontig, de aztán az ülés további szakaszában fölborítja az emlékek ritmusát.

Úgy hiszem, a vezetők korántsem azért blokkolják az információkat, hogy az aktuális iránytól eltérítsék a terápiás ülés menetét. Érzésem szerint sokkal mélyebb ok húzódik meg a jelenség mögött. Folyamatosan gyűjtöm a szellemvilággal kapcsolatos új adatokat, és eközben előfordul, hogy az a vezető, aki megengedi, hogy alanyom előző életeinek emlékei szabadon áramolhassanak, megakadályozza, hogy választ kapjak a szellemvilág fölépítésére, a más bolygókon létező életre vagy a teremtésre vonatkozó kérdéseimre. Ezért csak klienseim beszámolóinak sokaságára támaszkodva, azokból a töredékekből tudom összerakni a szellemi titkokat, amelyeket vezetőik tudnom engedtek. Ugyanakkor  azt is érzem, hogy saját szellemi vezetőmtől segítséget kapok az alanyaimmal és a vezetőikkel való kommunikáció során.

A tanárainkat sosem tudjuk oly mértékben fölháborítani, hogy végképp elidegenedjenek tőlünk, de az biztos, hogy háttérbe tudnak vonulni, ha az elégedetlen tanulók megpróbálnak elmenekülni a problémák elől. A vezetők a legjobbat akarják nekünk, és ez néha azt jelenti, hogy kénytelenek végignézni, ahogy egy bizonyos cél elérése végett szenvedünk. Nem segíthetnek a fejlődésben, amíg nem állunk készen arra, hogy a földi lehetőségek jobb kihasználása céljából meghozzuk a szükséges döntéseket.

A vezetőinkhez való viszonyunk sokkal inkább a tanár és a diák, mintsem a bíró és a vádlott viszonyára hasonlít. Személyes vezetőnk abban is segít, hogy megbirkózzunk az egyedüllét és az elszigeteltség érzésével, ami – a családunktól kapott szeretettől függetlenül – a testi megszületéssel mindnyájunknak kijár. Vezetőnk megerősíti énünket ebben a meglehetősen zsúfolt világban.

    A legtöbb kliens nem tudja, vajon a szellemi vezetőket az isteninél alacsonyabb szintre helyezze-e, vagy fejlettségük folytán kisebb isteneknek tekintse-e őket. Végül is minden elképzelés jó, amíg megnyugtató biztonságot ad, felemelő, és minden egyén számára értelmezhető. Bár néhány kliensem hajlik arra, hogy a vezetőket istenszerű lényeknek tekintse, ők mégsem istenek. Véleményem szerint a vezetők semmivel sem jobban vagy kevésbé istenek, mint mi vagyunk. Ezért látjuk őket személyeknek. Isten az eseteim egyikében sem vált láthatóvá. Az emberek azt mondják hipnózisban, hogy érzik a szellemvilágot irányító felsőbbrendű erő jelenlétét, de nem szeretik az Isten szót használni egy teremtő megnevezésére. Talán Spinoza, a filozófus mondta legtalálóbban: „Isten nem ő, aki létezik, hanem Az, ami létezik.”

Minden lélekhez kapcsolódik egy magasabb szellemi erő. Minden lélek ugyanannak az isteni lényeknek a része, amely az egyetlen, felsőbb lélekből jött létre. Ennek az intelligens energiának végtelen a kiterjedése, vagyis mindnyájan osztozunk az isteni állapotban. Ha lelkünk az Istennek nevezett felsőbb lélek egy aprócska részét tükrözi vissza, a vezetőnk biztosítja a tükröt, amivel megláthatjuk, hogyan is kapcsolódunk ehhez a teremtő erőhöz.

Dr. N.: El tudják-e rejteni a vezetők a gondolataikat annyira, hogy mások ne láthassák azokat?
A.: Igen, az idősebbek elég nagy gyakorlatra tesznek ebben szert. Tudniuk kell, hogyan szűrjék ki azokat a dolgokat, amelyeknek az ismerete csak összezavarna minket.
Dr. N.: Ön is meg fogja tanulni a gondolati képek megszűrését?
A.: Már most is tudom…., egy kicsit.
Dr. N.: Bizonyára ez az, amiért sokan azt mondják nekem, hogy nem kaptak a vezetőjüktől határozott választ minden kérdésükre.
A.: Igen. És a kérdést létrehozó szándék is fontos…, hogy mikor és miért kérdezték. Ha bizonyos kérdésekre választ kapnak, az talán nem igazán szolgálta volna az érdeküket. Talán megzavarta volna őket.

A. (derűs ábrázattal): A kapcsolt életek esetén többet lehet tanulni az inkarnációkból.
Dr. N.: Úgy érti, az életek közötti pihenőidő hosszabb lehet a párhuzamos, egyidejű életek után?
A. (mosolyog): Persze. Több idő kell két élet végiggondolásához, mint egyéhez.
Dr. N.: Nenthum! Már csak néhány kérdésem maradt a lélek megosztásának kivitelezésével kapcsolatban. Hogyan osztja részekre a lélekenergiáját?
A.: Olyanok vagyunk…, mint a részecskék…, energiával töltött egységekből állunk. Egy egységből származunk, abból indultunk el az utunkra.
Dr. N.: Mi volt az eredeti egység?
A.: Az alkotó.
Dr. N.: A lelke minden része érintetlen és önmagában teljes marad?
A.: Igen.
Dr. N.: Születésünkkor a lélekenergiánk minden része elhagyja a szellemvilágot?
A.: Egy részünk sohasem hagyja el, mert nem válunk el teljesen az alkotótól.
Dr. N.: Mit csinál a szellemvilágban maradó részünk, amíg mi egy vagy több testben a Földön élünk?
A.: Nos…, jobbára szunnyad…, arra vár, hogy újra csatlakozhasson energiánk maradékához. 

Sokan nehezen hiszik el, hogy a lélek a szellemvilágban képes szétválni, majd a Földön kettő vagy esetleg még annál is több testhez csatlakozni. Ez ugyanis ellentétes a megszokott elképzeléssel, miszerint az ember lelke egy és oszthatatlan. Bevallom, én is kényelmetlenül éreztem magam, amikor egy kliensemtől először hallottam a párhuzamos életekről. Megértem hát, hogy sokan kételkedve hallgatják a lélek dualitásáról szóló elképzelést, különösen, amikor az is elhangzik, hogy egy lélek állítólag még arra is képes, hogy ugyanebben a relatív időben különböző dimenziókban éljen. Ám, ha elfogadjuk az állítást, miszerint a lelkünk egy hatalmas, a lelkek fölött álló energia, illetve erő szülötte, amely önmagát felosztva vagy kiterjesztve hoz minket létre, akkor ugyan miért ne lenne lehetséges, hogy ezen intelligens lélekenergia gyermekei is képesek kettéválni, majd újraegyesülni?

A fejlettség felsőbb szintjein járó lelkektől néha bizony frusztráló próbálkozás a spirituális tevékenységükre vonatkozó információt begyűjteni. Talán azért, mert az emlékek és a tudás komplex természetének következtében ezen a szinten már nehéz elkülöníteni azt, amit ezek az emberek tudnak, de nem mondanak el nekem, attól, amit valójában nem tudnak.

A.: Nem. Mint azt már mondtam önnek, az a dolgom, hogy átalakítsak…, összevegyítem azt, amit kapok. Játszom az energiám frekvenciájával és mennyiségével – ez trükkös, de nem túl komplikált…
Dr. N.: Méghogy nem komplikált! Én azt hittem a természet végzi az ilyen tevékenységet!
A. (nevet): Mit gondol, ki a természet?
Dr. N.: De hát ki teremti az alapelemeket – az elsődleges fizikai anyagot – az ön kísérleteihez?
A.: Az alkotó …, és azok, akik nálam szélesebb skálán tudnak teremteni.

A.: Az energiát nem lehet lerombolni. Szétszedjük, és egy másik kombinációban használjuk föl.
Dr. N.: Nem értem, miért van szüksége a teremtőnek a teremtésben az önök segítéségére.
A.: Hogy tanuljunk belőle. Azért veszünk részt ezekben a gyakorlatokban, hogy mire eljutunk oda, hogy megfelelő minőségűnek ítélik a munkánkat, valóban képesek legyünk érdemben hozzájárulni az élethez.
Dr. N.: Ha lélekként mindnyájan a fejlődés létráját járjuk, Nenthum, akkor nekem az a benyomásom, hogy a szellemvilág egy hatalmas szervezeti piramis, amelynek a csúcsán egy legfelsőbb hatalom áll.
A. (sóhajt): Nem, ezt nem jól tudja. Ez nem piramis. Mindnyájan ugyanannak a hosszú szövetnek a szálai vagyunk. Mindannyian beleszövődünk abba.
Dr. N.: Nehéz számomra ezt szövetként elképzelni, amikor a lelkek annyiféle kompetenciaszinten léteznek.
A.: Inkább egy mozgó kontinuumként gondoljon az egészre, ne úgy, mintha a lelkek magasabb és alacsonyabb polcokon lennének!
Dr. N.: Mindig azt gondoltam, hogy a lelkek fölfelé emelkednek a létük során.
A.: Tudom, hogy így gondolja, de tekintse úgy, hogy keresztbe mozgunk…
Dr. N.: Mondjon valamit, amit én is el tudok képzelni!
A.: Olyan ez, mintha mindnyájan egy univerzális vonat részei lennénk, ami a létezés sík vágányán halad. A Földön lévő lelkek többsége az egyik, a vágányon haladó kocsiban utazik.
Dr. N.: A többi lélek más kocsikban utazik?
A.: Igen, de mindnyájan ugyanazon a vágányon.
Dr. N.: Hol vannak az olyan kalauzok, mint például Idis?
A.: Ők előre-hátra mozognak az összekapcsolt kocsikban, de közelebb ülnek a mozdonyhoz.
Dr. N.: És hol a mozdony?
A.: Az alkotó? Hát természetesen az elején.
Dr. N.: Látja a kocsijából a mozdonyt?
A. (nevetve): Nem, de érzem a füstjét, a gép remegését és hallom a hangját.
Dr. N.: Remek lenne, ha mindnyájan közelebb kerülnénk a mozdonyhoz!
A.: Legvégül mindannyian ott leszünk.
Itt – ahogy mesélték – a lelkek képesek arra, hogy szórakozásból vagy tanulási célzattal élő vagy élettelen tárgyakba olvasszák az energiáikat. Egyik alanyom így fogalmazott:
„Arra gondolok, amire akarok, és az megtörténik. Tudom, hogy ebben segítenek nekem. Bármik lehetünk, ami ismerős a múltbéli tapasztalatainkból.”

A paleontológusok úgy tartják, hogy a Homo erectus, a modern ember majomszerű őse, legalább 1,7 millió évvel ezelőtt jelent meg a Földön. Vajon felhasználták –e a lelkek ezeknek a hominidáknak nevezett primitív kétlábúaknak a testét, és már ilyen régóta reinkarnálóadnak a Földön? Néhány haladó kliensem azt állítja, hogy azok a magasan fejlett lelkek, akik arra specializálódtak, hogy megfelelő gazdákat találjanak a kezdő lelkek számára, már több mint egymillió éve figyelik a Földet. Azt hiszem, ezek a vizsgálódó lelkek úgy találták, hogy a korai hominidák, agytérfogatuk, és szűkös hangképzési lehetőségeik miatt, legfeljebb csak 200 000 évvel ezelőtt válhattak alkalmassá arra, hogy teret adjanak a lélek fejlődésének.

Dr. N.: Honnan ered a legnagyobb intenzitású intelligens energia?
A.: A tudás, amely által a sötétebb fény energiája elér hozzánk, a forrásból ered. 
A mi fényünk a forráshoz kapcsolódik.
Dr. N.: Amikor a forrásról beszél, Istenre gondol?
A.:  Ezt a szót már sokszor félreértelmezték.
Dr. N.: Hogyan?
A.: Azzal, hogy túlságosan személyessé tették, ami kevesebbnek mutatja a forrást, mint ami.
Dr. N.: És mi a rossz abban, hogy ezt tesszük?
A.: Mert így a forrást túlzottan… emberinek merészelnénk tekinteni, holott mi mindnyájan részei vagyunk a forrás egységének.

Dr. N.: Azon gondolkodom, hogyan lehet képes arra, hogy 9 lélek hatékony szellemi vezetője legyen, miközben még mindig inkarnálódik a Földön, hogy elvégezze a saját feladatát.
A: Régebben kissé nehezemre esett az ilyen fokú koncentráció, de most már nincs konfliktus a két feladat között.
Dr. N.: Meg kell osztania ehhez a lélekenergiáját?
A: Igen. A lelkeknek ez a képessége lehetővé teszi, hogy mindkét feladatott egyszerre végezzük. A Földön tartózkodás azt is lehetővé teszi számomra, hogy közvetlenül segítsem a csapatom egy tagját, miközben magamon is segítek.
Dr. N.: Nem könnyű fölfognom a tényt, hogy a lelkek képesek önmaguk megosztására is.
A: A megosztás kifejezés, ahogy használja, nem egészen pontos. Minden részünk továbbra is egész marad. Csak azt mondom, hogy eleinte némi időbe telik, amíg hozzászokunk a dologhoz, mert így egynél több programot kell egy időben kezelnünk.
Dr. N.: Tehát tanári hatékonyságát nem rontja az, hogy egy időpillanatban több tevékenységet is folytat?
A:  A legkevésbé sem.

Dr. N.: A nagyobb küldetésem az, hogy fölvegyem a harcot a halálfélelemmel azáltal, hogy megismertetem embertársaimat a lelkük természetét és a lelki otthonukat. Segítene engem ebben a törekvésemben?
A: (Thece furcsa hangon válaszol): Tudjuk, ki maga.
Dr. N.: Akkor segítenének nekem mindketten?
A: Beszélünk magának…, saját belátásunk szerint.

Megjegyzés: Ebből megértem, hogy ha valamely tolakodó kérdésemmel áthágok e két vezetőnél egy láthatatlan határt, akkor hiába várok majd tőlük feleletet.

A Föld népessége túlfutott a mentális fejlődésén. 
Dr. N.: Az univerzumokról többes számban beszél. Léteznek más fizikai univerzumok is azon kívül, amely a Földet is magába foglalja?
A (bizonytalanul): Különböző… realitások vannak, a forrás céljainak megfelelően.
Dr. N.: Azt mondja, hogy a lelkek a spirituális átjárókon keresztül különböző fizikai realitások tereibe juthatnak?
A. (bólint): Igen, és jutnak is. 

A kvantummechanika, a modern fizika egyik ága, a szubatomi részecskék mozgását elektromágneses energiaszintekkel írja le. E rendszerben minden dolog egy egységes mezőben helyezkedik el, és semminek sincs szilárd, meghatározott formája. Newton gravitációs törvényein túllépve, az időben lejátszódó mozgás elemei elvben szintén egységesíthetők a kinetikus energia és a fényhullámok frekvenciájának segítségével. Megmutattam, hogy a lelkek a szellemi világ időfolyosójában kronológia szerint érzékelik a dolgokat. Vajon ellentmond-e mindez a múlt, jelen és jövő egységes koncepciójának? A válasz: nem. Kutatásaim világossá tették számomra, hogy az idő múlásának illúziója teremtett dolog, és azoknak a lelkeknek tartják fönn, akik a fizikai dimenzióból érkeznek vagy oda indulnak (akik tehát hozzászoktak az olyanfajta biológiai reakciókhoz, mint az öregedés). Ezzel az eszközzel ugyanis könnyebben mérhetik a fejlődésüket. Ezért értelmezhetőnek tűnik számomra a kvantumfizikának az a feltevése, hogy az idő nem egy háromfázisú abszolútum, hanem csak a változás kifejeződése. 

Amikor egy „paradicsomi bolygóról” beszélt, ami a Föld egy csendesebb, egyszerűbb változatának tűnt, azt is hozzátette, hogy az helyileg sincs messze Földtől. „Ó!” – szakítottam félbe – „akkor mindez csak néhány fényévnyire történt innen?” Ekkor ő türelmesen kifejtette, hogy az a bolygó nem a mi univerzumunkban volt, de mégis közelebb van a Földhöz, mint galaxisunk néhány bolygója.
    Fontos, hogy az olvasó megértse: amikor az emberek a más világokban történtekre emlékeznek vissza, láthatóan nem korlátozzák őket a mi univerzumunk dimenzionális kötöttségei. Amikor a lelkek galaxisokon vagy dimenziókon át egy bolygó felé utaznak, az út hosszát azzal az idővel mérik, ami – a szellemvilág alagúthatásának figyelembevételével – a cél eléréséhez számukra szükséges. 
A forrás pulzál. 
Ez képtelenség. Azért jöttünk, hogy… naggyá váljunk… a teremtés gyönyörű változatosságában.

Dr. N.: Térjünk vissza arra, amit az oktatókról mondott, tehát hogy egy kis nyomást gyakorolnak a lelkekre, hogy azok elhagyják a szellemvilágot. Jobban szeretné, ha ezt nem tennék?
A.: Ó… jobban szeretnék maradni…, de az oktatók nem akarják, hogy túl sokáig lógjunk itt, mert aztán teljesen megszokjuk.
Dr. N.: Megtehetné, hogy ragaszkodik a maradáshoz?
A.: Nos…, igen…, az oktatók nem kényszerítenek a távozásra, hiszen nagyon szelídek (nevet)…, de megvannak a módszereik, hogy… ösztökéljenek, ha eljött az ideje.
Dr. N.: Ismert olyasvalakit, aki – bármilyen okból is – nem akart újraszületni a Földön?
A.: Igen, a barátommal, Márkkal történt ez. Azt mondta, soha többé nem akar visszamenni a Földre, torkig van az ottani élettel.
Dr. N.: Sok életet élt már?
A.: Nem túl sokat, és azokban se túl fényesen illeszkedett be.
Dr. N.: Mit csináltak vele a tanárok? Megengedték, hogy a szellemvilágban maradjon?
A. (elgondolkodva): Akkor választjuk az újraszületést, ha már eldöntetik, hogy készen állunk rá. Senki sem kényszerít semmire. Márknak megmutatták, hogy hasznára volt a többieknek.
Dr. N.: És mi történt ezután Márkkal?
A.: Még némi… sulykolás után… Márk rájött, hogy nem jól ismerte a képességeit, és végül visszament a Földre.
Dr. N.: Sulykolás? Ez nekem kényszert jelent.
A. (zavarba hozta a megjegyzésem): Ezt nem úgy értettem! Márk egyszerűen elbátortalanodott, és ezért biztatni kellett, hogy tovább próbálkozzon. 

Dr. N.: Ha egyszer a vezetők nem kényszerítik semmire, megtehetné-e, hogy teljességgel visszautasítja az újraszületést? A. (szünet): Igen…, azt hiszem, ha valaki annyira gyűlöli a dolgot, itt maradhatna, és nem kellene sohasem újraszületnie. De az oktatók elmondták Márknak, hogy a testben leélt életek nélkül tovább tartana a tanulóideje. Ha valaki nem szerez közvetlen tapasztalatokat, nagyon sokat veszít.
Dr. N.: Mi a helyzet az ellenkező véglet esetén, ha a lélek ragaszkodik ahhoz, hogy mindjárt a halál után visszatérjen a Földre?
A.: Ilyet is láttam már. Ez egy hirtelen kívánság, ami az idő múlásával alábbhagy. Az oktatók elmagyarázzák ugyanis, hogy csecsemőként rögtön visszatérve úgyse változtathatja meg a halála körülményeit. Talán másképp nézne ki a dolog, ha mindjárt felnőttként születhetnénk újra és ugyanolyan helyzetbe. De végül is mindenki belátja, hogy jobban teszi, ha pihen és elgondolkodik a történteken.
Dr. N.: Nos, akkor elmondaná, milyen gondolatokkal várja az újraszületést?
A.: Örülök és nagyon izgatott vagyok. A fizikai élet nélkül sohasem lennék elégedett.
Dr. N.: Mit tesz, amikor készen áll a reinkarnációra? A.: Egy speciális helyre megyek.

Végül arra következtetésre jutottam, hogy a szellemvilág mint egész, nem egységesen működik. Az utazó lelkek által megfigyelt spirituális régiók ugyanazokkal az örök tulajdonságokkal rendelkeznek, de különböző módokon. Példaként megemlítem, hogy a beérkező lelkek számára a tájékozódási tér teljesen más lehet, mint az indulók életválasztási tere.

Életválasztás helye: Olyanokat hallok, hogy mindez leginkább egy mozira hasonlít, ahol a lelkeknek lehetőségük van arra, hogy meglássák magukat a jövőben, és különböző felállásokban, különféle helyzetekben próbálgassák szerepüket. Mielőtt elhagynák e helyet, minden lélek kiválaszt egy élethelyzetet magának. Ezt leginkább úgy lehet elképzelni, mint az új élet „színházi előadása” előtti utolsó ruhapróbát. Ennek ismertetésére egyik férfialanyom beszámolóját választottam ki, aki jól emlékszik, hogyan segítették lelkét a megfelelő döntés meghozatalában.

Ezért az elmúlt életeink tapasztalatai a jelenben nem akadályozzák önmagunk fölfedezését. ugyanezek a feltételek igazak a jövőbeli életeket tanulmányozó lelkekre is. Anélkül, hogy tudnák miért, a legtöbb ember hisz benne, hogy a élete valamilyen terv szerint zajlik. Természetesen igazuk van. Az amnézia megakadályozza ugyan, hogy teljes mértékben megismerjük ezt a tervet, de a tudattalan elménknek megvan a kulcsa az összes életünk tervrajzának spirituális emlékeihez. Az életválasztás eszköze egyfajta időgépet biztosít a lelkeknek, ahol megnézhetik a főútvonal mellett futó mellékutakat is. Bár lélekként ezeket az utakat nem látjuk teljesen tisztán, az utak térképét részben lehozzuk magunkkal a Földre. Egyik kliensem egyszer így fogalmazott: „Mindig, amikor nem tudom, hogy mit tegyek, csak leülök, elcsöndesedek, s végiggondolom, hol voltam eddig, és összehasonlítom azt azzal, ahová a jövőben menni szeretnék. A következő lépés megtételéhez szükséges válasz egyszerűen a bensőmből érkezik.

Ha „eleve elrendelésként” fogadjuk el azt, amit az élet nekünk kínál, az még nem jelenti, hogy létünk spirituálisan meghatározott lenne, s hogy bele kellene törődnünk a megváltoztathatatlanba. Ha minden előre meg lenne írva, a küzdelmeinknek nem lenne célja és értelme. Amikor valamilyen csapás ér minket, nem az a dolgunk, hogy fatalista módon, ölbe tett kézzel üljünk, és meg se próbáljunk javítani a helyzeten! Életünk során mindnyájan szembe kerülünk olyan lehetőségekkel, amelyek pozitív változást hozhatnak, de egyszersmind veszélyt is rejtenek magukban. Ezek az alkalmak sokszor nem a megfelelő időben adódnak számunkra. Lehet, hogy nem is használjuk ki őket, de a kihívás megmarad bennünk. A reinkarnáció célja a szabad akarat művelése. Enélkül a képességünk nélkül valóban csak tehetetlen bábok lennénk.

A karmikus sors azt jelenti, hogy nem csupán véletlenszerűen történnek velünk az irányíthatatlan események. Egyben azt is jelenti, hogy karmikus felelősségünk és tennivalónk is van. Tetteinkben az ok és okozat törvénye folyamatosan érvényesül, ezért nem akart az előző eset alanya olyan életet választani, ami nem neki való. De bármi is történik velünk az életünk során, fontos tudnunk: a boldogság vagy a fájdalom nem Isten, a felsőbb lélek, a vezetőink vagy az életválasztásban közreműködők műve. A sorsunkat mi magunk tartjuk a kezünkben!

(Szent Lajos Király hídja effektus:)
A lelkek rendszerint nem látják a jövőbeli életükben bekövetkezett halálukat, kivéve, ha olyan életet választanak, amelyben fiatalon halnak meg. Azt tapasztaltam, hogy a lelkek lényegében önként vállalkoznak arra, hogy testük halálos betegséget kapjon, gyilkosság áldozata legyen, vagy sok más emberrel együtt egy katasztrófában pusztuljon el. Tehát azok a lelkek, akik egy ilyen tragédia részesei lesznek, nem egyszerűen rossz időben, rossz helyen tartózkodtak, amikor a szeszélyes Isten éppen nem figyelt oda, ahogy egyesek hiszik. Minden léleknek megvan a maga saját oka, amiért a választott esemény résztvevőjévé válik.

Bár az egyes események, a faj, a kultúra és a földrajzi környezet sokszor a legfontosabb szempontoknak tűnnek, a lélek életválasztásában mégsem ezek a döntő tényezők. Minden más megfontolást megelőzve, az inkarnáció az adott test kiválasztásán múlik. Azon, hogy mit tudunk tanulni abból, amit a választott emberi lény agya számunkra nyújtani tud. A következő fejezetet annak a kérdésnek szenteltem, hogy a lelkek milyen biológiai és pszichológiai okok miatt választják végül az adott testet.

Amikor a lélektudat egy biológiai aggyal dolgozik együtt, közel sem csalhatatlan. A lélek fejlettségi szintjétől függetlenül az emberek kivétel nélkül hibákat követnek el, ezért nagyon fontos, hogy menet közben is változtathassunk életünk folyásán. Ez bármilyen választott testre igaz.

A.: Itt nem ismerik a nemtörődömséget. A tanácsadók rendeznek el mindent.

Dr. N.: Arra gondoltam, hogy talán a tanácsadók is elronthatnak időnként ezt-azt. Ha egyszer ennyi csecsemő születik, nem fordulhat elő, hogy két lelket jelölnek ki egy testnek, vagy véletlenül lélek nélkül hagynak egy újszülöttet?

A. (nevet): Nem futószalagon történnek a dolgok! Mondtam már, hogy nagyon értik a dolgukat. Ilyen hibákat semmiképp sem követhetnek el!

A különböző kihívásoknak megfelelve erősödik a lélekszemélyiségünk. De az erő szórészt nem szabad félreérteni! Alanyaim azt mondják, hogy az élet igazi tanulságait úgy szűrhetjük le, ha megbékélünk emberi mivoltunkkal. Még az áldozatok is kedvezményezettek, hiszen csak ez által tudnak szembeszállni a sikertelenséggel és a kényszerrel. Márpedig a fejlődéshez az életben épp erre van szükség. Nemritkán az egyik legfontosabb lecke az, hogy megtanuljunk elszakadni a múlttól.

A lelkek tehát – a különféle kulturális közeg figyelembevételével is- alaposan megfontolják a fölveendő, földi test fizikai tulajdonságait, ám még nagyobb figyelmet szentelnek az emberi élet pszichológiai vonatkozásainak. Ez a döntés a lélek választásának talán a legfontosabb része. Mielőtt eljutna az életválasztás helyszínére, a lélek számára előnyt jelent, ha mérlegeli az öröklés és a környezet hatásait, hiszen ezek befolyásolják, hogyan működik majd az adott biológiai életforma. Hipnózisban lévő kliensemtől azt hallottam, hogy a lélek spirituális energiája hat az emberi gazdatestre, s így befolyásolja, hogy az illető személy extrovertált vagy introvertált, racionális vagy idealista, elemző hajlamú vagy érzelmi beállítottságú lesz-e. E változók miatt a léleknek már előre el kell képzelnie, hogy a következő életében milyen típusú test szolgálja majd őt a legmegfelelőbben. 191old.

Dr. N.: Amikor a Földön tartózkodik, a lélektudata mindig tudja, hogy az önt pozitív vagy negatív módon befolyásoló emberek miért fontosak az ön számára?

A.: Igen, de ez nem jelenti azt, hogy az a személy, aki a Földön vagyok, szintén érti azt, amit a lelkem tud (mosolyog). Ezt a tudást a Földön kell megszereznünk.

Dr. N.: Pedig most éppen ezt tesszük…

A.: Hát, igen…, és most egy kicsit csalok is ezzel, mert ön segít nekem…, de azért ez rendjén való, és nagy hasznát veszem.

Talányos, hogy sokunk számára milyen nehezen fogható fel tudatos értelmünkkel, hogy lélekként kik is vagyunk valójában. Biztos vagyok benne, hogy Ön mostanra már észrevette, hogy még a tudatfölöttes állapotban is megmarad a képességünk, hogy kritikai központunk egy részével megfigyeljük önmagunkat. Hipnoterápiás munkám legfontosabb részének azt tartom, hogy tudatuk minden oldalának összekapcsolásával klienseim eljussanak legbenső önmagukhoz.

Szerettem volna, ha Steve jobban megérti saját lelkét, és belelát viselkedésének indítékaiba.

Önmagunk ismerete spirituális téren azt jelenti, hogy megértjük, miért csatlakoztunk az életben a szüleink, a testvéreink, a közeli barátaink és a házastársunk lelkéhez. Ha egy hozzánk közel álló személytől sok fájdalmat vagy örömöt kapunk, annak általában karmikus okai vannak. Ne feledjük, amellett, hogy a saját leckénket tanuljuk, mások drámáinak a szerepeit is elvállaltuk a Földön!

Vannak emberek, akik – mivel szörnyű környezetben élnek – azt gondolják, hogy a szellemvilág és az isteni együttérzés távol áll egymástól. Ám az együttérzés legnemesebb formája éppen az, ha spirituálisan egymáshoz közel álló lények, előzetes megállapodás után, emberként, szeretet-gyűlölet típusú kapcsolatba kerülnek egymással. Ha túljutunk kapcsolataink e viszontagságain, lehet, hogy a jövőben többé már nem kell ehhez hasonló, kínos viszonyban részt vennünk. Ha túléljük e megpróbáltatásokat a Földön, az a tudás egy magasabb szintjére emel minket, és tovább építi a lélekszemélyiségünket.

A módosult tudatállapotban lévő emberek olykor csak nehézségek árán tudják szétválasztani lélekszemélyiségüket és emberi énjüket. Az emberi személyiség az öt érzéken és a túlélési ösztönön kívül nem sok struktúrát tud felmutatni, ezért a lélek maga a személyiségünk. Ez azt jelenti, hogy senkinek sem lehet olyan emberi énje, ami féltékeny, miközben a benne lévő lélek nem féltékeny.

Az intelligens energia és az emberi agysejtek szimbiózisa következtében a lelkek mentális ajándékokat adnak és kapnak. Az örök tudatunk által generált, mély érzések az emberi érzelmekhez kapcsolódva a személyiség egységes kifejezéseként mutatkoznak meg, és ennek így is kell lennie. Az élettapasztalatok fényében nem szükséges az önmagunkról kialakított képet megváltoztatnunk, csupán az eseményekkel kapcsolatos negatív reakcióinkat. Az ázsiai buddhisták azt mondják, hogy a megvilágosodás nem más, mint hogy meglátjuk a relatív emberi énben tükröződő abszolút lélekénünket, és ezután egész életünkben azon keresztül cselekszünk.

A kezdő, középhaladó, haladó és fejlett szintekről szóló fejezetekben példákon mutattam be a lelkek érettségi fokozatait. Úgy gondolom, hogy a lelkek az emberi testben is megmutatják saját énjük mintázatát, és erőteljes hatást gyakorolnak annak teljesítményére. Ám, csupán a viselkedési jellegzetességek alapján, kockázatos a lélek érettségére következtetni! Lelkünk tervei között az is szerepelhet, hogy energiánk egy részét néhány életen keresztül visszatartsuk. Még az is előfordul, hogy egy fejlett lélek, valamilyen különleges okból, negatív tulajdonságokat vesz magára!

Már láttuk, hogyan választja ki a lélek azt a személyt, akivel az adott életben együtt akar élni. Ám ez nem jelent, hogy teljesen ellenőrizni tudja a test viselkedését. Különleges esetben a töredezett személyiség benső konfliktusokkal való küzdelmei a valóságtól való elforduláshoz vezethetnek. Azt hiszem, ez is annak a jele, hogy a lélek nem mindig tudja szabályozni és egységesíteni az emberi tudatot. Már említettem, hogy a lelkek annyira beletemetkezhetnek a bizonytalan testektől származik emberi érzelmekbe, hogy a halál után már „szennyezett” lelkeknek számítanak. Ha a fizikai testünk megszállottjává válunk, vagy ha egész életünkben „érzelmi hullámvasúton” utazunk, a külső én hatására a lélek egysége megbomolhat.

A történelem során számos nagy gondolkodó hitte, hogy a lélek sohasem lehet teljes egységben az emberi testtel, és hogy az embereknek két intellektusuk van. Véleményem szerint az emberi eszmék és a képzelet a lélekből erednek, amely az agy katalizátoraként működik. Hogy lélek nélkül milyen következtetésekre lennénk képesek, azt nem lehet tudni, de úgy érzem, hogy a léleknek az emberhez történt kötődése lát el bennünket megértő belátással és az elvont gondolkozás képességével. Úgy látom, hogy a lélek kvalitatív, minőségi realitást nyújt az embernek, aki ki van téve a környezet és az átöröklés hatásainak.

Ha igaz, hogy minden emberi agynak megvannak a maga biológiai jellemzői – beleértve a nyers intelligenciát és a kreativitás eszközeit -, amelyek nem a lélek sajátjai, a test kiválasztása fontos kérdést vet föl. Vajon olyan testet választanak a lelkek, amelynek az intellektuális képességei megfelelnek a lélek fejlettségi szintjének? Vagyis egy fejlett lélek feltétlenül magas intelligenciájú agyat választ? Klienseim képzettségét és intellektuális eredményeit tekintve azt mondhatom, hogy a fejletlenebb lelkek többnyire gyengébb intellektuális képességű testeket választanának.

Kant, a filozófus, azt írta, hogy az emberi agy csupán a tudatosság egy vetülete, és nem a valódi tudás forrása. A testválasztástól függetlenül úgy látom, hogy a lelkek az emberi észjáráson keresztül is megmutatják egyéni jellemvonásaikat. Lehet, hogy valaki nagyon intelligens, mégis meglehetősen korlátozottan tud csak alkalmazkodni az új helyzetekhez, mert nem kíváncsi a világra. Ez számomra kezdő lélekre utal. Ha valakinél azt látom, hogy egyenletes a hangulata, az érdeklődése és a képességei stabilan fókuszáltak, és az emberi haladás irányába hatnak, a személy mögött egy fejlett lelket gyanítok. Az ilyen lelkek az én követelésein túl is a személyes igazságot keresik.

Nagy tehertételnek tűnik, hogy a léleknek minden új élet során új testben kell megtalálnia az igazi énjét. Ám spirituális mestereink nem nézik szenvtelenül nehéz helyzetünket, és segítségükkel néha áttörthetjük az amnézia (emlékezetvesztés) sötét falát. Amikor eljön az ideje, hogy megtaláljuk lélektársainkat a Földön, és visszaemlékezzünk választott életünk bizonyos aspektusaira, csodálatos útravaló segít minket ebben, amit közvetlenül az új életbe való indulásunk előtt kapunk meg. Hogy miként történik mindez, azt a következő fejezetből tudhatja meg.

Mostanra már világossá vált, hogy életválasztás helyén a visszatérő lelkeknek nemcsak azt kell eldönteniük, hogy kik akarnak lenni a következő életükben, de döntésüket az eljövendő „előadás” valamennyi fontosabb szereplőjével is egyeztetniük kell. Ha folytatjuk az analógiát, és az életet egy színdarabnak tekintjük, akkor abban mi leszünk a főszereplők. Minden tettünk hatni fog a mellékszereplőkre (mellékszereplők, hiszen nem mi vagyunk ők). Megváltoztathatjuk a szerepeiket, és ők is a miénket, hiszen a forgatókönyvben – a szabad akarat következményeképpen – mindig lehetnek változások. Azok a lelkek, akik az élet színpadán majd szoros kapcsolatba lépnek velünk: a „fontos szereplők”.

Akadtak olyan klienseim, akik meg voltak győződve arról, hogy ők nem is a lélektársukkal élnek együtt, hiszen oly sok szívfájdalom és zaklatottság dúl a házasságukban vagy a kapcsolatukban. Ők nem ismerték fel, hogy a karmikus leckék mindnyájunk előtt magasra teszik a mércét, és az életünkben előforduló fájdalmas tapasztalatok szándékosan tesznek minket próbára. Talán mind közül ezek a leckék a legnehezebbek.

Dr. N.: Ők a tutorok? 
A.: Nem, ők a súgók.
Dr. N.: Olyan lelkek ők, akik erre specializálódtak?
A.: Igen. Kiosztják a jeleket, és fantasztikus ötletekkel állnak elő.
Dr. N.: Miért nem a vezetők adják meg a Földön a kérdéseinkre a választ? Miért kell ez az egész felhajtás ezekkel a jelekkel, hogy emlékezzünk?
A.: Ugyanazért, amiért nem úgy megyünk a Földre, hogy minden már előre tudunk. 
A lélekerőnk azáltal növekszik, hogy fölfedezünk valamit. Néha elég gyorsan megoldjuk a feladatot…, de általában nem. Az út legérdekesebb részei a fordulópontok, és jól tesszük, ha nem hagyjuk a tudatunkban lévő jeleket figyelmen kívül.

Hipnózisban sohasem szoktam siettetni az alanyaimat, mert úgy találtam, hogy az csökkenti az emlékek intenzitását, és akadályozza a koncentrált figyelmet.

Tevékenységem csodálatos pillanatai azok, amikor segíthetek klienseimnek fölismerni azokat az embereket, akik nagy hatással lesznek az életükre. Hiszek benne, hogy akik az életük egy bizonyos pontján azért kopognak be hozzám, hogy többet tudjanak meg a kapcsolataikról, nem véletlenül teszik ezt. Vajon ártok-e a spirituális emlékezet folyamatának azzal, hogy segítem előhívni az ezzel kapcsolatos legfontosabb mozzanatokat? Nem hiszem. Két okból sem. Ezek közül az egyik, hogy még hipnózisban sem tudhatunk meg olyasmit, amit nem szabad megtudnunk. A másik: klienseim nagy része csupán megerősíteni akarja azt, amit már eddig is gyanított.

A jelentős találkozásokkal kapcsolatban mindenkinek azt tudom tanácsolni, hogy ne gondolkozzon túl sokat az eljövendő eseményekről! A legjobb döntéseink sokszor „ösztönösen” születnek. Hallgassunk a bennünk megszólaló hangra! Amikor valami fontosnak kell történnie az életben, az rendszerint meg is történik. 

Sok lélek számára az indulás előtti utolsó tennivaló az, hogy másodszor is meg kell jelenjen a vének tanácsa előtt. A lelkek egy része két élet között csak egyszer találkozik e testülettel, de a többség kétszer: mindjárt a halál után és közvetlenül az újjászületés előtt. A szellemvilág olyan környezet, amelyet a tökéletes rend jellemez, és a vének hangsúlyozni kívánják annak jelentőségét, hogy a lélek  következő életében is a kitűzött célja felé törekedjen. E találkozás után klienseim egy része még visszatér a szellemi csoportjához, hogy elbúcsúzzon tőlük, mások már egyenesen a Földre indulnak. Az indulás előtti utolsó eseményeket így írja le az egyik alanyom:

„A vezetőm, Magra, elkísér egy lágy, fehér helyre, amely olyan érzést kelt bennem, mintha valami felhőkkel tömött térben lennék. Látom, hogy a háromtagú bizottság vár rám, mint rendesen. A középen álló vénnek a legtekintélyesebb az energiája. Mindnyájuknak ovális az arcuk és magas az arccsontjuk. Nincs hajuk, és nem láthatóak rajtuk apró részletek. Számomra nemtelennek tűnnek, vagy inkább néha férfi, néha nő benyomását keltik. Nyugodtnak érzem magam. A légkör kissé ünnepélyes. Kérdéseket tesznek föl nekem. A vének mindent tudnak az életeimről, de egyáltalán nem olyan fensőségesek, mint ahogy azt gondolni lehetne. Szeretnék megismerni az indítékaimat, hogy fölmérjék a motivációimat, és annak az elhatározásnak az erejét, hogy az új testemben a céljaim elérésén dolgozzak. Biztos vagyok benne, hogy abba is beleszóltak, hogy milyen testek közül válogathassak, mert világosan érzem, hogy gyakorlott stratégákkal állok szemben. A bizottság azt akarja, hogy megpecsételjem az szerződésemet. A kitartás jelentőségét hangsúlyozzák, és azt, hogy nehézségek közepette is mindig tartsam magam a saját értékrendemhez. Sokszor könnyen bedühödök. Korábbi tetteimet és életeseményeimet áttekintve erre is figyelmeztetnek. A vének és Magra reményt, inspirációt és bátorítást adnak, mondván, hogy a nehéz helyzetekben is mindig bízhatok magamban, és figyelmeztetnek, hogy soha ne dobjam a lovak közé a gyeplőt. Végül, amikor már indulófélben vagyok, úgy erősítik meg az önbizalmamat, hogy fölemelik a karjukat, és egy pozitív energiából álló csomagot küldenek nekem, amit magammal vihetek a Földre.”

Az üreges cső, amit több alanyom is leírt, nem az anya szülőcsatornáját jelenti. Ahhoz az alagúthoz hasonlít, amelyen a lelkek a halál után haladnak át. Még az is lehet, hogy ez ugyanez az alagút.

Minden alanyom azt mondja, hogy a lélek útja szellemvilágból a csecsemőbe sokkal gyorsabb, mint a visszaút. Mi lehet az oka ennek a különbségnek? A testi halál után a lelkünk átmegy az időalagúton, és fokozatosan halad az átjárón át a szellemvilágba. Amint azt már láttuk, a visszafelé tartó szándékosan lassúbb, mint a Föld felé irányuló, hogy a testből éppen kiszabadult léleknek elegendő idő maradjon az akklimatizálódásra. Mindazonáltal, ha lélekként egy csecsemőbe költözünk, a mindentudás állapotából jövünk, és mentálisan gyorsabban tudunk alkalmazkodni a környezetünkhöz, mint a fizikai életünk végén. Mindenesetre további időt is kapunk az adaptációra, amit az anyánk méhében töltünk el.

A.: Már előre tudjuk, hogy a magzat kitölti-e az anyaméhben az idejét vagy sem. Ha valaki nem születik meg, az nem ér minket meglepetésként. Persze, lehet, hogy az esetben is idejövünk, de csak azért, hogy vigasztaljuk a gyereket.
Dr. N.: Ha egy gyerek nem tölti ki az idejét, az esetben az ön életfeladata is elvetél?
A.: Nem, az ilyen gyerekkel soha sincs teljes életre szóló feladat.
Dr. N.: Léteznek-e olyan abortált babák is, akiknek sohasem volt lelkük?
A.: Ez attól függ, meddig jutottak el. Azoknak, akik nagyon korán halnak meg, nincs is szükségük lélekre.

Mindent, amit megtudtam arról, hogy kik vagyunk és honnan jövünk, azoknak köszönhetem, akik segítségért fordultak hozzám. Ők tanítottak meg arra, hogy lélekként az egyik legfontosabb feladatunk az, hogy földi misszióink során mentálisan túléljük a valódi otthonunktól való elszakadást. Amíg emberi testben él, a lélek lényegében egyedül van. Az időleges földi élet alatt a lélek relatív elszigeteltségét még nehezebb elviselni azzal a gondolattal, hogy semmi sem létezik, ami túlmutatna ezen az életen. Kételyeink arra csábítanak, hogy egyedül a látható és tapintható fizikai valóságban keressünk kapcsolódási pontokat. Tudományos ismereteink – mely szerint a Föld csupán egy homokszem azon a galaktikus tengerparton, amely az univerzum óriási óceánjának a szélén fekszik – csak növelik jelentéktelenségünk érzését. 

Munkám során arra a meggyőződésre jutottam, hogy egy szándékosan tökéletlen világban élünk. A Föld a számtalan, intelligens lényekkel benépesített világok egyike, amelyeknek mind megvannak a maguk tökéletlenségei, amelyeket harmóniába kell rendezni. Ha tovább folytatjuk ezt a gondolatot, oda lyukadunk ki, hogy az az univerzum, amelyben létezünk, csupán egy a sok közül, amelyeknek mind megvan a maguk teremtője, akik a tökéletesség különböző szintjein irányítják azokat, azokhoz a szintekhez hasonlóan, amelyeket a lelkek fejlődésével kapcsolatban e könyvben bemutattam. Ebben a panteonban a mi „házunk” isteni lénye kapott lehetőséget, hogy ott az ő módján kormányozzon.

Ha univerzumunkban a bolygókra induló lelkek egy szülői, felsőbb lélek leszármazottai, akik küzdelmeink által válnak bölcsebbé, lehet, hogy van egy még istenibb nagyszülőnk, aki maga az abszolút Isten? Az az elgondolás, hogy közbenső Istenünk velünk együtt maga is fejlődik, semmit sem vesz el a tökéletesség végső forrásától, amely őt nemzette. Szerintem egy legfelsőbb, tökéletes Isten nem adná fel a mindenhatóságát, és nem engedné ki kezéből a teremtményei irányítását azért, hogy egy kevésbé tökéletes leszármazottja fejlődhessen. Inkább az a valószínűbb, hogy ezek a kisebb istenek megteremtethették tökéletlen világaikat mind a fejlődés lehetséges eszközeit, hogy aztán majd csatlakozhassanak a legfelsőbb Istenhez.

Az isteni beavatkozás imént említett aspektusainak univerzumunk végső realitását kell tükröznie. Ha Istenünk nem a lehető legjobb, mert a fájdalmat a tanítás eszközeként használja, el kell fogadnunk ezt, mint a legjobb lehetőséget, és ezzel együtt isteni ajándéknak kell tekintenünk a létünket. Ezt az elképzelést nem könnyű annak elfogadni, akinek testi szenvedéseket kell átélnie, például egy halálos betegségben szenvedő embernek. Az életben a fájdalom különösen alattomos tud lenni, mert meggátolhatja lelkünk gyógyító erejének működését, különösen akkor, ha nem fogadjuk el, hogy a velünk történő dolgok csak előre elrendelt próbatételek. Ám életünk folyamán a karma úgy működik, hogy a próbatételek még elviselhetőek legyenek.

Thaiföld északi hegyei között, egy wat templomban, egy buddhista tanár egyszer a következő, egyszerű igazságra emlékeztetett: „Az életet az önkifejezés eszközeként kaptuk, és csak azt adhatja nekünk, amit a szívünkre hallgatva keresünk.” Az önkifejezés legmagasabb formája a jóság aktusa. Lelkünk messze került állandó otthonától, de azért mégsem turisták vagyunk itt. Egy magasabb tudatosság fejlődése során az életben felelősséggel tartozunk magunkért és másokért. A lelkünk útja tehát kollektív út.

Isteni, de tökéletlen lények vagyunk, akik két világban létezünk: az anyagban és a spiritualitásban. Az a sorsunk, hogy a két univerzum között, időn és téren át, oda-vissza utazunk, mialatt megtanuljuk, hogyan kell magunkat uralni és a tudást megszerezni. Türelemmel és elkötelezettséggel kell bíznunk ebben a folyamatban. Lényegünket fizikai testünkben legtöbbször nem ismerhetjük meg teljesen, de az én sohasem vész el, mert állandóan kapcsolatban maradunk mindkét világgal.

Számos fejlettebb lelkű alanyom állítja, hogy egy erősödő mozgalom indult a szellemvilágban annak érdekében, hogy „megváltoztassák a földi játékszabályokat”. Azt mondják, hogy a régebbi kultúrákban a lelküket nem homályosította el teljesen a valódi énjüket és az életek közti létüket elfedő amnézia. Úgy tűnik, az elmúlt néhány évezredben keményebbé vált ez a blokád, amely elválasztja a tudatos színteret a halhatatlan emlékektől. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy elveszítsük hitünket az én transzcendenciájában. A Föld tele van olyan emberekkel, akik nem találják az élet értelmét, s annak helyén csak üres reménytelenséget látnak. A halhatatlanságunk tudásától való elszakadás, a különféle tudatállapot-befolyásoló drogok és a túlnépesedés nagy felfordulást idéztek elő odafenn. Azt mondják, hogy sokan azok közül, akik az elmúlt évszázadokban gyakran jöttek a Földre, most inkább kivárnak, hogy egy kevésbé stresszes világba születhessenek. Akadnak olyan megvilágosodott helyek, ahol az amnézia sokkal kevésbé érvényesül, ám anélkül, hogy az emberek honvágyat éreznének a szellemvilág iránt. Ahogy közeledünk a millennium felé, a Föld sorsát irányító mesterek jól láthatóan több információt és megértést engednek át nekünk azzal kapcsolatban, hogy kik vagyunk, és miért éljük az életünket itt a Földön.

Munkám legnagyobb elégtételt nyújtó része az, amikor megláthatom a hatást, amit alanyaim tudatában a szellemvilág létéről szóló tudás kifejt. A legnagyobb nyereség, ami annak a tudatából ered, hogy van egy otthonunk, ahol örökké tartó szeretet vár reánk, hogy fogékonnyá válunk az elménkben élő magasabb spirituális erőkre. Az a tudat, hogy tartozunk valahová, békét és biztonságot nyújt, s nem pusztán azért, mert létezik egy konfliktusok nélküli menedék, hanem, mert egyesülhetünk az univerzális tudattal. Egy napon majd mindnyájan befejezzük ezt a hosszú utazást, és eljutunk a megvilágosodottság végső állapotába, amiben minden lehetséges.

- dr. Michael Newton -

forrás: Gosztonyi Tímea - eletora.blogspot.com

- - - - - - -

Dr. Michael Newton - Lelkünk Útja 1. Lásd itt:

 http://szellemek.com/3.pdf

- - - - - - - 

Kapcsolódó írás

7000 lélek emlékszik az életek közti "életére" hipnózis alatt, és a hasonlóságok elképesztőek

https://dszilvia.blogspot.com/2018/09/7000-lelek-emlekszik-az-eletek-kozti.html

- - - - - - -

Dr.Michael Newton: Lelkünk útja hangoskönyv 1.rész- 2.fejezet - videó

forrás: Könyv Moly

Sebestyén Balázs, dr. Michael Newton - Lelkünk Útja Könyvről Beszél – videó

https://www.youtube.com/watch?v=9rtxrITDZaQ 

forrás:Gabriel Brun