Balogh Béla: A Végső Valóság - Anyagtól független belső érzékszervek

 

 “Egy ragyogó, napos délután történt, hogy El Greco-t, a spanyol festőt meglátogatta egyik barátja..
Nagy meglepetésére egy sötét szobában talált rá a művészre. Az ablakot vastag függönyök takarták.
– Gyere ki a napra – mondta a barátja,
– Most nem megyek – válaszolt El Greco. A napfény zavarná azt a fényt, ami bennem világít…”

- Anthony de Mello: Szárnyalás -

 

El Greco:Gyertyát gyújtó gyermek

 

 Balogh Béla: A végső valóság

 

 A végső valóság talán az első olyan mű, ami áthidalja a materialista, az idealista és az ezoterikus világnézet közötti szakadékot. Tudományos eredményeink, képességeink és élményeink felülvizsgálata után tarthatatlanná válik az elképzelés, miszerint gondolatainkat az agy hozza létre, és tarthatatlanná válnak az evolúció kezdeteiről alkotott feltételezések is.
A halál utáni, valamint a születés előtti élet lehetősége már nem hit kérdése, hanem fizikai törvényszerűség. Megdöbbentően új világkép ez, ami a léttel kapcsolatos kérdéseink többségére választ adhat.

 

Részlet a könyvből:

 Anyagtól független belső érzékszervek

Minden állóhullámnak, amit mi anyagként élünk meg, rendelkeznie kell egy magasabb szférához tartozó megfelelővel, ami ezt az állóhullámot fenntartja.

Ha tovább haladunk ezen az úton, akkor az is logikus feltételezésnek tűnik, hogy a fizikai testnek – mint egységes egésznek – van egy magasabb energiaszinten létező megfelelője.

Ezt talán úgy is fel lehetne fogni, mint a fizikai test tervrajzát. Ezek után várható volna, ha nem csak testünknek, de testi funkcióinknak, sőt, érzékszerveinknek is lenne magasabb szférához tartozó megfelelője.

Közelebbről megvizsgálva a dolgot, felismerhetjük, hogy valóban léteznek ilyen „belső” érzékszerveink. Létezésüket mindeddig az agyműködés számlájára írták, de tekintettel arra, hogy az agy gondolatalkotó képessége nem bizonyított,és a fizika törvényeinek ismeretében inkább lehetetlen, mint valószínűtlen, új szempontok szerint kellene megvizsgálnunk a „belső látás” és „belső hallás” jelenségét.

Beethoven orvosi szempontból nézve teljesen süketen, csupán belső hallására támaszkodva írta meg a IX. szimfóniát. Michelangelo, amint rátette a kezét egy márványtömbre, azonnal „megérezte”, hogy a tömb milyen szobrot „rejt” magában. A festő, vagy a formatervező szintén a belső látás segítségével megteremtett belső kép alapján kezd hozzá az anyag alakításához és formálásához. Vajon olyan érzékszervekről van szó, amik magasabb szférákhoz tartoznak?

A látáshoz elengedhetetlenül szükséges a fény. Fény nélkül nincs kép.

Persze a belső látáshoz is fény kell, de az a fény, amit a belső látáshoz használunk, nem lehet ugyanaz a fény, ami az anyagi világban körülvesz bennünket. Logikus volna azt feltételezni, hogy a belső látás egy magasabb szférához tartozó fény segítségével működik. Nem függ a fizikai szem és a fizikai fény lététől, mert becsukott szemmel is fel tudunk idézni magunkban egy kedves arcot, sőt, tervezni, alkotni is tudunk. Becsukott szemmel szinte könnyebb…

A belső látás és belső hallás természetesen nemcsak zeneszerzők vagy festők kiváltsága. 

Mindannyian megtapasztalunk belső képeket, belső hangokat, sőt, néha ízeket és illatokat is. Talán nem olyan különös az sem, hogy ezek a képességek az álom idején is velünk maradnak. Az álom ugyanakkor még egy különös részlettel gazdagítja az élményegyüttest: álmunkban is van fizikai testünk!

Felmerül a kérdés: előfordulhat-e, hogy álmunkban egy magasabb szférára hangolódunk be, valahogy úgy, mint ahogy egy rádióvevő készülékkel egy másik adóállomást tudunk befogni?

Előfordulhat-e, hogy álmunkban behangolódunk egy magasabb szférához tartozó energiatestre, amit aztán a környezethez viszonyítva fizikai testként élünk meg?

Egyvalami biztos. Mindaddig, amíg ebben az „álomvilágban” tartózkodunk, környezetünket anyagi világként fogjuk fel, és mélységesen meg vagyunk győződve arról, hogy ez a világ valódi és igaz.

Persze ugyanez az elképzelésünk a fizikai világról is ébrenléti állapotban. Az egyetlen lényegesnek tűnő különbség az, hogy ébrenléti állapotunkban látjuk a különböző dolgok közötti összefüggést és kontinuitást. Amint felébredünk, ott folytathatjuk az életet, ahol abbahagytuk.

Persze előfordulhat, hogy váratlan események, mint például természeti csapások, háború, betegség vagy egy baleset egyik pillanatról a másikra mindent a feje tetejére állít, és ezek a „nappali” változások legalább olyan gyorsak és váratlanok, mint amiket abban a bizonyos „álomvilágban” tapasztalunk meg.

Léteznek bizonyos élmények – nagyon sokan számolnak be arról, hogy megtapasztaltak hasonlót -, amelyek szintén arra utalnak, hogy az ébrenlétből az álomba való átmenet valóban egy magasabb kozmikus szférára való behangolódás.

Amikor az álmot hirtelen megzavarja valami külső zaj, vagy esemény, villámgyorsan rá tudunk hangolódni a fizikai testünkre. Sokan úgy élik meg ezt a behangolódást, mint egy elképesztő magasságból való hirtelen zuhanást. Ez persze – a gyors ébredéstől és kissé élénkebb szívveréstől eltekintve – nem jár komolyabb következményekkel, és az is megnyugtató, hogy rendszerint a puha ágyban „érünk földet”.

Az is előfordul, azt álmodjuk: felemelkedünk, vagy repülünk, sokszor pusztán az akaraterőnk segítségével. Az ilyen élmények sokkal gyakoribbak gyermekkorban, de felnőttek esetében sem ritkák. 

Vajon mindez csak az agyműködés számlájára írható? Egyáltalán nem valószínű.

Ha az agy nem képes gondolatokat létrehozni, akkor álmokat sem képes. Az alvást és az álmot ma megváltozott tudatállapotnak tekintik.  

 

Vajon mi történik akkor, amikor beáll a fizikai test halála? Mi történik az emlékeinkkel, az érzéseinkkel, belső látásunkkal és belső hallásunkkal, valamint a fizikai test magasabb energiaszinten létező megfelelőjével? Eltűnnek-e ezek a fizikusok mérőműszerei számára hozzáférhetetlen, de valamennyiünk számára nagyon is valós élmények a fizikai test halálával együtt?

Az a felismerés, hogy ezek nem lehetnek a fizikai test termékei, az egész képet megváltoztatja. Ebben az esetben az „én” gondolataim, az „én” élményeim, az „én” érzéseim túlélik a fizikai test halálát, teljesen függetlenül attól, hogy „én” hiszek benne, vagy sem.

Az energiát nem lehet elpusztítani vagy újrateremteni, így a legtöbben talán egyetértenek azzal, hogy a gondolat és az érzés energia, és – mint energia – túléli a fizikai test halálát. Alapvető viszont a nézeteltérés arra vonatkozólag, hogy milyen mértékben lehet ezt az energiát életnek nevezni. Ahhoz, hogy ezt az állapotot életnek nevezhessük, egy magasabb szférában is szükségünk van egy működő érzékszervekkel rendelkező testre.

A kérdés tehát az: Valóban van-e egy ilyen magasabb szférához tartozó és megfelelő érzékszervekkel rendelkező energiatestünk? 

Nem szeretnék egyetlen vallás tanításaira sem hivatkozni, mert úgy érzem, itt nem arról van szó, hogy hiszünk-e benne, vagy sem. 

A fizika oldaláról megközelítve a kérdést úgy látom, hogy az általunk halálnak nevezett jelenség pusztán a fizikai test halála. 

Talán ahhoz hasonlítható, mint amikor szétverünk egy rádióvevő készüléket. Ma már kevesen vannak, akik úgy vélik: a rádiókészülék szétesése egyben az adás megszűnését is jelenti.

Egy pillanatra sem szeretném alábecsülni a halálfélelmet és az esetleges fizikai fájdalmat, ami a halált megelőzheti, de ezektől eltekintve életünk minden valószínűség szerint egy magasabb kozmikus szférában folytatódik. Csak éppen be kell „hangolódnunk” erre a magasabb energiaszinten létező világra.

 

 

A fizikai test halálát annak szétesése követi. A magasan szervezett anyag szétesik alkotóelemeire, a folyamat viszont semmi módon nem befolyásolhatja azon összetevőinket, amik magasabb energiaszinten léteznek. Az intelligens energiának, ami az általunk anyagként felfogott állóhullámokat létrehozta, és ami ezeket egy fizikai testben összetartotta, tovább kell léteznie. Persze ezt vallási kérdésként is fel lehet fogni, de szerintem nem az.

Úgy kellene tekintenünk az élet folytatására egy magasabb kozmikus szférában, mint a fizika és az élet egyik törvényére. Ebben az esetben ez a törvény a gravitációhoz hasonlóan nem csak keresztényekre, muzulmánokra, vagy buddhistákra érvényes, hanem mindenkire. Sőt, azt mondhatnánk, hogy még a legmegátalkodottabb materialistákkal sem tesz kivételt.

Ezen kívül természetesen érvényes minden élőlényre, az állatokat, növényeket és élő egysejtűeket is beszámítva. És érvényes az „anyagra” is…

Az úgy nevezett halál után tehát magunkkal kellene vinnünk gondolatainkat, érzéseinket és minden emlékünket, tehát mindazokat a rezgéseket, amelyek soha nem tartoztak a fizikai testhez.

Sokan vannak, akiket klinikai halottnak nyilvánítottak, de kis idő elteltével mégis sikerült visszahozni őket az életbe. Ezen betegek közül nem egynek úgynevezett „halálközeli élményben” volt része, és sokan beszámoltak arról, hogy mi is vár ránk „odaát”. 

Ezekre a beszámolókra talán egészen más szemmel kellene tekintenünk. így választ kaphatnánk az emberiség legfontosabb és legvitatottabb kérdésére: valóban létezik-e élet a halál után? Létezik-e emberi élet a magasabb szférákban?

- Balogh Béla: A végső valóság -

 - - - - - - - - -

Balogh Béla: A Végső Valóság - A gondolat erejéről - videó részlet