A változások törvényszerű ritmusa kísér minden kereső utat.
Ahogy a természetben az évszakok változása szép példája ennek az örök nagy törvénynek, ugyanúgy lelkünk is ebben a kozmikus ritmusban lélegzik, az inkarnációk sorozatainak nagy ritmusában.
Bizonyos életekben úgy tűnik, mintha nem lépnénk tovább a lelki tapasztalatok terén, mintha egy helyben állnánk anélkül, hogy valami igazán fontos történne, míg más életek tele vannak tapasztalatokkal és növekedéssel. Ezek az időleges nyugalmi periódusok azonban előkészületet jelentenek egy következő, új impulzus számára.
Fontos azonban azt is tudni, hogy azok a kisebb ciklusok, amelyek az egyes életeken belül megérintenek minket, ugyancsak állandó változásban vannak. És ezek a ciklikus impulzusok egy „kereső” életében mindig sokkal erőteljesebben, gyorsabban és hevesebben lépnek fel, mint azoknál, akik még nem dolgoznak tudatosan saját fejlődésükön. Hiszen útjaink hegyeken és völgyeken át vezetnek minket, hol fényben, hol árnyékban járjuk az ösvényt. Néha megéljük a közösség örömét, aztán hirtelen megint egyedül maradunk. Egy ideig termékeny és kielégítő tapasztalatokat hoz a munkánk, és úgy tűnik, hogy valóban képesek vagyunk segíteni, majd ismét egy olyan időszak következik, amikor úgy érezzük, hogy nincs mit adnunk. Egyes napokon minden világos és érthető, mintha egy hegycsúcson állnánk, ahol tisztán érezzük a szellemi kapcsolatot, majd megint leereszkednek a felhők, és minden újra bizonytalanná válik.
Ezért mindig újra és újra azt kérdezzük: Meddig tartanak még az életünkben ezek a nagy ellentétek, ezek a kiegyensúlyozatlan tapasztalatok? Időbe telik, míg megértjük, hogy mindez nem más, mint a kiegyensúlyozatlan reakciója a háromrétegű – cselekvő, érző és gondolkodó – fizikai testünknek, amelyet megérintett a lélek hatalmas energiája. Akkor megértjük, hogy ne ujjongjunk a csúcsélményeknél, de akkor se legyünk szomorúak, ha megint árnyékban járunk. Minél inkább megtanulunk lelki tudatossággal élni, annál kevésbé fogják a fizikai élet ingadozásai megérinteni az egyensúlyunkat. A régi írások ennek az időszaknak az útjait a „borotvaéles ösvénynek” nevezik, amely a keresőt a földi élet síkjáról a lélek síkjához, az állandóan változó érzések világából a valóság világába vezeti.
Egy másik fontos feladat, hogy megtanuljuk szeretni a csendet, hogy megtaláljuk magunkban „a belső csendet”. Ki kell alakítanunk magunkban a nyugalmat és a kiegyensúlyozottságot ahhoz, hogy létrejöhessen bennünk az egyensúly, a belső nyugalomból fakadó hallgatás. Ugyanis a belső egyensúly állhatatossága előfeltétele annak, hogy Tanítóink el tudjanak érni minket.
Amikor a tudat elkezd új „otthont” teremteni magának a lélek világosabb területein, amikor az örök „Én” először tekint egy magasabb, semleges nézőpontból a mulandó „Személyiségre”, és figyeli, hogyan cselekszik, milyenek az érzelmi reakciói, milyen hatást gyakorol, akkor ez a látvány nem lesz mindig örömteli. Így azonban elkezdjük saját hibáinkat, hiányosságainkat nem csak meglátni, de el is fogadni, és felismerni, hogy van, amit már tudunk, és van, amit még nem. Mert az arra való képesség, hogy egy magasabb lelki tudatossággal éljünk, egy állandó növekedéssel járó feladat, amibe még csak nemrég kezdtünk bele.
Így egy fontos új ciklus kezdődik, amikor megtanulunk – még ha először bátortalanul és bizonytalanul is, de – egyre tudatosabban dönteni. Nem a szellemi és a világi út között, hanem arról, hogyan cselekedjünk, ha választás előtt állunk. Mert a tapasztalatokon keresztül megtanuljuk tudatosan felismerni a helyes döntéseket, és azt, hogy amit éppen tenni akarunk, a személyiségünk vagy a lelkünk számára lesz-e fontos. Ha aztán határozottan a legjobbnak tűnő irányt választjuk, akkor megtanuljuk követni a minket vezető belső hangot is.
Hiszen csak a tapasztalatok által tudjuk lelkünk hangját egyre helyesebben és tisztábban megérteni.
(forrás: Gondolatok egy új idő küszöbén)
