2017. július 17., hétfő

Halottak könyve Egyiptomban



Az emberiség legrégebbi írásos emlékeinek egyike. Nagyjából 3500 évesre becsülik. Korai változatuk a szakkarai piramisok falán található. A legrégebbi példánya az úgynevezett Nu-papirusz, mely i.e. 1580-ból való a fáma szerint.


Szokás még emlegetni az alábbi neveken: Holtak Könyve, Kilépés a fénybe, A fénybe lépés könyve, Kilépés az Igazság fényébe, Nappali Eljövetel Könyve, Napra Kilépés Könyve, Nu papirusz, Pert em heru (óei.), Pir-m-haru (óei.)

A Halottak Könyve Egyiptomban egy 190 fejezetből álló szent szöveggyűjtemény, amely az elhunyt túlélését szolgálja a túlvilágon. A szövegeket a koporsó oldalára, majd a későbbi időkben papiruszokra írták és az elhunyt mellé helyezték. A legenda szerint maga Thot isten állította össze az imákat, a fohászokat, a varázsformulákat és nyilvánította ki azokat a papoknak. Olyan nagyra becsülték a benne lakozó tudást, hogy ezen könyvből egy-egy példányt minden halott mellé a sírba helyeztek. A könyvben szereplő transzcendentális útmutatás volt hivatott biztosítani a lélek és a szellem túlvilágon történő, Ozirisz birodalmába vezető sikeres utazását és célba érését. Amennyiben a szellem és a lélek követi a benne foglalt intelmeket, rálelhet az üdvözítő útra és megmenekülhet a szellemvilágban lakozó, rá leselkedő mindennemű veszélytől és csapdától. A Halottak Könyve voltaképpen térkép egy olyan világhoz, amely az avatatlanok előtt teljesen ismeretlen és baljóslatú interdimenzionális kaland, amit viszont kivétel nélkül minden léleknek meg kell tennie, hogy visszatérhessen a forrásához.

A Halottak Könyve folyamatosan bővült: i.e. I. évezred első felében kiegészítő szövegekkel látták el, melyekből a Szaiszi-korra ismét rendszerezett szöveggyűjtemény lett. Az Újbirodalom és a Szaiszi-kor közötti időben a fejezetek számos, addig nem idézett halotti szöveggel bővültek, s már nem csupán a papiruszokon, hanem a koporsók belső falain is feltűntek.

Halottak Könyvének elsőként Karl Richard Lepsius nevezte el eme szövegek gyűjteményét és először Peter Le Page Renouf fordította le terjedelmes kommentárral ellátva. Lepsius pontatlanul osztotta fel a fejezeteket, így azok nem alkotnak egységet egymással.

A Halottak Könyvének 125. fejezete írja le a lehető legrészletesebben a túlvilági ítéletet, mely alapvetően négy részre oszlik:

1.) a halott beszéde Oziriszhez, amint az Igazság Csarnokába lép,

2.) a halott vallomása az ítélőszék előtt,

3.) a halott szívének megmérése,

4.) tárgyalások a kapu őreivel, amint a halott a csarnokot elhagyja.

A próbatétel után a „lélek” nem vándorolhat szabadon, hanem a neki, illetve a fejlettsége szerinti legmegfelelőbb helyre, az úgynevezett szellemi kasztba kerül, ahol érdemeihez illőn megtapasztalások érik, s ahonnan az újabb leszületését, testet öltését várhatja.

A Halottak Könyvét, mely tehát életet ad a túlvilágon, eleinte csak a szarkofágok falára festették (11. dinasztiakorabeli), aztán idővel mágikus tartalmukat az írnokok papirusztekercsekre rótták fel (18. dinasztia), még később már hieratikus írással is készültek tekercsek. Az alapszövege fekete színű (nigrum), míg a kiegészítése vörös (rubrum), mely a korszakonkénti különböző értelmezést mutatja.

A Halottaskönyv mint túlvilági kalauz sajátossága, hogy szövege jelen idejű. Különös hangsúly helyez a szavak megmérettetésére, a démonok legyőzésére, az átváltozásra, az újszülötté válásra, az ember isteni és kozmikus természetére, ennek megfelelően az analógiás gondolkodásra („Lásd, mikor az uadzs virul, virulok én is! Ha ő romolhatatlan, én is az vagyok!”), valamint a lelki és szellemi sokszínűségre. Ez utóbbival fogok részletesen foglalkozni a továbbiakban.

A Pert em heru-t úgy fordíthatjuk legszabatosabban, hogy Kilépés a Fénybe. Sokszor abból az aspektusból közelítjük meg a Halottaskönyvet, hogy a fejlődő léleknek szüksége van erre az iránymutatásra, mivel nem rendelkezik azzal a fajta bölcsességgel és képességrendszerrel, hogy magától, úgymond önerőből a számára majdhogynem ismeretlen meg nem nyilvánult lét síkjain található jelenségek és entitások között eligazodjon. Azonban mindig figyelembe kell vennünk azt az eshetőséget is, hogy vannak beavatottak, aki még a nagy átlépésük előtt, tehát a halálukat megelőzőleg kívánnak átlépni a lét-nemlét küszöbén. Erről szól a beavatás. A két út közötti sarkalatos különbség röviden abban áll, hogy a Neofita mindvégig megőrzi a tudatosságát, vagyis egyfajta mentális tudatra ébredt állapotban barangolja be azokat a világokat, melyet egyébként a többi léleknek is be kell járnia, csakhogy nekik tudás/képzettség nélkül. Jóllehet a beavatott éppen az ébersége folytán sokkal messzibb régiókba is eljuthat, minthogy a rezgése és az egyes lélekrészei messze a fejlődő lelkek fölött állnak fejlettség tekintetében.

Az anyagi természet látszatai és érzékcsalódásai, melyek letompítják a spirituális érzékszerveket, okozzák azt a sötétséget, melyből fokozatosan ki kellene lépnie a léleknek azáltal, hogy fényt gyújt magában, illetve egyes tagjaiban. Ez a lépésről-lépésre történő megvilágosodás hozza működésbe az ember kozmikus tagjait és töltik meg életerővel azokat.

Sok a félreértés és a félrefordítás a különféle tanokban, hiszen az egyes lélekrészek és szellemi konstrukciók, melyek az embert mint olyat felépítik, olyan szabályrendszerek alapján működnek és indulnak csak be rendeltetésüknek megfelelően, amelyet nemcsak megérteni nehéz, hanem földi szavakba foglalni is, már ha feltételezzük, hogy a kutató helyesen ismerte meg a transzcendens alkotók folyamatait. Tehát aki nem realizálta az egyes szinteket az egyiptomi beavatási rendszerben, attól természetszerűleg nem is várható el, hogy helyesen írja le, fordítsa le és kommentálja a Thot által szándékosan misztikus ködbe burkolt, külső szemek elől elrejtett, imígyen ezoterikus, azaz belső kör számára felfedett szent tudomány titkait.

Ha azonban az adekvát értelmezéssel találkozik akár az avatatlan emberi elme, akkor rajta keresztül a tudata felsőbb régióiban olyan spirituális áramlatok indulhatnak el, melyek közelebb viszik az isteni alkotórészeihez és elkezdik felhangolni a benne lakozó felsőbbrendű lényt. Azért fogalmazok így, mert egyelőre korai lenne olyan terminusokat használni, melyeket nem készítettem elő és nem írtam körül alaposabban. Tulajdonképpen ezzel azt is kimondtam, hogy már pusztán ezen sorok tanulmányozása felér egy beavatással. Ne felejtsük el, hogy ilyen magyarázatokkal évezredek óta nem lehetett találkozni profán körökben. Igaz, ezek nem az egyszerűek közül valók, de aki meg kívánja érteni létét és annak működését, az kénytelen felemelkedni a magaszatos magasságokba, ahol a valódi filozófia és bölcsesség kezdődik.

E helyütt Hamvas Bélával értek egyet, aki így fogalmaz erről: „A változás, amelyen átesik, nem tökéletesedés. A lélek nem lesz több és nagyobb, szélesebb, mélyebb, ragyogóbb és istenibb. A lélek mindössze visszanyeri saját ősi lényét, amelyet az anyagi természetbe való merülésével elvesztett. Az ember visszakapja eredeti égi természetét, s a Pert em heru a lehető legpontosabb könyv arról, hogy az egyes küszöbökön az ember miképpen szerzi vissza eredeti szerveit, égi szívét, égi tagjait, szellemi alakját, örök testét, a száhut, égi értelmét – miképpen kapja meg újra halhatatlan nevét, amelyet elvesztett, és miképpen nyeri vissza égi beszédét.”

A Kilépés a Fénybe az Ozirisz mítoszt dolgozza fel metafizikai tartalmakra rámutatva.

Ez a legendás történet bújtatva a fejlődő lélek érési folyamatát, illetve az isteni rendbe való vissza- és betagozódását láttatja költői, szimbolikus képsorokkal. Azokat az archetipikus formákat hívja segítségül, melyek az emberi psziché mélyén mindenkire hatnak: a démoni, lehúzó, megkötő és anyagi erőket a kígyó, a krokodil, a skorpió, a pók, a rovar, a madár, a vadkan stb. képekkel, míg az isteni felemelő, transzcendentáló (átvezető), megtisztító és felszabadító erőket a lótuszvirág, az istenek és istennők, a benu madár (főnix), a lélek és hasonló imaginációkkal kelti életre. Ezek a modern elme számára szimbólumokba kódolt üzenetek, melyeket a mesevilág lakói közé sorolnánk első pillantásra, valójában azonban egy magasabb valóság szintjén ténylegesen létező, személyes küszöbőrök, akik a belső démoni és isteni erőinkből felépülő energialények. Ezek tarthatnak vissza, akadályozhatnak meg vagy engedhetnek át, nyithatnak utat a felsőbb világokba. Így olvasva az Egyiptomi Halottaskönyvet, már nem a halál utáni életről szól, hanem a jelen létmódunkban bennünk zajló folyamatokról. Arról, hogy minden kétirányú: vagy építő, vagy romboló, hogy minden előjellel értendő: pozitív vagy negatív, oldó vagy megkötő. S amikor a kötés mellett döntünk, akkor nem megölünk magunkban valamit, még csak nem is kisöprünk, eltüntetünk valamit az életünkből, hanem átadjuk egy másik lénynek önmagunkat, aki ezáltal hatalmat nyer felettünk. Ez a másik lény képviseli a Teremtés ellenpólusát, a lázadást és a káoszt, mellyel minden léleknek szembe kell néznie, álljon akár a spirituális ranglétra legalacsonyabb vagy éppen a legmagasabb fokán. Ez a másik lény is mi magunk vagyunk, csak ellenkező előjellel.

Vessünk egy pillantást erre a részünkre!

Mindaz, ami nem szép, nem igaz, nem elfogadható és nem spirituális, nem isteni, legfeljebb csak látszatra, az a mítoszban Széth. Széth a megvalósító ereje az embernek, melyre szüksége volt és van, hogy az anyagi világban megnyilvánulhasson és alkothasson. Ez feltétlenül szükséges az Isteni Én alászállásához, máskülönben nem tudna hatni az anyagra. Ugyanakkor a felszabadulás, az égbeszállás, a visszatérés isteni princípiuma Ozirisz. Az ő erői a halálon diadalmaskodó, a feltámasztott, a meghaló és feltámadó, ergo halhatatlan isteni Énünk jelképe, ereje, terve és célja egyszerre. Ugyanis szimbolikusan aligha kétséges, hogy Ozirisz az aranyló Napnak, vagyis az szellemnek a jelképe. Azonban Ozirisz egy erő is, mely felfelé, az ég felé húzza az embert nosztalgikusan. Elég, ha csak arra gondolunk, amikor éjszaka a tiszta égbolt felé fordulunk és elmerengünk a csillagok tiszta fényében. Hasonlóan ehhez, az emberben él egy szellemi vágyódás, mely folyamatosan azt súgja neki, hogy összetartozik a csillagokkal, a kozmosszal, a Legfelső Lénnyel. Ilyenkor szinte könnyűnek érzi magát az ember és megsejti a végtelent, valamint azt, hogy neki ebben az univerzumban, s annak láthatatlan dimenzióban jól körülhatárolt helye van. Néha még ara is gondolunk, hogy szeretnénk egyszer olyan messzire utazni, mint amilyen távol a csillagok vannak. Azért is érezhetjük ezt, mert mi ugyanabból a sziderikus szubsztanciából, finom erőből állunk, amely csillagokat és a kozmoszt is felépíti, s tudat alatt mi érezzük ezt a kapcsolatot

Ozirisz tehát a lélek evolúciós folyamatának egyik hajtómotorja társával, Ízisszel. Az istennő energiái támogatják az ember felsőbbrendű tagjainak az életre keltését és használatba vételét. Ízisz mint energia spiritualizálja az ember: kreativitást adományoz, intuíciót kelt, inspirációval motivál, ihletet súg, éreztet, finomítja az érzelmeket és kifinomítja az érzékeket. Ízisz Ozirisszel karöltve szüntelenül tökéletesítik az embert, pontosabban a halhatatlanság tudatának visszanyerését készítik elő és vezénylik le életeken keresztül.

A reinkarnáció másik polaritását a yin-yang elvnek megfelelően Széth és Nephtüsz képviseli. Ők eredendően nem rosszak, nekik is létjogosultságuk és múlhatatlan szerepük van a Teremtésben. Nélkülük nem lenne anyagi megtapasztalása a léleknek. Széth a matéria, az anyag felé húzza-vonja az Isteni Ént, hogy kiélhesse szenvedélyeit, alantas ösztöneit és hajlamait. Széth azt mondja: „alkoss itt és váltsd valóra minden álmodat, önts anyagba és formába terveidet, léptesd be vágyaidat a földi világba”. Ehhez teszi hozzá képletesen Nephtüsz, hogy „S amit megalkottál, élvezd is!”. Szenvedély, érzékiség és az érzelmek vágyainak ördögi köre Nephtüsz eredménye ebben a történetben, míg a megvalósításra törő és mindenen átgázoló, törtető akarat Széthé. Így kimondva-kimondatlanul szinte démoni körmönfontsággal és könnyedséggel burkolják be az anyagi világ kötőerői a lelket. De nem ezek teszik rabbá a lelket és a szellemet! Ezek csupán hajlamosító tényezők. A csábítás és a tudatlanság kombinációja az, mely végzetessé teszik, megpecsételik az ember sorsát. A fejlődő lélek szelleme sokszor még kevéssé fejlett, ezért tudatlan. Így könnyen megtévesztik a szellemet a fizikai vonzások-taszítások fajtái. Sőt, egy idő után annyira lekötik, hogy már észre sem veszi, de nekik él, és azok átveszik az irányítást élete fölött. Ezzel a kör bezárul és kísértés betetőződik: az ember elveszíti kapcsolatát a finomabb alkotóelemeivel. De tudatlansága és döntése önmagának köszönhető, saját szabad akarati választásának. Döntésének kiindulópontja pedig saját énje, pontosabban saját énjének egyik része, a perifériája, amit legtöbbször egónak hívunk. Ennél fogva nem vádolható sem Széth, sem Nephtüsz, hiszen ők úgy jártak el, ahogy nekik kellett: lehetővé tettek bizonyos megtapasztalásokat a lélek számára.

A reinkarnációs körforgásból azonban van esély a kilépésre. Ezt jelképezi Hórusz, a történet újabb szereplője, aki halandó emberből halhatatlanná váló lény emblémája. Ő a mai ember prototípusa, aki enged Ízisz erőinek, melyek megszülik benne a lelki felismeréseket, beavatásokban részesítik és olyan extatikus tudatállapotokba röpítik, melyek közelebb viszik a megélőt az isteni létéhez. Ahhoz az isteni létéhez, mely számára soha nem veszett el, csupán kipottyant belőle. Ezért is akar újra Ozirisszé válni a lélek, hiszen érzi, hogy ő is eredendően isteni lény. Ez nem szentségtörés és istenkáromlás Egyiptomban, sőt az egyik legmagasztosabb metafizikai alapállás, mellyel előbb-utóbb minden fejlődő léleknek azonosulnia kell. Az örök kereső és vágyó, a lélek egyszer elindul a beavatások lépcsőin felfelé, s levedli a tehetetlenség és kísértések irrealitását és visszatér – immáron tudatosan, sokat megtapasztalva – a teljességbe, a maga saját személyes Tethánjába (Felső Énjébe), mely már esszenciálisan egynek tekinthető a Teremtővel.
(Száraz György)

Egyiptomi Halottaskönyv - videó