.jpg)
Az ember megismeréséhez több út vezet.
Az egyiket Goethe szép szavai így írják le:
„Amikor az ember a körülötte lévő tárgyakat észreveszi, önmagára vonatkoztatja
őket. S ezt joggal teszi, mert egész sorsa attól függ, tetszenek-e neki vagy sem,
vonzzák-e vagy taszítják, hasznára vannak-e vagy ártalmára. A dolgok szemléletének és
megítélésének ez a természetes módja éppoly könnyűnek látszik, mint amennyire
szükséges, mégis számtalan megszégyenítő és elkeserítő tévedésbe ejti az embert.
Sokkal nehezebb feladatot vállalnak magukra azok, akiket erős tudásvágyuk arra
ösztönöz, hogy a természet dolgait önmagukban és egymással való viszonyukban
vizsgálják, mert hamarosan nélkülözik azt a mércét, amely segítségükre volt, amikor
mint egyszerű emberek a dolgokat saját magukra vonatkoztatva vizsgálták. Nem
áll rendelkezésükre a tetszés és nemtetszés, a vonzás és taszítás, a haszon és kár mércéje.
Erről teljesen le kell mondaniuk. Közönyös, mintegy isteni lények módjára azt
kell keresniük és kutatniuk, ami van, és nem azt, ami kedvükre való. Az igazi
botanikust nem befolyásolhatja a növények hasznossága vagy szépsége.
Fejlődésüket és a növényvilágban való helyüket kell kutatnia.
Mint ahogy a Nap egyformán előcsal és beragyog minden növényt, neki is
egyformán elfogulatlanul kell mindegyiket szemlélnie és áttekintenie.
Megismerése mércéjét és az értékelés tényadatait nem önmagából,
hanem a megfigyelt dolgok köréből kell merítenie.”
Goethe idézett gondolata háromfélére hívja fel a figyelmünket:
először azokra a tárgyakra, amelyekről érzékszerveink útján folytonosan tudomást szerzünk,
mikor tapintunk, szagolunk, ízlelünk, hallunk és látunk.
Másodszor azokra a benyomásokra, melyeket a tárgyak reánk gyakorolnak,
mint tetszés, nemtetszés, megkívánás vagy undor, és amelyeket az jellemez,
hogy az egyik tárgyat rokonszenvesnek, a másikat
ellenszenvesnek, az egyiket hasznosnak, a másikat károsnak találjuk.
Harmadszor azokra az ismeretekre, melyeket „isteni lények módjára” szerzünk
a dolgokról; felfedve létük és működésük titkait.
Az emberi életben ez a három terület világosan elkülönül egymástól, és az ember
ebből rájön, hogy háromféle módon van összeszövődve a világgal.
Az első módot készen találja és adott tényként elfogadja.
A második kapcsolat révén a világot saját ügyévé teszi, olyasvalamivé,
ami jelent neki valamit.
A harmadikat célul tűzi ki maga elé, amely felé szüntelenül törekednie kell.
Vajon miért látjuk a világot ezen a három módon? Egy egyszerű elmélkedés
megadhatja a választ: virágos réten járok, a virágok szememen keresztül adnak hírt
színükről. Ez az a tény, amit adottként fogadok el. Örülök a színek pompájának –
ezzel az adott tényt saját ügyemmé teszem. Érzéseimen át a virágokat saját létemmel
kapcsolom össze. – Egy év múlva ismét ugyanazon a réten járok. Ott már más virá-
gok vannak. Új örömöt szereznek nekem. Múlt évi örömöm emlékként feléled bennem.
Az öröm bennem van, a virág, ami kiváltotta, már elpusztult. Ám ezek a virá-
gok, melyeket most látok, ugyanabból a fajtából valók, mint a tavalyiak, egyazon
törvény szerint fejlődtek. Ha a fajtát és annak törvényeit egyszer megismertem, akkor
ezeket az idei virágokban ugyanúgy fellelem, mint a tavalyiakban. És talán elgondolkodom
azon, hogy a tavalyi virágok elhervadtak. A látásukon érzett örömöm már
csak emlékemben él, csak az én létemhez kapcsolódik. Az a törvényszerűség azonban,
amelyet a tavalyi és az idei virágokban egyaránt megismertem, mindaddig megmarad,
amíg ilyen virágok nőnek. Ez olyasvalami, ami megnyilvánult számomra, de
létemtől nem oly módon függ, mint az örömöm. Az öröm érzése bennem marad meg
a virágok mivolta és törvényei rajtam kívül, a világban maradnak meg.
Így kapcsolódik az ember folyton folyvást háromféleképpen a világhoz. Egyelőre
ne magyarázzunk bele semmit ebbe a ténybe, hanem fogjuk fel úgy, ahogy megmutatkozik.
Az következik belőle, hogy az ember lényének három megnyilatkozása van:
a test, a lélek és a szellem.
E három szóval egyelőre csak ezt a három megnyilatkozást jelöljük, semmi mást.
Aki e három szóhoz valamilyen előzetes véleményt, sőt
mi több, hipotézist kapcsol, annak a következő fejtegetéseket szükségszerűen
félre kell értenie.
Test alatt azt értjük, amelyen keresztül az ember számára a körülötte
lévő világ megnyilatkozik, mint a fenti példában a rét virágai.
Lélek szóval az embernek azt a képességét jelöljük, amellyel a világ dolgait saját létéhez kapcsolja, amellyel velük kapcsolatban tetszést és nemtetszést, kedvet és kedvetlenséget,
örömöt és fájdalmat érez.
Szellemnek nevezzük azt, ami akkor nyilvánul meg az emberben, amikor Goethe szavai
szerint „isteni lény módjára” szemléli a világot.
Ebben az értelemben az ember testből, lélekből és szellemből áll.
Testünkkel múló kapcsolatot teremtünk a világgal; lelkünkben megőrizzük a világ benyomásait; szellemünkön át nyilatkozik meg nekünk az, amit a dolgok magukban rejtenek.
Csak akkor kaphatunk hű képet emberi mivoltunkról, ha erről a három
oldalról vizsgáljuk magunkat. Lényünknek ez a három oldala mutatja ugyanis, hogy
három különböző módon állunk kapcsolatban a külvilággal.
Testünk révén rokonságban állunk mindazzal, amit a külvilágban érzékeink észlelnek. A külvilág anyagai alkotják testünket és a külvilág erői működnek benne.
Miként a külvilágot, úgy saját testi létünket is érzékeinkkel figyelhetjük meg. – A
lelki életet azonban ilyen módon nem észlelhetjük. Mindaz, ami testi folyamat, testi
érzékekkel észlelhető, de a tetszésemet és nemtetszésemet, az örömömet és bánatomat
testi érzékkel sem én nem észlelhetem, sem valaki más. A lélek a testi
érzékszervek számára hozzáférhetetlen terület.
Az ember testi léte mindenki előtt nyilvánvaló; lelki életünket mint saját külön világunkat magunkban hordozzuk. Szellemünkkel a külvilágot magasabb módon ismerjük meg. Bár bensőnkben feltárulnak a külvilág titkai, de szellemünkkel kilépünk önmagunkból, hogy meghallgassuk azt, amit a dolgok saját magukról mondanak, tehát arról, aminek nem számunkra, hanem a dolgok számára van jelentősége. – Feltekintünk a csillagos égre; lelkünk rajongó elragadtatása hozzánk tartozik.
A csillagok örök törvényei azonban – melyeket gondolatban szellemünkkel felfogunk
nem hozzánk, hanem magukhoz a csillagokhoz tartoznak.
Így az ember három világ polgára:
teste révén a testével érzékelhető világhoz tartozik;
lelkével felépíti saját világát;
szelleme útján pedig olyan világ nyilatkozik
meg előtte, amely a két előbbinél magasztosabb.
Világos tehát, hogy a három világ között fennálló különbség miatt három különböző
megfigyelési módot is kell alkalmaznunk, ha meg akarjuk ismerni ezt a három
világot és hogy miként vesz részt bennük az ember.
- Rudolf Steiner: A világ és az ember szellemi megismerésének alapelemei -
- - - - - - - -
Rudolf Steiner: Az érzékfeletti az emberi testben - videó
forrás: Antropozófiai Tartalmak
