2026. szeptember 17., csütörtök

Paul Brunton / Misztikus tanítások - Világelme



Részlet a könyvből:

VILÁGELME 

"Isten mint a Legfensőbb Egyén - Isten mint a működésben lévő, teremtő elme - Isten mint szoláris logosz. Minden tudományos bizonyíték arra utal, hogy létezik egyetlen erő, amely uralkodik az egész univerzum felett, s minden vallásos misztikus tapasztalat, valamint a filozofikus belső meglátás is megerősíti ezt. S nemcsak hogy ez igaz, hanem az is, hogy ez az erő az univerzum fenntartó ereje, intelligenciája különleges, hihetetlen, megismételhetetlen, mással össze nem mérhető. Ez az erő az, amit én Világelmének nevezek. 

Mindeme tanulmányok közepette újra és újra vissza kell térnünk a legfontosabb elvhez, hogy az egész univerzum s benne minden - tárgyak és élő lények - csak az elmében léteznek. Minden tapasztalásom tárgya a saját tudatosságomban van, de eközben én éppígy - minden mással együtt - egy mérhetetlenül hatalmasabb tudatosságon, a Világelmén belül vagyok. 

Számunkra, akik filozofikusan gondolkodunk, a Világelme valóban létezik. Számunkra egyenlő Istennel, s kapcsolatban állunk vele imán, odaadáson, meditáción keresztül. Beszélhetünk bár folyton a kettősségnélküliségről*, de végül minden igehirdetőnek szerényen fejet kell hajtania a végtelen Lény előtt, amíg annyira semmivé nem válnak, hogy elvesznek a csendben - az Ő csendjében. 

Gyakran mondják nekünk misztikus és vallásos körökből, hogy Isten egyenlő a szeretettel. Helyes lenne, ha azok, akik ezt vallják, kiegészítenék, kiegyensúlyoznák s teljessé tennék e nézetüket azáltal, hogy elfogadják azt is, hogy Isten maga a Tiszta Intelligencia. 

Miszerint én és Isten vagy az Atman és a Brahman egy. Az advaita védánta koncepciója - a fordító. 

A Világelme a végső, megérthetetlen, felfoghatatlan elme kisugárzása. Minden dolog és lény végső esszenciája, a legkisebbtől a legnagyobbig. 

Ha Isten nem maga lenne a rejtély, megszűnne Istennek lenni. Azok, akik azt mondják, ismerik Istent, szemantikailag ki kell, hogy javítsák magukat. Bár tapasztalatuk különleges, felemelő és az anyagon túlmutató lehet, ám Isten Isten, az marad, ami: elérhetetlen, felfoghatatlan. 

Abban az értelemben, hogy a Világelme az univerzumban működő tevékeny, teremtő erő, ő maga hordozza a teremtés teljes terhét, ő az igazi cselekvő, s ő irányít minket, s tetteinket is. 

Swami Narayananda azt mondta: „Isten minden tapasztaló Tapasztalója." így ebben az értelemben soha meg nem ismerhető, hiszen hogyan ismerhetnénk azt, aki maga tapasztalja meg az összes tapasztalót? A megismerés azt jelenti, hogy a megismert a megfigyelés tárgyává válik, s a Legfelsőbb Tapasztaló soha nem lehet megfigyelés tárgya. Ám egy másik értelmezésben sokkal közelebbi kapcsolatban állunk Istennel, mint hogy pusztán csak ismernénk, hisz legbelsőbb lényünk Ő. És miért keresnénk bizonyítékot saját létezésünkre? 

Hatalmas nézeteltérések és összecsapások voltak a különböző vallások között a körül a kérdés körül, hogy Isten személyes, avagy személytelen. Üldözés, gyűlölet fakadt e kérdés körül szükségtelenül. Azért mondom, hogy szükségtelenül, mert a különbség a két nézet között csak látszólagos. Az elme, a megnyilvánulatlan elme mindennek a forrása. A megnyilvánult formában lévő Világelme pedig a személyes Isten. Az ősesszencia és a megnyilvánulás közötti különbség csak az, hogy az ősesszencia rejtett, a megnyilvánulás pedig látható, megismerhető. A Világelme személyes (abban az értelemben, ahogy a hinduk isvarának hívják), a megnyilvánulatlan elme pedig teljesen személytelen. Ám a kettő valójában egy. 

A kevésbé intelligens emberek természetszerűen olyan Istent akarnak, aki meghallgatja kívánságaikat, akit érdekel személyes életük és segít a szükség idején. Azaz emberi istent akarnak. A magas intelligenciával rendelkező emberek idővel személytelen lényegiségnek tekintik Istent, mely mindenhol jelen van, s így természetesen bennük is megtestesül, s akivel csak saját belsőjükben tudnak kapcsolatba lépni. Azaz csakis egy misztikus Istent hajlandók elismerni. A legmagasabb intelligenciával rendelkező emberek felismerik, hogy az én illuzórikus, s felismerik, hogy az emberek csak emiatt tartják magukat elkülönültnek az isteni lényegiségtől, s valójában csak ez a kettősség nélküli névtelen lény létezik. Milyen lehetetlen is a kevésbé intelligens emberek számára, hogy imádjanak vagy egyáltalán higgyenek egy olyan létezésben, létezőben, melynek nincs alakja, személyisége, sőt nem is gondolkodik! Ezért ezeknek az embereknek olyan Istent adtak, aki saját képükre formáltatott, egy személyes, emberi, öt érzékszervvel bíró istenséget. 

A Világelme minden verbális definíciója szükségszerűen korlátozott és elégtelen. Ha az ezeken az oldalakon leírt állítások dogmatikus koncepcióknak tűnnek, akkor az a nyelv elégtelensége miatt van, amely ezeket a kifinomult jelentéstartalmakat képtelen közvetíteni. Akik intuitív belső meglátásukat használva olvassák az oldalakat, melyhez tiszta gondolkodás is párosul, megértik, hogy a koncepciók rugalmas verbális keretet adnak a gondolatoknak, hogy el ne tévelyedjen az emberi tudatosság határvidékén, ahol a gondolkodást felváltja a szavak nélküli tudás. 

A Világelme fénye a fizikai univerzum forrása, a Világelme szeretete pedig strukturális alapja. 

A Vílágelme elnevezése a nepáli-tibeti ezoterikus hagyományban Ádi Buddha, melynek jelentése Isteni Ideateremtés, Első Intelligencia, Univerzális Bölcsesség. 

A Világelme gondolja létezésbe az univerzumot, a gondolkodás és megpihenés folytonos ritmusában. A folyamat örökkévaló éppúgy, mint a Világelme maga. Ezt a gondolkodást elektromos jellegű energiák kísérik. A tudósok felismerik és megcsapolják ezeket az energiákat, ám nem törődnek az ideával és az elmével, amelyet kifejeznek. 

A Teremtő Isten, a Láthatatlan Erő számunkra, emberek számára a Világelme. Az Önmagában-lévő-Isten az Elme. 


Hiba lenne ugyanakkor azt gondolni, hogy a Világelme és az Elme két különálló létező. Helyesebb, ha azt gondoljuk, hogy a Világelme az Elme aktív megnyilvánulási módja. Az elmét nem választhatjuk külön erőitől, a kettő egy és ugyanaz. Mozdulatlan állapotában egyszerűen csak Elme, aktív állapotában Világelme. Az Elme legbelsőbb, transzcendens természetét tekintve kibogozhatatlan rejtély, amelynél nincs nagyobb rejtély, ám amikor kifejezi magát és megnyilvánul az univerzumban, akkor Világelme. A megnyilvánult Isten, azaz a Világelme tulajdonságai között találhatjuk egyedül meg a megnyilvánulatlan Istenség minőségére, létezésére és jellegére utaló egyedüli jeleket, amelyeket megérthetünk, felfoghatunk. Mindez rejtély, mely érthetetlen paradoxon, s talán örökre az is marad. 

A Világelme jelenléte miatt alakulnak az események a világideának megfelelően: az előbbinek nem szükséges minden egyes mozzanatot akarnia. 

A térben feltűnő pont egy fénypont. Ez kiterjed, s egyre növekszik, Világelmévé válva. Isten az Istenségből keletkezett, a világ pedig a Világelméből, nem egyszerre azonban, hanem lépésekben. A Nagy Fényből keletkezik minden más, kisebb fény, galaxisok, napok, bolygók, az univerzumok, s mindenféle apró és hatalmas élőlények, olyanok, amelyek éppen hogy csak érzékelni tudnak pár dolgot, s olyanok, melyek teljesen tudatosak, bölcsek. S a világgal együtt megjelennek az ellentétpárok is, a dualitás, amelyet a természetben mindenhol fel lehet fedezni, az, amit a kínaiak jin-jang névvel jelölnek.

 Ha a Világelme a véges univerzumon kívül, azon túl lenne, akkor az univerzum behatárolná, s így elvesztené saját végtelenségét. De mivel az univerzum van őbenne, így határoktól mentes, és valóban végtelen maradhat. A Világelmét nem korlátozza az általa kivetített univerzum, s a projekció semmit sem vesz el belőle, nem csökken általa. Bár a Világelme áthatja az univerzumot, nem korlátozódik csupán az univerzumra. Bár a mindenség minden egyes atomjában jelen van, saját önkifejezését nem korlátozza ez a Mindenség. 

Az intelligencia, mely megalkotta a világideát, élő és teremtő erő, röviden isteni. Az úgynevezett természeti törvények csak az Ő működésének következményei. Spinoza tiszta matematikai gondolkodás segítségével jutott ahhoz az igazsághoz, hogy „minden egyes dolog Isten végtelen megértése által végtelen ideán keresztül végtelen úton s módon fejeződik ki." 

A Világelme kettős életet él. Mint elme örökké szabad, de mint Világelme örökkön örökké megfeszíttetik a világ testének keresztjén, ahogy Platón mondta. 

Hogyan teremti Isten az univerzumot? Isten a kezdetektől az egyedüli létező, nincs egy második, nincs valamiféle anyag, amiből teremthetne, így Istennek saját anyagából, önmagából kell teremtenie. Isten a Végtelen Elme, s így mentális erejét - képzelőerejét - használja saját mentális anyagán - a Gondolaton -, hogy annak eredményeképpen megszülessen az univerzum. 

Az anyagi univerzumban nincs önmagából fakadó erő. Minden erejét s energiáját egyetlen forrásból, a Világelméből meríti, akinek gondolkodását fejezi ki az egész univerzum. 

Származhat-e bármi is olyasvalamiből, ami alapjaiban különbözik tőle? Lehetetlen lenne ez. így a létezés sem származhat a nemlétezésből. Ha az univerzum létezik ma, akkor valamiféle esszenciájának akkor is léteznie kellett, amikor maga az univerzum még nem volt. Ennek az esszenciának nem kellett megszületni, ezt nem kellett megteremteni, mert nem más ez, mint Isten, a Világelme. 

A manifesztáció ténye magában hordozza a manifesztáció szükségességét. Természetesen lehet azt mondani, hogy bármiféle szükségszerűség, avagy kényszer az isteni lényeg tökéletlenségét jelzi. A válasz az, hogy az Egy csak akkor ismerheti fel, hogy egy, ha tudatába kerül a Kettőnek - azaz önmaga és egy másik kettősségének. Ám a Nullában, a Semmiben nincs semmiféle kényszer. A matematika kulcsot nyújt a manifesztáció rejtélyének megértéséhez. Az Ürességként létező Elme a végső, felfoghatatlan, meg nem nyilvánult, míg a Világelme folytonosan teremti önmagából az univerzumok sorát, így alakítva ki a dualitást: önmagát és azokat, s így kerülhet önmaga tudatába. Így kell elképzelni. Bár ő maga láthatatlan, jelenléte minden földi létezőben látható. Bár elgondolhatatlan, ám jelenléte minden gondolatban megnyilvánul. 

Ha igaz, hogy az abszolút, isteni Elme semmit sem tud az univerzumról, a halandó emberről, ugyanígy igaz az is, hogy a Világelme, mely másik aspektusa, ismeri mindezt. 

A látható kozmosz a láthatatlan abszolútból jön létre, az utóbbiból mintegy kiárad, kisugárzódik az előbbi. Ezért a közöttük lévő kapcsolat nem csak panteisztikus, hanem transzcendens is. 

Ha az isteni tevékenység megszűnik az egyik univerzumban, akkor folytatódik egy másikban. Ha Világelménk végül vissza is tér forrásába, vannak más Világelmék s más világok, melyek fennmaradnak. A teremtés kezdet s vég nélkül való folyamat, de vannak benne szünetek, pihenők éppúgy, ahogy az egyének életében is vannak ilyenek a testben és a testen kívül. 

Az egyetlen, végtelen életerő, mely megnyilvánul a kozmoszban, s kifejezi magát téren és időn keresztül, megnevezhetetlen. Csak azt mondhatjuk, hogy van. Ha nevet adnánk neki, az elválasztaná más dolgoktól, miközben pedig az igazság az, hogy minden más dolog is az, ő maga minden dolgok összessége. S nem is tudnánk hogyan nevezni, hisz semmit sem tudunk valódi természetéről. 

A modern ember mindenféle lehetetlen helyen keres egy láthatatlan Istent, s nem képes imádni a szeme előtt látható Istent. Pedig nem sokáig kell gondolkoznunk, hogy felismerjük, mindannyian természet anyánk emlőin csüggünk. Könnyű meglátni, hogy minden élet forrása a nap, s az ő kreatív, védelmező, és romboló erői felelősek a világban zajló fizikai változásokért. Ám nem csak a fizikai nap az, amely felé fordulnunk kell, hanem még inkább a mögötte rejlő Világelméhez. Úgy kell tekintenünk a Napra, mint a Világelme minden teremtményének szóló valódi önkifejezésére. 

A fizikai világ minden ereje egyetlen forrásból származik: a napenergiából. 

Az az állítás, miszerint „Isten a Fény" két módon is értelmezhető. Először is annak a fizikai és egyben költői ténynek a kifejezéseként, hogy az emberi létezés jelenlegi fázisában spirituális tudatlanságunk a sötétség, s Isten felfedezése egyenlő a fény feltűnésével. Másodszor pedig annak a tudományosan megalapozott ténynek a kifejezése, hogy minden fizikai anyag végül is hullámtermészetű, fényszerű, s mivel Isten önmagából teremtette az univerzumot, így a fény végeredményben isteni." 

- Paul Brunton / Misztikus tanítások - Világelme -

- - - - - - -

VILÁGELME - Paul Brunton / Misztikus tanítások - Hangoskönyv videó
forrás:FülbeValó - hangoskönyvek