2020. október 25., vasárnap

Arról, hogy van élet a halál után, igazi, kézzelfogható bizonyosságot most kaptam...


Egy kedves hozzám forduló nagyon érdekes és megérintő történetét szeretném most megosztani veletek, mely - számára - kétség nélkül bizonyítja a túlvilág létezését. A története viszonylag hosszú, ám remélem, ez a legtöbbeket nem fog elriasztani attól, hogy végigolvassa, hiszen nagyon sokat adhat a téma iránt érdeklődőknek.
A levelét változatlan formában teszem közzé.

Kedves Tamás!

Arról, hogy van élet a halál után, igazi, kézzelfogható bizonyosságot most kaptam, miután Pisti meghalt. Vele nagyon szoros lelki kapcsolatban voltunk az utóbbi években, talán soha senkivel még ennyire nem fonódott össze a lelkem, egymás minden rezdülését éreztük, tudtuk. Rengeteg nehézség övezte a kapcsolatunkat, de mindig visszatértünk egymáshoz, elválaszthatatlanok voltunk.

45 éve ismertük egymást, együtt dolgoztunk anno, jó barátságban voltunk sokáig, de évtizedeken keresztül semmi kapcsolatunk nem volt. De találkoznunk kellett újra, mert dolgunk volt egymással. Neki abban, hogy segítsen nekem elviselni és feldolgozni a férjem hosszú betegségét és a halálát, segítsen minden ügyes-bajos dologban nekem és a lányoknak, sőt a barátaimnak is.

Nekem pedig neki kellett segíteni a túlélésben, sokszor volt már úgy, hogy elmegy, nagyon törékeny, gyenge volt az egészsége. Rengeteg segítséget adtunk egymásnak, igazi lelki társak voltunk, jóban, rosszban, a humorával, kedvességével, optimizmusával mindenen átsegített. Mostanra sajnos teljesen elfogyott az energiája, ennek számtalan oka volt, elsősorban a folyamatos fizikai fájdalmak és a bonyolult üzleti ügyek. Amióta átlépett a másik dimenzióba, szinte folyamatos kapcsolatban vagyunk továbbra is. Ő minden valószínűség szerint egy nagyon bölcs, öreg lélek volt a földi létében is, nem véletlenül adott folyamatosan okos, bölcs tanácsokat szűkebb és tágabb környezetének, és valószínűleg ennek köszönhető, hogy ennyire itt tud még most is lenni. Mint ahogy az is neki köszönhető, hogy engem is fogékonnyá tett, befogadóvá, hogy észre vegyem azokat a jeleket, amiket küld nekem. Én vagyok a legjobban meglepve, ha ezt bárki meséli, lehet, hogy nem hiszem el, de mivel velem történik, pontosan tudom, hogy minden úgy van, ahogy megélem. Kiválasztottnak és nagyon szerencsésnek érzem magamat, hogy ezt megélhetem, és ennek köszönhetem, hogy végre komolyabban elkezdtem foglalkozni létünk mélyebb kérdéseivel.

A fizikai halála utáni jelenléte azzal kezdődött, hogy már amikor a barátjával beszéltem telefonon, aki a rossz hírt közölte, rengeteg furcsa dolog történt a telefonnal. Amikor hívott, felvettem, de csöngött tovább. Aztán lefagyott, idegességemben össze-vissza ütögettem és próbáltam visszahívni, de nem volt rá szükség, mert egyszer csak beleszólt a telefonba, teljesen meglepő módon.

Aztán a délután folyamán random üzeneteket kezdett küldözgetni a telefonom, már akkor éreztem, hogy ez nem valami műszaki hiba miatt van…

A következő, nagyon határozott jel a negyedik napon érkezett, amikor két barátnőm volt nálam és sokat beszélgettünk róla, olyan dolgokról is, ami elég bizalmas információ volt, és nemrég meg is kért, hogy ezt ne meséljem senkinek. Valahogy úgy éreztem, hogy hozzátartozik ahhoz, hogy miért is halt meg pont most, de ő nem így érezte. Amikor kísértem le a lányokat, és lekapcsoltam a konyhai lámpát, ahol 5 db égő van egy sorban, a 2 szélső elkezdett szikrázni. ráadásul vörösen szikrázott. Visszakapcsoltam és újra leoltottam, de megint ugyanaz a 2 szélső lámpa szikrázott nagyokat. Rögtön éreztem, hogy ő jelez, de az igazi okot a lányom fejtette meg kapásból, ő mondta, hogy ezzel jelzett, hogy ne meséljek senkinek semmit arról, amit ő nem akart. És hogy ez mennyire így van, ez később ki is derült, amikor Pisti elkezdte emiatt őt jutalmazni. Ez abból állt, hogy kisebb és nagyobb (elsősorban kisebb) kívánságai valóra váltak. Erre is mondhatja bárki, hogy véletlenek sorozata, ez nekem vicces, mert ennyi véletlen nincs, és egyébként is, mindegyik külön-külön csodaszámba megy, egyiket sem nevezném véletlennek.

Úgy kezdődött, hogy utazásunk előtti nap, tehát Pisti elmenetele után kb 6 nappal hazafelé tartottunk a lányommal, és ő elsóhajtotta magát, mennyire enne paprikás csirkét nokedlivel. 20 méter múlva a közeli étterem tábláján megláttuk a napi ajánlatot, ami természetesen paprikás csirke volt, vettünk is, és nagyon finom volt…. Már a tengernél voltunk, első este elmentünk bevásárolni egy szupermarketbe és már a pénztárhoz értünk, amikor eszünkbe jutott, hogy még krumpli is kellett volna, de nem akartunk már visszamenni, mert sokan álltak mögöttünk, nem akartuk feltartani a sort. Amikor mentünk kifelé a boltból, a kocsiban viszont benne volt egy nagy zacskó, kb. 2 kiló krumpli. Mint kiderült, az előttünk lévő két lány vette, de a mi teljesen üres kocsinkba tették be, a sajátjuk helyett. Lányom szólt is nekik, de úgy tettek, mintha nem hallanák.

Ottlétünk alatt végig azon aggódott, hogy nagyon gázszag van a lakásában Angliában, mi lesz, ha felrobban. Megbeszéltük, hogy majd ha visszamegy, kihív egy szakembert, de erre nem került sor, mert a postaládájában már másnap ott volt egy levél, hogy jönnek az éves rendes gázkontrollra….

Amiatt is sokat aggódott, hogy a virágai, amik nem is az övéi, hanem a lakás tulajdonosáé, tönkre fognak menni, mert eredetileg 10 napra jött volna, de a végén több mint 2 hét lett belőle. Nem kért meg senkit, hogy locsolja őket. Nemhogy nem mentek tönkre a nyári meleg lakásban, de még a bazsalikom is, ami jó esetben max 2 napot bír ki víz nélkül, élt és virult, szebb volt, mint valaha.

A legszebb történet, hogy amióta Angliába költözött, szeretett volna egy olyan kutyust, ami nem az övé, csak néha vigyázhat rá, sétáltathatja, minden felelősség nélkül. De nem sikerült ilyent találni. Míg vissza nem ért a nyaralásból, amikor is 2 vadidegen lány az utca túloldalán, a szemben lévő lakásból meg nem kérdezte őt, hogy nincs-e kedve néha vigyázni a kutyusukra? Persze, hogy volt, már voltak is együtt egy nagy sétán azóta. Ki az, aki egy vadidegenre bízza a kutyáját, akit életében először lát?

Az is szép volt, hogy három estén keresztül, amikor ment lefeküdni és elhúzta a függönyt, mindig egy róka ült a kertben és őt nézte. Nem teljesen bizarr, mert eléggé elszaporodtak a rókák arrafelé, de azon a környéken nem, és pláne fura, hogy 3 este egymás után nézi őt egy róka….

Azóta volt több története is, egészen elképesztőek, hosszú lenne leírni. Neki valahogy teljesen természetes volt, hogy ezek a dolgok nem véletlenül történnek most, ez is elég érdekes, hogy ilyen elfogadó lett, korábban nem tudom, hogy ilyen volt-e….

A kutyusunk sem maradt ki, nyaraláskor a teraszunkon két este egymás után történt, hogy miközben ette a szokásos kajáját, egyszer csak egy hatalmas sugárban a tányér körül szétrepült rizsszemeket láttunk. Semmi nem indokolta, ugyanúgy evett, mint mindig, a tányérjába hajolva, ahonnan soha egy szem rizs nem esik ki, ha igen, rögtön meg is eszi. Rajta egyébként is gyakran látom mostanában, hogy mereven néz a semmibe, oda, ahol semmi nincs, de azt nagyon nézi… Pistivel nagyon szerették egymást.

1 héttel Pisti halála után a két lányommal elutaztunk a tengerhez. A nyaralásunk úgy kezdődött, hogy az első strandra leérve egy hosszú szárú, szép virág feküdt a vízen. Ami azért elég érdekes, mert a közelben csak kövek és sziklák. Nem vízi virág volt, hanem olyan, ami egyébként a sziklákon nő, de a közelben pont nem volt sehol. Gyönyörű látvány volt, és azóta is sajnálom, hogy nem hoztam haza emlékbe.

Ezen a strandon történt az első halas kalandom is, bementem a tengerbe és végig úgy éreztem, mintha simogatna valami, ami nem a víz. Aztán már eléggé bent a mélyben, egyszer csak nekem úszott egy közepesen nagy hal. Nem bántón, hanem simogatva, épphogy a hátamhoz érve. (Hal ilyet soha nem csinál, még véletlenül sem….) Aztán pár méterrel arrébb kiugrott a vízből, és elkezdte produkálni magát, mintha egy delfinshowt néznénk. (Hal ilyet pláne nem csinál.) A legérdekesebb az volt, hogy rögtön megértettem, hogy a Pisti üzen, nyugodjak meg, ő jól van, elmúlt minden baja, gondja, fájdalma. A strandon fekve pedig mind a hárman valami elképesztően érdekes illatot éreztünk, amit semmihez nem tudtunk hasonlítani, soha nem éreztünk még hasonlót sem. És közben körülöttünk csak kövek és sziklák, meg a tenger.

Másnap megint volt egy csodálatosan szép és vicces történet. Akkor értettem azt meg, hogy a lélek ugyanolyan marad a halál után, mint amilyen a földön volt. Humoros és meglepő dolgok történtek folyamatosan, pont úgy, amikor még élt a Pisti és állandóan hülyéskedett valamit.

Bementem a tengerbe, csak egészen a szélére, megnézni, milyen a hőmérséklete. Abban a pillanatban egy csapat halacska elkezdett FELÉM úszni. (Ilyet halak sosem csinálnak….) Mikor közel értek, egy kis hal kivált közülük és odaúszott egészen közel hozzám. Ott úszkált és a többi halat, akik próbáltak közeledni, vadul elzavarta. Hihetetlen látvány volt, ahogy megtámadta őket, nehogy odajöjjenek ők is. Nagyon nevettem, aztán amikor éreztem, hogy el kell engedni, mondtam neki, hogy na, jól van, most már elmehetsz, erre szépen elúszott. Fantasztikus érzés volt, hogy így tudtam vele kommunikálni.

Egyik éjjel fél 12-kor a teraszon ültünk a lányokkal. és egy nagyon különleges „madár” (ebben sem voltunk biztosak) hangot hallottunk a távolból. Sosem hallottunk még ilyen hangot és az is érdekes volt, hogy ilyen későn szólalt meg, amikor már általában alszanak a madarak, kivéve a baglyot, de ez nem az volt. Vagy negyed órán keresztül mondta a magáét, nagyon szép hangja volt. Első este nem tudatosodott bennem, hogy mi is lehet ez, így megszólalt a következő este is, talán kicsit korábban. Akkor rögtön megértettem, hogy mi ez. Pont ilyenkor szoktunk egymásnak írni, elbúcsúzni aznapra, jó éjszakát kívánni. Gyönyörű érzés volt, és így, hogy megértettem, többet nem is jelentkezett már soha.

Aznap, amikor a temetése volt, egész nap semmi jelet nem kaptam. De ez is nagyon érdekes volt, mert már előző nap arra gondoltam, hogy másnap biztosan nem fog jelentkezni, mert akkor a temetésen lesz, és utána a hozzátartozói, baráti búcsúztatón, ahová én is meg voltam hívva, de szerencsére nem kellett elmennem, ez így sokkal jobb volt nekem. Meggyőződésem, hogy ezt is ő intézte így, ő is tudta, hogy nem szeretnék, nem bírnék ott lenni, de ha nem nyaraltam volna elég nehéz lett volna kibújni.

A halakon és a madáron kívül is még rengeteg jelet kaptam. Például a hangya sztori is csudás volt. A strandon, olvasás közben egyszer csak azt éreztem, hogy egy kis hangya mászkál a tenyeremen körbe-körbe szép lassan. Mintha a semmiből került volna oda, mert a levegőben tartottam a könyvet, és azt éreztem volna, ha felmászik a karomon a tenyeremig. Elkezdtem hozzá beszélni, mert egészen biztos voltam benne, hogy ez is ő. Aztán segítettem neki, hogy lejusson a combomra, gondoltam, lemászik a földre. De ehelyett hosszan elidőzött a combomon, majd a fürdőnadrágomon pihent. Le nem vettem róla a szememet egy pillanatra sem, de egyik pillanatról a másikra úgy tűnt el, mintha ott sem lett volna. Nem lemászott, nem leesett, hanem eltűnt.

Ezen már meg sem lepődtem. Pisti nagyon szerette a hangyákat, rengeteget olvasott és mesélt róluk, nagyon izgatta, hogy milyen okosan szervezik meg a társadalmukat, milyen fantasztikusan épül fel az egész világuk. Viszont az egyik utolsó alkalommal, amikor találkoztunk azt mesélte, hogy a házukat megszállták a hangyák és legnagyobb bánatára ki kellett valamit találjon, hogy elűzze őket bentről. Ez nagyon nem volt neki kellemes, de meg kellett tegye, és emiatt eléggé lelkiismeret furdalása volt.

Másnap a forró és nagyon meredek sziklán mászott mellettem egy hangya, egy nála kb háromszor nagyobb rovartetemmel. Cipelte felfelé, úgy jutott át hatalmas repedéseken, mintha ott sem lettek volna. Érthetetlen volt. És egyszer csak leejtette a terhét, pedig már elég magasan volt, sokáig tartott, amíg eddig eljutott. Több hangya próbált neki segíteni, de a végén mindig egyedül cipelt és egyedül is ment vissza megkeresni az elejtett terhét. Meg is találta és újra elindult felfelé. Most sokkal magasabbra jutott, de a végén megint leesett a tetem, és már nem is próbálta megkeresni, talán mert a vízbe esett, talán mert így volt tökéletes a szimbolika, hogy ti. végre megszabadult a nagy terhétől, nincs már semmi, amit cipelni kell, ment tovább egyedül, boldogan. Nem sokkal utána a lányoknak is tartott egy hasonló előadást egy másik forró, függőleges sziklán, ugyanígy egy halott rovart cipelve….

A harmadik hangya történet a temetőben volt, amikor kimentem a sírjához, miután visszaértünk a nyaralásból. A két követ, amit a tengerről hoztam letettem a sír közepére és vártam. Egészen biztos voltam benne, hogy jönni fog, sőt hívtam is. És egyszer csak megjelent egy nagyobb hangya, teljesen egyedül és felmászott a sírra. Körbejárta a köveimet, majd elindult lefelé, egyenesen felém. Felmászott a bal cipőmre, kicsit időzött, majd lement és távozott arra, ahonnan jött.

Sokszor történt a nyaralás alatt, hogy a szálláson füstszerű gomolygást láttam, amikor egészen biztos nem volt se füst, se gőz. Volt olyan is, hogy egyszer a telefonom fedele magától becsukódott.

Hazafelé úton jöttünk fel a tengerparttól az autópálya felé a kanyargós szerpentinen. Az út mellett egy óriási sziklán egyszer csak hatalmas piros betűkkel a következő angol (!) feliratot látjuk: „All is true, I will always love you”. Először nem kapcsoltam, de pár perc múlva megértettem, hogy ez pont arról szól, amit az egész nyaralás alatt tapasztaltam. A felismerés annyira felvillanyzott, hogy a 9,5 órás utat szinte megállás nélkül végig vezettem, teljes boldogságban. Olyan mértékű nyugalom áradt szét rajtam, amit még sosem tapasztaltam. Ez nem is itt kezdődött, hanem már az első napokban a halála után. 1-2 napig nagyon ki voltam, borzasztó erős gyomoridegességem volt, altatókkal tudtam csak aludni, aztán egyszer csak megszállt valami földöntúli nyugalom, amire semmi magyarázat nem volt, csak az, hogy ezt ő intézte így, hogy ne legyek nagyon szomorú és ideges, különösen mert utaztunk és sokat kellett vezessek, fontos volt, hogy tudjak koncentrálni. Végtelenül hálás vagyok neki emiatt.

Amikor hazaértünk a hosszú út után és lefekvés előtt lekapcsoltam a konyhai lámpát, megint jelzett a lámpa, a legszélső égő sokkal lassabban aludt el. Felkapcsoltam és megint ugyanígy. Akkor tudtam, hogy ezzel azt jelzi, hogy örül, hogy rendben hazaértünk.

Ez a lámpa azóta is már kétszer csinálta ugyanezt, ilyenkor tudom, hogy itt van velem, érzem a bőrömön is, valami egészen fura, jeges, hideg, borzongató érzés ez. Nem rossz a lámpa, ez egészen biztos. Eddig semmi baja nem volt, soha nem csinálta ezt, teljesen egyértelműek ezek a jelzések. Az elektromos eszközökkel való jelzése a lelkeknek, vagy szellemeknek egyébként is az egyik leggyakoribb formája a jelentkezésüknek. A TV-n és a laptopon és a mobilon is gyakran történtek mostanában fura, megmagyarázhatatlan és eddig soha nem látott dolgok. És amióta letelt a 48 nap, sem a lámpán, sem a telefonon, sem a laptopom, de a tévén sem, soha semmi ilyesmi. Mondhatnám, hogy sajnos, mert nagyon szerettem az érzést, hogy itt van velem, még ha csak a lelke is.

Olyan is volt, hogy a kis szekrény a nappaliban egyszer csak elmozdult, a fürdőszobában az egyik fiók magától becsukódott, amikor ott voltam mellette, a konyhapulton a pohár, amibe vizet töltöttem, elkezdett billegni, pedig teljesen sima volt az alja és a pult is. Vagy amikor egy fehér tollpihe-szerűség leszállt a laptopra, de utána ott semmi nyoma nem volt…

Az is nagyon vicces és egyértelmű volt, hogy a konyhai molyok csapdája, ami két iszonyú erősen a szekrényhez ragasztott lap, amik egymástól kb 15 cm távolságra voltak eredetileg, egyik nap, amikor hazaértem, már szorosan egymás mellett voltak. Erre sincs semmilyen logikus magyarázat, mert ugyanolyan erősen vannak azóta is odaragasztva, és ha le is csúszott volna ez egyik, oldalra, vízszintesen biztosan nem tudott elmozdulni.

A fodrásznőm jól ismerte őt, járt hozzá, megkedvelték egymást, ott is mindig hülyéskedett. Úgyhogy, amikor először voltam nála a nyaralás után és beszélgettünk róla, már meg sem lepődtem, amikor mondta, hogy érzi a bőrén, hogy itt van velünk. Már csak amiatt is biztos lett, mert amikor fel akartam venni a nyakláncomat, amit az elején letettem a szekrényre, nem tudtam felvenni, annyira összetekeredett. Nem is tudtam teljesen kibogozni, pedig egészen biztos, hogy csak levettem és lefektettem szépen. Jót nevettünk, hogy már megint nem hazudtolta meg önmagát….

A legmeggyőzőbb sztori, hogy amikor hazaértünk a nyaralásból döbbenten láttam, hogy az a kaktusz, ami évekig 3 kb 10 cm-es darabból állt, hirtelen már 6, sokkal nagyobb, minimum kétszer akkora kaktusz lett, át is kellett ültessem, mert nem fért el a cserépben. Előtte évekig semmit nem nőtt, utazás előtt is pont akkora volt, mint mindig, tíz nap alatt pedig konkrétan hatalmas lett és megduplázódott.

Ha semmi mást nem hinne el nekem valaki, akkor azt szeretném tőle megkérdezni, hogy erre milyen magyarázatot tud adni?

Vagy arra, hogy egy budapesti strandon, ahol soha senki még békát nem látott, a helyünkre visszatérve egy méretes, nagyon szép, foltos béka ült a takarón, és ahogy közeledtünk, kicsit arrébb ugrott, hogy észre vegyük. De nem ugrott messze, leült a takaró mellé, és ott üldögélt, nem zavarta, hogy egészen közel megyek hozzá. Aztán átugrott a bokorra, és ott is üldögélt még egy kicsit. Le is videóztam, hagyta magát szépen.

Az igazán szép dolgok a nyaralás alatt történtek, de itthon is rengeteg ilyen dolog történik, folyamatosan érzem, hogy ugyanúgy hülyéskedik, pont úgy, ahogy az életben is mindig tette. A teste eltűnt sajnos, de a lelke egyelőre még itt van, és az semmit nem változott. Ma, a 44. napon egy mozi kávézójában ültünk a barátnőimmel, ott, ahová annyit jártunk vele is. Teljesen üres volt a hely, senki nem volt rajtunk kívül, így elég érthetetlen volt, hogy egyszer csak egy pincérnő odahozott egy tonett széket az asztalunkhoz, és ugyan már alig fért oda, letette közvetlenül mellém. Szinte hozzáért a lábamhoz, vagyis egyszer csak éreztem, hogy teljesen hozzáér, és mintha simogatná, nyomkodná a lábamat…. Akkor ugrott be az emlék, amikor egyik első találkozásunkon megérkezett, és lovaglóülésben leült egy ugyanilyen székre. Talán nem is ugyanilyen volt, hanem ugyanez a szék, ezért rakta oda a pincérnő, és ezt éreztem, amikor a nyomkodást éreztem a lábamon.

Már a 46. napon történt, hogy az utcám sarkán, a kutyusommal közeledve észrevettem, hogy egy fehér galamb vár arra a zebránál, hogy zöld legyen a lámpa, és amikor zöld lett, szépen, szabályosan átsétált a zebrán. Addigra értünk mi is oda. Kb 10 percig ott sétálgattunk egymás mellett. Érdekes, hogy a kutyusom sem akarta elzavarni, mint máskor a galambokat, a galamb sem repült el, bármilyen közel mentem hozzá. Végig ott sétálgatott, aztán leült egy helyre és csak nézett. Nagyon vicces volt ez a jelenet is.

De sajnos ez sem tart örökké, vagyis persze, nem sajnos, ez az élet rendje. A halál utáni 47. napon elindul a lélek az örökkévalóság felé, el is búcsúztattam, el is küldtem, a vége felé már alig kaptam jeleket, minden lecsendesedett. Így van ez jól, így kell ennek lenni. Biztos vagyok benne, hogy egyszer még találkozunk, ugyanúgy, mint ahogy minden szerettemmel találkozni fogok, ha eljön az ideje.

-----------------------------------------

Ezúton is köszönöm a kedves hozzám fordulónak, hogy hozzájárult a története nyilvános közzétételéhez.
Alábbiakban még az erre adott válaszomat szeretném megosztani.

Nagyon sokrétű megtapasztalás volt ez, a lényeg azonban: teljes mértékben biztos vagyok abban, hogy mindezen megtapasztalások a párodtól, Pistitől érkeztek. A legkevésbé sem a véletlen és/vagy a képzelet műve volt ez. Sokan megélnek hasonlót, sokan számolnak be hasonlóról (persze, csak viszonylag sokan), ám úgy vélem, a te beszámolód jóval összetettebb az átlagnál. Nyilvánvaló, hogy a párod fejlett lélek, s hogy módjában is állt ilyen sok üzenetet, jelet küldeni, illetve a te szellemi segítőid is engedték, hogy ilyet tapasztalj, mely kétség kívül nagyon nagy segítség a veszteség feldolgozásában.

A testi halál után - az ismereteim szerint - minden lélek számára nyílik egy kapu a szellemvilág felé, mely csakis őérte nyílik. Ez földi időben számolva kb. 40-50 napig marad nyitva, s legkésőbb ennyi idő alatt kell a léleknek átkelnie rajta. Bár sok lélek nem várja meg ezt az időt, és vannak olyanok is, akik ezt követően is maradnak még (ez azonban már erősen ellenjavallt), így számukra már csak segítséggel történhet az átkelés. Vannak olyan lelkek, akik viszont itt töltenek minden időt, amit csak lehetséges, tehát mind a 40-50 napot. (A szakirodalom szerint egészen pontosan 49 napról van szó.) Így tett a párod is. És ezért voltak a megéléseid a testi halála után és tartottak 48 napig. Ameddig tehát csak tudott, maradt veled, veletek, és igyekezett éreztetni veletek, hogy van túlvilág, hogy csak a test hal meg, ő ugyanúgy él tovább, és segíteni is akart ezzel nektek, a feldolgozásban. Erősen változó, hogy egy lélek milyen jelek és jelenségek kiváltására képes, azonban Pisti sok energiával rendelkezett (mint lélek) és módja is volt arra, hogy a szellemi jelenségek skálájának széles spektrumát alkalmazza.
Az elektromos berendezések befolyásolása, tárgyak mozgatása, érintés érzések, illatok, hőmérséklet változások, állatok befolyásolása... ezek mind gyakori típusai a még itt lévő lelkek jelzéseinek.
S külön kiemelném azt, amikor más embereket is befolyásol - mint például a lányok esete, amikor a krumplit a ti kocsitokba tették "véletlenül".

Teljesen érthető, hogy ezek mind olyan jelenségek, megélések, melyeket ha nem saját magával történik az emberrel, akkor aligha hinné el. Azok számára azonban, akik átélik, többé nem hit kérdése lesz a túlvilág, hanem biztos tudás.
Érthető az is, hogy vannak olyan emberek, akik még a történeted végig olvasása vagy végig hallgatása után is véletleneket sejtenek a dolgok mögé, ám ezt csak olyanok mondhatják, akik teljesen elzárkóznak a túlvilág elfogadása elől, és már-már kínjukban is, de tagadnak. Ugyanis a te történeted annyira nyilvánvaló, hogy ezt csak egy olyan ember képes véletlennek és/vagy fantáziának minősíteni, aki kőkeményen materialista felfogású, és a legkevésbé sem nyitott a túlvilág felé - ezt azonban el kell fogadni. Nekik még nem érkezett el erre az idő, nekik ez a felismerés még nem útjuk.

Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu