2014. december 8., hétfő

TÚL AZ IDŐN - AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG FELÉ IV.



Végül még az idő vallási szemlélete marad hátra. Vajon ez megerősíti-e ezeket az eszméket? Nézzük először az Ótestamentumot.




Amikor Mózes Istenének, Jehovának színe előtt állt, megkérdezte, mit mondjon Izrael népének, amikor majd vezetőjükként visszatér hozzájuk. "Lásd, ha elmegyek Izrael fiaihoz és így szólok hozzájuk: - A ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok - és ők azt kérdik: - mi a neve? - mit feleljek nekik?" - Ez volt az első kérdése és Isten valamiből - ami lángoló bokornak látszott - így felelt: "Én vagyok, aki vagyok" és később: "Mondd meg Izrael fiainak: "Én vagyok" küldött engem hozzátok."
Nos, a múlt és a jövő változást, időt jelent, míg az "Én vagyok" az örök jelent jelöli. Ezért használja Jehova ebben az értékes kijelentésben a jelenidőt, mert - alaposan értelmezve - csak a jelen mutat az Örökkévalóságra. Isten számára nincs idő. Erre céloz a további magyarázat: "...aki van, aki volt és aki lesz, a Mindenható." Még mélyebbre is behatolhatunk ebbe a titokzatos mondatba. Mert "Én vagyok, aki vagyok" a mondatban egyszerűen annyit jelent: "Én". Csak egyik módja ez annak a kijelentésnek, hogy az ember "Én"-je a benne lakozó isteni elem és ennélfogva örök.
Később ugyanebben a könyvben azt mondta a Zsoltáros: "Légy csöndben és tudd, hogy Én vagyok az Isten." Isten mindörökre a változhatatlan csöndes Örökkévalóságban lakozik.
Ezért az önmagunk fölötti uralom a csöndön át az Istennel az örökkévalóság birodalmába vezeti az embert: ott azután része lesz az örök, az időtől mentes életben.
De tekintsünk bele az Újtestamentumba, oda, ahol a Mennyei Jelenéseknek X. könyve a legmagasabbra szárnyal, ahol a hatalmas angyal az égből leszállva kijelenti, hogy "idő többé nem lészen!"
Mi más lehet az ebben a mondatban jelzett állapot, ha nem az örökké tartó lét tudata?
"Most van az üdvösség napja" - hangoztatja Pál apostol, a korintusiakhoz intézett levelében. Tudta, hogy nem kell a halálig várakozni az Örök Létre.
Elolvashatjuk magának Jézusnak szavait is.
Kijelentette a zsidóknak, akik gőgösen büszkélkedtek vele, hogy ők Ábrahám utódai: "Ábrahám, a ti atyátok örült, hogy napomat megláthatta - és meglátta és örvendezett." Ekkor a zsidók így szóltak hozzá: "Te még nem vagy ötven esztendős sem és láttad Ábrahámot?" Jézus ezt mondta nekik: "Valóban, valóban, mondom néktek: mielőtt még Ábrahám lett, én már vagyok." Nem mondta: "voltam", hanem "vagyok". A "voltam" az időre vonatkozik, de a "vagyok" a változhatatlan valóságot ábrázolja.
És annak a tanácsnak, amelyet Krisztus adott tanítványainak: "Elegendő, hogy minden napnak meglegyen a maga nehézsége", mély értelme ugyancsak annak a hangsúlyozása, hogy az időn kívül éljünk, a gondolattól, amely bennünket foglyul tart, meneküljünk. Éppúgy, mint másik parancsa: "Ezért ne gondoljatok a másnapra, mert a másnap fog gondoskodni az övéiről." A jövő gondjait magunk mögött hagyni, nem nézni sem előre, sem hátra, annyit jelent: belépni egy új élet időtlen valóságába és érezni az igazi halhatatlanság ízét. Kizárólag így kapja meg valódi értékét a világfolyamat.
Ennek a tárgykörnek helyes megértése adja meg nekünk a kulcsot a bibliai teremtéstörténet egyik rejtélyes kinyilatkoztatásához. Erre célzás található Szent Ágoston "Vallomásai"-ban is, ahol kifejti, hogy a teremtés nem az időben, hanem az idővel kezdődött - ami annyit jelent, hogy az idő már a teremtés előtt is megvolt.
De évezredekkel ezelőtt, mielőtt a kereszténység ujja a történelem könyvét megérintette, élt már a régi Egyiptomban az a nevezetes vallás, amely elődje volt. Ez az eltűnt kultusz sem hallgatott erről a témáról. Legszentebb írása a "Halottak könyve", amely olyan vegyes és misztikus jellegű formulákat tartalmaz, hogy legfontosabb helyei tulajdonképpen csak a misztériumok tanával és gyakorlásával vonatkozásban érthetők meg, azt mondja az "elhunyt" beavatottról, aki Osirisszel egyesült, vagyis szellemileg újjászületett, hogy a következő tanúbizonyságot teszi: "Én vagyok a tegnap, ma és holnap. Én vagyok az isteni rejtett lélek!" Az ilyen elnyerte az örök lét tudatát. És ugyanilyen jelentős az a hieroglifamondat, amely papiruszra írva a Földközi-tengeren keresztül a párizsi Louvre-múzeumba jutott és amely kijelenti, hogy Isten az Első Ok, nemcsak "maga a jóság", hanem "az idő ura" is, "aki az Örökkévalóságot vezeti". Ha továbbá a korai Egyiptomban utazott volna az ember, mint azt egykor az ifjú Plato tette, Isis óriás templomának legbelsőbb szentélyében egy feliratot talált volna, amely ezeket a jelentős szavakat tartalmazza: "Én vagyok az, aki volt, van és eljövendő. Soha halandó még nem lebbentette fel fátyolomat." Az utolsó mondat értelme nem az, hogy az Örök Lét meg nem található, hanem, hogy a keresőnek mindenekelőtt azt kell legyőznie, ami őt a halandósághoz köti, vagyis mulandó személyes Én-jét. Ezt pedig csak úgy viheti végbe, ha gondolatait legyőzi. És ha az utas magába az istenség szentélyébe is behatolhatott volna, ott találta volna Isis ábrázolatát, jobb kezében a horogkereszttel, az örökös élet jelképével és a misztériumok kulcsával, bal kezében pedig egy négyszögletes vitorlával, a lélekzet jelképével, tehát az éter szimbólumával. Isis fejét magát hieroglifája, egy trón, koronázza. Így találná ábrázolva Isist, az öröklétben trónolva.
A hinduizmusban is megtaláljuk ugyanazt az értékelését "az idő rejtegette" titoknak. Így szentírásuk, a Véda ezt mondja: "Ez a legmagasabb szellem volt, van és lesz." De vizsgáljuk át tovább a Védák-nak ezeket az évezredes pálmalevél-szövegeit: "Örök és változhatatlan a legmagasabb szellem" - jelentik ki, és annak, aki még mindig kételkedne, egyszerűen ezt mondják: "Ami a tért és időt meghaladja, az a legmagasabb szellem."
Még egy pillantást vethetünk a hinduk egy másik szent könyvére: a jógi-k híres kézikönyvére, a Mester Énekére (Bhagavad Ghita) is.
Ebben Krisna, a hindu-Krisztus beszél áhítattól remegő tanítványával, Ardjuna-val és elmondja, hogyan tanította a hosszú évszázadokkal ezelőtt élt bölcseknek a szellemi tudásnak ugyanezeket az igazságait, aztán kifejti, hogy ez azért volt lehetséges, mert "Én vagyok a meg nem született, a lélek, amely nem hal meg."
A végtelenség matematikai ábrázolása két egymással összekötött kör: ?. A hinduk írásai és más ősrégi írások az Örökkévalóságot az önmaga farkába harapó és így tökéletes kört alkotó kígyó szimbólumával ábrázolják. Ha az idő - mint a kígyó - önmagába tér vissza, örökkévalósággá lesz. Valóban, ki lehet-e találni az idő számára jobb jelképet, mint ezt a vonalat, amely visszatér kiindulási pontjára, ezt a vonalat, amelynek nincs kezdete és vége sem, amely - maga is végtelenül - a végtelen időnek egy részét zárja magába? A múlt, jelen és jövő tökéletes kört alkot, amelyet tetszőleges pontból kiindulva bejárhatunk anélkül, hogy valóságos kezdetét vagy végét megállapíthatnók.
Igen szellemes volt Mahatma Ramalingamnak, a XIX. század egy délindiai adeptusának a megjegyzése: "Az idő az értelem egyik találmánya - mondta -, hogy saját működését, rohanását és szárnyalását kiszámíthassa."
Ha most végül még tovább vándorlunk Kelet felé és átlapozzuk az egykor híres, de most már leromlott taoista kultusz vékony, klasszikus könyvét, Az erény kánonját (Tao Teh King), megtaláljuk Lao Cse próféta intelmét:


"Nyugalomnak nevezik a visszatérés törvényét,
A visszatérés törvényét Örökkévalóságnak nevezik,
Az Örökkévalóság ismeretét megvilágosodásnak nevezik,
Megvetni az Örökkévalóságot annyi, mint szerencsétlenséget
zúdítani magunkra,
Ismerni az Örökkévalóságot: a lélek nagysága."


Így erősíti meg bölcs szavakkal a kínai próféta, hogy az Örökkévalóság ismerete lehetséges - céloz rá, hogy az ember nincs arra ítélve, hogy ennek az időleges életnek a foglya maradjon és szellemileg sem olyan szegény, hogy az ég királysága zárva legyen számára. Akik az Örökkévalóság tiszta tudatát kelletlen érzéssel szemlélik és úgy vélik, hogy annak a bölcsnek, akinek szeme az örökkévalóság felé irányul, élete végtelen unalmat jelent, töltsenek csak néhány hónapot társaságban ha olyan rendkívül szerencsések, hogy szerény külseje alatt felismerhetik. A tapasztalás azután bebizonyítja majd tévedésüket és jóváteszi tudatlanságukat.
Az időtlen "felsőbbrendű Én" a bennünk lakozó örökké élő Istenség. Királyi vérből származunk és ma mégis koldusok rongyaiba burkolódzunk. Valóban halhatatlanok lehetnénk, eldobhatnánk az éveket és dacolhatnánk az idővel, ha eljutnánk ennek az igazságnak a felismeréséhez. Itt van hát az ideje és a helye e tudás megszerzésének.
(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)