Dr. Raymond Moody a
halálközeli élmények nemzetközi szinten is leghíresebb kutatója. 1975-ben
jelent meg az "Élet az élet után" című könyve, amely úttörő mű volt
ezen a területen, és amely azóta több mint 10 millió példányban kelt el. Moody
1944-ben született a Georgia (USA) állambeli Porterdale-ben. A pszichiátria és
a filozófia doktora, akinek mindezidáig tíz könyve jelent meg. A következő
oldalakon egy átfogó interjú első részét olvashatják, amelyet angol nyelvű
testvérújságunk, a GrailWorld munkatársa, MICAH RUBENSTEIN 2000-ben készített a
kutatóval egy gambieri (Ohio) konferencia után.
Dr. Raymond Moody
Rubenstein: Immár
25 éve, hogy az "Élet az élet után" című könyve megjelent. Milyen
változások történtek ez idő alatt a halál küszöbén átélt élményekkel
kapcsolatban?
Dr. Moody: Úgy gondolom, hogy az emberek ma már alapvetően másképp viszonyulnak
a halálhoz. Amikor 25 éve elkezdtem kutatni, a halálközeli élményt átélt
emberek többsége nagyon le volt hangolva az orvosok, nővérek, papok vagy közeli
hozzátartozóik visszautasításaitól, akikhez bizalommal fordultak. Ma az emberek
szabadabbnak érzik magukat, bátrabban beszélnek élményeikről, jóllehet ezek az
ember legszemélyesebb tapasztalatai, amelyekre földi élete során szert tehet.
Rubenstein: Milyen új tapasztalatokat szerzett az "Élet az élet
után" című könyve megjelenése óta?
Dr. Moody: Rengeteget! A halálkutatás robbanásszerűen elterjedt az egész világon,
miközben ámulatba ejtő dolgokat fedeztünk fel. Például európai és amerikai
orvosok is megfigyelték, hogy a gyerekeknek szintén vannak halálközeli
élményei, amelyek hasonlóak a felnőttekéhez. Tanulmányokból tudjuk, hogy
megközelítőleg 8 millió amerikai felnőttnek voltak ilyen tapasztalatai. Tehát
nagyon széles körben fordulnak elő. Itt kell megemlíteni még egy fontos
felfedezést: az "empatikus" halálszerű élményt. Tudjuk, hogy gyakran
előfordul, hogy a haldokló ágyánál lévő emberek érzelmi szinten együtt élik át
a halált a haldoklóval. Ennek egy tipikus példája: Valaki szerette halálos
ágyánál áll. Abban a pillanatban, amikor a hozzátartozója meghal, az ágy
mellett álló úgy érzi, mintha kilépne testéből, és a történést fentről
figyelné. Látja a halott testét az ágyon feküdni, és látja a saját testét is,
amely az ágy mellett áll. Ekkor hirtelen félre néz, és egyszer csak
megpillantja a halottat, de új alakban. Azok, akiknek részük volt ilyen
élményben, beszámolnak arról, hogy ők maguk is felfelé lebegtek, és a távolban
egy alagútszerű, vagy egy keskeny, fényes utat láttak. Tehát elmondhatjuk, hogy
a halálközeli élményekhez hozzátartoznak az empatikus halálszerű élmények is.
Itt megjegyezném, hogy valami hasonlót már magam is átéltem.
Rubenstein: Mesélne nekünk erről?
Dr. Moody: Úgy hat évvel ezelőtt egy tudósokból és pszichológusokból álló
csoporttal egy empatikus halálszerű élményekről szóló tanulmányon dolgoztunk.
Háromnapos konferencián vettünk részt az egyetemen, hogy eldöntsük, merre
tovább. Miután véget ért vasárnap a találkozó - épp anyák napja volt -,
felhívtam édesanyámat, hogy megkérdezzem, hogy érzi magát. Ő azt válaszolta,
hogy egészen jól van, nem érzi magát betegnek, de előző nap, szombaton, az
egész testén kiütések jelentek meg. Ezért megvizsgáltatta magát, az orvos
azonban csupán annyit mondott, hogy ez csak "idiopatikus", azaz más
betegségre nem vezethető vissza - ez egyike azoknak a kifejezéseknek, melyeket
az orvosok előszeretettel használnak, hogy a szakmán kívülieknél akkor is
elérjék a kívánt hatást, amikor tulajdonképpen nem tudják, mitől szenved a
beteg.
Az orvos azt gondolta, nem komoly a dolog. Anyám elmesélte nekem, hogy másnap,
tehát hétfőn, újra el kellett mennie az orvoshoz, hogy alaposabban
kivizsgálhassa. A következő nap ezt mondta neki az orvos: Non-Hodkin`s
Limfómában szenved... Még két hete és két napja van. A feleségemmel egész idő
alatt az ágyánál voltunk, és valóban két héttel később, pontosan azon a napon,
meghalt. Két nappal a halála előtt kómába esett, és többé nem mozdult.
Feleségem, két lánytestvérem, sógoraim és az én jelenlétemben anyám felnyitotta
szemét, és egymás után kétszer azt mondta: "Szeretlek benneteket!"
Ezután meghalt, és nekem is egy empatikus élményben volt részem. Nem volt olyan
mély, hogy kiléptem volna a testemből, de az egész terem beosztása
megváltozott, világos fényt láttam, amit a feleségem is éppúgy érzékelt. A
testvérem pedig érezte apánk jelenlétét, aki 18 hónappal azelőtt halt meg.
Rubenstein: A halál kutatása milyen új tapasztalatokkal bővült még az elmúlt
25 évben? Például tudunk-e arról valamit, hogy a vak emberek hogyan élik meg a
halált?
Dr. Moody: Dr. Kenneth Ream foglalkozott legtöbbet ezzel a kérdéssel. A vak
embereknek is éppúgy vannak halálközeli élményei, "látnak" mindent,
amikor testükön kívül vannak.
Rubenstein: Tudunk valamit az öngyilkosok élményeiről?
Dr. Moody: Igen. Bruce Greyson, aki a Virginia Egyetemen dolgozik, vizsgálja
ezeket az eseteket. Egy ügyeleti állomáson végzi munkáját, ahol megfigyelte,
hogy a beszállított öngyilkosok felének volt halálközeli élménye. Későbbi
tanulmányaiban megállapította, hogy érdekes módon sokan azok közül, akik nem
élték át a halálközeli élményt, újra megpróbálták az öngyilkosságot. Azonban
azok, akiknek volt halálközeli élményük, nem kísérelték meg még egyszer. Az
élmény után mindannyian meg voltak róla győződve, hogy az életnek van értelme,
és hogy öngyilkossággal nem lehet előle megszökni.
Rubenstein: A halálközeli élményeket leggyakrabban örömteli eseményként
mutatják be. Ismertek nyomasztó élmények is?
Dr. Moody: Igen, előfordulnak. Úgy gondolom, elmondhatjuk, hogy minden
halálközeli élmény egy kellemetlen részt is magába foglal, mégpedig akkor,
amikor az ember végignézi élete filmjét, s közben látja, hogy mit tett
másokkal; neki magának is éreznie kell, amit azok az emberek éreztek. Ez persze
fáj. Ennek ellenére hasznos ez a visszatekintés, mert segít megváltoztatni az
ember jövőbeni magatartását. Azt mondanám, hogy az ún. "pokoli
élmények" ritkán fordulnak elő a beszámolókban.
Rubenstein: Talán azért fordul elő kevesebb "pokoli élmény", mert
azoknak, akiknek ilyen túlvilági területekre kell menniük, nincs többé
lehetőségük arra, hogy visszajöjjenek, és személyes tapasztalataikat
elmeséljék.
Dr. Moody: Lehetséges! Dr. Bruce Greyson egy különleges vizsgálatot végzett a
"pokoli" halálközeli élményekről. Miután ezeket összevetette azokkal
az élményekkel, amelyeket én jegyeztem le, arra figyelt fel, hogy sokkal
ritkábban fordulnak elő, és nem is igazán hasonlítanak egymásra.
Rubenstein: Vissza akarnak egyáltalán térni az olyan emberek, akiknek erős
fájdalmaik vannak?
Dr. Moody: Nem, a legtöbbjük nem akart visszatérni a testébe. Azt mondják, hogy
abban a pillanatban, amikor körülveszi őket a fény, valójában sokkal
szívesebben maradnának ott. Dr. Claude Wrightnak, a Georgiai Orvosi Egyetem
hematológia professzorának is volt ezzel kapcsolatban egy tapasztalata. Claude
egy alkalommal jelen volt egy beteg újraélesztésénél, amikor az hirtelen
felkiáltott: "Hagyjanak! Ne tegyék ezt velem!"
Rubenstein: Akkor miért jöttek vissza? Vajon van szabad választásuk?
Dr. Moody: Néhányan arról számolnak be, hogy nem tudnák megmondani, miért
tértek vissza. Egyik pillanatban ebben a fényben találták magukat, majd a
következőben ismét a testükben voltak. Mások azt mesélték, hogy mintha valaki
lett volna ott, aki azt mondta nekik: "Még nem jött el az idő, vissza kell
térned!" Megint mások pedig választhattak, hogy maradnak vagy visszatérnek
a testükbe. Leggyakrabban azért döntöttek a visszatérés mellett az emberek,
mert gyermekeik vannak. Tudomásom van olyan esetekről is, amikor emberek olyan
hivatásra készültek, amely által másoknak segíthetnek, pl. szociális munkásnak
vagy nővérnek. Ők azért döntöttek a visszatérés mellett, mert pályafutásuk
éppen egy olyan pontjára érkeztek, ahol minden lehetőség adott volt számukra.
Egy kórházi ápoló így írja ezt le: "Teljesítenem kell feladatomat az
életben. Egész életemben nővér akartam lenni, és más embereknek segíteni."
Rubenstein: Mennyire változtak meg az emberek, miután visszatértek?
Dr. Moody: Pszichiátriai szempontból ez a legérdekesebb momentum a halálközeli
élmények kutatása során. A változások mindegyikének van egy közös alapja: Az
emberek arról számolnak be, hogy megváltozott számukra a dolgok értéke. Azzal
szemben, amit korábban kerestek - hatalom, hírnév, gazdagság - most arra
összpontosítanak, hogy megtanulják a felebaráti szeretetet. Ez az, amit újra
meg újra hallok, és aminek a gyakorlati megvalósítása egyáltalán nem is olyan
... egyszerű. Dr. George Ritchie, az első olyan személy, akit a halálközeli
élményével kapcsolatban ismertem meg, 1976-ban ezt mondta nekem: "Az
efféle élmények az emberi létet még nagyobb teherré teszik." Ezen ő azt
értette, hogy az olyan embernek, akinek ilyen mélyreható élményben volt része,
csak ezután válik igazán nehézzé annak a szándéknak a megvalósítása, hogy
embertársaihoz nap mint nap szeretettel forduljon. A másik dolog, amit a
visszatért emberektől hallani lehet, hogy többé már nem félnek a haláltól. Ez
nem csupán hencegés. Őket egyszerűen csak meggyőzte az élmény, hogy amit mi
halálnak nevezünk, a valóságban nem más, mint egy átmenet valami más felé, és
ezért többé nem nyugtalanítja őket.
Rubenstein: Ezek az emberek megőrzik meggyőződésüket életük hátralevő
részében is?
Dr. Moody: 1965 óta vizsgálok ilyen élményeket, több ezer emberrel beszéltem,
akik közül jó néhányan a barátaim lettek. Közülük sokan már meghaltak, azonban
egy részüknél volt lehetőségem arra, hogy a betegségük utolsó szakaszában velük
legyek. És valóban mindannyian nyugodtan és bizalommal tekintettek a halál elé.
Rubenstein: Milyen végkövetkeztetéseket lehet levonni ezekből az élményekből
világképünk számára? Talán azt, hogy a halál pillanatában az ember lelke
elhagyja a testet?
Dr. Moody: A halál pillanatában az ember másképp kezd el látni és a tudata nem
kötődik többé a testhez.
Rubenstein: Azonban a "tudat" szón nem az agy értendő, mert az a
testben marad.
Dr. Moody: Ez így igaz.
Rubenstein: Mit gondol, valójában hová jutunk mi, emberek a halál után?
Dr. Moody: Azok a tapasztalatok, amelyekről az emberek a halál utáni élettel
kapcsolatban beszámolnak, sokkal inkább a szívemhez szóltak, mint az eszemhez.
Bár azt kérdezzük magunktól, hogy hová kerülünk a halál után, azonban ez a
térbeli "hol" eszünket jellemzi.
Ezzel szemben azok az emberek, akiknek halálközeli élményük volt, azt mesélik,
hogy ezt az élményt nem időben és nem is térben élték át. Olyan valamit
tapasztaltak meg, ami a mi tér és idő fogalmainkkal nem írható le.
Rubenstein: Beszéljünk ismét a halálközeli élményekről! Bemutatta nekünk,
... hogyan változnak meg az emberek az ilyen élmények hatására. Előfordulhat az
említettektől eltérő utóhatás is?
Dr. Moody: Egy nagyon szokatlan utóhatást már négy alkalommal is megfigyeltem:
Olyan emberekkel találkoztam, akik hirtelen inspirációt éreztek, hogy művészi
alkotásokat hozzanak létre, annak ellenére, hogy korábban egyáltalán nem
foglalkoztak ilyesmivel. 1986-ban beszélgettem egy Andren Lakey nevű
fiatalemberrel, akinek megrendítő halálközeli élményben volt része. Az élmény
hatására tudatosult benne hivatása, és azóta világszerte ismert látnok-művész
lett belőle. Egy másik érdekes dolog, hogy vannak olyanok, akik röviddel a
haláluk előtt érdeklődni kezdenek a költészet iránt, sőt néha még rímekben is
beszélnek. Ezt már az ókorból ismerjük, azonban a vizsgálataim során úgy
találtam, hogy még ma is gyakran előfordul. Az emberek leírhatatlan élményekre
tesznek szert, és kényszert éreznek, hogy halálközeli tapasztalataikat
valamilyen formában lejegyezzék. És ilyenkor előfordul, hogy költői eszközökkel
fejezik ki magukat.
Rubenstein: Sok publikáció azt állítja, sőt még az Ön könyveinek a borítóján
is azt olvashatjuk, hogy a halál utáni élet tudományosan bizonyított. Tényleg
így van?
Dr. Moody: Egyáltalán nem. A halál közeli élményekkel kapcsolatos munkáimat nem
tekintem a halál utáni élet tudományos bizonyítékainak.
Úgy gondolom, súlyos hiba, hogy népszerű kiadók ilyen gondolatokat
terjesztenek. Amit mi végzünk, azt hiszem, inkább csak egyfajta előkészítő
munka. Ismereteink a halál utáni életről nem érték el azt a pontot, ahol
tudományos kérdéseket lehetne megfogalmazni. Azonban engem is, aki képzettsége
szerint főként filozófus, bosszant, hogy mindig a tudományos bizonyítékokat
helyezik előtérbe, mintha a tudomány lenne az Igazsághoz vezető egyetlen út.
Társadalmunkban a tudománynak hódolunk, és benne keressük a választ mindenre.
Ám a spirituális élet mélyen gyökerező alapkérdéseit nem lehet a tudomány
eszközeivel kutatni. Tényleg nagyon zavart, amikor röviddel az "Élet az
élet" után című könyvem megjelenése után a sajtó a halál utáni élet
szakértőjének nevezett. Szerintem nincsenek olyan szaktekintélyek vagy
szakértők, akik megmondhatnák, hogy van-e élet a halál után. Ez egy olyan
emberi kérdés, amit mindenkinek a szívével kell megválaszolnia.
Rubenstein: Hogyan viszonyul a médiához?
Dr. Moody: Nagyon elszomorít. A legkisebb mértékben sem szeretném a
társadalmunkban meglévő sajtó- és információszabadságot megváltoztatni, de
sajnálatos módon a média felfedezte, hogy a halálközeli élmények nagyon is
alkalmasak arra, hogy sok pénzt keressenek velük, és hogy ezek az élmények
kiválóan gondoskodnak a figyelemfelkeltésről.
Nem vagyok cinikus ember, és nem szívesen mondom, de a nagy manhattani kiadók a
legcsekélyebb mértékben sem foglalkoznak az igazsággal. Már több mint húsz éve
állok velük kapcsolatban, és el sem tudja képzelni, hogy mennyire elferdítik az
információk tartalmát, és mennyire meg tudják változtatni a dolgokat. Biztos
vagyok abban, hogy a legtöbb dolog, amit könyvborítókon, vagy néhány tőlem
idézett szövegben olvasni lehet, csak kitaláció. Gyakran kapok felkéréseket,
hogy írjak valamit, majd rengeteg időt töltök azzal, hogy a mondanivalómat
óvatosan és pontosan fogalmazzam meg - és mire végül nyomtatásban megjelenik a
könyvborítón, már régen nem az, amit én írtam; merő kitaláció az egész. Az
egyszerűen leírhatatlan, amit ezek az emberek művelnek. Egyáltalán nem
gondolkodnak el az igazságról. Azt azonban tudják jól a kiadók, hogy mennyi
pénzt kereshetnek vele. Már évek óta mondom nekik: "Nem kell ebből szenzációt
csinálni, hiszen már önmagában is éppen elég szenzációs. Teljesen értelmetlen,
ha önök ebből szenzációt akarnak csinálni." De Manhattanben ezt mindig
jobban tudják. Ott találták ki azokat a történeteket is, mint például, hogy Dr.
Moody roppant bátor volt, hogy felfedezéseit nyilvánosságra hozta. Hallottam
olyanról is, hogy szegény Dr. Moodyt üldözi az Orvosok Egyesülete, pedig a
valóságban ennek épp az ellenkezője történt. 1970-ben az észak-karolinai
Greenville-ben lévő Jarris Memorial metodista templomban volt az első előadás,
amit a halálközeli élményekről tartottam. Utána a Kelet-Karolinai Egyetemen
beszélgettem a témáról hallgatóimmal. Később sok meghívást kaptam orvosi
egyesületektől. 1973-ban kezdtem el nekik kutatásaimról beszélni. Minden
előadás után jöttek oda hozzám orvosok, akik maguk is átéltek halálközeli
élményeket, és boldogok voltak, hogy végre valaki foglalkozik ezekkel; vagy
akiknek betegeik számoltak be élményeikről. Sok orvos irányította hozzám
betegeit, hogy beszélgetni tudjunk az élményeikről. Azonban a kiadók és a sajtó
azt gondolták, hogy egy hajtóvadászatról szóló történetet jobban el tudnak
adni. Hát ezért mesélték ezt a történetet. Az embereknek óvatosnak kell lenniük
mindennel kapcsolatban, amit a halálközeli élményekről olvasnak vagy a
televízióban látnak...
Rubenstein: De hol tudhat meg az ember többet a valódi tényekről?
Dr. Moody: Azt hiszem, létezik egy megoldás. Nem szükséges, hogy a kezükbe
vegyenek egy szenzációsnak kikiáltott könyvet. Egyszerűen csak kérdezzék meg
nagynénjüket, nagybátyjukat, a nagyszüleiket vagy valakit, akit már régóta
ismernek és szeretnek. Sok embernek volt halálközeli élménye, akik biztosan
elbeszélgetnének ezekről a tapasztalatokról olyasvalakivel, aki felé bizalmat
éreznek. Így majd mindent első kézből tudnak meg...
(Micah Rubenstein
- gralvilaga.hu)