A világokat, amelyekben az ember életét tölti, szintén igen különbözőképpen nevezik, igen különbözőképpen is osztják is fel őket s igen eltérnek a vélemények az időtartamról is, amelyet az ember velük tölt. A változatokban is könnyű azonban a nagy körvonalakat, amelyekre mindegyik egyformán föl van építve.
Ne vegyünk most tehát tudomást a különbségekről, hanem nézzük a főbb vonásokat.
Az első a fizikai világ, amelyben az ember fizikai testének élete tartamára él. Ez az okok világa, ahol elveti a halál túlsó oldalán learatandó vetés magjait. Ez ad oly nagy fontosságot a fizikai világnak, habár az ember benne aránylag rövid ideig tartózkodik.
A második az a világ, ahová az ember halálakor kerül. Sokféleképpen nevezik és sokféleképpen osztják föl: paradicsom, purgatórium, a „nyár országa”, a pokol különféle változatai, a vágyak országa (káma-loka), a lelkek országa (preta-loka). Mindezek a nevek egy átmeneti állapotra utalnak, amely néha egész boldog, néha szenvedéssel jár, néha tisztító, néha büntető jellegű, de sohasem a teljes boldogság állapota, sem pedig a reménytelen kíné, amely – azok számára, akik még hisznek az ilyesmiben – csak később áll be.
A harmadik a mennyország, ahonnan ki van zárva minden, ami rossz – „és nem megy abba be semmi tisztátalan”– s ahol földöntúli öröm, földöntúli békesség a része a boldogoknak, akik ott élnek.
Ez az emberi fejlődés három színtere, akár úgy hisszük, hogy az ember sokszor jár bennük, amíg el nem éri emberi természete tökéletességét és a szellem le nem győzi, át nem alakítja és meg nem dicsőíti az anyagot, felszabadítván eredeti tunyaságából s alkalmassá téve arra, hogy az Isten Fiának dicső ruházatául szolgáljon; akár pedig úgy hisszük, hogy az első kettőben csak egyszer jár s aztán örök időkre a harmadikba lép. Ma már, úgy látszik, csak kevés olyan művelt ember van, aki a harmadik, vagyis a mennyi világot a jóság és boldogság állandó, kikristályosodott, haladásmentes állapotának tekinti, ahol a sokféle színvonalon álló ember mind valami csoda folytán tökéletessé lesz, akár halála után, akár az „Ítélet napján”, s ahol aztán mindörökre ott is marad. Még kevesebben azonban vannak azok, akik azt hiszik, hogy a közbeeső világ szenvedései végeláthatatlan kegyetlen és enyhítetlen szenvedésekké nyúlhatnak, állandó, kikristályosodott és haladásmentes szenvedéssé és kínná. Azt a keveset, aki még hisz az utolsó másfél évezrednek ezekben a furcsa termékeiben, egy pillantással elintézhetjük s tovább mehetünk.
Azoknak a nagy többsége, akik nem hisznek az újraszületésben és úgy vélik, hogy az ember csak egyszer él a földön, bármelyik fokán áll is a fejlődésnek és bármilyen legyen is jelleme, amellyel születik, és amellyel meghal, azt tartja, hogy az emberi élet halad a halál után, hogy a halált közvetlenül követő szenvedés csupán szükséges és időleges megtisztítás, ami után mindenki tovább fejlődik, többé-kevésbé boldog körülmények között, a világ végezetéig. A legtöbb – bár nem minden – keresztény és spiritiszta, sok parszi és mohamedán ezen a nézeten van. Minden hindu és buddhista, néhány spiritiszta, keresztény, parszi, mohamedán és minden zsidó, aki még hű régi hagyományaihoz, azt tartja, hogy az ember a születések és halálok folyton ismétlődő ciklusában fejlődik, hosszabb-rövidebb ideig tartózkodik egymás után mindhárom világban, újra meg újra, amíg csak diadalmas Isten Fiává nem lesz, akin a halálnak már nincs hatalma s aki a dicső halhatatlanság hosszú korszakain áthaladva egy rishi, egy Buddha, egy Krisztus magasságáig emelkedik, s végül, az Éjszaka jöttével, az isteni megnyilvánulás egyik szakaszának végével, Atyjának kebelében nyugszik el, várva az új teremtés napját.
Fizikai életében az ember viszonya e három világhoz állandó. Testi tevékenységeivel a fizikai világban él, gondolkozik, érez és cselekszik agya és idegrendszere révén, és végzi teste vegetatív és állati funkcióit. Vágyai és érzelmei révén a közbeeső világhoz kapcsolódik, amelynek anyaga az ő anyagi összetételében a fizikaival keveredik, értelmi képességei révén pedig a mennyei világhoz. Ezeket nevezi a modern lélektan „szubjektív elmének”, s a tudomány mindjobban fölismeri a bennük rejlő hatalmas lehetőségeket. A tudomány itt a vallás segítségére jön, mert amit most a „szubjektív elme” névvel tanulmányoz, nem más, mint amit a vallás léleknek nevezett – szembeállítva a szellemmel - s ami az ember egész életén át tevékenyen működik, akár alszik, akár ébren van, ami változatlanul megy át a halál kapuján és a közbeeső világban megtisztulva, a szellemmel egyesülve megy át a mennyei világba, szülőhelyére és igazi hazájába.
A fejlődés mai fokán még aránylag csak kevesekben van meg ez a lélek-tudat, habár láthatatlanul befolyásolja az agyi tudatot, ami neki részleges kifejlődése. Szórványosan azonban a legtöbb ember fölismerte már működését; ima és meditáció közben érezteti hatását és néha felülkerekedik az agyi tudaton, pl. a „megtérésekben”, a „vallásos élményekben”, stb. ezen át működik a szellem a prófétákban, apostolokban és a vallások különféle szent embereiben; értelmi és művészi lángelmékben pedig a lélek uralkodik az agyi tudaton. A lélek alsóbbrendű tapasztalatai halál előtt és halál után egyaránt a közbeeső világba tartoznak.
A magasabb rendűek, amikor a lelket a szellem fénye világítja be, a mennyei világba tartoznak, s a lélek sokszor még a test terhe alatt is ebben a világban él, mint a fönt említett esetekben. Ezek a boldogító élmények azonban a legtöbb ember számára csak a halál után következnek be, amikor a megtisztult lélek mennyei örökébe lép.
A fizikai világ
Ez az ember éber állapotú tevékenységeinek színhelye, itt veti el a jó és a rossz magjait, amelyek a jövőben hozzák meg gyümölcseiket. Anyagi öltözékeinek közül ma a fizikai van a legjobban kifejlődve s ebben viszi végben messze jövőjére is kiható cselekedeteit. Minden rossz és minden, ami a törvény ellen van, amit csak gondol, kíván és cselekszik, jövő szenvedések magja, ami kinő majd és megtermi a maga gyümölcsét akár ebben a fizikai világban, akár a közbeesőben. A vágyak és az olyan gondolatok, amelyeknek gyökere a vágyban van, eredményük pedig a vágy kielégítése, természetüknél fogva a közbeeső világba tartoznak s elsősorban ott hozzák meg gyümölcseiket, halál előtt és halál után.
Az alsóbbrendű vágyakat kielégítésük csak növeli. s éppen erejük növekedése folytán az a fő hatásuk a fizikai világban, hogy a fizikai idegrendszer a túlságos izgatás folytán lassankint elromlik, sőt végletes esetekben össze is roppanhat. A szenvedés fájdalmas aratását készíti az ilyen emberek maguknak a közbeeső világban az ilyen oktalansággal, mert amikor a fizikai testet elszakítja tőlük a halál, megszűnik a kielégítés lehetősége, a vágy viszont megmarad a lélekben, amely a test szolgája volt. Ezek a testet túlélő, kielégítetlen vágyak okozzák, kielégületlenségükkel, azt az elkerülhetetlen és természetes szenvedést, ami a bennük élt embernek ott osztályrészévé lesz. A magasabb rendű vágyak is növekszenek a kielégítéssel, mint pl. a tiszta szeretetre, a művészetre, a természeti szépségekre s hasonlókra irányított vágy, s mivel ezek inkább a lélek dolgai, mint a testéi, nem érinti őket a halál s a közbeeső és mennyei világban az öröm forrásai lesznek. Röviden: ha a lélek a fizikai világban a test rabszolgája volt, a közbeeső világban szenvedés lesz ennek következménye; ha a lélek a fizikai világban ura volt testének, béke és boldogság az eredménye.
A közbeeső világ
Erre vonatkozólag a részletek nagyon változatosak a különféle vallásokban, habár a legutóbbi mondatba foglalt elv általánosan elfogadott. a hinduk két részre osztják, az Atyák Országára (Pitrloka) és a szellemek (kísértetek) országára (Pretaloka), s az utóbbit még többféle, változó kellemetlenségű, pokolra osztják. a buddhisták felfogása hasonló. Mindezek csupán időlegesek, céljuk a megtisztítás, s aztán az ember a mennyei világba tér (szvargába), ahonnan hosszabb-rövidebb idő múlva – megelőző földi élete intellektuális és erkölcsi értékétől függően – visszatér a földre.
A keresztények egy része szerint a paradicsom, a boldogság állapota, előzi meg a teljes mennyországot, s a pokol, a szenvedés állapota, a teljes poklot. Némelyek, látszólag, de nem túlságos határozottan, elsikkasztják a közbeeső állapotot. A katolikusok – görög, római és anglikán katholikusok – tartják a régi hagyományt, amely szerint a paradicsom az igen tiszták, a pokol pedig az emberiség nagy részének osztályrésze, amelyből a paradicsomban kerülnek, vagy kivételes esetekben – amilyenek pl. a szentek – a mennybe. A végén mind a mennybe kerülnek; a keresztények közül néhányan pedig, amint már említettük, valamint talán néhányan a mohamedánok közül is, hisznek az örök pokolban.
A mennyország
A mennyországban az alacsonyabb vágyaktól be nem mocskolt gondolat világában a lélek learatja mindannak a jó gondolatnak és tiszta érzelemnek gyümölcsét, amelyet a fizikai világban elvetett. A zavartalan, tiszta boldogság állapota ez, amely kívülről tekintve fokozatban különbözhetik, de mindég teljesen betölti a benne lakó képességét a boldogságra. E kérdésben is fölmerülnek különbségek aszerint, hogy elfogadjuk-e az újraszületést a fejlődés módszeréül. Azok, akik elfogadják, a mennyei világban nem csak a fizikai életben elvetett nemes magvak gyümölcsének learatását látják, hanem azt az állapotot is, amikor minden jó tapasztalat, törekvés és iparkodás értelmi és erkölcsi tulajdonsággá változik, és összességük alkotja majd a jellemet, amellyel az ember a fizikai világban újra megszületik. A mennyországnak így fontos szerep jut a fejlődés egy körforgásában. Azoknak a nézetei, akik elvetik az újraszületést, nem elég határozottak ahhoz, hogy részleteiket tisztán összefoglalhassuk, de mindnyájan – kivéve a keveseket, akik a mennyországot statikusnak tartják – növekedést, haladást, gyarapodó erőt és hasznosságot várnak tőle minden tekintetben, a térben elszórt számtalan világon. Minden vallás egyetért abban a nagyszerű hitben, hogy az ember halhatatlan szellemi lény s hogy hívatása szeretni, tanulni és segíteni korszakok korszakain át.
Ne vegyünk most tehát tudomást a különbségekről, hanem nézzük a főbb vonásokat.
Az első a fizikai világ, amelyben az ember fizikai testének élete tartamára él. Ez az okok világa, ahol elveti a halál túlsó oldalán learatandó vetés magjait. Ez ad oly nagy fontosságot a fizikai világnak, habár az ember benne aránylag rövid ideig tartózkodik.
A második az a világ, ahová az ember halálakor kerül. Sokféleképpen nevezik és sokféleképpen osztják föl: paradicsom, purgatórium, a „nyár országa”, a pokol különféle változatai, a vágyak országa (káma-loka), a lelkek országa (preta-loka). Mindezek a nevek egy átmeneti állapotra utalnak, amely néha egész boldog, néha szenvedéssel jár, néha tisztító, néha büntető jellegű, de sohasem a teljes boldogság állapota, sem pedig a reménytelen kíné, amely – azok számára, akik még hisznek az ilyesmiben – csak később áll be.
A harmadik a mennyország, ahonnan ki van zárva minden, ami rossz – „és nem megy abba be semmi tisztátalan”– s ahol földöntúli öröm, földöntúli békesség a része a boldogoknak, akik ott élnek.
Ez az emberi fejlődés három színtere, akár úgy hisszük, hogy az ember sokszor jár bennük, amíg el nem éri emberi természete tökéletességét és a szellem le nem győzi, át nem alakítja és meg nem dicsőíti az anyagot, felszabadítván eredeti tunyaságából s alkalmassá téve arra, hogy az Isten Fiának dicső ruházatául szolgáljon; akár pedig úgy hisszük, hogy az első kettőben csak egyszer jár s aztán örök időkre a harmadikba lép. Ma már, úgy látszik, csak kevés olyan művelt ember van, aki a harmadik, vagyis a mennyi világot a jóság és boldogság állandó, kikristályosodott, haladásmentes állapotának tekinti, ahol a sokféle színvonalon álló ember mind valami csoda folytán tökéletessé lesz, akár halála után, akár az „Ítélet napján”, s ahol aztán mindörökre ott is marad. Még kevesebben azonban vannak azok, akik azt hiszik, hogy a közbeeső világ szenvedései végeláthatatlan kegyetlen és enyhítetlen szenvedésekké nyúlhatnak, állandó, kikristályosodott és haladásmentes szenvedéssé és kínná. Azt a keveset, aki még hisz az utolsó másfél évezrednek ezekben a furcsa termékeiben, egy pillantással elintézhetjük s tovább mehetünk.
Azoknak a nagy többsége, akik nem hisznek az újraszületésben és úgy vélik, hogy az ember csak egyszer él a földön, bármelyik fokán áll is a fejlődésnek és bármilyen legyen is jelleme, amellyel születik, és amellyel meghal, azt tartja, hogy az emberi élet halad a halál után, hogy a halált közvetlenül követő szenvedés csupán szükséges és időleges megtisztítás, ami után mindenki tovább fejlődik, többé-kevésbé boldog körülmények között, a világ végezetéig. A legtöbb – bár nem minden – keresztény és spiritiszta, sok parszi és mohamedán ezen a nézeten van. Minden hindu és buddhista, néhány spiritiszta, keresztény, parszi, mohamedán és minden zsidó, aki még hű régi hagyományaihoz, azt tartja, hogy az ember a születések és halálok folyton ismétlődő ciklusában fejlődik, hosszabb-rövidebb ideig tartózkodik egymás után mindhárom világban, újra meg újra, amíg csak diadalmas Isten Fiává nem lesz, akin a halálnak már nincs hatalma s aki a dicső halhatatlanság hosszú korszakain áthaladva egy rishi, egy Buddha, egy Krisztus magasságáig emelkedik, s végül, az Éjszaka jöttével, az isteni megnyilvánulás egyik szakaszának végével, Atyjának kebelében nyugszik el, várva az új teremtés napját.
Fizikai életében az ember viszonya e három világhoz állandó. Testi tevékenységeivel a fizikai világban él, gondolkozik, érez és cselekszik agya és idegrendszere révén, és végzi teste vegetatív és állati funkcióit. Vágyai és érzelmei révén a közbeeső világhoz kapcsolódik, amelynek anyaga az ő anyagi összetételében a fizikaival keveredik, értelmi képességei révén pedig a mennyei világhoz. Ezeket nevezi a modern lélektan „szubjektív elmének”, s a tudomány mindjobban fölismeri a bennük rejlő hatalmas lehetőségeket. A tudomány itt a vallás segítségére jön, mert amit most a „szubjektív elme” névvel tanulmányoz, nem más, mint amit a vallás léleknek nevezett – szembeállítva a szellemmel - s ami az ember egész életén át tevékenyen működik, akár alszik, akár ébren van, ami változatlanul megy át a halál kapuján és a közbeeső világban megtisztulva, a szellemmel egyesülve megy át a mennyei világba, szülőhelyére és igazi hazájába.
A fejlődés mai fokán még aránylag csak kevesekben van meg ez a lélek-tudat, habár láthatatlanul befolyásolja az agyi tudatot, ami neki részleges kifejlődése. Szórványosan azonban a legtöbb ember fölismerte már működését; ima és meditáció közben érezteti hatását és néha felülkerekedik az agyi tudaton, pl. a „megtérésekben”, a „vallásos élményekben”, stb. ezen át működik a szellem a prófétákban, apostolokban és a vallások különféle szent embereiben; értelmi és művészi lángelmékben pedig a lélek uralkodik az agyi tudaton. A lélek alsóbbrendű tapasztalatai halál előtt és halál után egyaránt a közbeeső világba tartoznak.
A magasabb rendűek, amikor a lelket a szellem fénye világítja be, a mennyei világba tartoznak, s a lélek sokszor még a test terhe alatt is ebben a világban él, mint a fönt említett esetekben. Ezek a boldogító élmények azonban a legtöbb ember számára csak a halál után következnek be, amikor a megtisztult lélek mennyei örökébe lép.
A fizikai világ
Ez az ember éber állapotú tevékenységeinek színhelye, itt veti el a jó és a rossz magjait, amelyek a jövőben hozzák meg gyümölcseiket. Anyagi öltözékeinek közül ma a fizikai van a legjobban kifejlődve s ebben viszi végben messze jövőjére is kiható cselekedeteit. Minden rossz és minden, ami a törvény ellen van, amit csak gondol, kíván és cselekszik, jövő szenvedések magja, ami kinő majd és megtermi a maga gyümölcsét akár ebben a fizikai világban, akár a közbeesőben. A vágyak és az olyan gondolatok, amelyeknek gyökere a vágyban van, eredményük pedig a vágy kielégítése, természetüknél fogva a közbeeső világba tartoznak s elsősorban ott hozzák meg gyümölcseiket, halál előtt és halál után.
Az alsóbbrendű vágyakat kielégítésük csak növeli. s éppen erejük növekedése folytán az a fő hatásuk a fizikai világban, hogy a fizikai idegrendszer a túlságos izgatás folytán lassankint elromlik, sőt végletes esetekben össze is roppanhat. A szenvedés fájdalmas aratását készíti az ilyen emberek maguknak a közbeeső világban az ilyen oktalansággal, mert amikor a fizikai testet elszakítja tőlük a halál, megszűnik a kielégítés lehetősége, a vágy viszont megmarad a lélekben, amely a test szolgája volt. Ezek a testet túlélő, kielégítetlen vágyak okozzák, kielégületlenségükkel, azt az elkerülhetetlen és természetes szenvedést, ami a bennük élt embernek ott osztályrészévé lesz. A magasabb rendű vágyak is növekszenek a kielégítéssel, mint pl. a tiszta szeretetre, a művészetre, a természeti szépségekre s hasonlókra irányított vágy, s mivel ezek inkább a lélek dolgai, mint a testéi, nem érinti őket a halál s a közbeeső és mennyei világban az öröm forrásai lesznek. Röviden: ha a lélek a fizikai világban a test rabszolgája volt, a közbeeső világban szenvedés lesz ennek következménye; ha a lélek a fizikai világban ura volt testének, béke és boldogság az eredménye.
A közbeeső világ
Erre vonatkozólag a részletek nagyon változatosak a különféle vallásokban, habár a legutóbbi mondatba foglalt elv általánosan elfogadott. a hinduk két részre osztják, az Atyák Országára (Pitrloka) és a szellemek (kísértetek) országára (Pretaloka), s az utóbbit még többféle, változó kellemetlenségű, pokolra osztják. a buddhisták felfogása hasonló. Mindezek csupán időlegesek, céljuk a megtisztítás, s aztán az ember a mennyei világba tér (szvargába), ahonnan hosszabb-rövidebb idő múlva – megelőző földi élete intellektuális és erkölcsi értékétől függően – visszatér a földre.
A keresztények egy része szerint a paradicsom, a boldogság állapota, előzi meg a teljes mennyországot, s a pokol, a szenvedés állapota, a teljes poklot. Némelyek, látszólag, de nem túlságos határozottan, elsikkasztják a közbeeső állapotot. A katolikusok – görög, római és anglikán katholikusok – tartják a régi hagyományt, amely szerint a paradicsom az igen tiszták, a pokol pedig az emberiség nagy részének osztályrésze, amelyből a paradicsomban kerülnek, vagy kivételes esetekben – amilyenek pl. a szentek – a mennybe. A végén mind a mennybe kerülnek; a keresztények közül néhányan pedig, amint már említettük, valamint talán néhányan a mohamedánok közül is, hisznek az örök pokolban.
A mennyország
A mennyországban az alacsonyabb vágyaktól be nem mocskolt gondolat világában a lélek learatja mindannak a jó gondolatnak és tiszta érzelemnek gyümölcsét, amelyet a fizikai világban elvetett. A zavartalan, tiszta boldogság állapota ez, amely kívülről tekintve fokozatban különbözhetik, de mindég teljesen betölti a benne lakó képességét a boldogságra. E kérdésben is fölmerülnek különbségek aszerint, hogy elfogadjuk-e az újraszületést a fejlődés módszeréül. Azok, akik elfogadják, a mennyei világban nem csak a fizikai életben elvetett nemes magvak gyümölcsének learatását látják, hanem azt az állapotot is, amikor minden jó tapasztalat, törekvés és iparkodás értelmi és erkölcsi tulajdonsággá változik, és összességük alkotja majd a jellemet, amellyel az ember a fizikai világban újra megszületik. A mennyországnak így fontos szerep jut a fejlődés egy körforgásában. Azoknak a nézetei, akik elvetik az újraszületést, nem elég határozottak ahhoz, hogy részleteiket tisztán összefoglalhassuk, de mindnyájan – kivéve a keveseket, akik a mennyországot statikusnak tartják – növekedést, haladást, gyarapodó erőt és hasznosságot várnak tőle minden tekintetben, a térben elszórt számtalan világon. Minden vallás egyetért abban a nagyszerű hitben, hogy az ember halhatatlan szellemi lény s hogy hívatása szeretni, tanulni és segíteni korszakok korszakain át.
Dr. ANNIE BESANT: A VALLÁS ÉS AZ ERKÖLCS
EGYETEMES KÉZIKÖNYVE
forrás: http://www.teozofia.hu/Olvas/113_A_vallas_es_az_erkolcs.html
Az ötödik dimenzió rezgése - videó
forrás: Vesna Dharma
https://www.youtube.com/watch?v=4piaA_nCfKY
EGYETEMES KÉZIKÖNYVE
forrás: http://www.teozofia.hu/Olvas/113_A_vallas_es_az_erkolcs.html
Az ötödik dimenzió rezgése - videó
forrás: Vesna Dharma
https://www.youtube.com/watch?v=4piaA_nCfKY
