"Az ember hivatása, hogy megismerje az igazságot, szeresse a szépet, kívánja a jót, és cselekedje a legjobbat."
(Ludwig van Beethoven)
"A zene magasabb rendű minden tudománynál és filozófiánál."
(Ludwig van Beethoven)
Kinek nem voltak az életében nagyon fájdalmas pillanatok?
Kiben nem merült fel soha a feladás gondolata a nagyon nehéz pillanatokban?
Ki nem érezte még magát soha mérhetetlenül magányosnak, amikor
teljesen kilátástalannak látszott az élete?
Még a híres, gazdag és nagy hatalommal bíró emberek sem kerülhetik
el a magányos és szenvedéssel teli pillanatokat.
Pontosan ez történt minden idők egyik legnagyobb zeneszerzőjével.
Ludwig von Beethoven 1770-ben született Németországban, Bonnban,
és 1827-ben Bécsben érte a halál.
Beethoven ilyen fájdalmas, sötét és komor időszakokon ment keresztül. A német herceg
halálakor, aki barátja, jótevője és második apja volt, mély szomorúság és depresszió
kerítette hatalmába.
A fiatal Beethoven nagyon szenvedett a szeretet hiányától.
Apja iszákos volt, aki rendszeresen verte a fiát.
Az utcán halt meg, az alkohol áldozata lett.
Anyja nagyon fiatalon halt meg, és bátyja soha nem állt mellé, nem segítette. Ráadásul
betegsége, hallásromlása felerősödött, s ez egyre jobban kínozta őt. Ideges, ingerlékeny
emberré vált.
Beethoven már csak egy füléhez tartott tölcsér formájú eszköz segítségével tudta hallani a
hangokat. Mindig magával vitt egy füzetet, hogy az emberek beleírhassanak, és így
tudjanak kommunikálni vele. De senkinek nem volt ehhez türelme, sem ahhoz, hogy szájról
olvasva megérthesse őket.
Tapasztalva, hogy senki sem érti meg és senki sem akar segíteni neki, Beethoven
magába zárkózott, és kerülte az embereket. Embergyűlölőnek tekintették.
Mindezek után a zeneszerző mély depresszióba esett. Azon kezdett gondolkodni,
hogy talán az öngyilkosság lenne a legjobb megoldás.
De mivel Isten egy gyermekéről sem feledkezik meg, a Beethoven felé nyújtott segítő kéz
egy vak fiatalasszony személyében érkezett. Ez az asszony ugyanabban a bérházban lakott,
ahova a zeneszerző kellett költözzön, és egyszer azt mondta a férfinak, a fülébe kiabálva:
„Bármit megadnék, ha egyszer láthatnám a holdfényt!”
Ezt hallva Beethoven könnyekben tört ki:
De hát ő mégiscsak lát! Mégiscsak tud komponálni, és azt le tudja írni papírra!
Hatalmas életkedv öntötte el, ami minden idők egyik leggyönyörűbb
zenedarabjának, a „Mondscheinsonate”, a Holdfény szonáta megalkotására késztette.
A zenedarab fő motívumában lassú lépteket idéznek a hangok, talán Beethoven
és mások lépteit, amint a német herceg, barátja és jótevője koporsóját követik.
Felnézve az ezüstszínű holdfényes égre, a világtalan fiatalasszonyra emlékezve,
amint barátja halálának okát kérdezi, és nagyon mély gondolatokba merül.
Egyes zeneiskolák úgy tartják, hogy a szonáta első tételében állandóan ismétlődő
hangok, mintha a „Warum? Warum?” (Miért? Miért?) szavakat idéznék.
Évekkel azután, hogy túljutott a szomorú, szenvedéssel és fájdalommal teli
életszakaszán, elkészült a felülmúlhatatlan zenemű, az „Örömóda”, a 9. szimfóniából.
Ez a remekmű koronázta meg a zeneszerző élete munkáját. 1824-ben maga vezényelte
az első előadást. Mivel addigra már teljesen megsüketült, nem hallotta a tapsot.
Az egyik szólista gyengéden megfogta Beethovent, és a hallgatóság felé fordította, hogy
lássa a termet betöltő, vadul éljenző, tapsoló és kalaplengető közönséget.
Úgy mondják, az Örömóda Beethoven háláját fejezi ki Isten és az Élet felé, hogy annak
idején mégsem dobta el magától az életét.
És ez a köszönet azt a vak fiatalasszonyt illeti, aki arra inspirálta őt kívánságával,
hogy a holdfényes éjszakát hangjegyekbe ültesse át: egy csodálatosan szép melódia édes dallamában a holdfény sugarai hullámzanak…
Érzékenységét felhasználva, Beethoven, a zeneszerző, aki nem hallott semmit,
gyönyörűséges zenéjével lefestette az éj szépségében fürdőző holdfényt
egy olyan nőnek, aki nem látott semmit.
(Enrique Baldovino zenész elbeszélése alapján)
Kiben nem merült fel soha a feladás gondolata a nagyon nehéz pillanatokban?
Ki nem érezte még magát soha mérhetetlenül magányosnak, amikor
teljesen kilátástalannak látszott az élete?
Még a híres, gazdag és nagy hatalommal bíró emberek sem kerülhetik
el a magányos és szenvedéssel teli pillanatokat.
Pontosan ez történt minden idők egyik legnagyobb zeneszerzőjével.
Ludwig von Beethoven 1770-ben született Németországban, Bonnban,
és 1827-ben Bécsben érte a halál.
Beethoven ilyen fájdalmas, sötét és komor időszakokon ment keresztül. A német herceg
halálakor, aki barátja, jótevője és második apja volt, mély szomorúság és depresszió
kerítette hatalmába.
A fiatal Beethoven nagyon szenvedett a szeretet hiányától.
Apja iszákos volt, aki rendszeresen verte a fiát.
Az utcán halt meg, az alkohol áldozata lett.
Anyja nagyon fiatalon halt meg, és bátyja soha nem állt mellé, nem segítette. Ráadásul
betegsége, hallásromlása felerősödött, s ez egyre jobban kínozta őt. Ideges, ingerlékeny
emberré vált.
Beethoven már csak egy füléhez tartott tölcsér formájú eszköz segítségével tudta hallani a
hangokat. Mindig magával vitt egy füzetet, hogy az emberek beleírhassanak, és így
tudjanak kommunikálni vele. De senkinek nem volt ehhez türelme, sem ahhoz, hogy szájról
olvasva megérthesse őket.
Tapasztalva, hogy senki sem érti meg és senki sem akar segíteni neki, Beethoven
magába zárkózott, és kerülte az embereket. Embergyűlölőnek tekintették.
Mindezek után a zeneszerző mély depresszióba esett. Azon kezdett gondolkodni,
hogy talán az öngyilkosság lenne a legjobb megoldás.
De mivel Isten egy gyermekéről sem feledkezik meg, a Beethoven felé nyújtott segítő kéz
egy vak fiatalasszony személyében érkezett. Ez az asszony ugyanabban a bérházban lakott,
ahova a zeneszerző kellett költözzön, és egyszer azt mondta a férfinak, a fülébe kiabálva:
„Bármit megadnék, ha egyszer láthatnám a holdfényt!”
Ezt hallva Beethoven könnyekben tört ki:
De hát ő mégiscsak lát! Mégiscsak tud komponálni, és azt le tudja írni papírra!
Hatalmas életkedv öntötte el, ami minden idők egyik leggyönyörűbb
zenedarabjának, a „Mondscheinsonate”, a Holdfény szonáta megalkotására késztette.
A zenedarab fő motívumában lassú lépteket idéznek a hangok, talán Beethoven
és mások lépteit, amint a német herceg, barátja és jótevője koporsóját követik.
Felnézve az ezüstszínű holdfényes égre, a világtalan fiatalasszonyra emlékezve,
amint barátja halálának okát kérdezi, és nagyon mély gondolatokba merül.
Egyes zeneiskolák úgy tartják, hogy a szonáta első tételében állandóan ismétlődő
hangok, mintha a „Warum? Warum?” (Miért? Miért?) szavakat idéznék.
Évekkel azután, hogy túljutott a szomorú, szenvedéssel és fájdalommal teli
életszakaszán, elkészült a felülmúlhatatlan zenemű, az „Örömóda”, a 9. szimfóniából.
Ez a remekmű koronázta meg a zeneszerző élete munkáját. 1824-ben maga vezényelte
az első előadást. Mivel addigra már teljesen megsüketült, nem hallotta a tapsot.
Az egyik szólista gyengéden megfogta Beethovent, és a hallgatóság felé fordította, hogy
lássa a termet betöltő, vadul éljenző, tapsoló és kalaplengető közönséget.
Úgy mondják, az Örömóda Beethoven háláját fejezi ki Isten és az Élet felé, hogy annak
idején mégsem dobta el magától az életét.
És ez a köszönet azt a vak fiatalasszonyt illeti, aki arra inspirálta őt kívánságával,
hogy a holdfényes éjszakát hangjegyekbe ültesse át: egy csodálatosan szép melódia édes dallamában a holdfény sugarai hullámzanak…
Érzékenységét felhasználva, Beethoven, a zeneszerző, aki nem hallott semmit,
gyönyörűséges zenéjével lefestette az éj szépségében fürdőző holdfényt
egy olyan nőnek, aki nem látott semmit.
(Enrique Baldovino zenész elbeszélése alapján)
Életrajz
Német zeneszerző, a zenetörténet egyik legnagyobb alakja. Fiatalságát szülővárosában, Bonnban töltötte.
1792-ben Bécsbe költözött, ahol J. G. Albrecthsbergnél, A. Salierinél és J. Haydnnál tanult. Legtöbbet a hallatlan energiával folytatott önművelésének köszönhetett.
1795-ben kezdte meg nyilvános zongoraművészi szereplését és adta ki első művét. Főúri pártfogói (közülük némelyik tanítványai is) hosszú ideig gondtalan életet biztosítottak számára.
Beethoven több ízben ellátogatott Martonvásárra a Brunswick családhoz. Brunswick Ferenc azon kevés főurak közé tartozott, aki Beethoven személyes barátjává fogadott és akinek mecénási lelkületére élete végéig bizton számíthatott. A Brunswick lányok 1799-es bécsi útjuk során személyesen is megismerkedtek a mesterrel, aki zongorázni tanította őket és Ferenc testvérükkel együtt örök barátságot kötöttek vele. Barátságon túl Beethovent gyengéd érzelemek is fűzték a Brunswick lányokhoz, sőt unokahúgukhoz Giulietta Guicciardi-hoz is, akinek nevét aHoldfény szonátával tette halhatatlanná. De a "halhatatlan kedves" mégsem ő volt, hanem Teréz vagy Jozefin.
1800 körül kezdődő fülbaja egyre súlyosbodott, és 1808-ban hallásának romlása már lehetetlenné tette hangversenyezéseit. 1818-tól szinte teljesen süket volt, visszavonultan élt. Krónikus májbaja 1825-ben kezdett elhatalmasodni szervezetén, 1827. március 24-én este halt meg.
Beethoven a bécsi klasszicizmus legszubjektívebb hangú mestere. Nagy, nemes eszméket öntött zenébe. Műveit a felvilágosodás, a klasszikus német filozófia és a francia polgári forradalom humanista eszméi hatották át. Nem műértők kis köréhez, hanem az egész emberiséghez akar szólni.
