"Tudnotok kellene: bármit is csinál az ember, mindenképpen örökké él. Legfeljebb ruhát cserél. Hogy mikor, annak nincs jelentősége. Az élet örök."
(Szepes Mária - Nemere István: Az élet örök)
“Az élet örök” címmel az utolsó interjúkötet, amelyet Nemere István készített a 99 éves korában elhunyt írónővel. Idézet a kötet előszavából:
“Ez a könyv nem jöhetett volna létre? az Öröklét nélkül.” Mert hiába akár világnyi nagy akarat, hiába a törekvés, ha Szepes Mária nemet mond írótársának, és nem hajlandó ilyen nagy életinterjút adni neki.
Ilyen típusú interjút, ahol az ember szinte lemezteleníti magát, csak nagyon óvatosan adunk bárkinek is, alaposan megnézve, ki az az ember, aki előtt levetjük lelkünk utolsó védőrétegét is.
Szepes Máriával már harminc év óta látásból ismertük egymást. Ha valahol találkoztunk is – mint azon az emlékezetes napon, 1976-ban -, szót nem váltottunk. Ez az én hibám volt. Tőle tudtam meg évtizedekkel később, hogy bizony szemmel tartott engem, figyelemmel kísérte a pályámat (ahogyan én is az övét), és sokszor csak egy hajszálon múlott, hogy nem kezdtünk beszélgetni.
Pontosan emlékszem arra az immár több mint harminc évvel ezelőtti első “találkozásunkra”. Szepes Mária hatalmas, selymesen fehér kontyára máig emlékszem. Szoborként ülve, nekem olyasmit sugallt, amit később ázsiai, afrikai faragványokon láttam: a megközelíthetetlenséget. Olümposz hegyén ült, aranyködbe burkolózva.
Harminc évnek kellett eltelnie, hogy megtudjam Máriától: akkor ő is figyelt engem, és neki is feltett szándéka volt, hogy odahív magukhoz egy beszélgetésre. No, nem ifjúkori zsenge művemről, amit biztosan nem is olvasott. Valami másról. Ő már akkor tudta, amit én csak jóval később fogtam fel: mi testvérek vagyunk. Sőt, talán annál is többek, ha ez lehetséges. (Lehetséges.) Mágnes kapcsolt össze bennünket már akkor, csak én nem tudtam, mi ez a vonzás. Ma már tudom: az idők végtelen forgatagában sokszor, sokszor találkoztunk. Éltünk együtt és külön, egymás mellé sodort bennünket más életek végtelennek tetsző sora.
2005 őszén elkapott és birtokba vett a gondolat, hogy nekünk kettőnknek beszélgetnünk kell. Most már tényleg és komolyan és sokat, sokat? Már csak szakmai ártalom, hogy rögtön utána az jutott eszembe: hátha tudunk egymásnak olyasmit mondani, ami mások hasznára is válhat. Hátha akad pár ezer ember ebben az országban, akiket érdekelnek a beszélgetéseink. Így aztán már konkrét ajánlattal kerestem meg Máriát, aki nagyon örült nekem. És a tervemnek.
Kéthetente egy délelőtt – ennyi jutott nekünk majdnem egy álló éven keresztül. Amikor odaértünk, Mária már egy fotelben ült, ősz haja messzire világított. Csak a hangjuk alapján tudta-tudja megkülönböztetni vendégeit – látása már nagyon leromlott. Ám ez őt semmiben sem gátolja, írás helyett diktál, és tempója szinte a régi. Még kiadatlan könyveinek garmadája lapul a néha reccsenő szekrényekben.
Képzeljenek el egy háború alatt épült budai társasházat. A szobák falai telis-tele vannak festményekkel, egy grafika Máriát ábrázolja, de akadnak ott, főleg az üveges vitrinekben egykori férje rajzai, sporttrófeái is. Nagy és kényelmes bútorok, de semmi hivalkodás, semmi felvágós elegancia. Mária élete talán mindig is ilyen szerény tárgyak között zajlott, így volt neki természetes. És ma, amikor már nem látja, de csontos-szép keze még tapinthatja őket, úgy sejtem, érzi otthonosságukat. Itt él, így él. Néz ránk szemüvege mögül, pedig igazából csak fény- és árnyfoltokat láthat. Szép öregként, bizonyára szép volt fiatalként is.
A legszebb azonban a lelke. Itt vagyunk hát, és beszélgetni kezdünk.
Az utolsó interjúkötet által két kiforrott személyiség, két meghatározó ember párbeszédének lehetünk tanúi, akik mindketten egyéni véleménnyel rendelkeznek a világegyetem történéseiről, s egymást kérdezgetve, egymás gondolataira reflektálva engednek bepillantást különleges látásmódjukba.
A könyv stílusának köszönhetően úgy érezzük, mintha mellettük ülnénk, mintha mi is részesei lehetnénk a beszélgetésnek, s ők olyan kendőzetlenül mondják el gondolataikat, ami csak szűk körben elképzelhető.
Nemere István sokirányú kérdései lehetővé teszik, hogy Szepes Mária világlátása a maga teljességében bontakozzon ki előttünk, ahogyan eddig még nem volt lehetőségünk megtapasztalni. Szó esik a dimenzióváltás valóságáról és lehetőségeiről, a tudat teremtő erejéről, amellyel megalkotjuk hétköznapjainkat és saját, személyes csodáinkat, a Da Vinci-kódról, az ezotéria és a vallás, illetve a régebben ellenfeleknek tartott spiritualitás és tudomány kapcsolatáról.
- forrás:astronet.hu -
Részlet a könyvből:
"A lélek örök. Én magam úgy képzelem, látom, tudom és érzem, hogy az élet nem kezdődött és vége sem lesz soha. Transzcendens logikával a karmatant vélem igaznak.
Azt hogy a tettekkel együtt járnak a következményeik:
ha én ma hóhér vagyok, holnap áldozattá kell lennem, hogy megértsem a másik halálsikolyát, és konstruktív gátak épüljenek ki bennem.
A halhatatlanságot már talán a sznobok is elfogadhatják. Legalábbis a Nobel-díjas Heisenberg óta, aki azt vallotta és bizonyította is, hogy a fizikai csak tüneteket, okozatokat regisztrál, de végösszege a metafizika. Tehát a filozófia.
Őt ezért újplatonikusnak is nevezték, hiszen azt mondta, hogy az anyag mögött plátói ideákhoz hasonló matematikai formulák állnak.
Maga a halhatatlanság nem egy nehezen levezethető, homályos valami.
Az energiamegmaradás törvényét már jó ideje ismeri mindenki.
Tehát azt az összefüggést, hogy az anyag soha el nem vész, csak átalakul.
Mára már azt is bebizonyította a tudomány, hogy a gondolat is "csak " egy rezgés. Ahogyan minden az. És mi a rezgés? Energia.
És az energia nem vész el, csak formát változtat, átalakul.
Az élet tehát örök. Ennyit bizonyosan tudhatunk."
- Szepes Mária -
"… A gondolkodó ember nem ismeri az „unatkozom” szót. Mária sem unatkozott soha – mondhatnám: egyik eddigi életében sem. A szellem nem ismeri a pihenést, s néha úgy tűnt, hogy a test sem. Még most is, amikor ott ül velünk szemben, szinte táncol. Ültében is mozog, mutogat, gesztikulál, egy-egy apró, de nagyon jellemző mozdulattal kis és nagy világokat tár fel a figyelmes vendég előtt."
- Nemere István -
Haláláig (2007. szeptember 3.), szinte teljesen vakon Az élet örök című interjúköteten dolgozott Nemere Istvánnal:
„Felejthetetlen élmény volt együtt dolgozni Szepes Máriával. Életének utolsó másfél évében ezek a beszélgetések egyszerre voltak könnyedek, és mégis, afféle munka-találkozók. Élete utolsó húsz évében majdnem minden könyve megjelenhetett, amit előtte fél évszázadon át hite szerint a »fióknak« írt. Mégis, hangja sokszor elveszett ebben a nagy, általános és jobbára olcsó zajban.
Szepes Mária jelenség volt, hosszantartó jelenség, és rendkívül sokoldalú ember. A művészeteknek szinte minden ágában tett valamit, nem is keveset. Amiről őt a legjobban ismerik - a misztikum -, paradox dolog. Ma még sokan misztikusoknak tartják az ilyen képességű embereket és mindazt, amit hirdetnek. De talán száz évnek sem kell majd eltelnie, hogy az emberiség megértse: ők nagyon is evilági emberek voltak, és amiről beszéltek-írtak, amit mások sokszor afféle fantazmagóriának tartottak (az öröklét, a reinkarnáció rendszere, a szeretet és az akarat hatalma) azok részei a valós világnak is.”
forrás:budaipolgar.hu - Verrasztó Gábor
Szepes Mária és Nemere István
Szepes Mária - Ismerd meg önmagad! - videó
forrás:Bald Eagle
