2020. október 9., péntek

Medek Tamás spirituális író válaszol 1.

 
 Ha a szellemvilágnak nem ugyanazon szintjére kerülünk a szeretteinkkel, akkor is találkozhatunk egymással?

A szellemvilágnak számtalan szintje létezik, melyek rezgésszámban különböznek egymástól, és minden lélek a saját rezgésének megfelelő szintre tud kerülni a testi halála után. A rezgését a mindenkor, benne megszülető gondolatok és érzelmek minősége határozza meg, másképpen szólva a lelkülete, lelkivilága milyensége. Így míg itt a fizikai világban együtt lehetünk tőlünk fejlettebb és kevésbé fejlett lelkekkel is, úgy odaát a hozzánk hasonlatosakkal kerülünk egy szintre. Ez azonban magával hozza kérdést, hogy akkor ha egy itt ismert szerettünk, tőlünk eltérő lélekfejlettségű, akkor nem is találkozhatunk majd odaát, nem is lehetünk ott majd együtt?
 

 
A testi halálunk után jönnek elénk a már korábban eltávozott szeretteink, így akkor mindenképpen találkozunk velük, illetve mi is menni fogunk majd egy utánunk érkező szerettünk elé, ha már odaát vagyunk - attól függetlenül, hogy milyen szinten tartózkodunk a szellemvilágban. Ezt követően, továbbra is találkozhatunk egymással, ha mindkét fél azt kölcsönösen akarja. A szintek között az átjárás a következőképpen mehet. A felsőbb szintekről képes egy lélek alsóbb szintekre menni, úgy, hogy a rezgését némileg lecsökkenti. Alsóbb szintekről azonban csak fejlettebb lélek kíséretében lehet feljebb menni, aki segít az átmeneti rezgésemelésben. Természetesen a találkozáshoz felsőbb szellemi engedélyre is szükség van, de ha mindkét fél kölcsönösen találkozni akar egymással, akkor ez általában meg is történhet.

Fontos azonban tudnunk, hogy az itteni szeretteink és azok, akiket odaát nevezünk annak, akikhez odaát vagyunk lelkileg közel, nem minden esetben azonosak. Így előfordulhat, hogy akit itt szerettünk nagyon, odaát már kisebb hatású lesz számunkra - legalábbis akkor, amikor a testi életünkhöz való érzelmi kötődésünk megszűnik és visszanyerjük azt a tudatosságunkat, mellyel a leszületés előtt rendelkeztünk. Ez minden léleknél előbb-utóbb megtörténik. S onnantól fogva már azon lelkekhez fogunk nagyon ragaszkodni, akikkel odaát vagyunk egy szinten, és egy közösségben - velük azonban törvényszerűen együtt leszünk.

Összefoglalva tehát, a testi életünkben megismert szeretteinkkel akkor is találkozni fogunk odaát, ha más-más szintjén élnénk a szellemvilágnak, s találkozhatunk egymással addig, amíg arra igényünk van. Így ha eltérő szintjén élnénk a szellemvilágnak, akkor egy idő után már e találkozások ritkulnak s megszűnhetnek, de akkor az már nem lesz fájdalmas, hisz akikkel valóban lenni szeretnénk, törvényszerűen azokkal leszünk együtt.

A testi halál időpontját mi határozza meg? Rengeteg fiatal is meghal, azért kérdezem.

    A testi halál időpontját odaát határozzák meg, ez voltaképpen a leendő életünk tervének fontos része. A most megélni szükséges sorsutunk (és a velünk, itt érintkezésben lévő lelkek sorsútjának) alapján kerül ez az időpont meghatározásra, mely meglehetősen összetett rendszerű. Nagyon röviden összefoglalva: okkal megyünk akkor, amikor, ám ezen okok annyira összetettek, hogy igazán odaát értjük meg, hogy miért akkor és miért úgy kellett menjünk.

Akkor távozunk, amikor a most megélni szükséges sorsutunk tervét lényegében teljesítettük - ám ezzel a tervvel itt és most nem vagyunk tisztában, csak odaát látjuk igazán át. Rengeteg fiatal hal meg, ez tény, de ugyanúgy idősek is, tehát ez valójában nem életkorhoz kötött tehát, hanem ahhoz, hogy az adott személy mikor teljesítette azt a tervét, melyet a leszületés előtt a szellemi segítőivel, az előző élete következményeképpen hozott meg.


Ha Istent kérjük, segít nekünk?

Ha akár szóban, akár gondolatban Istenhez fordulunk (vagy bármely más szellemi erőhöz), akkor meghallgat bennünket, s a kérésünket igyekszik is teljesíteni. De! Csak akkor és csak olyan mértékben, amennyire az a jelenben megélni szükséges sorsutunkba beleilleszkedik, s amennyire odaát azt most számunkra jónak látják, valamint amennyire arra a lelki előzményeink alapján rászolgáltunk.

Sok esetben előfordulhat tehát, hogy kapunk kisebb-nagyobb segítséget, de sok esetben nem, vagy nem érezhető mértékűt. De tudunk kell, hogy egyik eset sem véletlen, és okkal kapunk vagy éppen nem kapunk. Amilyen mértékben nem kapunk segítséget a kérésünk nyomán, olyan mértékben kell azt az élethelyzetet magunk megéljük és magunk megoldjuk - tehát ha nem kapnánk segítséget, akkor is a lelkünk érdekeit szem előtt tartva nem kapunk.

Mi a különbség megvilágosodás és megtérés között?

Ugye mindannyian lelkek vagyunk, akik a létezésük jelenlegi szakaszán hol testben élnek a fizikai világban, hol pedig test nélkül a szellemi világban. Testi életek sokaságát éljük, melyeken keresztül azt kell megtanulnunk, hogy noha különálló lények vagyunk, de a Forrásban, Istenben való összekötöttségünk révén, mégis egyek, így bármit teszünk mással, azt magunkkal (is) tesszük. Ezt a karma által tanuljuk meg, hisz mindig azt kapjuk vissza - életeken átívelően -, amit korábban másoknak adtunk.

Ugyan egyes testi életeinkben nem emlékszünk az előző életeinkre, de a lelkünk semmit sem felejt, s érzet szintjén mindig is ott lesznek bennünk azok a tapasztalatok, melyeket addig szereztünk. Így, ahogy egyre több életet éltünk és élünk már meg, annál inkább ösztönösen tudni fogjuk azt, hogy mit jó tenni mással és mit nem, tehát hogy hogyan is kellene éljünk és viszonyuljunk másokhoz (s persze ugyanúgy magunkhoz is).

A lélek odaát tisztában van ezzel, azonban a testi életei alatt ezt átmenetileg elfelejti (legalábbis tudatosan), ám minél fejlettebb egy lélek, annál kevésbé képes mégis, nem emlékezni rá. Tehát annál inkább tudni fogja ezt ösztönösen a testi életei alatt is, s annál inkább kezd is akként élni.

Amikor egy lélek eljut odáig, hogy rájön, hogy is kellene élnie és viseltetnie mások és saját maga felé, akkor azt nevezzük a megvilágosodásának. Amikor viszont már képes is úgy élni, amikor már képes az elméletet a gyakorlatban is alkalmazni, akkor mondhatjuk, hogy megtért.

Nagyon jó embernek tartanak, jó a személyiségem. De nagyon félek, hogy ha újra leszületek, akkor lehet, hogy teljesen más személyiség leszek, akár rossz ember is? S akár rossz családba is születhetek?

Tény, hogy mindig más személyiségünk lesz, minden életben, ugyanakkor az, hogy mennyire vagyunk jó emberek, alapvetően nem változik, hiszen az a lelkünk sajátja, s legfőbb jellemzője, melyet mindig magával visz. Lehetsz tehát más személyiség, más környezetben, de az, hogy milyen mértékben vagy jó ember, milyen mértékben vagy képes jó vagy gonosz lenni, az már a megszerzett sajátod, minden életben. (Természetesen olyan előfordulhat, hogy mondjuk most szegény voltál, a következő életedben pedig nagyon gazdag leszel és előjön olyan rossz tulajdonságod, ami ugyan benned van még, de azzal szegényként nem találkoztál.. tehát a gazdagok rossz tulajdonságai nálad is előjönnek, amit így szegényként nem vehettél észre.)

Az pedig, hogy mikor, milyen körülmények közé születik le valaki, szintén az határozza meg, hogy a lelki előzményei (karmája) alapján mit kell neki most megélni, megtapasztalnia.



Isten hozta létre a rosszat és ő is szünteti majd meg?

A rosszat valójában maguk a lelkek idézik elő, egy valamikori döntésükkel, melyben úgy ítélték meg, hogy másoktól független lények, és melyben így az önzőség vezérelte őket. A rossz tehát azért és annak számára létezik, aki valamikor (a szabad akarata által) rosszat tett mással, tehát tettét az önzőség vezérelte. (Gyakorlatilag miden lélek végig megy ezen a folyamaton.) Így a tette hatását érzi, a karma által, azért, hogy ebből tanuljon.

Következésképpen a rosszat ugyanúgy a lelkek szüntethetik meg, úgy, hogy önzőség helyett az önzetlenség vezérelje őket, így az fog vissza is áramlani rájuk. Ez a tanulási folyamat a fizikai világ fő értelme és célja.

Istennek a létezésünket köszönhetjük és a szabad akaratunkat. A rosszat azonban már ez utóbbival, mi hoztuk létre és mi is szüntethetjük meg - ami előbb-utóbb minden lélek esetében meg is történik, életeken átívelően természetesen.

Azok a tanítások, melyek a bennünket érő rossz megjelenésének és megszüntetésének is külső okot határoznak meg, azok valójában azt mondják, hogy semmiről sem tehetünk, és csak várnunk kell, hogy majd valaki megmentsen bennünket. Ez azonban a nézeteim szerint hibás filozófia, hiszen nincs fontosabb annál, hogy ne mást okoljunk sosem, hanem higgyünk a saját felelősség vállalásban, és ne mástól várjuk az életünk jobbá válását sem, hiszen minden, így ez is, bennünk van.

Odaát alapvetően könnyen felismerjük egymást, lélekként. De ha itt a Földön, testi életünkben találkozunk egy lélektársunkkal, azt is megérezzük?

Bár testben létezve a lelki érzékelésünk erőteljesen elnyomva van a testi érzékszerveink dominanciája miatt, de mégis, ha találkozunk egy olyan lélekkel, akihez már az előző életekből és/vagy odaátról erősebb érzelmi szálak fűznek bennünket egymáshoz, akkor azt a lelkünk felismeri és egy különös érzés formájában adja tudtunkra. Ez a különös érzés egyéni érzékenység és a másik lélekhez fűződő érzelmi szálak erősségétől függően változó erősségű lehet.

Miért kell addig tanulnunk és tökéletesnek lennünk, hogy végleg a szellemvilágban maradhassunk? Mi az értelme? Isten miért nem semmisíti meg a rosszat, és élhetnénk örökké?

Az igazi otthonunk a szellemvilág, itt, a földi világban csak olyan minőségben tartózkodunk, mint ebben az életünkben az iskolában. Az otthonunk és a végleges otthonunk tehát mindenképpen a szellemvilág, itt csak tanulni vagyunk, méghozzá azt, hogy testben létezve is megértsük, hogy noha különálló lények vagyunk, de a Forrásban való összekötöttségünk révén mégis egyek, így bármit teszünk mással, azt magunkkal (is) tesszük. Az itt létünk, s hogy megtanuljuk amit itt mindezt, tehát épp oly fontos, mint itt, ebben az életünkben, hogy iskolába járjunk és megtanuljuk az alapműveltséghez szükséges dolgokat.

Sátán, mint olyan nem létezik. Lelkek vannak, akik abban különböznek egymástól, hogy a lélekfejlődési folyamatukban éppen hol tartanak. Így vannak gonoszabbak és jók is. Isten nem semmisít meg semmit sem, hanem hagyja, hogy a lelkek, szabad akaratukból dönthessenek a jó és a rossz között, hogy ezzel tanuljanak, és végül maguk rájöjjenek, hogy a jót érdemes választani, hogy jóvá érdemes válni. S ezt, kivétel nélkül, minden lélek meg is teszi előbb-utóbb. A karma ugyanis minden lélek számára ezt tanítja, egész addig, míg az szükséges.

Isten nem emberként teremtett bennünket, hanem lélekként. A testünk csak azt a célt szolgálja, hogy amíg itt vagyunk a fizikai világban, addig általa meg tudjunk itt nyilvánulni. Most, a testi életünk során azt vagyunk hajlamosak hinni, hogy csak a fizikai világ létezik, s hogy csak testben élünk, azonban ezt csak a testi érzékszerveink igyekeznek óhatatlanul is elhitetni velünk. Valójában azonban lelkek vagyunk tehát, akik itt, a fizikai világban csak átmenetileg tartózkodunk, úgy, mint ahogy a testi életünk folyamán az iskolában tartózkodunk.

Írta: Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu
 (a cikkek egy korábban felmerülő kérdések alapján készült)