A halál félelmetes. Félelmetes, mert létezésünk megszűnésének gondolata tapad hozzá. Elmúlásként, semmivé válásként tekintünk rá, mely teljes megsemmisüléssel fenyegeti valóságunk legbiztosabb fogódzóját: önmagunkat.
A halál drasztikus módon, egyszer és mindenkorra elvágja a létezés folytonosságának fonalát. Aki korábban eleven volt, aki itt élt velünk és köztünk, megszűnt létezni. Nem lélegzik, nem mosolyog, nem felel szavunkra. Nincs többé. Ez a végérvényes és visszafordíthatatlan ugrás a semmibe iszonyatos rettegéssel tölti el az emberek szívét, hiszen mindenkinek meg kell halnia. Nekem is, neked is és mindenki másnak.
Szellemi vakság
E félelem azonban, mondják a bölcsek keleten és nyugaton egyaránt, tulajdonképpen lényünk spirituális vakságából fakad. Abból, hogy nem ismerjük igazán önmagunkat. Testi létezésünk megszűnését létünk megszűnésének véljük, mivel fizikai valónkon kívül nem ismerünk és nem tapasztalunk mást. E nem ismerés jóval több az intellektuális ismeretek hiányánál vagy a világnézeti hiányosságoknál. Inkább vakságnak nevezhető.
Mindenekelőtt az élet nem anyagi oldalára vagyunk vakok. Tudatosságunk korlátozottságánál fogva egyszerűen nem tapasztaljuk a valóságnak azt a milliárdnyi arcát, amely az érzékszervek által közvetített csatornákon túl terül el. Nem tapasztaljuk sem a teremtett világ szubtilisebb formáit, sem pedig saját lényünk finomabb valóságait. Annak az energiamintának, amely individuális önmagunkat képezi, csak az anyaggá sűrűsödött aspektusát fogjuk fel. A lényünk alapvetőbb valóságát alkotó finomabb energiák kívül esnek tudatosságunk körén. Csonkán és torz módon ismerjük, éljük és tapasztaljuk magunkat. Igaza volt Platónnak: olyan ez, mintha csupán az árnyékunkat ismernénk.
Ennél fogva az élet valódi törvényeinek sem vagyunk tudatában. Vakságunk folytán az életben is úgy mozgunk, mint valami megvadult elefánt abban a bizonyos porcelánboltban: ostobaságokra fecséreljük az időnket és az energiánkat, társas kapcsolatainkat egy dúló-fosztogató barbár horda vadságával kezeljük, fájdalmat és szenvedést okozva magunk körül mindenütt, és szinte tébolyodottan pusztítjuk magunk körül életadó Földanyánkat.
Vakok vagyunk továbbá lényünk szellemi Forrására és arra az oltalmazó kegyelemre, amely Belőle fakad. Mint az anyját a tömegben szem elől veszített kisgyermek, a magunkra hagyatottság érzésének görcsös rémületével bolyongunk életünk útján – és sem élni, sem halni nem tudunk rendesen.
Ismerd meg önmagad!
A halál félelmével szembesülő vagy szembesülni vágyó bátrakat a szellem emberei szinte az összes vallásban és spirituális alapokra építkező kultúrában arra buzdítják, hogy ismerjék meg önmagunk teljességét. E bölcsek nem különféle képzetekkel igyekeznek megtömni a fejünket és nem saját bizonyosságuk igazáról vágynak minket meggyőzni. Inkább arra akarnak rávezetni, hogy hozzájuk hasonlóan mi is építsünk ki egy erőteljes kapcsolatot létezésünk mélységeivel és közvetlen tapasztaljuk meg lényünk szellemi alapját. Szavuk spirituális útra ösztönöz, mely vélt önmagunktól valós önmagunkig vezet és egy tudatlan életből a bölcsesség magaslatára emel.
Csak akkor győzzük le a halál félelmét, ha megismerjük az élet igaz valóságát, ha felfedezzük és tudatosítjuk azt a transzcendens, szellemi határtalanságot, amelyből lényünk fakad és amelyet mindannyian ott hordozunk szívünk és lelkünk legmélyén. Az ember és a transzcendencia – az isteni valóság – e bensőséges kapcsolata képezi minden kor és kultúra szellemi tanításának legfontosabb üzenetét. E kapcsolat megélésének kibontakoztatása jelenti a halálfélelem legyőzésének útját is: ismerd meg a benned lakozó örökkévalóságot, kerülj vele egyre közelebbi kapcsolatba, érintsd meg, öleld magadhoz és ne félj, mert nincs okod félni. A halhatatlanság gyermeke vagy. Nem halandó, aki csupán kóstolgatja a szellemi létezést, hanem szellemi lény, aki éppen csak belekóstol a földi létbe. Ha erre ráébredsz, ha ennek fénye ragyogja be életed minden momentumát, akkor végérvényesen megszabadultál az elmúlás félelmétől. Ez a tapasztalás áll a bölcsek bölcsességének alapjánál. Ez adja szavaik, tanításaik és egész életük mellett haláluk hitelességét is.
A meghalás művészete
Számos kultúra ismeri a „halál művészetének” fogalmát, melynek alapjában az a felismerés áll, hogy aki hiteles és igaz módon élt életében, az halálában sem viselkedik másképpen. Csak az képes elmenni e világból méltósággal, bölcsességgel, mosolyogva és másoknak utat mutatva az élethez és a halálhoz egyaránt, aki élni is tud. Aki pedig ismeri az élet igaz valóságát, az éli halhatatlanságának tudatát: azt, hogy ő egy hullám az élet óceánján, amely a roppant víztömegből kiemelkedve eljárja a maga táncát, majd lendülete fogytán visszatér forrásához, ám létezését nem veszíti el, hiszen ő maga is ugyanaz a víz – ugyanaz a szellemi valóság – mint létének forrása, az óceán.
A Buddha, Szókratész, Gandhi és a szellem számos más kiemelkedő embere igaz életük mellett tudatos és méltósággal viselt halálukkal is példát mutattak arról, miként lehet rémület és nyomorúság nélkül, az elillanó élet fonalát békés derűvel elengedve távozni a földi létből. Az a felismert és megélt szellemi igazság, amely életük minden pillanatát áthatotta, haláluk óráján is elkísérte őket. Átnemesített, mélységéig megismert lelkükben a kíméletlen őszinteségre kényszerítő halál már nem talált olyan tartalmat, amelyet torz, rettegést keltő formában belső világukra zúdíthatott volna. Egész lelkiviláguk csendes résztvevője volt életük utolsó, drámai, ám diadalmas felvonásának.
Az elnyert és megvalósított bölcsesség ugyanis felkészít a halállal való szembenézésre is. A szellemi út önmagában is sok hasonlóságot mutat a halállal. Ahogyan a halál túllépés az élet folyamán, úgy a szellemi út és a szellemi gyakorlás sem más, mint állandó önmeghaladás, mely arra késztet bennünket, hogy hibáinkat, fogyatékosságainkat, merevvé rögzült és megannyi szenvedést okozó szokásainkat éppúgy levessük magunkról, ahogyan a halálban is leveti magáról a lélek a testet. Amint a nagy misztikusok mondják, lelki sötétségünknek meg kell halnia bennünk, hogy felébredhessen szívünkben a szellem világossága. És aki belső keresésének útját járva újra és újra meghal, mind jobban belemerülve a szellem óceánjába, az végül örökkévalóságban születik újra.
Indiában úgy tartják, hogy aki tökéletesen megvilágosodott, vagyis megismerte szellemi önmagát és annak végleges tudatosságát, hogy lényének valósága a lét határtalan óceánjában gyökeredzik, dzsívan mukta lesz, olyan lélek, aki már itt, e földi létben elérte az örökkévalóságot. Az ilyen bölcsek számára, mondják, a halál még átmenetnek sem nevezhető, legfeljebb csak egy szertefoszló álom utolsó állomásának. Nem meglepő hát, ha az elmúlásról és a világból való távozásról úgy nyilatkoznak, mint halála előtt nem sokkal a nagy hindu szent, Ramana Maharsi: „Hová is mehetnék? Itt vagyok.” Itt, az örökkévalóság ölelésében.
Szerző: Dr.
