Amikor szinte azonnal visszahat a karma

 

Többször írtam már róla, hogy néhány éve léptem spirituális útra, egy saját, meghatározó élmény kapcsán. Addig, alapvetően elfogadtam a materialista világnézetet. Ugyanakkor a lelki dolgok mindig is közel álltak hozzám, és valahogy azt sem tudtam nem észre venni, hogy bármit okoztam másoknak, azt nagyon rövid időn belül, magam is visszakaptam.

Olykor kifejezetten egyértelmű és megdöbbentő pontossággal történt mindez. Sosem tudtam hova tenni ezeket a dolgokat, nem tudtam igazán nevén nevezni, de egyértelműen tapasztaltam, hogy ezek nagyon különös véletlenek. Azonban ma már tudom, hogy miért is történtek, történnek ezek így velem.

Időközben megismertem ugyanis a karma rendszerét, működési elvét is, és azt is megtudtam, hogy vannak olyan személyek, akiknél ez kifejezetten gyorsan működik. Alapvetően arról beszélhetünk, hogy mindenki, kivétel nélkül azt kapja vissza a jövőben, és a következő életeiben, amit most másokkal tesz, amit most másoknak (lelkiekben) okoz. Sokszor magát a tettet, de minden esetben magát az érzést. Nem büntetésképpen, hanem tanítói jelleggel, hogy így, a saját bőrén érezve, mindenki megtanulja előbb-utóbb, hogy mit jó tenni mással és mit nem. Általában mindenki akkor kapja meg e korábbi tettei visszahatását, amikor annak tanítását a legoptimálisabban érezheti, másképpen szólva, amikor a legtöbbet tanulhatja belőle. Azonban vannak olyan személyek tehát, akik nagyon hamar, már a tettük elkövetése után szinte azonnal vissza is kapják annak visszaverődését, kiegyenlítődését.

Viszonylag fejlett lelkek esetében történik így, akiket a gondviselés már "szigorúbban" vesz, s azt hivatott ezzel elérni, hogy az adott lélek, testi élete alatt még inkább a gyakorlatba tudja ültetni azt, amit már elméletben és a lelke mélyén tud, valamint hogy ne tudjon már túlságosan tévútra tévedni. Az ilyen lelkek továbbá kellő meggyőződéssel tudják másoknak átadni, hogy a karma bizony egy létező és működő dolog - hiszen saját megtapasztalásuk sok esetben minden kétséget kizáróan bizonyítja számukra ezt.

Nemrég került elém Balogh Béla (egyik kedves spirituális tanítóm) egy saját esetének leírása, melyben meglehetősen magamra ismertem. Ugyanis én is életem már át - lényegében - hasonlót. E cikkben, nagyon tökéletesen, azt is megfogalmazta az író, hogy miért is működik így a karma, egyes embereknél. Szeretném is megosztani veletek ezt a cikket.

-----------------------------------------

Balogh Béla: A karma felgyorsulhat

Lehet, nem találunk rá logikus magyarázatot, hogy miért is lenne számunkra jobb az, ha többet adunk, mint amennyit kapunk. Ez az univerzum lényegének és működési módjának felismerése nélkül valóban érthetetlen. Egyedül a spirituális fejlődés az, ami lehetővé teszi, hogy az Univerzum törvényeit felismerjük, de maga a felismerés még nem hoz igazi megoldást. Az univerzumban hibátlanul működő Ok és Okozat Törvénye szabályozza az életünket. Amíg ezt nem ismerjük fel, addig olyanok vagyunk, mint egy sötét labirintusban botorkáló ember, aki hol az egyik, hol a másik falnak ütődik neki, és csak sok szenvedés után, zúzódásokkal gazdagon tarkítva találja meg a kivezető utat.

A spirituálisán öntudatra ébredt ember már másként közelít a dolgokhoz. Ismeri a törvényt, de ébredésének kezdeti szakaszában még nem biztos benne, hogy a világ valóban így működik. Vannak ismerőseim, akik elméletben már mindent tudnak, de a gyakorlati életben régi megszokásaik, apró csirkefogó húzásaik rabságában élnek. A sorozatos kudarcok és szenvedések persze elvezetik őket a tudatosodás magasabb szintjére, már csak azért is, mert az, aki a törvényt ismeri, már nem tekinthető gyermeknek. A magasabb világokból érkező útmutatás és gondviselés pedig minden esetben tesz arról, hogy a lelki törvényt ismerő, de azt szándékosan megszegő ember a lehető leghamarabb szembesüljön cselekedeteinek következményeivel.

Az elméleti tudás ugyanis csak annyit ér, amennyit át tudunk ültetni belőle hétköznapi életünk gyakorlatába.

Valamikor - mintegy tíz évvel ezelőtt - jómagam is "teszteltem" a törvényt.

Akkor még Svédországban éltem, de gondolatban egyre többet foglalkoztam azzal, hogy valójában Magyarországon volna a helyem. Ezért - a gyökércsakra irányításának engedelmeskedve - hozzákezdtem összegyűjteni valamit abból az "anyagi háttérből", amire úgy gondoltam, szükségem lesz. Abban az időben közel dolgoztam egy Álmhult nevű városkához, és ebédelni mindennap bejártam a városba. Maga a város arról nevezetes, hogy itt van egy ismert svéd bútoráruház központi raktára, és itt van a legnagyobb részleg, ahol sérült csomagolású, leértékelt termékeket lehet vásárolni.

Központi raktár és áruház lévén, az ország egész területéről ide hordják a sérült, vagy csak vastagon beporosodott csomagolású bútorokat, de olyan mennyiségben, hogy azt még a központi raktár is képtelen volna folyamatosan befogadni, hacsak nem csökkentenék le az ilyen cikkek árát a minimumra. Az ár gyakran az eredeti, üzleti árnak csupán 10-15%-a.

Nos, ebből az árelőnyből kiindulva, és felismerve azt, hogy az árunak leggyakrabban csak a csomagolása sérült, de maga az áru nem, kinéztem magamnak azokat a bútorokat a katalógusból, amelyeket szerettem volna megvásárolni. Természetesen 10%-os vagy 15%-os áron. Tudtam, arra kevés az esély, hogy mondjuk egy szekrénysor minden darabja és csomagja egyszerre kerüljön be a raktárba sérült csomagolással, de a türelem nem csupán rózsát teremhet.

Minden ebédszünetemet az áruház vendéglátói részén töltöttem, és ebéd után végigjártam a leértékelt áruk részlegét. Mintegy hat hónap alatt sorra beérkeztek azok a dobozok, amelyek a teljes szekrénysort kiadták, és kivétel nélkül mindegyiket 10%-os áron sikerült megvennem. Már csak egy darab üveg vitrinajtó hiányzott.

És ekkor megtörtént az elképzelhetetlen. Megjött a csomag a vitrinajtóval, de az ára az eredeti ár 50%-ával volt feltüntetve.

Valósággal megsértődtem. Úgy éreztem, ez csakis valami tévedés lehet, vagy a sors rosszindulatú fintora. Sehogy sem akaródzott többet fizetni ezért a vitrinajtóért, mint a másik kettőért. Egy darabig sündörögtem a csomag körül, majd gyors elhatározásra jutottam. Az árcímkéket már jól ismertem, vonalkód nem volt rajtuk, így hát kerestem egy olyan árucikket, amelyen az általam megfelelőnek tartott ár volt feltüntetve, óvatosan levettem a dobozról, és áttettem a vitrinajtóra, a vitrinajtó címkéjét pedig ügyesen levettem. Ezzel az egyszerű művelettel a kiszemelt bútortartozék máris mintegy 200 svéd koronával, azaz kb. 5000 forint értékkel olcsóbb lett.

Azután vásároltam még ezt-azt, többek között egy barátnőmnek egy konyhai polcot, amire ideadta a pénzt, és elindultam a kijárat felé. Kicsit izgultam a pénztárnál, hogy észreveszik-e a huncutságot, de minden simán ment. Kint éppen tél volt, nagy hó esett és csak a lámpák fényénél lehetett látni valamit. A megrakott kocsival oda-küzdöttem magam az autóhoz, és elkezdtem bepakolni. Nem volt egyszerű, ki kellett találni a sorrendet, hogy minden beférjen, ezért aztán volt olyan árucikk, amit ideiglenesen letettem a kocsi mellé, amíg sorra került.

Amikor mindennel végeztem, elégedetten csuktam be az ajtókat, és elindultam hazafelé. Talán két-három kilométert tehettem meg, amikor bevillant a tudatomba: a konyhai polc! Nem emlékszem, hogy betettem volna a kocsiba. Odatámasztottam a kocsi oldalához, és.... minden bizonnyal ott is maradt.

Irány vissza. Hátha még ott lesz a nagy hóban... Nem volt ott. Körülnéztem, bementem az üzletbe, érdeklődtem, hogy valaki adott-e le valami talált csomagot. Semmi. A polc eltűnt. Mit volt mit tenni, visszamentem az áruházba, és megvettem még egyszer, hiszen a barátnőm kifejezetten erre adott pénzt. A polc ára 200 svéd korona volt.

Azonnal megértettem a történtek spirituális üzenetét. Később gondolatban visszapörgettem életem korábbi eseményeit is, amikor szintén vétettem a törvény ellen, és rájöttem, hogy valójában minden tévedésemért meg kellett fizetnem. Még szerencse, hogy nem volt sok "tartozásom".

Ez az esemény azonban oly nyilvánvalóan, oly gyorsan prezentálta a cselekedet következményét, hogy egy életre elment a kedvem a törvény "tesztelésétől".

-----------------------------------------

Tökéletesen megfigyelhettük tehát ebben az esetben, hogy mennyire pontosan működik a karma. Pontosan amennyi (pénzbeli) értékhez jutott hozzá törvénytelenül (amennyi kárt okozott ezzel másnak), annyit vesztett el ő maga is. Ráadásul éppen egy olyan áru volt a történet "főszereplője", éppen egy olyan áru tűnt el, amire úgy kapott egy ismerősétől pénzt, tehát mindenképpen meg kellett vennie újra. Hisz ha saját magának veszi, még csak-csak megoldhatta volna úgy, hogy akkor mégsem kell neki, de ugye így mindenképpen ki kellett rá adnia újból, ezúttal már a saját pénzét. Tökéletesen és tervezetten úgy alakult a tehát sorsa, hogy pontosan amennyi pénzbeli kárt okozott másnak, annyi kárt kellett neki is elszenvednie.

Nagyon különös belegondolni egy ilyen történet nyomán abba, hogy valóban amit okozunk másnak, azt kapjuk vissza, méghozzá pontosan. S bár az olyan személyben, aki így éli az életét, ez meglehetősen erősen tudatosul, úgy vélem, mindenki másnak is hasznos tanításul szolgálhat.

Csak külön jegyezném meg, hogy az ilyen esetekben is feltehetjük azt a kérdést, hogy ki irányít bennünket valójában, ki hozza a döntéseinket valójában? Biztos, hogy a mostani személyiségünk?

Gondoljunk csak bele. A fenti történetben az átélő, amikor pakolta be a kocsijába a megvásárolt bútorelemeket, éppen azt hagyta ki "véletlenül", melyet kint kellett hagynia, hogy a karmája így tökéletesen visszaáramolhasson. Noha, hogy azt a polcot nem rakta be az autójába, nem tudatosan csinálta, tehát, nem egy tudatos döntése volt, hogy ne rakja bele, de mégis, a lényeg: hogy nem rakta bele. Elfelejtette. Valahol, a tudata alatt úgy döntött, hogy azt nem veszi észre. De akkor miért éppen azt nem vette észre? Mert éppen azt nem kellett, hogy észre vegye. Tehát teljesen megfigyelhető, hogy ebben az esetben (is) úgy alakult a sors, ahogy annak alakulnia kellett, még hozzá tervezetten és irányítottan - egy felsőbb szellemi erő által.

Természetesen nem arra próbáltam rávilágítani most, hogy minden döntésünk irányított, s nem mi hoznánk őket, hiszen én úgy vélem, ez nem így van. De az mindenképpen jól látszik, hogy bizonyos esetekben nem teljesen és nem kifejezetten a mostani személyiségünk hozza a döntéseket, s irányítja az életünket, hanem egy felsőbb erő, mely gondoskodik arról, hogy minden úgy alakuljon, ahogyan alakulnia kell. (E felsőbb erő lehet a felsőbb énünk, illetve a szellemi segítőink is.) Ezért úgy vélem, a szabad akarat és a karma együtt van jelen az életünkben. Tehát bármit megtehetünk az életeink során, de amit már egyszer megtettünk, annak visszahatásait nem kerülhetjük el, s aminek így meg kell történnie velünk, arra az adott életre szóló személyiségünk már nem lehet hatással.

S van, akinek egy következő életében áramlik vissza az, amit most okozott másoknak, van akinek évek, évtizedek múlva, s van, akiknek szinte azonnal. Ez utóbbi táborba tartozók tehát azok a lelkek, akikkel a gondviselés már "szigorúbban" bánik, s az elméleti tudás (a szellemi törvények) betartására már nyomatékosabban hívja fel a figyelmüket. Valamint azt is szeretné ezzel elérni, hogy az ilyen lelkek kellő meggyőződéssel tudják másoknak is átadni: a karma és annak működése, egy abszolút létező dolog.

forrás: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

Balogh Béla: A karma feloldása - videó forrás: Lélek Magazin :

 https://www.youtube.com/watch?v=UfRUa2Uc7JA

Hallgasd meg a halál kísérőzenéjét!

Határtalan boldogság és nyugalom, testenkívüliség, életfilm, ragyogó fény egy sötét alagút végén - a halálközeli élmény jól dokumentált tapasztalásai. De vajon mit hallunk, mi szól, miközben éppen elhagyjuk a földi létet? Egy ausztrál hangművészt annyira foglalkoztatta ez a kérdés, hogy elhatározta, rekonstruálja a halál zenei aláfestését. 

A melbourne-i Saskia Moore éveken keresztül kutatta a témát: végigrágta magát a jelenség irodalmán, konzultált tudományos szakértőkkel, orvosokkal, egyházi képviselőkkel, spiritisztákkal és persze anyagot gyűjtött szerte a világban olyan emberektől, akik visszatértek a klinikai halálból - őket arra kérte, próbálják a lehető legpontosabban felidézni, milyen zenét, zeneszerű hangokat hallottak. 

Moore elmondása szerint a halálközeli zenei élmények kinyerése bizonyult a legnehezebb, egyben legizgalmasabb feladatnak: voltak, akik határozottan el tudták dúdolni-hümmögni, míg mások csak körülírni tudták szavakkal és akadtak olyanok is, akik inkább lerajzolták a maguk "soundtrackjét".

 Ami Moore-t a leginkább meglepte, hogy az eltérő nemű, korú, társadalmi helyzetű személyektől származó beszámolókban alapvető egyezések vannak; ezek alapján úgy tűnik, az exitáló zene nem valamelyik kedvenc számunk vagy olyan, amit ismerünk, hanem valami teljesen új, soha azelőtt és azután nem hallott zene. "Digitális, szintetikus hangok, nagyon sokan így írták le. Gyönyörű, kórusszerű, de kitartott hangokkal. Egyesek úgy emlékeztek, hogy dallamos, mintha harangjáték lenne, de nem templomi harangok hangja. Mintha vibrafonok vívnának végtelenített zenei párbajt" - összegzi szóban a halálzenei benyomásokat Moore, aki mindezeket egy negyvenperces kortárszenei szimfóniává dolgozta össze az Apartment House brit avantgárd kamaraegyüttessel közösen.

(forrás:recorder.blog.hu)

Saskia Moore, "Holt szimfónia kivonat" - videó

Elrejtett szavak

 

 

Uralod, ha elengeded

eléred, ha nem kergeted

tiéd ha már nem akarod

megtalál ha nem kutatod

 

keresni lehet, de találni kell 
hinni lehet, de tisztán látni kell 
fény árad belőlünk és megvilágítja utunk 
egy helyben maradunk és távoli tájakra jutunk

a kimondott szó nem jelent semmit 
ha megérted a Világot nem fogsz tudni Semmit 
mind élni akarnak a halandók 
gyűlnek a pillanatok, a múlandók

ami most van, azt kerestük eddig 
ami elmúlt, azt keressük ezután

csak űz a hit és hajt a vágy 
csak ülj le itt és menj tovább 
csak hozd a szíved és maradj 
csak add a lelked és haladj

érts meg el nem gondolt igazságokat 
hallj meg el nem suttogott szavakat 
benned lakik minden ami igazság 
belőled fakad minden ami valóság

miért rám nézel, ha tudni akarsz? 
miért mást keresel, ha hinni akarsz? 
miért hiszel elképzelt hiteket? 
miért nem hiszed az önvaló életet?

olyan messze sohasem juthatsz 
mintha önmagadba indulsz 
olyan sokat soha meg nem tudhatsz 
mintha önmagadtól tanulsz

kint és bent - ugyan miért lenne más? 
fent és lent - mi hozhat változást?

ha már nem akarod, megérted ki voltál 
ha már elfogadod, meglátod ki vagy 
ha már nem keresed, megtalálod ki leszel 
ha már nem félsz, megérzed ki vagy

csupán rezdülni kell, együtt önmagad hitével 
csupán élni kell egyedül és a halál nem ér el 
élet és halál - csak együtt, csak bennünk létezik 
mégis hányfelé, mennyien keresik

közben elfelejtik, mit is jelent a két szó 
mit is hordoz magával az úton vándorló 
önmaga terhét és megváltását cipeli 
nem veszi észre, ha megáll mindkettőt leteheti

uralod, ha elengeded

eléred, ha nem kergeted

tiéd ha már nem akarod

megtalál ha nem kutatod

 szerző: Komáromi János: Elrejtett szavak 2. (2007.04.16)

Az örökkévalóság ölelése – halálfélelem és spiritualitás

A halál félelmetes. Félelmetes, mert létezésünk megszűnésének gondolata tapad hozzá. Elmúlásként, semmivé válásként tekintünk rá, mely teljes megsemmisüléssel fenyegeti valóságunk legbiztosabb fogódzóját: önmagunkat. 

 

A halál drasztikus módon, egyszer és mindenkorra elvágja a létezés folytonosságának fonalát. Aki korábban eleven volt, aki itt élt velünk és köztünk, megszűnt létezni. Nem lélegzik, nem mosolyog, nem felel szavunkra. Nincs többé. Ez a végérvényes és visszafordíthatatlan ugrás a semmibe iszonyatos rettegéssel tölti el az emberek szívét, hiszen mindenkinek meg kell halnia. Nekem is, neked is és mindenki másnak.

Szellemi vakság

E félelem azonban, mondják a bölcsek keleten és nyugaton egyaránt, tulajdonképpen lényünk spirituális vakságából fakad. Abból, hogy nem ismerjük igazán önmagunkat. Testi létezésünk megszűnését létünk megszűnésének véljük, mivel fizikai valónkon kívül nem ismerünk és nem tapasztalunk mást. E nem ismerés jóval több az intellektuális ismeretek hiányánál vagy a világnézeti hiányosságoknál. Inkább vakságnak nevezhető.

Mindenekelőtt az élet nem anyagi oldalára vagyunk vakok. Tudatosságunk korlátozottságánál fogva egyszerűen nem tapasztaljuk a valóságnak azt a milliárdnyi arcát, amely az érzékszervek által közvetített csatornákon túl terül el. Nem tapasztaljuk sem a teremtett világ szubtilisebb formáit, sem pedig saját lényünk finomabb valóságait. Annak az energiamintának, amely individuális önmagunkat képezi, csak az anyaggá sűrűsödött aspektusát fogjuk fel. A lényünk alapvetőbb valóságát alkotó finomabb energiák kívül esnek tudatosságunk körén. Csonkán és torz módon ismerjük, éljük és tapasztaljuk magunkat. Igaza volt Platónnak: olyan ez, mintha csupán az árnyékunkat ismernénk.

Ennél fogva az élet valódi törvényeinek sem vagyunk tudatában. Vakságunk folytán az életben is úgy mozgunk, mint valami megvadult elefánt abban a bizonyos porcelánboltban: ostobaságokra fecséreljük az időnket és az energiánkat, társas kapcsolatainkat egy dúló-fosztogató barbár horda vadságával kezeljük, fájdalmat és szenvedést okozva magunk körül mindenütt, és szinte tébolyodottan pusztítjuk magunk körül életadó Földanyánkat.

Vakok vagyunk továbbá lényünk szellemi Forrására és arra az oltalmazó kegyelemre, amely Belőle fakad. Mint az anyját a tömegben szem elől veszített kisgyermek, a magunkra hagyatottság érzésének görcsös rémületével bolyongunk életünk útján – és sem élni, sem halni nem tudunk rendesen. 

Ismerd meg önmagad!

A halál félelmével szembesülő vagy szembesülni vágyó bátrakat a szellem emberei szinte az összes vallásban és spirituális alapokra építkező kultúrában arra buzdítják, hogy ismerjék meg önmagunk teljességét. E bölcsek nem különféle képzetekkel igyekeznek megtömni a fejünket és nem saját bizonyosságuk igazáról vágynak minket meggyőzni. Inkább arra akarnak rávezetni, hogy hozzájuk hasonlóan mi is építsünk ki egy erőteljes kapcsolatot létezésünk mélységeivel és közvetlen tapasztaljuk meg lényünk szellemi alapját. Szavuk spirituális útra ösztönöz, mely vélt önmagunktól valós önmagunkig vezet és egy tudatlan életből a bölcsesség magaslatára emel.

Csak akkor győzzük le a halál félelmét, ha megismerjük az élet igaz valóságát, ha felfedezzük és tudatosítjuk azt a transzcendens, szellemi határtalanságot, amelyből lényünk fakad és amelyet mindannyian ott hordozunk szívünk és lelkünk legmélyén. Az ember és a transzcendencia – az isteni valóság – e bensőséges kapcsolata képezi minden kor és kultúra szellemi tanításának legfontosabb üzenetét. E kapcsolat megélésének kibontakoztatása jelenti a halálfélelem legyőzésének útját is: ismerd meg a benned lakozó örökkévalóságot, kerülj vele egyre közelebbi kapcsolatba, érintsd meg, öleld magadhoz és ne félj, mert nincs okod félni. A halhatatlanság gyermeke vagy. Nem halandó, aki csupán kóstolgatja a szellemi létezést, hanem szellemi lény, aki éppen csak belekóstol a földi létbe. Ha erre ráébredsz, ha ennek fénye ragyogja be életed minden momentumát, akkor végérvényesen megszabadultál az elmúlás félelmétől. Ez a tapasztalás áll a bölcsek bölcsességének alapjánál. Ez adja szavaik, tanításaik és egész életük mellett haláluk hitelességét is.

A meghalás művészete

Számos kultúra ismeri a „halál művészetének” fogalmát, melynek alapjában az a felismerés áll, hogy aki hiteles és igaz módon élt életében, az halálában sem viselkedik másképpen. Csak az képes elmenni e világból méltósággal, bölcsességgel, mosolyogva és másoknak utat mutatva az élethez és a halálhoz egyaránt, aki élni is tud. Aki pedig ismeri az élet igaz valóságát, az éli halhatatlanságának tudatát: azt, hogy ő egy hullám az élet óceánján, amely a roppant víztömegből kiemelkedve eljárja a maga táncát, majd lendülete fogytán visszatér forrásához, ám létezését nem veszíti el, hiszen ő maga is ugyanaz a víz – ugyanaz a szellemi valóság – mint létének forrása, az óceán. 

 

A Buddha, Szókratész, Gandhi és a szellem számos más kiemelkedő embere igaz életük mellett tudatos és méltósággal viselt halálukkal is példát mutattak arról, miként lehet rémület és nyomorúság nélkül, az elillanó élet fonalát békés derűvel elengedve távozni a földi létből. Az a felismert és megélt szellemi igazság, amely életük minden pillanatát áthatotta, haláluk óráján is elkísérte őket. Átnemesített, mélységéig megismert lelkükben a kíméletlen őszinteségre kényszerítő halál már nem talált olyan tartalmat, amelyet torz, rettegést keltő formában belső világukra zúdíthatott volna. Egész lelkiviláguk csendes résztvevője volt életük utolsó, drámai, ám diadalmas felvonásának.

Az elnyert és megvalósított bölcsesség ugyanis felkészít a halállal való szembenézésre is. A szellemi út önmagában is sok hasonlóságot mutat a halállal. Ahogyan a halál túllépés az élet folyamán, úgy a szellemi út és a szellemi gyakorlás sem más, mint állandó önmeghaladás, mely arra késztet bennünket, hogy hibáinkat, fogyatékosságainkat, merevvé rögzült és megannyi szenvedést okozó szokásainkat éppúgy levessük magunkról, ahogyan a halálban is leveti magáról a lélek a testet. Amint a nagy misztikusok mondják, lelki sötétségünknek meg kell halnia bennünk, hogy felébredhessen szívünkben a szellem világossága. És aki belső keresésének útját járva újra és újra meghal, mind jobban belemerülve a szellem óceánjába, az végül örökkévalóságban születik újra.

Indiában úgy tartják, hogy aki tökéletesen megvilágosodott, vagyis megismerte szellemi önmagát és annak végleges tudatosságát, hogy lényének valósága a lét határtalan óceánjában gyökeredzik, dzsívan mukta lesz, olyan lélek, aki már itt, e földi létben elérte az örökkévalóságot. Az ilyen bölcsek számára, mondják, a halál még átmenetnek sem nevezhető, legfeljebb csak egy szertefoszló álom utolsó állomásának. Nem meglepő hát, ha az elmúlásról és a világból való távozásról úgy nyilatkoznak, mint halála előtt nem sokkal a nagy hindu szent, Ramana Maharsi: „Hová is mehetnék? Itt vagyok.” Itt, az örökkévalóság ölelésében.

 

 Szerző: Dr. Pál Dániel
(filozófus, a Transzcendentális Meditáció tanára)

 

 Ramana Maharshi - 40 verszak a valóságról - videó

Még a paranormális kutatók is frászt kaptak a legdurvább szellemjárta házban

A két paranormális kutató Rebecca Palmer és férje, Sean Reynolds felkeresték Európa legerőszakosabb poltergeist jelensége által látogatott házát. Sok mindent láttak már, de ami ott történt, attól még ők is frászt kaptak…

A ház a Nyugat-Yorki Pontefract-ben az East Drive 30 szám alatt található. Az 1966-ban ott élő Pritchard családot állítólag több éven keresztül terrorizálta egy szellem, akit csak Black Monknak, vagyis Fekete Szerzetesnek neveztek el. Már több alkalommal sikerült azóta lefotózni a rettegett entitást.

A két kutatóra is a frászt hozta a szellem, amikor fura hangokat észleletek a műszereikkel. Amikor azt kérdezték, hogy hívják a házban jelen lévő lelket, mintha valaki azt mondta volna: Bex. Ennek még örültek, de ami ezután következett, már nem volt ennyire felemelő. Először hátborzongató hang hallatszott fel valahonnan, majd amikor megfordultak, hogy beazonosítsák merről jön, váratlanul kitárult a szoba ajtaja, frászt hozva a szellemvadászokra, de még az operatőr is majdnem maga alá piszkított…

Úgy fest a legdurvább poltergeist jelenségekkel dicsekedhető házban nem csak egy kóborló lélek, de akár egy tucatnyi is lehet. Egyes feltételezések szerint az épület olyan energia-csomópontra épült, ahol a valódi világ és a túlvilág határvonala igencsak vékony. Ezt egyfajta kapunak használhatják a szellemek és démonok egyaránt… Így nem csoda, hogy a házban szinte bármi megtörténhet…
(forrás:kisertetvadasz.hu)

Aranyfonala mindenkinek van

 

Müller Péter, a spirituális, ezoterikus irodalom egyik legismertebb hazai szerzője, József Attila-díjas író, dramaturg, forgatókönyvíró, előadó Sümegen vallott érzéseiről, a szellemvilággal való kapcsolatáról.

Az író Aranyfonál című kötete kapcsán beszélt telt ház előtt a lélek halhatatlanságáról a Kisfaludy művelődési központban. 

Mint mondta, mikor az ember 80 éves, és élete jelentős része írással telt, eljut oda, hogy kimondjon olyan dolgokat, amelyeket addig talán magának sem vallott be. – Az Aranyfonál ilyen könyv. Lényege a halhatatlanság, a kapcsolat a szellemvilággal. Mert az ember a szellemvilágból ered, és az azzal való kapcsolata soha nem szűnik meg. Az aranyfonal az emberi valónkat az abszolút szellemvilághoz köti. A neveltetésünk ott tart, hogy amit érzünk és gondolunk, az az agyunk produktuma. De mitől lesz az agy? Mitől lesz az gondolkodó szerv?

A testünk a hardver, az élettelen dolog, amitől egy csoda lesz a szoftver. Ez a beletáplált szellemi rész, ami a hardvert működőképessé teszi. A földön létezéshez kell a test, de azt, hogy mitől működik az agy, nem tudjuk, mert a mi szellemi részünk működteti az agyunkat. Akkor is, ha az agyunk megszűnik. Ha én most meghalnék, lefordulnék a székről, de nem érzékelném, hogy megszűnök – mondta Müller Péter, és saját, fiatalkori élményét hozta fel példának. Amikor 1956-ban minden félelmét legyőzve elindult a főváros utcáin a szerelméhez, meglőtték egy orosz tankból.

– Egyszer csak láttam magam fentről, ahogy vonaglok az utcán, ugyanakkor nem szűnt meg teljesen a tudatom. Kiléptem a saját testemből, boldog voltam, felszabadult. Rájöttem, hogy a testem nélkül is vagyok. De hallottam egy hangot, hogy vissza kell mennem, mert vár a szerelmem a földi dimenzióban. Megéltem azt, hogy az igazi valónk nem hal meg, azt nem lehet megölni.

Ez az élmény egész másfajta úton indított el engem, és később több száz hasonló élményt gyűjtöttem össze. A lányt pedig feleségül vettem, 87 éves, ma is boldogan élünk – vallotta az író, akinek színdarabjaiban is ki-be járnak a szellemek. Például a Szomorú vasárnapban vagy a Mária evangéliumában. Mindegyik darabjában ott van az e világ és a nem e világ. De az örök szellem bennünk van, nem kell ahhoz meghalni, hogy megtapasztaljuk. Élve is tudhatjuk, meditatív állapotban, önfeledten, amikor boldogok vagyunk is megéljük, csak nem vesszük észre. Én szerencsés voltam, mert már fiatal koromban átéltem a halálélményt, és ettől azóta egész másképp látok mindent. Akkor megéreztem, hogy azzal a lánnyal nekem dolgom van.

Márai Sándor azt írja, hogy csak felesége halála után jött rá, hogy Lola őt mennyire szerette hatvankét éven át. Az asszony ugyanis folyamatosan üzent neki odaátról. De azt mondta, hogy ne írjon Márai arról, hogy az Isten jó, arról nem szabad beszélni, mert akármilyen jó író, nem tudja leírni azt, ami ott van. Csak ledegradálná. Odaát is van egy utunk, egy gyönyörűséges út. Amit ott átél az ember, az szavakkal kimondhatatlan. Ezért sokszor a zenében is a legmagasztosabb pillanat a szünet, a csönd. A legmélyebb dolgainkat nem tudjuk kimondani. Én 1980-ban újra hallottam a hangot, ami akkor, fiatalon visszaküldött ide. Az én tanítómesterem hangja. Ő azóta nevel, tanít, hogy hogyan, ezt írtam le a könyv második felében. Sok ezer oldal a tanítása, az esszenciáját tudtam csak leírni – mondja az író, aki vallja, kereszténynek lenni azt jelenti, hogy az aranyfonalat őrizni kell.

Meggyőződése, ilyen fonala kivétel nélkül mindenkinek van.

– A szellemvilágból érkeztünk. Az aranyfonal az, amit az ember soha nem enged el, amikor a földi testébe kerül. Aki nem tud róla, nem hisz benne, annak is van őrző angyala, vezetője. Láthatatlan aranyfonallal vagyunk összekötve azzal a világgal, ami fényből és szeretetből van. Senki sincs elhagyva itt. Előfordul, hogy az ember elhagyja azt a világot, és „belevarázsolódik” ebbe a világba, de az igazán nagy pillanatokban ez a hang megszólal, úgy, ahogyan az én életemben megszólalt. Amikor boldognak érezzük magunkat, a szellemi részünk él. Az, amelyik nem hal meg soha.

(forrás:Tóth B. Zsuzsa - www.veol.hu)

Müller Péter: Aranyfonál - videó

forrás:verestv

Medek Tamás spirituális író válaszol 1.

 

 Ha a szellemvilágnak nem ugyanazon szintjére kerülünk a szeretteinkkel, akkor is találkozhatunk egymással?

A szellemvilágnak számtalan szintje létezik, melyek rezgésszámban különböznek egymástól, és minden lélek a saját rezgésének megfelelő szintre tud kerülni a testi halála után. A rezgését a mindenkor, benne megszülető gondolatok és érzelmek minősége határozza meg, másképpen szólva a lelkülete, lelkivilága milyensége. Így míg itt a fizikai világban együtt lehetünk tőlünk fejlettebb és kevésbé fejlett lelkekkel is, úgy odaát a hozzánk hasonlatosakkal kerülünk egy szintre. Ez azonban magával hozza kérdést, hogy akkor ha egy itt ismert szerettünk, tőlünk eltérő lélekfejlettségű, akkor nem is találkozhatunk majd odaát, nem is lehetünk ott majd együtt?

 

 

A testi halálunk után jönnek elénk a már korábban eltávozott szeretteink, így akkor mindenképpen találkozunk velük, illetve mi is menni fogunk majd egy utánunk érkező szerettünk elé, ha már odaát vagyunk - attól függetlenül, hogy milyen szinten tartózkodunk a szellemvilágban. Ezt követően, továbbra is találkozhatunk egymással, ha mindkét fél azt kölcsönösen akarja. A szintek között az átjárás a következőképpen mehet. A felsőbb szintekről képes egy lélek alsóbb szintekre menni, úgy, hogy a rezgését némileg lecsökkenti. Alsóbb szintekről azonban csak fejlettebb lélek kíséretében lehet feljebb menni, aki segít az átmeneti rezgésemelésben. Természetesen a találkozáshoz felsőbb szellemi engedélyre is szükség van, de ha mindkét fél kölcsönösen találkozni akar egymással, akkor ez általában meg is történhet.

Fontos azonban tudnunk, hogy az itteni szeretteink és azok, akiket odaát nevezünk annak, akikhez odaát vagyunk lelkileg közel, nem minden esetben azonosak. Így előfordulhat, hogy akit itt szerettünk nagyon, odaát már kisebb hatású lesz számunkra - legalábbis akkor, amikor a testi életünkhöz való érzelmi kötődésünk megszűnik és visszanyerjük azt a tudatosságunkat, mellyel a leszületés előtt rendelkeztünk. Ez minden léleknél előbb-utóbb megtörténik. S onnantól fogva már azon lelkekhez fogunk nagyon ragaszkodni, akikkel odaát vagyunk egy szinten, és egy közösségben - velük azonban törvényszerűen együtt leszünk.

Összefoglalva tehát, a testi életünkben megismert szeretteinkkel akkor is találkozni fogunk odaát, ha más-más szintjén élnénk a szellemvilágnak, s találkozhatunk egymással addig, amíg arra igényünk van. Így ha eltérő szintjén élnénk a szellemvilágnak, akkor egy idő után már e találkozások ritkulnak s megszűnhetnek, de akkor az már nem lesz fájdalmas, hisz akikkel valóban lenni szeretnénk, törvényszerűen azokkal leszünk együtt.

A testi halál időpontját mi határozza meg? Rengeteg fiatal is meghal, azért kérdezem.

    A testi halál időpontját odaát határozzák meg, ez voltaképpen a leendő életünk tervének fontos része. A most megélni szükséges sorsutunk (és a velünk, itt érintkezésben lévő lelkek sorsútjának) alapján kerül ez az időpont meghatározásra, mely meglehetősen összetett rendszerű. Nagyon röviden összefoglalva: okkal megyünk akkor, amikor, ám ezen okok annyira összetettek, hogy igazán odaát értjük meg, hogy miért akkor és miért úgy kellett menjünk.

Akkor távozunk, amikor a most megélni szükséges sorsutunk tervét lényegében teljesítettük - ám ezzel a tervvel itt és most nem vagyunk tisztában, csak odaát látjuk igazán át. Rengeteg fiatal hal meg, ez tény, de ugyanúgy idősek is, tehát ez valójában nem életkorhoz kötött tehát, hanem ahhoz, hogy az adott személy mikor teljesítette azt a tervét, melyet a leszületés előtt a szellemi segítőivel, az előző élete következményeképpen hozott meg.

Ha Istent kérjük, segít nekünk?

Ha akár szóban, akár gondolatban Istenhez fordulunk (vagy bármely más szellemi erőhöz), akkor meghallgat bennünket, s a kérésünket igyekszik is teljesíteni. De! Csak akkor és csak olyan mértékben, amennyire az a jelenben megélni szükséges sorsutunkba beleilleszkedik, s amennyire odaát azt most számunkra jónak látják, valamint amennyire arra a lelki előzményeink alapján rászolgáltunk.

Sok esetben előfordulhat tehát, hogy kapunk kisebb-nagyobb segítséget, de sok esetben nem, vagy nem érezhető mértékűt. De tudunk kell, hogy egyik eset sem véletlen, és okkal kapunk vagy éppen nem kapunk. Amilyen mértékben nem kapunk segítséget a kérésünk nyomán, olyan mértékben kell azt az élethelyzetet magunk megéljük és magunk megoldjuk - tehát ha nem kapnánk segítséget, akkor is a lelkünk érdekeit szem előtt tartva nem kapunk.

Mi a különbség megvilágosodás és megtérés között?

Ugye mindannyian lelkek vagyunk, akik a létezésük jelenlegi szakaszán hol testben élnek a fizikai világban, hol pedig test nélkül a szellemi világban. Testi életek sokaságát éljük, melyeken keresztül azt kell megtanulnunk, hogy noha különálló lények vagyunk, de a Forrásban, Istenben való összekötöttségünk révén, mégis egyek, így bármit teszünk mással, azt magunkkal (is) tesszük. Ezt a karma által tanuljuk meg, hisz mindig azt kapjuk vissza - életeken átívelően -, amit korábban másoknak adtunk.

Ugyan egyes testi életeinkben nem emlékszünk az előző életeinkre, de a lelkünk semmit sem felejt, s érzet szintjén mindig is ott lesznek bennünk azok a tapasztalatok, melyeket addig szereztünk. Így, ahogy egyre több életet éltünk és élünk már meg, annál inkább ösztönösen tudni fogjuk azt, hogy mit jó tenni mással és mit nem, tehát hogy hogyan is kellene éljünk és viszonyuljunk másokhoz (s persze ugyanúgy magunkhoz is).

A lélek odaát tisztában van ezzel, azonban a testi életei alatt ezt átmenetileg elfelejti (legalábbis tudatosan), ám minél fejlettebb egy lélek, annál kevésbé képes mégis, nem emlékezni rá. Tehát annál inkább tudni fogja ezt ösztönösen a testi életei alatt is, s annál inkább kezd is akként élni.

Amikor egy lélek eljut odáig, hogy rájön, hogy is kellene élnie és viseltetnie mások és saját maga felé, akkor azt nevezzük a megvilágosodásának. Amikor viszont már képes is úgy élni, amikor már képes az elméletet a gyakorlatban is alkalmazni, akkor mondhatjuk, hogy megtért.

Nagyon jó embernek tartanak, jó a személyiségem. De nagyon félek, hogy ha újra leszületek, akkor lehet, hogy teljesen más személyiség leszek, akár rossz ember is? S akár rossz családba is születhetek?

Tény, hogy mindig más személyiségünk lesz, minden életben, ugyanakkor az, hogy mennyire vagyunk jó emberek, alapvetően nem változik, hiszen az a lelkünk sajátja, s legfőbb jellemzője, melyet mindig magával visz. Lehetsz tehát más személyiség, más környezetben, de az, hogy milyen mértékben vagy jó ember, milyen mértékben vagy képes jó vagy gonosz lenni, az már a megszerzett sajátod, minden életben. (Természetesen olyan előfordulhat, hogy mondjuk most szegény voltál, a következő életedben pedig nagyon gazdag leszel és előjön olyan rossz tulajdonságod, ami ugyan benned van még, de azzal szegényként nem találkoztál.. tehát a gazdagok rossz tulajdonságai nálad is előjönnek, amit így szegényként nem vehettél észre.)

Az pedig, hogy mikor, milyen körülmények közé születik le valaki, szintén az határozza meg, hogy a lelki előzményei (karmája) alapján mit kell neki most megélni, megtapasztalnia.

Isten hozta létre a rosszat és ő is szünteti majd meg?

A rosszat valójában maguk a lelkek idézik elő, egy valamikori döntésükkel, melyben úgy ítélték meg, hogy másoktól független lények, és melyben így az önzőség vezérelte őket. A rossz tehát azért és annak számára létezik, aki valamikor (a szabad akarata által) rosszat tett mással, tehát tettét az önzőség vezérelte. (Gyakorlatilag miden lélek végig megy ezen a folyamaton.) Így a tette hatását érzi, a karma által, azért, hogy ebből tanuljon.

Következésképpen a rosszat ugyanúgy a lelkek szüntethetik meg, úgy, hogy önzőség helyett az önzetlenség vezérelje őket, így az fog vissza is áramlani rájuk. Ez a tanulási folyamat a fizikai világ fő értelme és célja.

Istennek a létezésünket köszönhetjük és a szabad akaratunkat. A rosszat azonban már ez utóbbival, mi hoztuk létre és mi is szüntethetjük meg - ami előbb-utóbb minden lélek esetében meg is történik, életeken átívelően természetesen.

Azok a tanítások, melyek a bennünket érő rossz megjelenésének és megszüntetésének is külső okot határoznak meg, azok valójában azt mondják, hogy semmiről sem tehetünk, és csak várnunk kell, hogy majd valaki megmentsen bennünket. Ez azonban a nézeteim szerint hibás filozófia, hiszen nincs fontosabb annál, hogy ne mást okoljunk sosem, hanem higgyünk a saját felelősség vállalásban, és ne mástól várjuk az életünk jobbá válását sem, hiszen minden, így ez is, bennünk van.

Odaát alapvetően könnyen felismerjük egymást, lélekként. De ha itt a Földön, testi életünkben találkozunk egy lélektársunkkal, azt is megérezzük?

Bár testben létezve a lelki érzékelésünk erőteljesen elnyomva van a testi érzékszerveink dominanciája miatt, de mégis, ha találkozunk egy olyan lélekkel, akihez már az előző életekből és/vagy odaátról erősebb érzelmi szálak fűznek bennünket egymáshoz, akkor azt a lelkünk felismeri és egy különös érzés formájában adja tudtunkra. Ez a különös érzés egyéni érzékenység és a másik lélekhez fűződő érzelmi szálak erősségétől függően változó erősségű lehet.

Miért kell addig tanulnunk és tökéletesnek lennünk, hogy végleg a szellemvilágban maradhassunk? Mi az értelme? Isten miért nem semmisíti meg a rosszat, és élhetnénk örökké?

Az igazi otthonunk a szellemvilág, itt, a földi világban csak olyan minőségben tartózkodunk, mint ebben az életünkben az iskolában. Az otthonunk és a végleges otthonunk tehát mindenképpen a szellemvilág, itt csak tanulni vagyunk, méghozzá azt, hogy testben létezve is megértsük, hogy noha különálló lények vagyunk, de a Forrásban való összekötöttségünk révén mégis egyek, így bármit teszünk mással, azt magunkkal (is) tesszük. Az itt létünk, s hogy megtanuljuk amit itt mindezt, tehát épp oly fontos, mint itt, ebben az életünkben, hogy iskolába járjunk és megtanuljuk az alapműveltséghez szükséges dolgokat.

Sátán, mint olyan nem létezik. Lelkek vannak, akik abban különböznek egymástól, hogy a lélekfejlődési folyamatukban éppen hol tartanak. Így vannak gonoszabbak és jók is. Isten nem semmisít meg semmit sem, hanem hagyja, hogy a lelkek, szabad akaratukból dönthessenek a jó és a rossz között, hogy ezzel tanuljanak, és végül maguk rájöjjenek, hogy a jót érdemes választani, hogy jóvá érdemes válni. S ezt, kivétel nélkül, minden lélek meg is teszi előbb-utóbb. A karma ugyanis minden lélek számára ezt tanítja, egész addig, míg az szükséges.

Isten nem emberként teremtett bennünket, hanem lélekként. A testünk csak azt a célt szolgálja, hogy amíg itt vagyunk a fizikai világban, addig általa meg tudjunk itt nyilvánulni. Most, a testi életünk során azt vagyunk hajlamosak hinni, hogy csak a fizikai világ létezik, s hogy csak testben élünk, azonban ezt csak a testi érzékszerveink igyekeznek óhatatlanul is elhitetni velünk. Valójában azonban lelkek vagyunk tehát, akik itt, a fizikai világban csak átmenetileg tartózkodunk, úgy, mint ahogy a testi életünk folyamán az iskolában tartózkodunk.

Írta: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

 (a cikkek egy korábban felmerülő kérdések alapján készült)

A múlt felfedezése testelhagyással

Eltitkolt igazságok

Ha az emberi tudat elhagyhatja testünket, és olyan gyorsan száguldhat, mint a fénysebesség, vagy még gyorsabban, ahogy azt a gondolatformáknál látjuk, melyek azonnal elérik távoli célpontjaikat, akkor logikusan feltételezhetjük, hogy az emberi tudat tud időt utazni. Mivel a bennünket körbevevő elektromágneses energiával rendelkező fénylények keresztülhatolnak rajtunk, mint kiaknázatlan erők dinamói, így nekünk is van képességünk fénysebességgel, vagy még gyorsabban utazni...

Ezt a lehetőséget támasztják alá azok az igen komoly tanulmányok, amelyek a távollátás gyakorlatára vonatkoznak, és melyeket az amerikai hadsereg és a titkos szolgálat is felhasznál. Einstein meghatározása szerint az időutazás lehetséges, ha felgyorsulunk fénysebességre. De fontos figyelembe venni, hogy fizikai testként nem tudunk időutazást végrehajtani, csak energiatestként. Ha szétválasztjuk tudatosságunkat, mint tiszta energiát, hogy az itt és most fizikai létezésen túl utazhassunk, akkor felruházzuk magunkat a tudatosság pillanatnyi hatalmával. Nincs fizikai formánk. Eljuthatunk egzotikus helyekre - talán az általunk ismert fizikai világon kívül is. Egy másik időbe utazhatunk csupán a gondolatunk erejével. A legtöbb ember soha nem gondolja, hogy ez valóban lehetséges, így nem tesznek utazást magasabb tudatosságukba. Nem látják lehetőségeiket, melyek ténylegesen határtalanok és végtelenek.

Legtöbb, kiterjesztett tudatosságunkban tett testen kívüli tapasztalásunk természetesen nem egzotikus helyekre visz el bennünket, mint amelyeket Rebezar Tarzs, Kirpal Singh sámánista lélekvándor látogatott meg, vagy más misztikusok, akik az itt és most létezésén túli egzotikus síkokat fedezték föl. Általában olyan helyeket látogatunk meg, melyeket jól ismerünk az éppen most folyó fizikai életünkben. Hasonlóképpen történik, mint amikor álmodunk és elhagyjuk a testünket. Akkor is olyan helyeket látogatunk meg, ahová személyes kötődésünk van tapasztalataink miatt. Ez az egyedüli létezés, az egyedüli valóság, amelynek legtöbben hinni tudnak. De sokkal több van.

Hová mennél? A legtöbb ember valószínűleg a múltban választana egy időt – talán a saját életében, amely most már reménytelenül elmúlt és megismételhetetlen. Végül is mindannyiunknak el kell ismernie, hogy önmagunk számára semmi sem fontosabb, mint önmagunk, beleértve személyes történetünket, életmintázatunkat, azt a csomagot, melyet magunkra vettünk a múlt folyamán, és azt is, hogy hogyan jutottunk el oda, ahol most vagyunk.

Sokan vitatkoznak azon, hogy a múltba való időutazás nem praktikus és ezért nem valószínű ebben a rendszerető univerzumban, amely azzal a gyakorlatias megközelítéssel rendelkezik, hogy ha megölnéd a saját nagyszüleidet, vagy másként változtatnád meg az események folyását, akkor hogyan juthatnál el abba a fizikai valóságba, amelyben most vagy. Ez a lehetőség teljesen valószínűtlen, ha figyelembe veszed azt, hogy az az energia, amely visszavisz téged az időben, az a saját tudatosságod, és nem a fizikai tested. A tiszta energia tudatosságában nincs fizikai formád, amely fizikailag kapcsolatot teremthetne más időkeretben. Láthatatlan vagy kezek és lábak nélkül. Ha még képes is lennél gyakorlatok végzése után finom energia tested különböző rétegeivel kilépni a testedből, akkor is a testen kívüli tudatod láthatatlan lenne fizikai forma nélkül. Az éterikus test, az asztrál test, és a képmás feltételez egy formát, amely valamilyen módon hasonlít a fizikai formához, de a többiek nem látják (kivéve a legjobb tisztánlátókat, akik finomra hangolják a tudatosságukat az átlagos észlelés öt fizikai érzékelésén túlra).

Megfigyelőként térsz vissza a múltba, vagy a múlt eseményeinek szemtanújaként. Ez már önmagában is különös éleslátással ajándékoz meg. A múltadban lévő pillanatok átnézésekor csupán némi elfogulatlanságot fogsz érezni, és némi távolságtartást. Ebből adódóan képes leszel nagy tudatossággal látni és megérteni azt, hogy az események és a múlt pillanatai milyen módon vezettek jelenlegi fizikai állapotodhoz. Az ember legnagyobb célját érheted el: megismerheted magad, fölfedheted az élet mintázatait és rájöhetsz, hogy a múltbeli események hogyan érintettek téged. Életcélodba is bepillanthatsz, mert elfogulatlanság nélkül, nagyobb tudatossággal kezded el szemlélni múltad mintázatait. Végül is ez a történet az, ami idáig juttatott, akárhol legyen is az az „itt”.

Talán most pont azon töprengsz, hogy honnét kellene tudnod, hogy hová is kellene visszatérned a múltba. Ahogy azt már korábban megbeszéltük, vizualizációval határozod meg, hogy hová és mikor mész vissza a múltadba, mielőtt belépsz a meditáció állapotába és a magasabb tudatosságba. Először azt vizualizáld, hogy hová és milyen időpontra akarsz visszamenni, és készíts magadnak egy képet arról, hogy mit akarsz magaddal vinni ebbe a meditációba. Ez a fókuszált szándék. Amikor megtisztítottad az elmédet és lelki szemeid előtt csak fehérséget látsz, a kép, mint egy önmagadnak készített posthipnotikus javaslat, abban a pillanatban jelenik meg előtted, amikor belépsz a magasabb tudatosságba. Ez meglehetősen automatikusan történik meg. A vizualizált képet nem kell nagyon nagy részletességgel elképzelned, csak annyira, hogy megértsd!

Ha a saját életed már egy elmúlt különleges pillanatát szeretnéd meglátogatni, akkor az még könnyebben fog menni. Karmikus vonzódásod van önmagad irányába, ami nagyon hasonlít az elektromágneses vonzáshoz. Gondolj csak bele, hogy egy mágnes milyen gyors. A múltban lévő személy, akit meglátogatsz, pontosan olyan, mint te. A tudatos gondolatod visszavisz téged másik önmagadhoz. Egy másodperc töredéke alatt összekapcsolódtok. Ha végiggondoljuk azt, hogy az idő meghajlik és nem egy egyenes kezdő-, közép-, és végponttal, akkor könnyű belátni, hogy a múltbeli te és jelenbeli te valóban egyidejűleg létezik, az evilági fizikai világ rögzített idején és terén kívül, amely a korlátozottság illúzióját kelti bennünk.

Használhatod magasabb tudatosságodat testelhagyásra és a múlt más érdekes pillanatainak felfedezésére, melyek nem a te saját múltadban történtek. Megnézheted a keresztes hadjáratot, egy fontos koronázást, vagy akár a Wright testvérek első repülését. Csak vizualizáld, hogy hová és mikorra akarsz visszamenni. Nem leszel képes interakcióra, mert nem lesz fizikai tested. Azonban mint megfigyelő, egy nagyon mély tudatosságot fogsz kapni.

Amikor visszatérsz fizikai testedbe, pontosan fogsz emlékezni mindenre, amit láttál. Ha esetleg mégis nehézséget jelent számodra a múltban látott eseményekre való visszaemlékezés, segíthet, ha a lehető leggyorsabban leírod. Amikor leírtál minden emléket a találkozásról, feküdj le és meditálj el rajta. Tisztítsd meg az elmédet minden mástól és zárj ki minden külső zavaró körülményt. Vizualizáld ezeket az emlékeket, melyeket most kép formájában visszaidézel, és aztán vidd magaddal ezt a képet a meditációba, hogy megvizsgálhasd.

Részlet Von Braschler „Az időutazás 7 titka” című könyvéből

Az időutazás 7 titka - Von Braschler - videó

forrás:Angyali Menedék

 

 

Videók, hangok és képek a túlvilágról, ahol minden folytatja korábbi létezését

 

 Amit ezeken a felvételeken láthatunk és hallhatunk, azt különböző technikusok és tudósok rögzítették az évek során szerte a világon. Ezek hiteles képek és videók a szellemvilágról és annak lakóiról, amelyeket videokazettákon rögzítettek a műszeres transzkommunikációnak nevezett módszerrel.

Ez megcáfolhatatlan bizonyíték lehet arra, hogy a tudat túléli a fizikai test halálát. Vannak képek, amelyek egy szilárd világot mutatnak, növényzettel és óceánokkal, sőt állatokkal, és mindez egybeesik a túlvilágról más módon kapott leírásokkal, mint például a médiumi és az asztrális utazásokkal.

A műszeres transzkommunikáció, rövidítve ITC egy elektronikus eszközöket használó kommunikációs technika olyan lényekkel, amelyek a létezés más síkjaiban vannak.

A használható eszközök között vannak faxkészülékek, telefonok, televíziók, számítógépek és mobiltelefonok, melyekkel lenyűgöző eredményeket lehet elérni.

De hogyan kezdődött mindez? Amikor a rádiót feltalálták, Tesla elmélete az volt, hogy a szellemekkel való érintkezéshez is használható, később Marconi és Edison nem sok eredménnyel végzett kísérleteket.

Úgy gondolják, hogy az ismeretlen eredetű hangokról az első felvételeket 1956-ban készítette Attila von Szalay, Raymond Bayless-szel együtt, akik 1979-ben kiadták a "Telefonhívások a halottaktól" című könyvet.

Az ismeretlen hangok első feljegyzése azonban 1901-ben történt, amikor Vladimir Bogoraz antropológus Szibériába utazott, hogy egy primitív hengerfonográfra rögzítse egy Sámán énekeit, de amit rögzített, az sok hang volt, és néhány olyan erős, hogy elnyomta magának a sámánnak a hangját is.

1959-ben a svédországi Friedrich Jürgenson filmrendező a magnóján madárhangokat akart rögzíteni, de más helyről származó fajok és emberek hangját vette fel, majd folytatta a kísérletezést, amikor egy nap a hallott anyja hangját hallotta, ahogy azt mondja: "Hallasz engem?" A lényeg, hogy az édesanyja 4 évvel azelőtt meghalt.

Állítólag körülbelül 72000 hangot vett fel, ebből mintegy 140 elhunyt barátoké és a családjaiké volt. Voltak köztük olyan üzenetek, amelyek megerősítették, hogy a fizikai test elhagyása után az élet folytatódik és csodálatos.

Jürgenson temetésének napján Ellen Thorlin ITC-kutató és filmrendező barátja hallott egy hangot, ami azt mondta, hogy 4-es CSATORNA, ezért minden esetre bekapcsolta a tévét és készenlétbe helyezte Polaroid kameráját.

15 perc elteltével villanások és csíkok kezdtek megjelenni, és egy pont kezdett kitágulni, és abban a pillanatban megnyomta a fényképezőgép gombját, és képes volt megörökíteni egy képet. Jürgenson volt az.

8 évvel később, 1994-ben a német kutatónak, Adolf Homes-nak egy számítógép képernyőjén sikerült rögzítenie Jürgenson arcát, mintha azt mondaná: "Itt vagyok, folytatom a munkámat."

A transzkommunikáció másik úttörője, aki nagyszerű képeket ért el, Dr. Konstantin Raudive volt. Raudive elolvasta Jürgenson "Voices from Space" című könyvét, és a téma felkeltette az érdeklődését, és bár szkeptikus volt, 1956-ban felkereste Jürgensont, hogy megtanulja a technikát.

Egy este egy kazettát átnézve számos hangot hallott: "Ismered Margaretet, Konstatin?", "Messze vagyunk, beszélj!" És végül: "Menj aludni, Margaret."

Ez lenyűgözte Konstantint, mivel felesége, Margaret nemrégiben rákban halt meg. Később egy másik alkalommal felvette anyja hangját, amikor gyermekként becenevén szólította: "Kostulit, itt az anyád."

Élete során különféle technikusok segítségével több mint 80000 hangszalagot vett fel. Jürgensonhoz hasonlóan halála után szintén kommunikált az ITC kutatóival, de lehetőség szerint egy bizonyos módon, ami még meglepőbb volt.

1994 folyamán, 20 évvel Konstantin Raudive halála után Luxemburgban, Németországban, Brazíliában, Svédországban, Kínában és Japánban a kutatók telefonhívásokat kaptak egy személytől, aki Konstantin Raudive-nak vallotta magát.

Ezeket a hívásokat hangszakértők rögzítették és elemezték, beleértve egy tizenhárom perces beszélgetést Mark Macy és Raudive között.

 

Kapcsolódó írás:

Közvetlen kapcsolat teremthető a túlvilággal transzkommunikáción keresztül

https://dszilvia.blogspot.com/2016/11/kozvetlen-kapcsolat-teremtheto.html  

 Ez a hang, aki magát Konstantinnak vallja, a mai napig kapcsolatba lép a komoly transzkommunikációs kutatókkal.

A brazil Sonia Rinaldi is kapott egy telefonhívást, aki jelenleg az ITC kutatója a legfejlettebb és legjobb eredményekkel. Ahogy hallható volt, ugyanaz a hang szólalt meg, aki Konstantin Raudive-nek mondta magát.

A hívás közben Konstantín átadta a mikrofont egy másik személynek, egyértelművé téve az üzenetet, ami így szólt:

"Ölelés brazil barátainknak. Kedves Sonia Rinaldi barátom, ez a második kapcsolatfelvétel, amit küldünk az Ön országába, a 'Rio de Tiempo' (Időfolyam) állomásról. Nagyon köszönjük az erőfeszítéseket, amelyeket ennek érdekében tett. Meghallgattuk, de még mindig nem tudunk válaszolni.

Az idő nem egy vonal, hanem egy kör. Az öntől távolabb eső horizonton a világ nem ér véget, hanem egy szent világegyetembe lép. Bizonyos részletek láthatók, de a legfontosabbak láthatatlanok az Ön számára. A világ, amint látja, egy kiterjesztése annak, amiben mi vagyunk, és minden együtt alkot egy Univerzumot.

A Rio de Tiempo állomás, Carlos D´Almeida és Landell de Moura atya nagy ölelést küld mindenkinek."

A hívás annyira tiszta volt, hogy még maga a kutató is évekig kételkedett a hitelességében, de 2018-ban David Thompson médium segítségével, Phoenix-ben, Arizonában, Raudive megnyilvánult, és azt mondta, hogy ő hívta őt akkoriban.

forrás: ujvilagtudat.blogspot.com

videó forrás: ujvilagtudat.blogspot.com - tulv01

Mi az, ami előre meg van írva a sorsunkban és mi az, ami nincs?

Léteznek különböző nézetek arra vonatkozóan, hogy mennyire sorsszerű az életünk, mennyi minden van előre megírva belőle, s hogy mennyi a szabad mozgásterünk benne. Hogy két szélsőséget említsek, egyesek szerint semmi sem fix, mindent most és magunk alakítunk, míg mások szerint a legkisebb mozzanat is el van rendelve előre. Az igazság azonban minden bizonnyal valahol a kettő között leledzik. Nem vagyunk bábuk sem, akik csak végigmozognak egy előre lejátszott színdarabot, azonban azt is túlzás lenne állítani, hogy bármit megtehetünk, hogy bármit bevonzhatunk magunknak megfelelő hozzáállással, függetlenül attól, hogy korábban mit tettünk.

A lelkünk a leszületésünk előtt a szellemi segítőinkkel közösen tervezte meg a leendő fizikai életünket. Odaát, teljes tudatosságában létezve tisztában volt a lelki előzményeivel (tehát előző életeiben elkövetett cselekedeteivel), s azzal, hogy annak következményeképpen most mit és milyen körülmények között kell megtapasztalnia, valamint azzal is, hogy lélekként mit szeretett volna ezúttal elsajátítani, megtanulni, hogy lelki értelemben emelkedhessen. Tisztában volt azzal is tehát, hogy ő magának mit volt szükséges vállalnia, de azzal is, hogy esetleg ő maga más lelkeknek mit vállalt be, az életútjuk segítése céljából. Azt is tudta azonban, hogy a testi élete alatt ezen információk rejtve lesznek előle, így a szellemi segítőit kérte meg arra, hogy az életét kísérjék figyelmemmel és segítsenek mindenben, hogy úgy alakuljon, ahogyan annak alakulnia kell.

A szellemvilágban, a még meg sem fogant testekről is látható előre (magasabb rendű szellemek számára), hogy lényegében milyen körülmények és sorsút vár rájuk, így a lélek odaát könnyen ki tudja választani azt, mely az ő kívánalmainak leginkább megfelel. (Ne feledjük, ezek a kívánalmak nem feltétlen egyeznek azzal, amit most a kívánalmainknak érzünk!) A jövő látása azonban bonyolult dolog. Egyrészről minél pontosabb információk csak minél fejlettebb lelkek számára érhetőek el, másrészről az értelmezéséről tudni kell, hogy bizonyos részei fixek, míg más részei képlékenyebbek, melyek a mindenkori döntéseink függvényében változhatnak. Hogy az életünk melyik eseménye melyik kategóriába tartozik, általában most nem tudhatjuk meg előre, még akkor sem, ha a jövőbe valamely módon meg is adataik belelátnunk. Azonban az életünk eseményeinek e besorolása kizárólag a karmánktól függ. Tehát mindig is vannak olyan események számunkra, amelyeknek be kell következnie, s vannak olyanok, melyekre jelenleg lehet ráhatásunk azzal, ahogy a jelenben döntünk. Nyilván a jelen döntéseinkkel mindre hatással vagyunk természetesen, de vannak olyan események, melyek annyira erősen karmikusak még, hogy azt jelen döntéseinkkel, tetteinkkel még nem tudtuk, nem tudhattuk feloldani, s annak hatását csak a testi halálunkat követően és/vagy egy következő életben érezhetjük.

Leszületés előtt tehát összeállítunk egy sorsutat, egy élettervet. Olyan élettervet, mely teljes egészében megfelel a karmánknak, melyet a tetteinkkel (főként előző fizikai életeinkben) addig generáltunk. Hogy mit, mennyi ideig és milyen erősen kell átéljünk, megtapasztaljunk, annak a tettünknek az erejétől függ, mellyel azt az eseményt kiváltottuk. Lehetnek olyan események (visszahatások) a tervünkben, melyeket egész életünkben viselnünk kell, bármit is teszünk most, legfeljebb enyhíteni tudunk rajta, s lehetnek olyan események, melyek kimenetele függ a jelen döntéseinktől. Ahogy írtam fentebb, előre nem tudhatjuk meg, melyik esemény, melyik csoportba tartozik, azonban egy módon mégis könnyen rájöhetünk magunk is - közben. Minden olyan számunkra negatív esemény, melyen tudunk változtatni jó irányba anélkül, hogy másokat vagy magunkat megsértenénk, azzal az a dolgunk, hogy változtassunk rajta. Tehát itt fontos figyelnünk arra, hogy közben a lehető legkevesebb (a legjobb, ha semennyi) ártást, sértést se okozzunk a tetteinkkel. Azonban amit ilyen módon nem tudunk megváltoztatni (vagy semmilyen módon nem tudunk megváltoztatni), az egy olyan esemény az életünkben, amit élnünk és tapasztalnunk kell. Természetesen arra, hogy annak megélése közben (lelki értelemben) a lehető legkevesebb ártást okozzuk másoknak és magunknak is, itt is figyelni kell. Összegzésképpen: amin nem tudunk az életünkben változtatni, az egy fixen létező, megírt eleme az életünknek. Amin tudnánk, de azzal másokat vagy magunkat (lelki értelemben) megbántanánk, annak megváltoztatásáról bár dönthetnénk, s annak megfelelően egyik vagy másik lehetséges alternatív jövőkép jutna érvényre, de akkor járunk el helyesen, ha mégsem tesszük, hiszen az ártás hasonló visszahatást eredményez majd. Amin viszont úgy tudunk változtatni (jó irányba), hogy nem okozunk senkinek sem ártást, azzal feltétlen az a dolgunk, s azzal akkor járunk el helytelenül, ha ezt nem tesszük.

Mi most sokszor zúgolódunk a sorsunk ellen és sokszor el sem hisszük, hogy egyesek maguk vállalták azt, amit élnek. Azonban ne felejtsük el, az a gondolkodás között, amit teljes tudatosságunk birtokában gyakorlunk odaát, s aközött, mellyel itt rendelkezünk fizikai testben, lényeges különbség van. Most erősen szűkíti a tudatosságunkat a fizikai testünk, s itt és most döntően csak az anyagi világot érzékeljük, s az így látottak alapján ítélünk. Odaát azonban tisztában vagyunk azzal, hogy minden egyes fizikai életünk csupán apró láncszeme a teljes létezésünknek, s hogy amit egyszer elkövettünk, annak visszahatását meg kell éljük, hogy a karmánkat így letehessük, s a lelkünk emelkedhessen a szellemvilágban - így ösztönösen és magától értetődően vállaljuk azokat. Ha mindezt most megértjük, s a zúgolódás helyett változtatunk vagy elfogadunk (a fentebb írt módon), akkor helyes úton járunk, ellenkező esetben máskor, újra kell vállaljuk ezen tapasztalni valókat.

S azért járunk előbbi esetben a helyes úton, mert akkor biztosak lehetünk abban, hogy eleget teszünk mind azon megéléséknek, melyeket mindenképpen meg kell éljünk (előre megírt, fix események), illetve pozitívan befolyásoljuk azon események kimenetelét is, melyek csupán lehetőségként állnak előttünk a jövő energiamintázatában. Azzal, hogy minél kevesebb ártást okozunk másoknak és magunknak (a legjobb, ha semennyit), biztosítjuk azt, hogy a jövőben is ahhoz hasonlatos visszahatásokban kell majd részt vennünk, kell majd részt vennie a lelkünknek. Amennyiben most így élünk, mégis negatív események jönnek velünk szemben, csak azért van, mert még nem oldódott fel egy korábbi, negatív karmánk teljesen, vagy mert ez valamiféleképpen szükséges a jelen életünk megéléséhez. Azonban ha ez eltántorít bennünket, csak késleltetjük a pozitív eredményt, mely viszont ha helyesen járunk el, a megfelelő időben elér hozzánk.

A terv írása nem csak a leszületés előtt történhet, noha akkor minden esetben. Fejlettebb lelkek esetében például alvás ideje alatt is előfordulhat, hogy a lélek (a testével való összeköttetést természetesen megtartva) visszatér a szellemvilágba, s szellemi segítőivel egyeztet az éppen aktuális, megtörtént és várt életeseményeiről. Az élettervünk tehát minden esetben a leszületés előtt készül, s a karmánk erősségétől függő erejű események láncolatából áll. A terv azonban (kinek kisebb, kinek nagyobb részben, de) folyamatosan változik és átalakul, attól függően, hogy a jelenben hogyan éli meg mindazt, ami sorsszerűen történik vele - hogy közben lelki értelemben mit ad másoknak és magának. Egyeztetésre legkésőbb a testi halál után kerül sor, de fejlettebb lelkek esetében ez folyamatos lehet a testi élet alatt is.

Életünk nem egy orosz rulett. Nem véletlenek és szerencsék vagy éppen balszerencsék, finom vagy éppen durva szövete. Minden egy terv része, mely a lelki előzményeink következményeképpen készül, folyamatosan. Hogy ebben melyek azok az események, amikre most nem vagyunk ráhatással, akkor is megtörténik, s melyek azok, melyeken most képesek vagyunk változtatni, az a karmikus erősségüktől, tehát korábbi tetteink erejétől függ. Abban pedig biztosak lehetünk, hogy a szellemi segítőink folyamatosan segítenek nekünk úgy alakítani a sorsunkat, ahogyan az a tervünknek éppen megfelel. Valójában a legtöbbünk nem is gondolná, hogy milyen erős hatással bírnak ők a mindennapjainkra, hogy milyen komoly befolyással tudnak lenni az életünk mozzanataira, anélkül, hogy bárkit a szabad akaratában vagy karmája megélésében megsértenének, megzavarnának. Így amivel dolgunk van, az elénk is kerül.

Életünk előre megírt fix elemei, a leszületésünk és testi halálunk időpontjai. Ez utóbbiból több, úgynevezett kilépési pontokat is tartalmazhat a tervünk, ha szükséges a sorsutunk szempontjából, de mindig van közöttük egy, amit a legvalószínűbbnek tervezünk köztük. Előre megírtak természetesen az életünk főbb körülményei, s annak főbb szereplői, a szüleink, a családunk, valamint az életünk meghatározó eseményei. Ugyanakkor minden más is megírt és létezik tehát előre, azonban ezek közül vannak olyanok, melyeken a jelenben, a mostani életünkben tudunk változtatni; s ezeken belül pedig olyanok, amin jól is tesszük, ha változtatunk, valamint olyanok is, melyet viselnünk kell, melyeken bár változtathatnánk, azzal csak negatív karmát generálnánk magunknak.

Mindezekből kitűnik, hogy nyugodtak lehetünk, semmi sem történik hiába vagy véletlen velünk, valamint hogy semmin sem érdemes görcsösen és mindenáron változtatni. S biztosak lehetünk, hogy ha azt akarjuk, hogy a sorsunk jó irányt vegyen, hogy kellemes visszahatások érjenek bennünket, először e kellemes hatásokat nekünk kell, kifelé megtennünk. Ha a múlt béklyói viszont még oly erősek, hogy csak lassan oldódnak általuk, akkor is tudnunk kell, hogy ténykedésünk nem hiábavaló, csupán idő kell a gyümölcséhez - s tudnunk kell azt is, hogy az időre olykor tágabb értelemben kell tekintsünk a jelen életünknél.

Írta: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu

 

Az öt elem, az öt fejlődési út – A víz útja

  

Testünk a lélek hangszere, és aszerint, hogy milyen elemekből áll, milyen energiák vannak bennünk, ad a testünk lehetőséget a léleknek a megfelelő tanulási úton járni. A test energiái határozzák meg az egyéni tudatunkat is.  

Az elemek a test életet adó erői: A víz elem energiái felerősítik a sokszor oly ellentétes érzelmi világunkat. A tűz elem a fizikai képességeket támogatja, és aktiválja a vitális testet. A föld elem energiájára a fizikai élet értékeinek fontossága a jellemző. A levegő elem a gondolatok világával van kapcsolatban, a fejlettségének megfelelően vagy a józanésszel, vagy a transzperszonális gondolkodással. A fizikai éter elem az éteri alakmásunk, a vitális testünk, a kapcsolat a lelkünkhöz.

 A víz elemen keresztül megéljük korunk legnagyobb átalakulási témáit. A víz a változások szimbóluma, melyben vágyainkat és érzéseinket tanuljuk tudatosabban megélni. A víz elem az érzelmek energiája, ami által megtapasztaljuk a hullámhegyek boldogságait éppúgy, mint a hullámvölgyek elkeseredéseit is. Ez a háború és a béke energiája, de hogy melyiket választjuk, az kizárólag a fejlődésünktől, a tudatos vagy tudattalan érzelmeinktől függ. Az emocionális vágy és érzelmi testünk ma az egyik legfontosabb képességünk, amit már az atlantiszi korban megszereztünk. A ma egyre erősebbé váló mentális képességeinkkel, a kifejlesztett akaraterőnkkel, sokszor még az Én hatalmi vágyait is képesek vagyunk megvalósítani.  

Az elmúlt két évezred tapasztalatai, a Halak víz elem energiái, különösen az érzelmi vágytermészetünket formálták. Ez ismét megmutatja, hogy a szeretet érzésének a tanulási útja hosszú megértési időt vesz igénybe. Az idealizmus és odaadás bozótos útján visz minket a fanatizmustól az önfeláldozás tapasztalatáig, a vallási háborúktól a keresztes hadjáratokon át az inkvizícióig.  

Az odaadás és az áldozatkészség, a hitünk kizárólagossága, a nemzetünk egyedisége formálta az érzelmeinket, a szokásainkat és az életfelfogásunkat az elmúlt évezredekben. Ezzel a „viselkedési etikettel” létrejött egy szélsőséges dualizmus minden más vallással és nemzetiséggel szemben, ahogy minden eltérő gondolkodásmóddal szemben is.  

Sajnos ennek az időnek az energiái még mindig jelen vannak. A „szent harcosok”, az iszlám mártírok éppúgy hisznek tetteik jutalmában, ahogyan régen a keresztények, akik szintén hajlandóak voltak akár ölni vagy meghalni is, hogy megvédjék és terjesszék a hitüket. A vallási „törzsi harcosok” energiái sajnos még ma is erősen lángolnak. 

 Csak ha a nagy és erős érzelmi energiák már a transzperszonális síkok érettségi szintjén vannak, akkor vagyunk képesek önzetlenségre és jóságra, együttérzésre és irgalmasságra. Mert ez a képesség elsőként megköveteli, hogy megváltoztassuk az érzelmi énközpontúságunkat, és hátra hagyjuk a régi „törzsi igazságokat”. Még akkor is, ha nem könnyű merni önmagunk lenni, és szembeszállni a hagyományos igazságokkal és hagyományos szokásokkal.  

De ha valaki még nem ismeri a saját erős érzelmi reakcióit, még nincs tudatában ezeknek, könnyen elboríthatják a kényszeres vágyak vagy irracionális félelmek, és túlzott érzékenységgel reagál az életre.

  A víz energia által formált emberek boldogok, ha valaki más irányítja az áramlásukat, és támogató mederbe kíséri őket. A víz leginkább a föld elemben tud megbízni, mert neki gyakorlati ereje van. A víz típus nem kedveli a viharos embereket, sem az olyan erős személyiségeket, akikben a levegő vagy a tűz dominál. Inkább a zárkózott és magukba forduló embereket kedvelik, mert velük védelemben és biztonságban érezhetik magukat.  

Mert a Víz által formált emberek időnként annyira érzékenyek és sebezhetők, hogy – ha még nem tanulták meg kezelni az érzelmi reakcióikat – könnyen bizonytalanná válnak érzelmileg.  

A Víz által kialakított utak idővel egy fontos folyamatot képeznek, még akkor is, ha nekünk túl hosszúnak tűnik ez az idő, mert az utunkat sokszor könnyek is kísérik. De ez egy fontos út, fontos idő, hogy elérjük a változást és a tudatosságot. És ha már elkezdjük észrevenni a lélek apró jelzéseit, az életünk hamarosan valódi szeretetté alakul át.  

A Vízöntő szelleme a tudás keresését kíséri. A most következő korszakban megélhetjük majd a tudatosság átalakulását, ami az egyénivé válásunk eredménye lesz. Hisz csak egy individualizált ember válhat egyetemes emberré. A lélek útja mindig mindent átfogó!

 Írta: Eva Gostoni (evagostoni.hu) spirituális tanító és írónő

Zamárdi 2016. Nyugtató vízcsobogás- videó - forrás:Balaton Videó

Milyen karmát teremt magának az, aki az állatokat bántja?

Egy kedves hozzám forduló vetette fel azt a kérdést, hogy milyen karmát teremt magának az, aki az állatokat bántja?
A válaszomat megosztom Veletek is, hátha az másokat is érdekelhet.

Ugye az állatok és az ember lelke között lényeges különbség van. Erről ide kattintva olvashatsz részletesebben:

Mi a különbség - spirituális értelemben - az ember és az állat között?

  https://dszilvia.blogspot.com/2020/03/mi-kulonbseg-spiritualis-ertelemben-az.html

Az állatoknak nincs szabad akaratuk, ebből következően felelősségük sincs a tetteikért (mely csupán a saját fajára jellemző ösztönös cselekedetekben merül ki), illetve karmája, s így újra testet öltési kényszere sincs. A testi halála után a személyiségének egy lenyomata ugyan bekerül a mindenség krónikájába, de maga a személyiség visszaolvad a saját faját tömörítő csoportlelkébe, melyet teremtő lelkek hoztak létre, s melyből a leszületése előtt kivált. (Amikor a testi halála után látni véljük egy kedvencünk szellemét, e lenyomatát látjuk csupán, melyből a tudatunk valóságos lényt teremt.) Ezzel szemben az ember szabad akarattal rendelkező, egyéni öntudattal rendelkező lélek, aki a személyiségét örökre megtartja. A szabad akaratából kifolyólag bármit megtehet, de a tetteiért felelősséggel tartozik, s ezért karmája van, s testet ölteni kényszerül addig, amíg a karmikus adósságait nem rendezte.

Az ember karmikus viszonyai - legalábbis nagyobb részben - ember és ember között érvényesül. Az ember lélekfejlődésében az állati lélek csupán eszköz, melyet tehát teremtő lelkek (olyan lelkek, mint mi, csak ők jóval előrébb járnak a lélekfejlődésben) hoztak létre, ugyanakkor ez nem azt jelenti, hogy csupán eszközként kellene tekintenünk rájuk. Tisztelni kellene őket és csak a lehető legkevesebb fájdalmat okozhatnánk nekik.

Aki adott életében szükségtelenül okoz szenvedést állatoknak, az a tettéért felel. Azonban nem úgy, hogy akkor ő lesz a következő életében állat, s neki fognak szenvedést okozni, de nem is úgy, hogy emberként mások fognak neki hasonló szenvedést okozni. Hanem annak alapján, amit tettével más emberekben okozott, lelki értelemben.

Az ilyen ember a következő életében (például) egy lelkes állatvédő szerepében fog leszületni, aki kénytelen lesz végig nézni azt is, ahogyan mások kíméletlenül bánnak az állatokkal. S az éppen úgy fájni fog neki, ahogyan a korábbi életében fájt az ő tette más embereknek. Így egyrészről az érzést is megtapasztalhatta, melyet másoknak okozott korábban, plusz az állatvédő mivoltjával az állatoknak járó tiszteletet is gyakorolhatta, azt, amit előző életében nem tett meg. Ez tehát csupán egy példa volt, nyilván ahány eset, az annyi féle karmikus vonzattal rendelkezik, de a lényeg tehát, hogy mindig olyan élethelyzetbe kerülünk, ami a korábbi tetteink súlyának megértésére és hibás (vagy éppen helyes) voltára ébreszt rá és tanít meg bennünket. Az állatokkal vagy éppen a növényekkel szembeni bánásmódunk karmikus következménye döntően arra alapul, ami a tettünkkel más emberekben kiváltottunk, de figyelembe veszi természetesen az állatoknak vagy növényeknek okozott kár súlyosságát és a szándékot is, mely a tettünket jellemezte.

Mind a növény, mind az állatvilág, eszköze tehát az emberi lélek fejlődésének, de nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ettől függetlenül többé-kevésbé érző lények, s főként az állatok esetében igaz (de persze a növények esetében is), hogy csak a feltétlen szükséges ártást szabadna okoznunk nekik, valamint szeretettel és tisztelettel kellene irányukba lennünk.

Az állatokkal szembeni ártás és ártás között természetesen van különbség. Ha azért taposunk össze egy rovart, mert különben ellepnék a házunkat, teljesen más lapra tartozik, mint amikor csupán élvezetből öljük meg. Egy kutyát (vagy akár egy vadállatot) azért megölni, mert különben az ölt volna meg bennünket, teljesen más lapra tartozik, mint amikor lelketlenségből, borzasztó körülmények között hagyjuk elpusztulni. Egy állatot (a lehető legkíméletesebben) megölni azért, mert különben a testünk hiányt szenvedne, teljesen más lapra tartozik, mint amikor borzalmas körülmények és bánásmód közepette, halomra öljük le őket, csak azért, hogy teljesen szükségtelenül hízzunk mi magunk és/vagy a pénztárcánk. Egy rovart megölni nyilvánvalóan más kérdés, mint egy lovat, hiszen az idegrendszerük, így a fájdalomküszöbük is merőben más. És a sort még folytathatnánk.

Az állatok eszközei az emberi lélekfejlődésnek. Egyikük tanítást ad, például a feltétlen szeretetről, míg másikuk próbatétel elé állít bennünket, hogy miként bánunk egy olyan lénnyel, aki felett uralmunk van. Nekik nincs szabad akaratuk, csak azt teszik, ami a fajukra jellemző ösztönös rendszerben benne van. (Kivétel, ha az ember közelében tanulnak viselkedésmintákat, azonban ezt elhagyják, ha a természeti környezetbe kerülnek vissza.) Nekünk viszont van szabad akaratunk és dönthetünk arról, hogyan bánjunk az állatokkal. Bánjunk hát emberhez méltóan, emberségesen, amikor csak tehetjük.

forrás: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu