Mrs Rosemary Brown - Hangok a túlvilágról

Mrs Rosemary Brown londoni háziasszony az 1960-as, 70-es évek egyik legismertebbé vált, és legnagyobb port kavart, úgynevezett zenei médiuma volt.

Az akkortájt középkorú, egyszerű és zeneileg alapfokon művelt hölgy ugyanis különös transzállapotaiban nem kisebb elhunyt zeneszerzőkkel „találkozott”, mint Liszt, Chopin, Schubert, Beethoven, Bach, Brahms, Schumann, Debussy, Grieg, Berlioz, Rachmaninov és Monteverdi.

A zeneszerzők „szellemei” Liszt Ferenc vezetésével Rosemary-nek zenéket „adtak át”, amit ő lekottázott, sőt zongoráján tőle szokatlan tehetséggel le is játszott. A több mint négyszáz lejegyzett „túlvilági” szerzeményt, olyan neves zenei szakértők vizsgálták meg, mint például Leonard Bernstein, aki például azt nyilatkozta, hogy ha nem tudná, hogy a szerzők már halottak, a műveket nekik tulajdonítaná. A Philips cég a szerzeményekből a hetvenes években egyébként nagylemezt adott ki.

Rosemary egyébként saját médiumi tevékenységét természetesnek tekintette, ugyanis Liszt Ferenc, akivel a legszorosabb kapcsolatot tartotta, már gyermekkorában is párszor megjelent neki. A zeneszámok leírása szintén örömteli élményeket jelentett számára, ilyenkor úgy érezte, mintha a kezeit egy varázskesztyű vezetné, amit a jelenlévő zeneszerzők szelleme irányít. Rosemary transzállapota szintén rendhagyó módon alakult ki, ugyanis többnyire fényes nappal, különösebb rituálék nélkül jutott egy könnyű révületbe, ami alig különbözött az éber tudatállapotától.

Miután a „túlvilági” szerzemények páratlan színvonala vitathatatlan volt, a korszak parapszichológiai kutatói Mrs. Brown-t alapos vizsgálatoknak vetették alá. Tenhaeff professzor, a hollandiai Utrecht egyetem parapszichológiai intézetének igazgatója úgy nyilatkozott, hogy Rosemary-nél semmilyen szokásosan abnormális pszichés folyamat nem észlelhető, így kizárható a kriptomnézia és a disszociált tudattevékenységek működése is. Ez volt ugyanis az a két magyarázatkísérlet, amit a szkeptikus megfigyelők felvetettek, vagyis az első esetben rejtett, eltemetett emléknyomok aktivizálódására gyanakodtak, a második feltevés szerint pedig Mrs Brown-nál egy az agyában leválasztódott személyiség tehetsége eredményezte a zseniális művek születését.

A vizsgálatok ezeket a hipotéziseket nem igazolták, a túlvilági közvetítés lehetősége azonban a már korábbról ismert paradoxonokkal volt terhes. Ez változatlanul a pszi képességek szerepének a kizárhatatlanságából adódik, elméletileg ugyanis elképzelhető, hogy Rosemary tudata, az említett zeneszerzők múltbeli tudattartalmaiból merített telepatikusan.

Nyilvánvaló, hogy itt nem a valójában megszületett művek felidézéséről, hanem az illető zeneszerző esetleges terveinek múltba ható megérzéséről kellett szó legyen, ennél viszont egyszerűbbnek tűnik az eredeti spiritiszta magyarázat. Eszerint tudatunk és személyiségünk a testi halál után egy másik dimenzióban tovább él, sőt akár tovább alkot, ez a másik világ pedig a médiumok útján érhető el.

A Rosemary Brown által lejegyzett szerzemények eredetét illetően nem adhatunk megnyugtató választ, tény azonban, hogy személye annak a kreatív médiumitásnak vált az egyik kiemelkedő példaképévé, amelynek lényegét talán a jövő pszi kutatása fejti meg.
(Forrás: parapszichologia.hu)

Liszt Ferenccel való találkozásáról így emlékezik vissza: „Amikor először láttam Liszt Ferencet, már nem volt szokatlan számomra, hogy úgynevezett holt lelkekkel találkozom. A londoni nagy, régi ház emeletén voltam, ahol most is lakom. Emlékszem, azon a bizonyos reggelen korán ébredtem, s vártam, hogy anyám hangja szólítson. Anyám mindig jóval az iskolába menés előtt felébresztette a bátyáimat és engem, hogy legyen időnk mindenre és ne kelljen a reggelt kapkodással kezdeni. A ház egy része bérlőknek volt kiadva, hogy kicsit több jusson a család költségeire. Így ebben az időszakban a szüleim szobájában kellett aludnom. A szoba a tetőtérben volt, boltozatos mennyezettel, amely templomra emlékeztetett és biztonsággal töltött el. Ebben a szinte primitíven egyszerű szobában történt, hogy Liszt először megjelent nekem. Egyáltalán nem rémültem meg. Már kisgyerek korom óta hozzászoktam, hogy testetlen lényekkel találkozom. Azt hiszem, meg sem lepődtem. Amíg az ember gyerek, sok mindent természetesnek talál. Ekkor úgy jelent meg, mint nagyon öreg ember. Hosszú fehér haja volt, olyasmit viselt, amit én hosszú fekete ruhának láttam. Hétéves koromban még nem tudtam, mi az a reverenda, de emlékszem, mulatságosnak találtam, hogy egy férfi ilyesmit viseljen. Valamilyen okból azon a reggelen nem mondta meg, ki is ő voltaképpen. Csak annyit mondott, lassan, hiszen még gyermek voltam, hogy valamikor ezen a világon élt, nagy zeneszerző és zongoraművész volt. Azután azt mondta: "ha felnősz, újra visszajövök és adok neked zenét." Egyszerű állítás volt, bonyolult mondatok nélkül, hogy egy gyerek is megértse. Sohasem felejtettem ezt el, hogy eljött.”

(Rosemary Brown: Hangok a túlvilágról)

Érdemes megemlíteni, hogy egy alkalommal a BBC Rosemaryn keresztül kért Liszttől valamilyen bizonyítékot. Liszt erre közölte, hogy 1854-ben Lipcsében járt, ahol megbetegedett, és egy bizonyos dr. Richter kezelése alatt állt. A BBC szakértők részéről az első reakció az volt, hogy ez lehetetlenség, mert Liszt 1848 után már nem utazott. A kutatás során azonban mégis kiderült, hogy az utazás megtörtént.

(forrás: osservatorioletterario.net)

Clara M. Codd - Nincs halál 2.

A tudat visszahúzódása

Kíséreljük meg érzékeltetni mindegyik állapot életét. Legelőször a meghalás folyamatát. Ez mindegyikünkhöz elérkezik, azonban a halál barát, akitől nem félni, hanem akit üdvözölni kell. A halál óráját ismerik a másik oldalon, és senki sem léphet át úgy, hogy ne találkozna odaát valakivel, akit ismer, és aki őt megelőzte.

Földi életünk során a tudatunk kifelé fordul, hogy élettapasztalatokat gyűjtsön. Ha közeledik távozásunk ideje, a tudat visszahúzódik és befelé kezd fordulni. Néha a haldokló azt kéri, hogy gyújtsák fel a lámpát, vagy azt mondja, hogy távolodik a szoba. A távozó – minthogy a másik oldal egyre közelebb kerül – elég gyakran felismer személyeket vagy helyszínt a másik oldalon. Egy haldokló ír katona például így szólt az ápolónővérhez: „Nővér, nézze ezeket a bájos hölgyeket!” Ilyennek tűntek számára, mivel az Örök Ifjúság földjét látta, ahol az anyag ragyogó és sugárzó.

Ezután, minthogy a tudat még beljebb húzódik, egy csodálatos és lényeges dolog történik. Rendes, éber tudatosságunkban úgy látszik, mintha életünk sok mindennapi eseményét elfelejtenénk. Ez nem egészen így van. Énünk mélyebb részeiben semmi sincs örökre elfeledve, és amint valaki áthalad a másik oldalon levő életbe, úgy tűnik, gyorsan keresztülhalad saját emlékezete csarnokain. Ez olyan, mint amikor az ember az élet színterét elhagyva visszanéz, és madártávlatból nézi az életet, mint egészet, hol volt sikeres, és hol bukott el. Ezután, ahogy a lélek elhagyja a testet, a tudat rövid időre a mély alvás állapotába kerül, ez alatt a pszichikai test, amely az élet folyamán áthatotta és körülvette a fizikai védőburkot, önálló létre kel a másik oldalon.

Az alvás kapuja

Habár a legtöbb ember nem észleli, mialatt testben élünk, éjszakánként elhagyjuk azt az alvás kapuján keresztül, amely egyben a halál bejárata is.

„Míly csodálatos az alvás – írja Shelley – az alvás és fivére, a halál”.

Meghalni valójában nem más, mint utoljára elaludni ebben az inkarnációban. Azonban, amíg élünk, alvás alatt kapcsolatban vagyunk testeinkkel egy fénylő, magnetikus fonál révén, amely azonnal visszahív bennünket az ébredésbe, ha testünket bármi érinti. Halál esetén ez az összekötő kapocs megszakad, így a visszatérés nem lehetséges többé. Vajon nem idézhetők-e Ecclesiastes szavai: „vagy valamikor az ezüst zsinór elszakad”? Így az a világ, amelybe most belép, nem teljesen ismeretlen, mivel némely részén már áthaladt, mialatt teste aludt.

’Tudatában van mindennek a haldokló?’ – kérdezhetjük. Mi van azzal, amit haláltusának nevezünk?’ Ez csak a fizikai izmok miatt van, amelyek megszűnnek működni. A személy maga nincs ennek tudatában. El van foglalva elmúlt élete feltáruló képeivel, és ez tudatában akkor is folytatódhat, ha teste megszűnik lélegezni. A haldoklót soha nem szabad zavarni, semmivel sem szabad terhelni. Figyeljük elmúlását békében és szeretetteljes gyengédséggel. Egy ősi tibeti írás azt tanácsolja, hogy üljünk mellette, szerető szavakat suttogva, amelyeket ha fülei nem is hallják, de a lelke igen.

Az ébredés

A halált követő tudattalanság időszaka általában nem túl hosszú, bár személyes tényezőktől függ. Legtöbbünknél kb. harminchat óra. Ezután az ember egy ragyogó, nyugalmas világra ébred, elsőként olyan emberekkel találkozik, akik előtte távoztak el. Azért jöttek el, hogy találkozzanak vele. Egyszer Ausztráliában a szerző ezekről a gondolatokról tartott előadást a rádióban, és az egész déli féltekéről érkeztek hozzá levelek. Egy orvos Új-Zélandból leírt egy esetet. Egy éjjel magányos farmra hívták, ahol egy nagyon idős házaspár lakott. Mire odaért, az idős ember már meghalt. Széttárt karral feküdt. Felesége így mesélte el: ’Ó uram, volt egy lányunk, aki tizenhét évesen halt meg. Mielőtt a férjem eltávozott, azt állította, hogy látja őt. Karjait kitárta felé, és így szólt: Jövök, Mary, várj rám!’

Milyen világba lépett be? Kissé nehéz leírni, mivel természetesen mindannyian földi fogalmak szerint képzeljük azt el, és a helyzet nem egészen ez. Fogjuk fel a következő módon: nem vihetünk át semmi olyasmit, ami csak ehhez a földi élethez tartozik, mint például a felhalmozott gazdagság, a megszerzett hírnév, vagy a testi örömök, mint evés-ivás, szexuális élmény, mivel most már egy olyan világba és anyagformába kerültünk, ahol ezek a dolgok egyáltalán nem valósak. Azonban mindaz, ami hozzánk, mint lélekhez, mint érző és gondolkodó énhez tartozik, velünk jön, és hihetetlenül felfokozódik és megnövekszik. A szellemi örömök, mások igaz szeretete, minden tiszta vallásos törekvés, a szépség és az igazság szeretete a másik oldalon kellemes és csodálatos életet készítenek elő annak az embernek, aki egy időre elhagyja ezt a siralomvölgyet.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy a lélek anyagának megvannak a saját törvényei és feltételei, és ezek eltérnek a fizikai világban érvényesektől. Például a lélek anyagára nem hat a meleg vagy a hideg. Ezért lelki testeink nem érzik egyiket sem. A gondolat és az érzés azonban élőbb és tisztább, mint amikor fizikai agyunk és idegsejtjeink nehézkes részecskéit kellett mozgásba hoznunk. Az idő és tér érzékelése is más. Amit az ember gondol, azonnal előtte terem. Amit szeret, az vele van.

(Clara M. Codd - Nincs halál)

Clara M. Codd - Nincs halál 1.

Ahogy az ember félrerakja

Viseltes ruháit,

És újakat vesz, mondván

’Ma ezeket fogom viselni!’

Így veti le a szellem könnyedén

Húsöltözékét,

És halad tovább, hogy

Elfoglalja új lakhelyét.

(Edvin Arnold: A mennyei ének)

Egy vigasztaló igazság

 

Az ősi bölcsesség által elénk tárt egyik legcsodálatosabb és legvigasztalóbb igazság az, hogy valójában halál sehol a világmindenségben nem létezik. Soha semmi nem szűnik meg létezni, csak állapotát változtatja. Longfellow, a költő szavaival kifejezve:

„Nincs halál, Ami annak látszik, az átmenet”.

Minthogy az ember szíve mélyén ezt az igazságot mindig is tudta, mélyen gyökerező meggyőződés él benne arról, hogy nem lehet véglegesen elválasztani azoktól, akiket szeret, és hogy még biztosan találkozni fognak. Ez helytálló érzés. Örökérvényű alapigazságként állapíthatjuk meg, hogy akit az ember szeret, azt soha, soha nem veszítheti el.

’De – mondod te – akit szerettem, kihűlt, és mozdulatlanul fekszik. Most ez a drága test oszlásnak indul. Hol van ő? Hogyan lehetek biztos abban, hogy még látom őt?’

Talán az első dolog, amit fel kell fogjunk, hogy ő nem ez a test. A test csak lelkének ruhája volt. Azt születésekor öltötte fel azért, hogy kapcsolatba kerülhessen a csodálatos tapasztalatok sorával, amelyet élet-nek nevezünk, habár a valóságban más tapasztalatok sokkal teljesebb életet jelentenek, mint ez a mostani. Sok költő és tudós vélte így. Platon mondja, hogy testek sírboltjaiba vagyunk ’temetve’ azért, hogy előző életünk hibáit rendbe hozzuk. Walt Whitman írja: „Talán én, a halott ember, én az álmodó”.

A body (test) szó az angolszász bodig illetve abode szóból ered, amely lakóhelyet jelent. Amint a keresztény Szentírásban áll: „Mivel itt nincs állandó lakhelyünk, várjuk az eljövetelét”. Arnold Bennett a testet emberi gépezetnek nevezi, mert élő dolog, de saját homályos, ösztönös élettel. Ennél jobb Szent Ferenc ’szamár-testvér’ elnevezése. A Genezis bőrruhának hívja, megint más meghatározás szerint iskolai egyenruha. Ebbe az életbe – látszólag nem saját akaratunkból – azért érkezünk, hogy az anyagi világ tapasztalatain keresztül jussunk lelki fejlődésünk táplálékához. Amikor ismét eltávozunk, a szellem pihenő idejét töltjük el, és hosszú időre megszabadulunk a földi élet gondjaitól és problémáitól.

A lélek világa

Hová megyünk? Az égbolt fölé? A szokásos elképzelés szerint a mennyország fent, a pokol pedig lent van. Nem, a mennyország nem a csillagokon túl van, hanem itt és most, körülöttünk, ahogy Krisztus Urunk tanította. Ő azt mondta, ’belül’ van. Ez belsőbb, finomabb anyagú, egyáltalán nem fizikai, mégis színekkel és formákkal teli világ, ami körülveszi és áthatja ezt az ismert világot.

Az okkultisták szerint az anyag valamennyi formája sokféle sűrűségi fokozatban létezik. A víz átalakítható jéggé, majd gőzzé. A tudomány egy protonokból és elektronokból felépülő láthatatlan világot feltételez, hasonlóan ahhoz, ahogy Napunkat körülveszik a bolygók. Az említett részecskék nem statikusak, hanem hihetetlenül elevenek, és elképzelhetetlen gyorsasággal mozognak. Milyen térben mozognak ezek? Sokkal finomabb anyagú térben, mint a mi világunké, amely ritkább, ragyogóbb, élénkebb és olyan fénylő világ, hogy a középkori írók ’asztrálisnak’ vagy csillagosnak nevezték. Ez a fénylő világ hatja át és veszi körül a mi fizikai világunkat.

Ez a lélek világa. Legtöbben úgy hisszük, hogy van lelkünk, de nem tudjuk megmondani, hogy milyen, vagy pontosan hol van. Ismét a szó eredete lehet segítségünkre. A görög psyche szóból származnak a ’pszichikai’ és ’pszichológia’ kifejezések. A pszichikai kutatás és a pszichológia Nyugaton modern tudománynak számítanak, de Keleten nagyon régiek. Az egyik megkísérli felfedezni a lélek világát az anyagból vagy a formából kiindulva – ahogy Oliver Lodge megjósolta, ezt az eljövendő századok tudománya fogja megvizsgálni –, hogy van-e színe és alakzata, hogy le tudják-e majd fényképezni, stb. A másik a tudatosság, az érzés és a gondolat erőiből kiindulva tárja fel a lélek világát. Ma már senki sem tagadja, hogy a gondolat hatalmas erő, egy igen finom rádióadó, amely állandóan működik.

A lélek a gondolkodó, érző én, aki halál után még elevenebben gondolkodik és érez, mint előtte. Tudunk-e gondolkodni agy nélkül, és érezni idegek nélkül? Sokkal jobban. Agyunk és idegsejtjeink csak olyanok, mint a zongora billentyűi a zenész számára. A zene a lelkében van, de szüksége van a hangszerre ahhoz, hogy megmutasson valamit abból, milyen is az a zene.

Szent Pál úgy határozta meg az embert, mint hármasságot, akinek teste, lelke és szelleme van. Ez a két utóbbi nem felcserélhető fogalom, mivel a görög eredetiben teljesen különböző kifejezésekkel jelölték azokat. A szellem szó, a ’spirit’, a görög pneuma illetve a latin spiritus szó fordítása. Eredeti jelentése ’az élet lehelete’. Misztikus, tiszta, isteni fogalom. Isten lehelte a fizikai és a lelki emberbe az élet leheletét, aki ez által élő, halhatatlan Énné vált, mindörökre osztozva a világmindenség örök életében. Minden ember a Legfelső gyermeke és erről az örökségről sohasem mondhat le. Ezt a gondolatot csak szimbólum és allegória segítségével lehet megközelíteni. Szent Péter ’a szív rejtett emberének’ nevezi, ’amelyben nincs romlandó’. Szent Pál úgy hívja: ’a Krisztus bennünk, az üdvösség reménye’. A mi Urunk még kifejezőbben mondja: „Talán nincs-e megírva törvényeitekben, hogy megmondtam, ti istenek vagytok?” Dávid királyt idézte, aki így írt: „istenek vagytok, és valamennyiőtök a Legfelsőbb gyermeke”. A halál után életünk tapasztalatainak java része lassan megtisztul és beépül rejtett, isteni tudatosságunkba, ezzel elősegítve növekedését és fejlődését. Így lehullatjuk testi ruhánkat, és először a lélek életét éljük, végül a felszabadult szellem fenséges és üdvözült életét érjük el.

(Clara M. Codd - Nincs halál)

A barátság mágiája

Aki barátságra szomjazik, annak elõször jó baráttá kell válnia a barátság fogalmának legmagasabb értelmében. Mert amit az emberek általában barátságnak neveznek, az rendszerint nem egyéb átmeneti cinkosságnál, s csaknem minden esetben egyensúlytalan érdekkapcsolatokat rejt akkor is, ha nem pusztán anyagi érdekrõl van szó.

Úgynevezett barátságok egész skáláját végigtanulmányozva alig találunk egyet is közülük, amelynek ne valamely hevenyészett bensõ vagy külsõ aktualitás adná a kötõanyagát. S ha ez elenyészik, a barátság is szétbomlik, rögzíthetetlenül szétúszik az idõben .

Gyerekkori pajtásságaink, forrongó, ifjú szellemünk társai, érzelmi életünk kibicei, utat keresõ gondolataink visszhangzói vagy megtermékenyítõi sorra elmerültek a múltba, velük való kapcsolatunk sokszor érthetetlenül megmérgezõdött, esetleg kényelmetlenné vált, mint a kinõtt ruha. Régi szavakkal szólítjuk e kísérteteket, de a közös szavak is kiszáradt, hervadt faleveleknek tûnnek.

A nagy, idõálló barátságok éppolyan ritkák, mint az egész életre szóló szerelmek. Az adottságoknak ugyanolyan különleges találkozása szükséges hozzá. A különféle társulások, amelyekre a barátság elnevezést aggatják, az emberi együttélés konfliktusainak bonyolításához szükségesek, s a szolidaritás törvényét teljesítik be. Mert míg a ritka nagy barátságoknál mindkét fél ad és kap, addig e társulások rendszerint olyan egymásra utaltságon alapulnak, amelyben gyengeségek keresnek támaszt, hátteret, igazolást a másikban. Szép nõ csúnya, okos barátnõt választ például hatásosabb háttérül és nyomorék szelleme kiegészítéséül. Ravasz, gyönge, számító férfi fizikailag erõs, gyanútlan, befolyásolható baráthoz kapcsolódik, hogy a maga eszközévé tegye. Szenvedélyek, kicsapongások mind társakat kívánnak, mentõ tanúknak a bensõ bíró elõtt. A gyerek együttjátszik és rosszalkodik, a süldõlány együtt vihog, a kamaszfiú együtt hõsködik, malackodik pajtásaival. De ezek nem barátságok, mert születésük pillanatában telítve vannak bomlasztó elemekkel, s ha betöltik szerepüket, elhalnak, kicserélõdnek, mint szervezetünk sejtjei.

A barát legmélyebb értelmében annyit jelent, hogy nem ellenfél. Valaki, aki e harcos világ örvényén kívül, a csillagok háborújának ütközetei fölött kibékült velünk. Nem pusztán szövetséges egy-egy szerencsés aspektus kegyelme folytán, mert a szövetségesbõl, a kettõ fejlõdésének valamely más pontján újra ellenség válhatik. A baráti kapcsolat lényege a tat tuam asi. Elõfeltétele az, hogy ne a hús érdekeinek pillanatnyi aktualitásán vagy az érzelemvilág átmeneti hiányérzetein, hanem az ideák bázisán épüljön. Egyedül a közös szellemi érdeklõdés az, amely a földi érdekeknél sokkal távolabbra: végtelen perspektívák felé mutat. Az ilyenfajta barátságot elixír tartja életben. Nem öregszik. Nem hervad. Az ember legmisztikusabb, de legerõsebb igényét teljesíti: feloldja benne a magány halálos nyavalyáját. Az ilyenfajta egyesülés és megosztódás nem a görcsös összefonódás és csömörös széthullás ritmusát rejti, hanem a szenvedély nélküli egymásba nyugvás békéjét. Barát az, akinek megmutatkozunk, akinek részvevõ érdeklõdése hozzásegít bennünket ahhoz, hogy legkibeszélhetetlenebb dolgainkat megfogalmazzuk, s általa megszabaduljunk a szavaktól, amelyek nehezek, mint a kövek. Barát az, akinek segítségével megszabadulhatunk az önmagunkat marcangoló gondolatoktól.

A barátságnak e magas eleme nélkül azonban a leghalálosabb szerelem sem maradhat tartós, mert a közös érdeklõdés, a fizikai céloknál sokkal emelkedettebb ideálok jelentik mindenféle emberi kapcsolat mágikus kötõanyagát. De az értékes barátságnak éppúgy a szerelemnek, házasságnak, rokonokkal, üzlettársakkal, kollégákkal, feljebbvalókkal és alárendeltekkel való viszonylatnak megvannak a feltételei és bensõ törvényei, amelyeket nem tanácsos figyelmen kívül hagyni. Kiindulásunk az volt, hogy aki barátságra szomjazik, annak elõször jó baráttá kell válnia. Óhaja, törekvése irányába neki magának kell kiárasztania azokat a hívójeleket, amelyek a rokon rezgésû társat megidézik. Ha a kapcsolat létrejött, konzerválása nagy áldozatkészséget, tapintatot és mértéktartást igényel. Éppen ezért néhány axiómában megkíséreljük összefoglalni azokat a hibákat, amelyeket sem barátságban, sem szerelemben, sem házasságban nem szabad elkövetnünk akkor, ha azt akarjuk, hogy a másikkal való viszonylatunk kiegyensúlyozott, mindkét félre egyformán inspiratív maradjon mindaddig, amíg élünk.

I. Soha ne engedjünk a csábításnak, hogy az együttlétek idejét egyedül saját ügyeinkkel töltsük ki, még akkor sem, ha társunk gyöngéd figyelme és önzetlen érdeklõdése erre ösztönöz bennünket! Ha a másikat állandóan a megnyilatkozás kielégülése nélkül hagyjuk, a legtürelmesebb egyéniségben is felforrnak az erõk, s tompa nehezteléssé, végül lázadássá alakulnak át. Az ilyen egyoldalú viszonylatokból erednek azután az ingerült kirobbanások, amelyek szétvetik a kapcsolat már megszilárdult konstrukcióját.

II. A létrejött viszonylatot ne tekintsük csereüzletnek, amelyben mi áldozatokat hozunk ugyan, figyelmet, gyöngédséget adunk, de ennek ellenértékét a legmagasabb árfolyamon megköveteljük. S ha társunk azután nem képes az általunk megkívánt módon és mértékben e kívánságunknak eleget tenni akkor a világért se zúdítsunk rá keserû szemrehányásokat, sértõdött, jeges hallgatást vagy sebzett gúnyt, mert ezzel szepszist fecskendezünk barátságunk élõ szervezetébe. Jegyezzük meg, hogy minden követelés ellenkezést szül. Minden birtoklás, kisajátítás a diktatúra egy formája, amelynek forradalom vet véget. Legbiztosabb módja annak, hogy elveszítsünk valakit, ha tûzzel-vassal biztosítani akarjuk. De minden póráz fenyegetõ tilalom, szerelmi kapcsolat esetén pedig jelképes erényöv nélkül is elveszíthetetlenü1 magunkhoz láncoljuk társunkat, ha az õ érdekét és érdeklõdését szolgálva, misztikus magányát feloldva, ideáljait megosztva nélkülözhetetlenné válunk számára. Ebben az esetben, ha küldenénk, sem tudna elmenni, mert életszükségletévé lettünk. Mégpedig lénye egyedül fontos relációjában, amelyben egyébként kielégületlen maradna a legnépesebb társaság, legforróbb sikerek, legintenzívebb nemi és érdekkapcsolatok közepette is.

III. Ne terheljük túl barátságunkat egyoldalú szívességekkel! Ha elfogadunk egy szolgálatot, viszonozzuk legalább valami ideális értékkel, különben az áram, amely a kapcsolatot telíti, gyengül, elhasználódik, sõt teljesen ki is merülhet.

IV. Mindenfajta versengés és közös anyagi érdek veszélyes tûzpróbái a barátságnak. Ha lehet, függetlenítsük tõle e két motívumot, még áldozatok árán is. Abban az esetben, ha ez nem lehetséges, tegyük vezérmotívumává a kozmikus morál egyik aktivizált axiómáját, amely lényegében így hangzik: Ne tedd a másiknak azt, amit magadnak nem kívánsz! Dinamikus formájában cselekvõvé változtatva ugyanez a következõképpen fogalmazható meg: Azt tedd a másiknak, amit magadnak kívánsz.

V. Tempírozzuk fizikai együttléteinket! A túl gyakori és túl hosszas együttlétek dogmatizálják, egészségtelenül összefüllesztik, végül felõrlik a barátságot. Minden véglet az ellentétébe lendül át. Abból, ami szoros kötéssé, kötelezettséggé vált, a lélek reflexszerûen szabadulást keres.

VI. Ne éljünk vissza barátság adta jogunkkal egy úgynevezett "õszinte kritikát" illetõen! Ez a jog semmi esetre sem jelenti azt, hogy barátunkat most már minden gátlás nélkül csipkedhetjük, gáncsolhatjuk, agresszívan bírálhatjuk és irányíthatjuk, ugyanakkor teljesen eltekinthetünk erényei, jó képességei dicséretétõl. Veszedelmes sérüléseket okozhatunk így. Nemcsak szerencsétlen barátaink önérzetét torpedózzuk meg esetleg, hanem magát a barátságot is. Kritizálni, terelni, figyelmeztetni csak úgy helyes és konstruktív dolog, még a legszorosabb viszonylatokban is, ha egyidejûleg nem fukarkodunk a bátorítással, sõt a megérdemelt dicsérettel sem. Egészen téves és gyanúsan szadisztikus felfogás az, hogy ami rendben van, jól mûködik, és úgyis megteszi a magáét, arról nem érdemes beszélni. Csak arra a részre kell ráengedni a csiszolókorongot, ahol érdes felületek vannak. Ha mindenáron hasonlítani akarjuk az embert, lelkisége leginkább a titokzatos, kényes drágakövekhez hasonlít. A legnagyobb, legértékesebb briliáns, csodálatos tömörsége ellenére is, szétesik, elpusztul akkor ha nem a megfelelõ helyen és módon koppant rá a mester kalapácsa.

VII. Barátunk magatartását illetõen ne állítsunk fel olyan erkölcsi szabályokat, amelyeket az karakterébõl folyóan nem tud teljesíteni! Bármilyen üdvösnek gondoljuk ránézve saját felfogásunkat, ne éreztessük vele egy vélt morális magasságból, hogy megbukott elõttünk és önmaga elõtt. "Megméretett és könnyûnek találtatott." Talán éppen ezzel az ítélettel taszítjuk a mélységbe, mialatt gyöngeségében küszködve támaszt keres. Soha ne fáradjunk bele abba, hogy lényének pozitív oldalaiban mentséget, vigaszt keressünk megtántorodásaira. Ha megértést és reményt adunk neki, minden válságából talál kiutat. E válságos mozzanatok nagy próbák, amelyekben acélossá edzõdik vagy elég a barátság.

VIII. Barátságunkat ne tegyük összeesküvéssé az egész világ ellen! Az ilyen boszorkánykört, amelyet kifelé irányuló lekicsinylés, gúny, emberszólás, gõgös elkülönülés fekete erõi töltenek meg, hamarosan szétzúzzák a felidézett démonok. A barátság örök elixírjét egyedül olyan szövetség termeli ki, amely mások szolgálatára, pozitív célok érdekében kötõdik.

IX. A barátság tartalma határozza meg tartamát. Vigyázzunk, miféle témák és inspirációk töltik ki barátainkkal való együttlétünk idejét. Minél több idõt fordítunk viccek, hétköznapi események, aktualitások, napi szükségletek, esetleg pletykák õrlésére, annál több erõt és kötõanyagot vonunk el a rejtélyes szövedéktõl, amely barátságunkat a mulandóság fölé emeli. Minél több figyelmet fordítunk örök értékû témák, magasrendû problémák közös megtárgyalására, minél több asztromentális élmény vegyíti össze szellemi és lelki erõinket, barátságunk annál különösebbé, mélyebbé válik.

X. A barátság célja az adás öröme. Az áldozat, önfeladás, önfeláldozás. Ugyanúgy, ahogy a transzcendens fejlõdés célja egyedül a Mû, nem pedig a gyümölcse, az én elõtt a Te.

(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája)

Az angyal

Nem olyan volt, mint a templomok freskóin. Nem volt szárnya, szőke haja, kék szeme, gyermekarca és hosszú fehér ruhája sem. Egyszerű volt és jó, s mindemellett teljesen hétköznapi.

Az arca szép volt, vonásaiból nyugalom és harmónia áradt. Különös birodalom az övé, a remény, a harmónia, az oltalom és a bölcsesség világa. Ott volt velem amikor megszülettem, s magával visz, ha meghalok. Kísérőm egy életen át, talán többön is. Tökéletes, és tudja, hogyan maradjon az. Tud beszélni, de nem hangosan. Szavait csupán az elméd hallja. Megismered a hanglejtéséből, érzed a lelke rezdülését, ahogy átjárja a tied. Egyszerre kommunikál szavakkal és érzelmekkel. Megtanít a gesztusok világára, az arc rezdülésének tanára, a tekintet tükrére, s hogy érezd mások lelkét. Vigyáz rám, megvigasztal, tanácsot ad, s képes még adni valamit,egy nagyon erőteljes érzést, nagyon határozott és mély szeretetet. S ha ezt érzem megszűnik létezni a világ, mert ez minden rést kitölt bennem, mert én magam sem vagyok más abban a percben, csak szeretet, s ez olyan jó érzés, hogy kicsordulnak tőle a könnyeim. Érinteni is képes, sokkal finomabban, mint az emberek, érintéstelen érintéssel, ami lágyabb és bensőségesebb egy fizikai érintésnél. Törődött a lelkemmel és azt hiszem, most is ezt teszi. Azonban mindig értésemre adja, hogy a hétköznapi kis harcaimat nekem kell megvívnom, ő nem tud és nem is akar ebben segíteni, azért, hogy megálljak a saját lábamon. A félelmeim leküzdésében azonban mindig segít. Jó vele lenni, de ezt sem szabad túlzásba vinni, mert lassan eltávolodom a realitásoktól. Mindez nem lenne probléma, ha nem a Földön élnék  és nem kellene olyan sokat törődni a valósággal, azzal, ami életben tartja fizikai, és mulandó testem, még akkor is ha lelkem angyalként ki akarna repülni onnan. Mert egyedül ő képes megtanítani téged arra, hogyan legyél angyal, s ki tudja, talán sikerül neki. Akkor majd neked kell vigyázni mások lépteit, őrizni álmukat, letörölni a könnyeiket, reményt és szeretetet adni nekik, s ha ezt megtetted, igazán boldog lehetsz, olyan boldog, hogy az már meghaladja egy földi ember képzelő erejét. Lelked eggyé válik a világegyetemmel, s a fény özöne hullámzik át rajtad, azé a fényé, amely minden ember lelkében ott rejtőzik, de nem mindenki tud róla.

(forrás:youtube.com)

Túlvilági élményeiről mesélt a tinédzser fiú

Találkozott meg nem született nővérével, és időzött a mennyországban is - állítja az a 14 éves fiú, aki évekkel ezelőtt egy vakbélgyulladás miatt került kritikus állapotba.

 

Colton Burpo első ránézésre éppen olyan, mint egy átlagos amerikai tinédzser: mosolygós, huncut, tele van tervekkel. Röviden összefoglalva: nincs rajta semmi különleges. Csakhogy a most 14 éves Colton mindennek ellenére nagyon is különleges, 10 évvel ezelőtt ugyanis valami olyasmit élt át, amit rajta kívül csak kevesen: a túlvilágon járt, sőt, vissza is tért onnan, hogy elmondja milyen volt.

Azon a bizonyos napon Colton kétségbeesett szülei lélekszakadva rohantak kórházba gyermekükkel, miután a kisfiú kínzó hasfájása nem hogy nem múlt el, hanem egyre rosszabb lett. A gyors vizsgálat után kiderült, még éppen időben érkeztek: Coltont vakbélgyulladás miatt azonnal műteni kellett. Csakhogy az operáció közben a kisfiú vakbele perforált, a rutinműtétből pedig életmentő operáció lett.

Az orvosok sokáig küzdöttek Colton életéért, ám a kicsi ennek ellenére kritikus állapotba került, így a szüleit is felkészítették a legrosszabbra. A kétségbeesett apa a hír hallatán bezárkózott egy szobába és hangosan vitatkozott az égiekkel, miért engedik, hogy ez történjen.

17 nap múlva hazavihették

Colton nem halt meg. Sőt, mi több, olyan gyorsan gyógyult, hogy 17 nap múlva már haza is mehetett. Néhány nappal ezután váratlanul mesélni kezdett arról, mi történt vele, mialatt az orvosok az életéért küzdöttek. „A mennyország létezik” - mondta Colton, majd elmondta, a műtét napján „hirtelen kívülről kezdte magát látni”: látta ahogy apja a szobába zárkózva szitkozódik és zokog, az orvosokat, ahogy mindent megtesznek, hogy megmentsék az életét.

A kisfiú azt is részletesen elmesélte, hogy a mennyországba érve angyalkórus köszöntötte őt, és hogy ült Jézus ölében.

„Csak fantáziált...”

Amikor a szülők ismerősi körüknek elmesélték fiúk élményeit, sok helyről hallották azt, fiúk csak hallucinált, képzelődött és hogy a szerinte valóságos mennyországot csak a fantáziája hozta létre. A szülőket azonban ezek a vélemények nem győzték meg, már csak azért sem, mert Colton elmesélte, hogy ebben a bizonyos mennyországban találkozott, sőt beszélgetett a dédnagyapjával, és soha meg nem született nővérével is.

A dédnagypapáról, aki 30 évvel azelőtt Colton születése előtt meghalt, részletes leírás adott, éppúgy testvéréről, aki még magzat korában halt meg, és akinek létezéséről szülei sosem meséltek Coltonnak. A meglehetősen hátborzongató történetből egyébként az édesapa, Todd Burpo írt könyvet, ami akkora siker lett, hogy hetekig vezette az eladási listákat, sőt Randall Wallace rendezésével 2014-ben film is készült Colton történetéből:

Igazából mennyország teljes film itt:

http://videa.hu/videok/emberek-vlogok/igazabol-mennyorszag-heaven-is-for-yDCE0Hc8j6Cb7pNh

 

Egyébként nem Colton volt az első és az egyetlen, aki egy halálközeli élmény után túlvilági élményekről számolt be. A most 61 éves idegsebész, Eben Alexander 2008-ban kapott súlyos agyhártyagyulladást, aminek következtében hosszú időre kómába esett. Orvosai sem hitték volna, hogy valaha is felépül, ám nem sokkal később a sebész magához tért, és miután újra tudott beszélni, elárulta, a mennyországban járt.

Alexander élményeiről 2012-ben szintén megjelentetett egy könyvet, melyben leírja, korábban ő maga is úgy vélte, a halálközeli élmények látomások csupán, az agy játékai, nem valós élmények. Csakhogy miután ő maga is megtapasztalt egy ilyen élményt, megváltozott a véleménye, és most arra tette fel az életét, hogy bebizonyítsa, a mennyország tényleg létezik.

(forrás: hir24.hu)

C-vitamin és néhány tévhit

A C-vitamin és  Szent-Györgyi Albert 

A C-vitamin szerepe már jól meghatározott, első alkalmazója Szent-Györgyi Albert (1893-1986) volt, aki a C-vitamin fontosságát bizonyította be. Ez annyira sikerült, hogy orvosi és élettani Nobel díjat kapott érte (1937).

Ő maga eleinte 1.000mg, később 4-5.000mg, idős korára pedig 8.000 mg C vitamint szedett télen-nyáron. 93 éves koráig élt, szellemileg, testileg frissen. Autóbalesetben halt meg teljesen egészségesen.

Érdekes mód, valahogy elfelejtette a társadalom ezt a neves díjat, ugyanakkor nagyon sok a tévhit a C-vitaminnal kapcsolatban. Valahogy egy téves szemlélet uralkodik a világon, ez a szemlélet dominálja az orvosi oktatást, így aztán nem csoda, hogy a legtöbb, főleg idősebb orvos, erősen tiltakozik a C-vitamin használata ellen, mondván inkább káros, mint hasznos. A fiatalok között azért akad kivétel, olyan, aki maga is érdeklődik a vitaminok iránt és hajlandó annál több információt begyűjteni és feldolgozni, mint amennyit az egyetemen kap. A mai, hivatalosan javasolt napi C-vitamin mennyiség 60mg. Ez egy hihetetlenül alacsony érték. Honnan származik ez a szám? Annak idején Adolf Hitler számoltatta ki orvosaival, hogy mi az a minimális C-vitamin mennyiség, amit biztosítania kell katonái számára, hogy elkerüljék a skorbut (C-vitamin hiány) utolsó, legsúlyosabb fázisát. Ez az érték szerepel ma is, a hivatalosan ajánlott mennyiségként. Pedig már akkor is ki tudták számolni, hogy ez a minimális, végső mennyiség. Valószínűleg azért uralkodik ma is ez a szám, mert olyan silányak az ételeink, hogy ennél lényegesen nagyobb C-vitamin mennyiséget képtelenség belepréselni.

Egy érdekes hír napjainkból, kutatók egy része megállapította, hogy rendszeresen, éveken át tartó C-vitamin szedése nem segít elkerülni az influenzát. Kiderült, napi 200mg-ról beszéltek (!) Pedig a kedves kutatók tudhatnák, hogy a C-vitaminból napi 200mg fogyasztása, a minimálisnál is kevesebb, így aztán értelmetlen volt a kísérlet. Esetleg ha a Szent-Györgyi Albert által ajánlott napi 4.000-5.000 mg-ot alapul véve készítettek volna kísérletet.

A multivitaminok erőssé teszik a szervezetet fő céljuk a megelőzés, míg a C-vitamin egyfelől megelőz (napi 1.000-2.000mg), másfelől bajban, nagy dózisban segít. Influenza esetén napi 10.000 mg is szedhető, hiszen betegségkor akár több nagyságrenddel is megnő a szervezet C-vitamin igénye. Így, egy komolyabb influenza 1-2 nap alatt is elmúlhat, elmaradnak a szövődmények és az antibiotikumok, valamint a hosszú munkaképtelen állapot. Sokan mondják, hogy sok zöldséget, gyümölcsöt kell enni, és ezzel minden megoldódik. Na de mennyit?

Napi 1.000 mg C-vitamin bevitelhez meg kell enni naponta legalább 2,5kg citromot, földiepret, vagy 3,5kg ribizlit, több mint 12 kg cseresznyét, vagy őszibarackot. És akkor ez még csak 1.000 mg. Ugyanez zöldségből 2 kg zöldpaprika, hasonló mennyiségű káposzta, 4-5 kg paradicsom. Ez sem kevés, viszont a zöldségek esetén a jótékony vitaminhatás mellett megjelenik a növényirtószer, ami már ekkora mennyiségnél igen tekintélyes, tehát több rosszat tesz, mint jót. Természetesen a zöldségeket csak nyersen lehet elfogyasztani. Fontos, hogy a C-vitamin természetes legyen, mert lényegesen jobban szívódik fel, mint szintetikus megfelelője.

Tényleg hasznosul-e az, amit megettünk, vagy hiába minden. Ezt ma már ki lehet mérni biorezonanciás módszerrel. Aki hosszabb távon vitaminok szedésére adja a fejét, az mindenképp menjen el egy biorezonanciás mérésre az elején és egy fél éves alkalmazás után. Érdekes lehet az eredmény. Többször előfordul, hogy ami egyik embernél felszívódik, az a másiknál nem. Ez a különbség adódik az emberek genetikájából, táplálkozásából, életviteléből, stb.

Általában elmondható, hogy mindenki másképp reagál a vitaminokra. Vannak látványos felépülések akár agyvérzés után is, van viszont sok olyan eset, ahol nem annyira látványos az eredmény. Fontos a mértékletesség, az arányok pontos betartása. Alapszabály, hogy nem mindenkinek kell multivitamin tablettákat szednie, de akinek szüksége van rá, akár életmódjából, akár valamilyen betegség miatt, az csak a legjobbat szedje, és semmiképp ne az általánosan ajánlott RDA mennyiséget.

Amit viszont mindenkinek naponta szednie kell, az a C-vitamin. Napi szinten felnőtt korban 2.000 mg mindenképp ajánlott, megfázásos, influenzás betegség esetén 10.000mg (1-2 óránként 1.000mg) ajánlott. Gyerekeknél napi 500-1.000mg ajánlott 10 éves kor felett. Amit szintén naponta kell fogyasztani, az ásványi anyagok és nyomelemek széles köre. Praktikusan olyan táplálék kiegészítőt érdemes használni, mely gazdag ásványi anyagokban, nyomelemekben, illetve enzimekben. Ettől függetlenül pedig lehet C-vitamint fogyasztani a már javasolt mennyiségben. …és ami az iskolakönyvekből kimaradt

Szent-Györgyi Albert egy különleges ember volt. Azt tanította és bizonyította, hogy minden betegséget meg tud gyógyítani C-vitaminnal. Ezen felvilágosító munkássága olyan sikeres volt, hogy megfenyegették, hogy megölik.

Ő azonban nem hátrált meg. Mivel ténylegesen nem vállalták fel, hogy megöljék, ezért kompromisszumot kötöttek vele. Megkapja az amúgy is megérdemelt Nobel-díjat, és visszább vesz felvilágosító munkájából. A díjat megkapta, és valamelyest vissza is fogta publikációit.

A világháborúban Magyarország kiugrásáért tevékenykedett, ezért körözték a németek. A háború után csatlakozott a győztes oldalhoz, az Akadémiát akarta újraszervezni, azonban a konzervatív akadémikusok ellenállása miatt megbukott ez a tevékenysége. Túl sok, számára megoldhatatlannak látszó problémának ütközött a háború utáni időszakában, ezért 1947-ben egy svájci útról nem tért haza, hanem az Egyesült Államokba távozott.

Új hazájában tovább folytatta munkásságát. Egyik legfontosabb tevékenysége, amelyről nemcsak, hogy hallgatnak, de egyenesen le is tagadják, az volt, hogy felhívta a világ figyelmét a modern biológiai szemlélet kialakításának szükségességére. Szent-Györgyi is tudta, hogy abban az időben (még ma is!!!) a newtoni biológia uralkodik, ami az embert, mint gépet tekinti. (egymáshoz kapcsolódó, egyébként önálló szervek halmazaként értelmezi, ezért is a túl sok szakosodás) Mivel a fizikában, ahol a newtoni fizika mellett már megjelent a kvantumfizika, nyílt levélben szólította fel a világ tudósait, hogy váltsanak szemléletet, a biológiában is lépjenek, és alkossák meg a kvantumbiológiát, ahol a még ma sem elfogadott energetikai szemlélet is teret kaphatna (megj: napjainkban az EKG, EEG, MR is a szervezet energetikáját elemzi, de ezek a kivételek). Levele hivatalosan megjelent a kor két nagy szaklapjában a Nature-ban, és a Science-ban. Évekkel később sok tudós hivatkozik erre a korszakalkotó levélre. Érdekesség, hogy a Szent-Györgyi hagyatékban nem található ez a levél…

Szent-Györgyi 73 éves korában daganatot kapott. Környezetében mindenki megijedt, ő azonban ezt egy lehetőségként élte meg. C-vitaminnal, és egészséges életmódjával ki is gyógyította magát néhány hónap alatt! 93 éves korában halt meg, egészséges volt. Egy autóbaleset okozta halálát. A baleset körülményei rejtélyesek…

(Forrás:rejtelyekszigete.com)

Isten a világrendben

Aquinói Szent Tamás mondja: „A világegyetemben mindenütt értelmes megfogalmazások vannak és törvényes renddel találkozunk. Mindaz, ami létezik, nemcsak van, de az olyan, hogy értelemmel felfogható és megérthető.

Nem kell csodálkozni rajta, mert a lét és érthetőség egyenértékű kifejezés. A világ, az ember és értelem, az igazság ugyanazon Teremtő műve. Ő nem mondhat ellent önmagának. Semmi sem jön létre elégséges alap nélkül, azaz semmi sem történik úgy, hogy az, aki kellőképpen ismeri a dolgokat, ne tudná, miért van az úgy. Az okozatok mindig arányban vannak az okaikkal.”

A teremtés mindig értelmes vonalat követ. Az anyagi világ képtelen fennállani, ha nincs tökéletes összhangban az örök értelemmel és igazságokkal. A legbámulatosabb, hogy egyetlen molekula sem hagyja el a helyét, a hatáskörét, amelyre rendelték. Az anyag önmagában meghatározatlan, azt valakinek a közreműködése, vagy törvényes meghatározása kell irányítsa. Ekkora világmindenség tervezőre, alkotóra szorul.

Isten minden lét alapja és teljessége, az első és legfelsőbb igazság. Ő határozza meg az igazságot, az anyagot, a világot és minden létezőt. Már kezdetben tudta, hogy mit akar és mi következik. Terv szerint alkot és évmilliárdokon keresztül vezeti a fejlődést. Ezt nem akárhogyan teszi, hanem belülről. Ő lélektanilag is áthatja a világot, a dolgokat, hogy elérje célját. A világot nemcsak megteremti, de fenntartja, a dolgokat irányítja, az élőkről gondoskodik és minden szükségessel ellátja őket. Aquinói Tamás a szükségszerű alapot így jellemezte: „Isten lényege szerint a lét. A Teremtő alapja minden tőle különböző létezőknek. Ő áthatja a világot, de ugyanakkor végtelenül felülmúlja a létezőket.”

(Botka József -Van-e Isten?)

Tudat, tudatosság: a végső rejtély..

Töprengtél-e valaha is azon, hogy mi az, ami a szemeid mögött rejtőzik, és a szemeiden keresztül szemléli a világot? Mi az, ami a testeden keresztül megtapasztalja a világot? Mi az, ami tudja az érzelmeidet és mi az, ami a gondolataidról tud? Kérlek, most - ebben a pillanatban - fordítsd figyelmedet arra az értelemre, ami ezeket a sorokat olvassa! Figyeld meg a benned rejtőző figyelőt!

Amit megtapasztalhatsz, az egy létező, valódi „valami” és nem egy elvont metafizikai fogalom, new age-es, ezoterikus vagy vallásos dolog, amelyben hinned kell. Nem kell hinned benne, hisz’ mindenkiben ott van, egy éber, intelligens térként.
Közvetlenül megtapasztalható.
Egy olyan új dimenzió, amely eddig figyelmünket elkerülte. Valójában ez az egyetlen létező dimenzió, amelybe a külvilág tárgyai és formái kivetítődnek és itt tapasztalod meg a testi érzeteidet, érzelmeidet és a gondolatokat, amelyek nem többek, mint ennek a dimenziónak a jelenségei.

Alapvetően három - egymástól erőteljesen különböző - tudatállapotot különböztethetünk meg

• A hétköznapi, hagyományos tudatállapotot, amely nincs tudatában annak a térnek, amelyben a minták, formák (a világ képe, gondolatok, érzések, érzelmek) megjelennek.
• A formamentessel való azonosulás állapotát
• A teljesség megtapasztalását, amely úgy a forma, mint a formamentes tudatában van
•  

A formákkal való azonosulás tudatállapota

Ez a hétköznapi, megszokott tudatállapotunk, amikor elmerülünk a formák sokaságában. Kultúránk kizárólag a formára összpontosítja a figyelmét; ezért bármerre is nézel, csak tárgyakat látsz: a szobában meglátod az asztalt, a székeket, majd tekinteted a bútorzatra téved és végigpásztázza a jelenlevő minden formát. Hasonlóan: ha megvizsgáljuk elménket, akkor csak a benne megjelenő tartalmakra, formákra figyelünk fel: a testi érzetekre, az érzelmekre és a gondolatokra.

Némelykor egy erős érzelem, például düh ragad magával s olyankor te magad vagy a düh. Teljesen azonosulsz a düh érzelmével s ilyenkor akár a környezetedről is elfeledkezel. Dühös vagy és nem veszed észre a lábaid előtt heverő gereblyét, rálépsz és a gereblye arcul csap – ekkor felébredsz dühöd álmából és rácsodálkozol a semmiből előbukkanó gereblyére. Egy bevásárlóközpontban megpillantasz egy technikai csodakütyüt, felébred benned a megszerzésére irányuló vágy,  és olyannyira maga alá teper a sóvárgás, hogy a lisztes polcok mellett elsétálsz és elfelejted, hogy éppenséggel lisztet vásárolni indultál el – nem a valóságot látod, hanem elméd szüleményeibe vagy beleveszve.

Valahányszor egy formára fordítjuk a figyelmünket (legyen az egy bútor, virág, szék, gondolat vagy érzelem-hullám) belemerülünk a megfigyelt formába, „rátapadunk” és a környezet többi formáit vagy kevésbé élesen tapasztaljuk meg vagy pediglen teljesen figyelmen kívül hagyjuk.

A tér, mint nehezen felfogható valóság

A teret, amelyben a formák létrejönnek, nem érzékeljük, mivel figyelmünk elmerül a formákkal való azonosulásban, a felmerülő érzelmekben, gondolatokban, s az egyes formák iránt érzett ragaszkodás vagy ellenszenv eltereli figyelmünket a formák terének megtapasztalásától. Olyannyira belemerülünk a színjátékba, hogy a színpad megszűnik létezni.
Ismerős tapasztalat, hogy egy számunkra izgalmas mozifilm nézése közben teljesen elfeledkezünk arról, hogy csak egy „filmet”, egy látszólagos valóságot tapasztalunk meg. Olyannyira belemerülünk a képek varázsába, hogy akár erős érzelmeket is megélhetünk: könnyezünk a főhős halálakor, holott valójában mindez egy káprázat, illúzió, amelyben elmerültünk.. pedig csak a vetítővászon valóságos.

Lazítsd el magad és engedj el minden benned gomolygó gondolatot és érzelmet.
Nézz körbe! Figyeld meg a körülötted levő tárgyakat. Pásztázd végig tekinteteddel a környezeted minden tárgyát és vedd tudomásul őket.
Fordítsd figyelmedet a tárgyak között levő ürességre, térre!
Érezd a tárgyak közt rejtőző „semmit”, űrt, amelyben a tárgyak megjelennek. Érezd, ahogy a tárgyak kiemelkednek a térből! Figyelj a térre!

Egyszerű gyakorlatnak tűnik, ám mégis nem várt nehézségekkel szembesülünk. Bár értelmünk tudja, hogy a tárgyak térben léteznek, mégsem képes figyelni magára a térre, mivel a teret űrnek, „semmi”-nek hisszük, ezért ezzel a meggyőződéssel felvértezve tudatosságunk képtelen a „semmi”-t felfogni. Azt gondolja, hogy a semmi az semmi, tehát nem létezik és a nem-létezőre nem fordít figyelmet, holott mindannyian tudjuk, hogy a térnek léteznie kell. Ha nem létezne, a tárgyak egymásra tevődnének s nem tudnánk őket megkülönböztetni. Éppen a tér, a tárgyak közt levő tágasság teszi lehetővé, hogy a tárgyak egymástól elkülönüljenek, s hogy egyáltalán létezésükről tudjunk.

Kultúránk az anyagot tartja egyetlen létező valóságnak, ezért figyelme fókuszába csak az anyagot helyezi. Minden, ami anyagi jellegű, fontos számunkra, ami pedig nem anyagi, azt ignoráljuk, elhanyagoljuk. Tudatos figyelmünket az anyagra fordítjuk, ezért nem létezőnek tekintjük a teret, amelyben a létforma megjelenik, a csendet, amelynek a felszínén a hangok táncolnak és a tudatot, amelyben a tudattartalmak – gondolatok, érzelmek, a világ érzetei – fölbukkannak.

Nincs forma tér nélkül és nincs tér forma nélkül – a térben jelennek meg a formák és minden forma térben foglal helyet. Buddha ezért mondta a híres Szív Szutrában "A forma üresség, az üresség forma"

A tér csodája

Ha sikerül összpontosítanod a figyelmed a tárgyak közt levő ürességre, térre, akkor egy különleges tudatállapot-váltás zajlik le benned. Ugyanazt érzed, amit akkor, amikor a figyelmedet a benned rejtőző figyelemre összpontosítottad.

Azzal azonosulsz, amire a figyelmed fókuszál..

Az összpontosítás előtt minden megfigyelt, megtapasztalt dolog tárgyi jellegű volt: tömör a bútorzat, tömör a tested, csak a megnyilvánult dolgokat érzékelted – mélyen belemerültél az anyag világába és teljesen lekötött annak minden részlete: a dolgok és jelenség egymásba-alakulása.

Amint figyelmed összpontosul a figyelmedre vagy a tárgyakat közt levő térre, úgy a tudatosságod átvált és egy igencsak különös állapotot tapasztalsz meg, ami alapjaiban megkérdőjelezi eddigi hitrendszeredet önmagadról és a világról..

Egy új dimenziót tapasztalsz meg önmagadként, s ez az új dimenzió nem más, mint egy valami ősi, megnevezhetetlen, értelemmel bíró, élő, határtalan tágasság, térszerű üresség, amelyben a testi érzetek, érzelmek, gondolatok és a tárgyi formák fölbukkannak és tovatűnnek, mint az óceán felszínén a hullámok.

Tudod, hogy létezik, ő az egyetlen egy Élet, s hogy végső soron a benned levő lényeg, az, akit „Én”-nek nevezel („Én vagyok - érzet”). Létezik, mint egy ősi eleven üres tér, önmaga tudatában levő tudatosság, ami mindent magába foglal. Rajta kívül nem létezik semmi más, minden, ami létezik benne jön létre: az ő terében és az ő megnyilvánulásaként.
Nyugalom, mély csönd, béke és mindent átható szeretet jellemzi ezt az állapotot. Tudod, hogy ez a titokzatos „valami” túl van az időn, nincs kezdete és vége, soha nem született és soha nem fog meghalni. Ha nem jelennek meg formák a belsejében, akkor nincs önmaga tudatában, egyszerűen csak „passzívan” létezik, van – mintegy álomtalan álomban. Amint formákat teremt, úgy tudatára ébred a formák létének, s mivel önmagát felismeri, mint a formák alkotóját és fenntartóját, így önmaga létének tudatára ébred.

Formákat hoz létre önmaga tágasságában, a tudat terében, azokat áthatja, életként jelenik meg bennük, eljátssza a formák szerepét és életét. Amint a forma elhasználódik és nem lesz alkalmas az egyetlen Életnek arra, hogy rajta keresztül élje az életet, hogy megtapasztalja önmagát, akkor „kibújik” a formából és újabb formával azonosul, hogy újfent megtapasztalja önmagát más formaként. Minél több formában ébred önmaga tudatára, annál több színben éli meg saját egyedi tulajdonságait.

Legkönnyebben olyan paradox kijelentésekkel közelíthető meg, mint: Van és mégis túl van a „van”-ságon. Csak Ő van, a benne létrejövő formák mind mulandóak, s mivel ideiglenesek, mulandóak, ezért voltaképpen csak illúziók. „Csak Isten létezik” – mondták a középkori misztikusok.

Fogalmakkal kevésbé közelíthető meg: nem tudható meg róla semmi, csupán közvetlenül megtapasztalható. Talán ezért is mondták a zsidó misztikusok, hogy Isten neve ki nem ejthető és ez köszön vissza a keresztény vallások „Isten nevét ne vedd a szájadra” parancsolatában. Buddha soha nem beszélt Istenről, pontosan azért, mert tudta, hogy amint Istennek nevezi, akkor követői az Istenről kialakított képzetekkel, fogalmakkal azonosítják. Azt az egyetlen létező „valamit” - ami végső soron mindörökre rejtély marad – emberi ész fel nem foghatja, mivel túl van az  értelmen: Ő a gondolatok tudója, a rejtélyes tudat.

(Kery Ervin)