2016. február 27., szombat

Jankovich István: Túléltem a halálomat (Visszatérés a klinikai halálból)


A hajdani budapesti építészmérnök, Jankovich István, 1964-ben súlyos autóbalesetet szenvedett a luganoi országúton. Hat percet töltött el a klinikai halál állapotában. Ez idő alatt lelke elvált a testétől, és önálló „lényként” szemlélte az odalenn játszódó eseményeket.


Halálkutatás meghalni jó

Ha a halál tagadásának és elutasításának korában élünk is, lassacskán mégis csak utat tör egy újfajta halálszemlélet, amely nem is annyira a teológiából és a filozófiából fakad, sokkal inkább a tudományból. Aki a halált az élet alapvető kérdéseként teszi fel magának, az elképesztő, rendkívül szuggesztív kutatási eredményekre bukkan, amelyeknek igazi jelentősége még nem hatolt be a köztudatba. E kutatási ágat thanatológiának nevezzük
(eredete a görög thanatosz, “halál" jelentésű szó).


Az új tudomány eredményei hihetetlennek, sőt illuzórikusnak tűnnek azok számára, akiknek a halál csak félelem és borzalom. “A halál pillanata összehasonlíthatatlanul szép és felszabadító élmény, amelyet félelem és megrázkódtatás nélkül élünk meg"
mondja Elisabeth Kübler-Ross, a híres tanatológus.

A kérdésre, hogy ő fél-e a haláltól, így válaszol:
“Nem, egyáltalán nem; örömmel készülök rá."

Kübler-Ross pszichiáter, aki több mint húsz éve dolgozik és tanít amerikai kórházakban és klinikákon, 1968-ban megjelent könyvével indította útjára a modern tanatológiát. A könyv címe: “Beszélgetések haldoklókkal". Ezer és ezer órát töltött haldoklók ágya mellett, tapasztalatainak eredményét számos orvosi egyetemen, ápolónőképző iskolában és orvos továbbképző intézetben tanítják az Egyesült Államokban. De más orvosok és pszichológusok figyelme is ebbe az irányba fordítani. Egyre több átfogó tanulmány jelenik meg, és a kutatások fókuszában a “halálélmény" áll.

Nézzünk egy példát: 1964. szeptember 16-án az akkor 44 eves Stefan Jankovich építészmérnök Bellinzona (Svájc) közelében halad az autópályán. Egyszer csak egy teherautót pillant meg, ami egyenesen feléje száguld. Fölkiált, majd szinte kiröpül a kocsiból, és eszméletét vesztve terül el a földön. 18 helyen szenved törést.

 Jankovich István építészmérnök

Ami ezután következik, azt Jankovich “legszebb élményekent" írja le. Mennyei béke és soha nem tapasztalt harmónia tölti el, körülötte hangok és csodás színek. Megállapítja, hogy teljesen eszméleténél van, és körülbelül három méter magasságban lebeg a baleset helyszíne fölött, gyönyörű színekbe és hangokba burkolózva, miközben fehér, csodálatos fény lengi körül. Szinte vidáman szemléli, hogyan sürgölődnek körülötte a mentősök. Az orvos injekciót készít, két férfi leszedi róla a ruhát, a kövezeten vértócsa terül szét. Majd az orvos hangja hallatszik: “Nincs mit tenni, meghalt."

Ám Jankovich számára, aki olyan eleven és élő, mint még soha, nincsen vége az eseményeknek. Fantasztikus, többdimenziós színházhoz hasonlóan pereg le előtte eddigi élete: vissza a balesettől egészen a születéséig. Rádöbben, hogy élete értelme a szeretet volt, és minden cselekedete ebben nyeri el értelmét.

Ekkor azonban valami szörnyű történik: “odalent" az úton újabb orvos jelenik meg, és az élettelen testbe adrenalin-injekciót fecskendez. Jankovichot egy erőszakos mozdulattal rántják vissza elgyötört testébe. Oda a harmónia és a béke, megkezdődik egy súlyosan sérült szenvedéstörténete.

A hiteles beszámoló sok lényeges elemét tartalmazza a halálélménynek, ahogyan számtalan egyéb beszámolóból is ismerjük. Elisabeth Kübler-Ross kutatásaihoz kapcsolódva Raymond Moody amerikai orvos 150 beteg halálközeli élményét értékelte és foglalta össze. Michael B. Sabom amerikai kardiológus 1981-ben tett közzé egy részletes tanulmányt. Vizsgálatai – akárcsak Kenneth Ring amerikai pszichológus professzor tanulmánya – kiemelten foglalkoznak azokkal a hatásokkal, amelyeket a halálélmény a beteg későbbi életére gyakorolt. Mert e hatások igen fontosak: eltűnik a halálfélelem és alapvetően megváltozik az életfelfogás.

A jelenség maga természetesen nem korunk fölfedezése. Régen is voltak ilyen élmények, és be is számoltak róluk. Valószínű azonban, hogy napjainkban egyre több az efféle tapasztalat, hiszen az orvostudomány fejlődésével több embert sikerül visszahozni az ún. “klinikai halálból", abból az állapotból, amikor a beteg már elveszíti az eszméletét, megszűnnek a reflexek, leáll a légzés és a szívműködés.

Egyre több ilyen tudósítás áll rendelkezésünkre, és fölöttébb érdekes megfigyelést tehetünk: a leírt élmények között nagy a hasonlóság. Míg a szellemi zavar és a kábítószerfogyasztás alatt keletkező hallucinációk kifejezetten egyedi jellegűek, alapvetően különböznek egymástól, addig a halálélmények tartalma állandóan ismétlődik. A legkülönbözőbb – keresztény, ateista, amerikai, indiai – embereknél ugyanazok az alapmotívumok lelhetők föl. Ez a csodálatos hasonlóság az élmények “valódiságának" egyik legfontosabb érve. Minden jel arra utal, hogy a halálközeli émények nem “képzelgések", hanem valóban megélt tapasztalatok.

Az ismétlődő elemek a következő öt alapélmény köré csoportosulnak:

1. A fizikai testből való kilépés élménye, miközben az illető személy teljes öntudatánál van, néhány méterre a teste fölött lebeg, és onnan figyeli a “lenti" eseményeket. Ilyen élmények után sokan olyan eseményekről tudósítanak, amit máshonnan nem tudhatnak, például a saját testükön végzett műtét részleteiről. A parapszichológiában régóta ismertek ilyen élmények – és nem csupán a halálközeliséggel kapcsolatosan; testen kívüli tapasztalatoknak is nevezik őket.

2. “Segítő" lények megjelenése: a haldokló halott rokonokkal, barátokkal, “fénylő alakkal" találkozik.

3. Visszatekintés az elmúlt életre, és annak értékelése a szeretet szempontjából.

4. Csodálatos, izzó fény víziója, amely azonos a mindent feloldó harmónia és védettség érzetével.

5. Visszatérés a fizikai testbe, amit mindannyiszor csalódásként élnek meg – mint amikor félbeszakad egy csodálatos utazás, amely még korántsem érte el a célját.

Jikart Wiesenhütter pszichoterapeuta professzor tüdőinfarktus alatt élte át a maga halálközeli élményét; ő így ír:
Mindenki, aki valódi halálélményen esett át és újra magához tér, ezt legelőbb is elviselhetetlen beszűkülésnek érzi. A legtöbben úgy érzik, hogy csak álmodnak, mert a tudat-feletti állapotban sokkal nagyobb világosság volt bennük és körülöttük."

A halálélményeket persze többféle módon lehet magyarázni. Senki sem volt végérvényesen halott, aki ilyen élményről beszámol. Ronald K. Siegel amerikai gyógyszerész a fenti tapasztalatokat a központi idegrendszer bizonyos izgalmi állapotaira vezeti vissza: a haldokló szerinte a halál drámai folyamata elől hallucinációkba menekül.
Más kutatók a sejtek oxigénhiányára utalnak vagy a vér magas széndioxid-tartalmára. Mindkettő válthat ki hallucinációkat.
Itt is ugyanazon probléma előtt állunk tehát, mint a többi határélmény, például a misztikus megvilágosodás vagy a holotróp terápia tapasztalatai esetében: csak “kívülről", tehát a hagyományos tudományos értelmezéssel nem dönthető el a halálközeli tapasztalatok “valódisága".
“Belül"-ről nézve viszont egészen más a helyzet. Akinek már volt halál-látomása, szilárdan hisz a jelenség létezésében, és nevetségesnek tartja, ha hallucinációkról beszélnek neki. Megszűnik a halálfélelme, élete alapvetően megváltozik.

És mégis léteznek tudományos érvek. Először is ott vannak a haldoklás alatti paranormális észlelések. Elisabeth Kübler-Ross olyan vakokkal végzett kísérletet, akik legalább tíz éve elvesztették látásukat, s a következő eredményre jutott: a haldoklás testen kívüli élménye alatt a vakok is hozzájutottak paranormális információkhoz.

Beszámoltak például az őket újra-élesztők ruháinak fazonjáról, színéről, mintájáról, vagyis csupa olyan benyomásról, amelyek vakok számára normális körülmények között nem lehetségesek.

Ám ennél is meggyőzőbb Elisabeth Kübler-Ross beszámolója a gyermekek halálélményéről. A gyermekek általában nagyon ragaszkodnak a szüleikhez. Ha a halálközeli látomások hallucinációk vagy vágyképek volnának, azt kellene föltételeznünk, hogy a halálélményben sokszor megjelenő “segítő lény" a gyermekek esetében az anya vagy az apa. De hosszú évek vizsgálatai során egyszer sem volt úgy. Megjelennek ugyan túlvilági lények, ám sohasem a szülők. Akadtak azért kivételek: olyan szülők jöttek elő a gyermekek látomásaiban, akik már halottak voltak, még ha haláluk – egy baleset következtében például – csak pár perce állt is be.

A kutatási eredmények azt mutatják, hogy a haldoklók látomásai minden valószínűség szerint nem hallucinációk. Másfelől a halál utáni lét bizonyítékának sem tekinthetők. Mert a halál titkáról nem lehet lerántani a leplet, különösen nem a tudomány módszereivel.
A vallások szerint a halál átalakulás élmény. Ahogy az anyaméhben és a születés folyamatában húsból és vérből való emberré válunk, úgy a második nagy transzformációt a halál hozza magával.
Pál apostol a khorintosziaknak írt levelében a földbe helyezett mag példáját hozza elénk. Hogy fa vagy virág nőjön belőle, ahhoz a mag eredeti formájának el kell pusztulnia és át kell alakulnia. “De azt kérdezhetné valaki, hogyan támadnak föl a holtak? Milyen testtel jönnek majd elő? Oktalan! Amit elvetsz, nem kel életre, hacsak előbb meg nem hal. Amit vetsz, nem a növény, mely csak azután fejlődik, hanem a puszta mag, például a búzaszem..."

(Hans-Peter Waldrich –Titkos Tanok)

- - - - - -- 

Déri János interjúja Jankovich Istvánnal (Nulladik típusú találkozások) - videó
Túléltem a halálomat