Szeretném, ha velem jönnének arra a
mitikus tájra, az örökélet forrásához, ahová minden este ellátogatok és
magammal viszem Barátaimat, Útitársaimat fénnyel, emberfeletti erőkkel,
szépséggel, derűvel feltöltődni, hogy képesek legyenek anyagban való átutazásuk
feladatait véghezvinni, ha visszatérnek saját nehéz beavatásaik színhelyére.
Szepes Mária
Fogadják el szavaimat, amelyek nem
csak szavak, hanem gyógyító varázsigék. Lehunyt szemük mögött idézzék fel
magukban a kigyulladó színeket, illatokat, érintéseket, hogy emlékezni
kezdjenek rá: ez a csodálatos valóság, a lélek valósága volt valamikor, és az
ma is, ha befogadják. Létünket az anyagban is képzeteink, szorongásaink,
hiányérzeteink, indulataink, sérelmeink befolyásolják, idézik, teremtik.
Ugyanez a képzelet azonban megteremtheti a boldogság, gyógyítás égi erejét az
elmúlhatatlanban, ahol minden igaz, mert örökkévaló. Figyeljenek. Hunyják le
szemüket.
Kényelmes, széles bárkánk már ott
ringatózik az Örökkévalóság partján. Világoskék vitorlája mélykék égbe
rajzolódik. Rúdján kék szalag leng. A bárka fölött a magasban hófehér
lélekmadár szálldos. Amint a bárkába lépnek, a mulandóból az elmúlhatatlanba
kerülnek, ahol minden élet egyetemes egy, a szétszaggatott isten eggyé válik
bennünk, összeforr. A madár - hófehér lélekmadarunk - széttárt szárnnyal
csapong, torkából ezüstös örömhimnusz szakad ki. Boldog, mert felszabadult. S
mi, akik kilépünk most anyagi burkunk, földi átutazásunk terhei közül, s a
tüneményes szépségű kirándulást tesszük - szintén boldogok vagyunk, mert
szabadok lettünk. Nincs rajtunk semmi súly. Otthagytuk a relatív időben, hogyha
visszatérünk jelen életünk feladatait betölteni, újra magunkra vegyük
terheinket, de gyógyultan, felfrissülten, emberfeletti erőkkel, Isteni Fénnyel
színültig töltve. Kivételes ajándékban van részünk. Magam is ezért vagyok mérhetetlenül
hálás érte. Mert csak e segítséggel tudok még emberként dolgozni, szolgálni és
élni.
Lépjenek be tehát
Hajnali Bárkánkba, amely az öröklét Egyetlen Forrásához visz bennünket.
Könnyűek vagyunk, mint a pehely. Lassú, egyenletes légzésünkkel már e mitikus,
transzcendens táj Égi Ózonját szívjuk be. Ez az aranyló atmoszféra eltüntet
belőlünk minden szorongást, bizonytalanságot. Nem félünk. Nem aggódunk. Hiszen
egyedül itt vagyunk otthon. A végtelenbe indulunk, és tudjuk a
halhatatlanságot.
Helyezkedjenek el
kényelmesen, lazán. Idézzék fel a fordított törvényt, amely csak itt érvényes.
Az elmúlhatatlanban minden lehetséges, és létünk természetes állapota a Csoda!
Indulunk Barátaim, hogy amit nehéznek
éreznek, könnyűvé váljék, s a homály, árnyék eltűnjön lényükből.
Világoskék vitorlánkat langyos, sós
szellő dagasztja. Isten lélegzete ez. Érezzük, ahogy simogatja az arcunkat,
bőrünket, borzolja a hajunkat. Elindulunk a csillagóceán sima, selymes,
áttetsző magzatvizén - a lélekmadár ott lebeg fölöttünk széttárt szárnnyal,
mozdulatlanul és énekel. Örömhimnusza már belőlünk szakad ki, hiszen derűsek,
boldogok és szabadok vagyunk e mitikus, örök tájban. Látjuk, amint az áttetsző
víz mélyén a tengeri növények hajladozva integetnek nekünk. Velük is egyek
vagyunk most. A rebbenő halrajokkal, tengeri csikókkal, virágzó korallokkal,
színes medúzákkal, tengeri csillagokkal is, amelyek mása az égen ragyog: mint
lent, úgy fent. Persze delfinek is kísérnek bennünket, mosolygó, kedves
társaink, amelyek megnyomorított, halandó mivoltunkban is értőn, gyöngéden
szeretnek bennünket. Akármilyen szörnyűségeket tesznek velük az emberek, mintha
egyik legfőbb lehasadt tulajdonságunk - az önzetlen szeretet - lennének.
Homlokuk közepéből, a lélegzetükkel együtt anyagi érzékszervekkel nem hallható,
és nem érthető ultrahangon erről beszélnek, és mi értjük most hajnali
bárkánkban. Megrendítő eposz ez a szeretetről, amelynek hiánya az embert
érzelmileg nyomorékká és amnéziássá tette, gyűlölködővé és értetlenné a másik
élőlénnyel szemben. Ezért nem ismeri önmagát sem. A delfinek csillogó teste
kecsesen a magasba ugrik, azután visszasiklik világoskék vitorlájú bárkánk
mellé. Testünket hűs vízcseppek érintik.
Nyílegyenesen
haladunk célunk, az asztrálóceánból kiemelkedő, a relatív idő fölött örökkön-örökké
gyógyerőt és derűt sugárzó Kos szigete felé. Már látjuk kikötőjét, amelynek
partján bennünket vár a sugárzó, aranyló Lánglény a Messiások Messiása,
Krisztosz Szotér, Jézus, Buddha, Mózes, Hermész, Krisna, valamennyi Avatár és
Próféta: egyek ők mind, a Megváltónk, Szabadítónk, akit Kos szigetén Isteni
Gyógyítónak, Aszklépiosznak neveznek.
Amint bárkánk besiklik Kos szigetének
kikötőjébe, az Isteni Gyógyító megfordul és elindul a sziget belseje felé. Mi
követjük őt. Aszklépiosz Szentélye nyitott, görög templom. Négy oszlopon
nyugszik. Közepén oltár. Márványának vakító fehérsége mélykék hellászi égbe
rajzolódik. Körülötte virágos mező, s azon túl a mitikus babérliget. Bokrainak,
fáinak tavaszi, aranyzöld levelei rezegnek, szinte halkan csengnek a fényben és
Isteni Ózont árasztanak. Ezt az ózont szívjuk be most mély lélegzettel.
Mi megállunk a Szentély előtt
elterülő nagy, világoskék medence innenső partján, amelybe mohos sziklákon át a
végtelenből az Élet Vize, az örökélet Elixírje, a minden lelki-testi betegséget
gyógyító szattvikus arkánum ömlik be fonadékosan, fehér habosan, zuhogva.
Lassan lelépkedünk hét lépcsőfokot. A
víz már a nyakunkig ér. Érezzük, hogy a pórusainkon is behatolva, kimos
belőlünk minden árnyat és ártalmat. Hanyatt fekve lebegünk egy ideig az Élet
Vizében. Megfordulunk, az arcunkat is megmártjuk benne, azután odaúszunk a
zuhogóhoz. Vállunkra, fejünkre, hajunkra, arcunkra ömlik a minden bántalmat
gyógyító, szattvikus arkánum. Két tenyerünkből csészét formálva, nagy
kortyokban iszunk belőle. Átmossa egész bensőnket, beleinket, májunkat,
epénket, vesénket, szívünket. Tudatosítjuk a fejtetőszervünkben lévő Égi
Infúziót. Most már nemcsak kívülről fürdünk az Élet Vizében, nemcsak külső
zuhanyát érezzük, hanem a bensőnkbe is ömlik a hűs, Isteni Gyógyáram.
Agysejtjeinket kigyújtja, izzanak tőle. Tudatunk kitágul, hatalmas dimenziókat
nyit meg Képzeletünk szárnyat bont. Számtalan vénánk nyílik meg a Fény felé.
Harmadik Szemünk felpattan. Nem csak nézünk, látunk is! Határtalan,
emberfeletti erők ömlenek belénk. Kimosnak agyunkból minden szorongást, mérgező
gondolatot, depressziót. Teljesen kirekesztik a képzetárnyakat, a halálfélelmet
is, mert most itt, az örökkévalóságban, valóban tudjuk a halhatatlanságot!
Minden képességünk hatványozódik, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy a nehéz
emberlét feladatait betöltsük, dolgozni és szolgálni tudjunk.
Az örök élet Elixírje most nagy
sodrással leömlik tudattalanunk mind a kilenc rétegébe és felszínre mos minden
elfojtást, sérelmet, gátlást, görcsöt, s ezek feloldódnak, eltűnnek az örök
Forrásban. Tiszták vagyunk és boldogok. Az Élet Vize leömlik a Szívünkbe, hűsen
elárasztja, mint egy égi borogatás. Ritmusát lenyugtatja, gyengeségét
egyenletes, egészséges erővé változtatja.
Felgyújtja benső napunkat. Már
sugárzók, mágnesesek, védettek vagyunk. Átmossa érrendszerünket, csontjainkat.
Megtisztítja szerveinket a mésztől, lerakódásoktól, idegrendszerünket
szorongásaink szűkületétől, nyirokrendszerünket minden fertőzéstől,
rosszindulatú vírusoktól, fellobbanásra képes ártalmas sejtektől. Riadóztatja
egész immunrendszerünket, T-sejtjeinket, interferonjainkat. Testünk, lelkünk,
szellemünk ragyog. Felfrissültünk. Megfiatalodtunk. Újjászülettünk!
Most fellépdelünk hét
lépcsőfokot a medence másik oldalán. A bőrünkön lefutó cseppeket langyos, hűs,
tengeri szellő szárítja meg. Sorra lefekszünk a szentély melletti, kényelmes,
fehér kerevetekre. Aszklepiosz minden kerevethez odalép és gyógyító naperőt és
naphőt árasztó tenyerét lassan végighúzza testünk fölött. Ahol árnyat, ártalmat
lát, azt megtisztítja, fénnyé oldja. Érezzük e hőt. Csupa derű és ragyogás
bennünk és körülöttünk e csodálatos, időtlen, mitikus táj. Pihenünk.
Azután felállunk
fekhelyünkről és felmegyünk a templom három lépcsőfokán. Az oltár elé lépünk,
ahol annyi csukott kelyhű lótusz áll, ahányan vagyunk. Tudjuk, melyik a miénk.
Ráirányítjuk figyelmünket, ettől szirmai szélesen szétnyílnak. Közepéből
rezzenéstelen, hosszú láng nyúlik fel. Ez a mi Isteni Önvalónk, létünk gyökere.
Feloldódunk e lángban, kiistenítve
sorsunkból - és teljesen elnyugszunk benne.
/Szepes Mária: Az áldozat mágiája -
Szakrális beavatás/
