Túlvilág, Isten, hit, misztika - nekem ezek a fogalmak sokáig nem jelentettek semmit, a
velük kapcsolatos kijelentéseket ostobaságnak vagy sarlatánságnak tartottam. Soha nem néztem le a
hívő embereket, de számomra csak a belső értékek voltak értelmezhetőek, a transzcendencia nem.
Ám az évek során materialista világszemléletem inogni kezdett. Anélkül, hogy misztikus
élményekben lett volna részem, Hamlethez hasonlóan, lassan mégis valamiféle bizonyossággá
érlelődött bennem, hogy „több dolgok vannak földön és égen”, mintsem bölcs elménk álmodni
képes. Nem lettem igazi hívő, és a fanatizmustól továbbra is mérhetetlenül idegenkedtem, de történt
a szemléletemben egy olyan változás, amelyet én sem tudnék kifejezőbben érzékeltetni, mint
Popper tanár úr, aki viszont Thomas Mann öreg izmaelitáját idézve mondja magáról, hogy
kételkedő, de nem azért, mert semmiben nem hisz, hanem azért, mert mindent lehetségesnek tart.
"Ha az igazságot akarod birtokolni, a tanításokat csak segítségül használhatod, önmagad
mélyén kell rátalálnod."
- Weöres Sándor -
Részletek a könyvből:
Müller Péter
Boldog vagy?
Természetesen nem. Ha boldog lennék, akkor Isten lennék. Ha azt kérdezed, hogy vannak-e
a lelkemben harmonikus, szép pillanatok, vannak-e bennem mosolyok, akkor azt mondanám, hogy
vannak. Sok.
Ennél azért egy kicsit többet kérdezek, mert ezt tudom. Alapvetően elégedett vagy-e az
életeddel, az egész életutaddal?
Nem. Nem is örülnék neki egyébként. Ha most elégedett lennék, akkor már nem akarnék
tovább élni. Azért nem vagyok elégedett magammal, mert még sok dolgom van. Remélem, még
sikerül ezeket ebben az életemben el is végezni. Az ember azért van itt, mert fel kell oldania a
feszültséget, ki kell bogoznia a csomót, ami benne van.
Akárhány éves vagyok, még van dolgom. Másokkal is, magammal is. Ez azt jelenti, hogy
egy csomó mindent harmóniába kellene még hoznom. Úgy kellene elmenni innen, hogy utólag ne
gondoljak vissza a túlvilágról arra, mint Liliom Molnár darabjában, hogy megbántottam valakit, és
ezt jóvá kell tennem. És ne úgy gondoljak vissza, hogy nem sikerült elvégeznem azt, amire
vállalkoztam. És a jelen pillanatban ez még nincs meg. Nem vagyok kész. Tehát az a könyv, aminek
az a címe, hogy „Müller Péter élete és halála”, még nincs megírva. Érted? Még nem tudom
megmondani, hogy ki vagyok, mert még dolgozom rajta. Még kielégületlen érzéseim vannak.
Sokszor vagyok szomorú, sokszor vagyok kifejezetten nyomott hangulatban, sokszor élek át
szorongásokat, félelmeket, aggodalmakat. Másrészt nagyon sok öröm, mérhetetlen sok
boldogsághoz hasonlító érzés van bennem. De ha azt kérdezed, hogy boldog vagyok-e, erre csak azt
tudom mondani, hogy attól függ, honnan felelek a kérdésre. Ha meditatív állapotba kerülök, akkor
boldog vagyok. Ha akkor látnál, tudnád, hogy mihez viszonyítva mondom azt, hogy nem vagyok
boldog. Tehát abban a pillanatban, amikor visszajövök, és megint itt vagyok a kormány mellett,
megint az életem hajóját irányítom, akkor csak a hullámokat érzékelem, és nem a boldogságommal
foglalkozom. De meditálás közben elő tudok idézni magamban egy ember feletti élményt. Olyankor
boldog vagyok. Ha egyszer látnál engem meditatív állapotban, akkor ismernél meg igazán. Oly
mértékig röpülök magam fölé, hogyha akkor meghalnék, nem történne velem semmi. Olyankor
mintha csak visszaemlékeznék arra, hogy én Müller Péter voltam. Semmilyen gond, semmilyen
aggodalom, semmilyen félelem nincs bennem. De még ha fájdalom van is a testemben, az is
elmúlik. Halál utáni állapotba kerülök. És onnan vissza tudok nézni, látom Müller Pétert, mint egy
színpadi figurát. Látom, hogy milyen hülye, látom, hogy fél, látom, hogy szorong. A válaszok,
amelyeket a beszélgetés szintjén adok neked, hirtelen feljövő gondolatok, de van egy olyan
állapotom, ami abszolút boldog. Zavartalanul boldog.
Míg másoknak azzal telik az élete, hogy több-kevesebb sikerrel harcolnak a magányosságuk ellen, újabb és újabb kapcsolatokat teremtenek, te igazából nem harcolsz ellene, mondhatnám, jól érzed magad benne.
Tegnap éjjel írtam egy cikket a Természetgyógyász magazinba, és nem először fordul elő,
pedig ritkán találkozunk, hogy pont azt kérdezed tőlem, amit én előző éjszaka megírtam. Legalábbis
hasonlót. Vagy te is erre vagy ráhangolva, vagy megérzed, hogy én mire vagyok ráhangolva.
Kaptam egy levelet egy kis faluból, és azt írta benne az illető, hogy azért szeretne velem
találkozni, mert mérhetetlenül egyedül van. Rengeteg spirituális élménye van, és nincs kivel
megbeszélnie. Még a férjének sem meri elmondani, ami történt. Nincsenek barátai, és azt írja, hogy
nekem fogalmam sincs, hogy egy ilyen kis faluban milyen egyedül tud maradni az ember, hogyha
egy kicsit is más, mint a többiek. Nyilván olvasta a könyveimet, és valamiféle affinitása van ehhez a
világhoz. Elkezdtem gondolkodni, és rájöttem arra, hogy én ugyanígy szenvednék a magánytól, ha
nem lennék író, és nem érezném azt - ezt meg is írtam neki -, hogy én tulajdonképpen egy üres
papírral is jól megvagyok. Mintha tökéletes társam lenne. Megtörténtnek érzem az emberi
kapcsolataimat, ha nyolc órát eltöltök az íróasztalom mellett, mert meg tudom írni, ki tudom írni
magamból őket. Mert megálmodom, mert kijön belőlem, mert megválaszolom. Szabályosan
beszélgetek. Akár a képzelt olvasómmal, akár a képzelt színházi nézőmmel. Nagy dolgok történnek
velem, pedig ki sem lépek a szobából. Ez nagy segítség, és ez az, ami az olvasómnak nemigen van
meg. Ő is ír egy hosszú levelet, hogy kibeszélje magából a dolgokat. De én nem vagyok egyedül, ha
írok. „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.” Ezt Karinthy mondta. Ezt írtam
válaszképpen a hölgynek, és azt is megírtam, nehogy azt képzelje, hogy engem Pesten olyan sok
rokonlélek vesz körül, hogy itt az emberek összejárnak, meg tudják beszélni a dolgaikat, hogy itt
lelki közösségek vannak. Nincsenek. Ugyanúgy egyedül vagyok, mint ő. Vagyis rokonlelkek
vagyunk.
Egyetlen lényeges ponton nem vagyok egyedül, és ez a szellemi mesteremmel való
kapcsolat. Negyed évszázada tart. Soha nem értettem előtte, hogy mit jelent az a jézusi mondat,
hogy ha ketten vagy hárman összejöttök az én nevemben, akkor ott vagyok veletek. Most már
tudom. Egy jó közösségnek az a lényege, hogy van egy angyala. Ahhoz, hogy a Földön igazi
közösség jöhessen létre, mindig jelen kell lennie egy angyalnak.
Te ismerted?
Hamvast? Igen.
Mennyire?
Furcsa történet. Én jó barátságban voltam Tolnai Klárival. Látod, vele sok mindent meg
tudtam beszélni. Klári éjszakánként a Scientia Sacrát gépelte, ami hat kötet, és odaadta nekem.
Amikor írtam neki egy darabot, a Mártát, a bemutató előtt fölkerestük Hamvast. Fölhívtuk
telefonon, aztán én elmentem hozzá, találkoztam vele, és mindkettőnket meghívott a lakásába. Ez
kb. 3-4 évvel a halála előtt történt. Nekem nagyon nagy élmény volt. Klárinak is. Aztán meghívtuk
a színházba, de először egy vendéglőben találkoztunk, és amikor megpillantottam, először az volt az
érzésem, hogy valakit - a házmestert vagy valamelyik szomszéd lakót - küldött maga helyett.
Alacsony, jelentéktelen kis embernek tűnt ez a géniusz. Igazi rejtőzködő. Teljesen beleolvadt a fal
színébe. Úgy nézett ki, mintha teljesen jelentéktelen volna. De a szeme egészen különleges volt.
Amikor megkérdeztem tőle - ez már a lakásában volt, és a szomszéd szobában volt a
dolgozószobája -, hogy van-e még az olyan csodákból, amilyen a Scientia Sacra, akkor azt
válaszolta, hogy nincs. Ez az egy van. Aztán a halála után, amikor a feleségével, Kemény
Katalinnal fölmentem a lakására, és bementem abba a dolgozószobába, egy kínai betűjelekkel
teleírt, fantasztikus könyvtárat találtam. Hihetetlen, mi minden volt ott, természetesen kiadatlanul.
Szóval Klárival meghívtuk a Márta premierjére, és el is jött. Nem mondott róla véleményt,
szerintem nem tetszett neki. De valószínűleg furcsa élmény lehetett, amire én csak harminc év
múlva gondoltam, mert a bemutató 1965. április 4-ére esett. Akkor ezt úgy mondták, hogy a
felszabadulás ünnepe. És emlékezetem szerint azon a bemutatón ott volt Kádár is és Aczél is.
Kádár, Aczél és Hamvas egy színházban, ez valami olyan abszurdum, ami nekem a premier lázában
eszembe sem jutott. Akkor nem kapcsoltam össze a dolgokat. Csak utólag. De különös lehetett.
Amit Hamvasnál döbbenten tapasztaltam, a magányát, most riadtan tapasztalom magamon.
Elmondok egy történetet, lehet, hogy hülyén fog hangzani. Amerikában történt, és egy
ártatlan megjegyzéssel kezdődött. Arra várok, mondtam egy házibulin, hogy egy milliomosnő
belém szeressen. Vegyen engem férjül, és attól kezdve én csak nézem a világot. Summa
summárum, a parti után néhány nappal csöng a telefon, női hang szól bele, hogy én nem tudom,
hogy ő kicsoda, de ő ott volt ezen a partin, és meghívhat-e vacsorára. Aztán a háziasszonyomtól, aki
magyar nő volt, megtudtam, hogy milliomosnő, akinek a férje két éve meghalt szívinfarktusban.
Milyen érzésekkel mentél el?
Izgultam. Úgy gondoltam, hogy az istenek kínálnak nekem valamit. Vacsora után a nő
megkérdezte: „Maga komolyan gondolta, amit a bulin mondott?” Mondtam, hogy komolyan. Erre
azt válaszolta: „Figyeljen ide. Teszek egy ajánlatot. Vegyen el feleségül. Én milliomos vagyok, ott
élhetünk, ahol maga akarja. Indiában, Magyarországon, Amerikában, használhatja a pénzemet,
nézheti a világot. Nekem meg jól jönne egy meleg test az ágyamban. Ez nem érzelem, ez üzleti
ajánlat. Maga ismert egyetemi tanár, nekem ez megfelel. Mit szól hozzá?” Legnagyobb
meglepetésemre óriási rémület fogott el, bepánikoltam és hebegtem. A nő azt mondta, hogy neki
tetszik, hogy én habozom, és nem válaszolok rögtön. Fenntartja az ajánlatát még egy ideig, döntsem
el. És nem tudtam belemenni. Manapság néha eszembe jut, hogy Madrasban lehetne egy szép
tengerparti villám. De nem ment. Pedig meg voltam győződve róla, hogy én egy ilyen lehetőséget
boldogan kihasználnék.
Azóta is siratod...
Igen, de nem igazán. Madras, tengerpart... Én csak azt mondom, hogy néha fantasztikus
meglepetések érik az embert saját magával kapcsolatban.
Hová sorolod Einsteint?
Őt is elfogta a halálos rémület, amikor arra gondolt, hogy el kell számolnia azzal, hogy
tömeggyilkos. Pedig ő máshonnan indult. Ő a világot akarta kitalálni. Gondolatkísérleteket végzett.
Thomas Mann azt mondta róla, hogy olyan, mint egy gyerek. De szerintem minden csodálatos
gondolata mögött ott volt egy riadt lélek, mert megérte azt, hogy emberek százezrei pusztultak el,
mert abból, amit ő jónak szánt, rossz lett.
- - - - -
Popper Péter
Hamvas Béla már 1935-ben azt írta, hogy a vezércikkírók hazudnak, mindenki tudja, hogy
hazudnak, ők is tudják, hogy mindenki tudja, hogy hazudnak, akkor miért kell mégis hazudniuk?
Hamvasnak teljesen igaza van. Abban is igaza van, hogy a korrupció az, ami tönkreteszi a
világot. Ez egy korrumpált világ, és a hazugság ebből fakad. Én Hamvast egy kicsit szószátyárnak
tartom, de rengeteg sok mindenben igaza van, és mikor a pszichológusokat szidja, abban is igaza
van. Az apám szemében az alkoholista gazember volt, aki elissza a gyerekek uzsonnapénzét. Vagyis
erkölcsi kérdés volt, hogy valaki alkoholista-e vagy sem. Ebből most betegséget csináltunk, és igaza
van Hamvasnak, hogy a pszichológia erkölcs helyett patologizál, és ezzel mindenkit felment az
erkölcsi felelősség alól, mert a bűnöző szociális adaptációs zavarban szenved, az alkoholista
szenvedélybeteg stb. Az ember pedig nem felelős a betegségéért. Ez a szemlélet is része az
apokaliptikus hangulat kialakulásának, mert fölmenti az embert az önmagáért való felelősség alól.
Azért kezdtem megutálni ezt a patologizáló pszichológiai szemléletet, mert egyre tisztábban láttam,
hogy a hatalom érdekében manipulál, és ezt nem szabad elfogadni. De nincs helyette más. És nem
lehet olyan világban élni, ahol senkinek sem hiszem el, amit mond, nem tudom, mit akar, miért
csinálja, amit csinál, és már ahhoz is fáradt vagyok, hogy utánagondoljak.
(Révai Gábor: Mesterek - Beszélgetések a világról és a túlvilágról Müller Péterrel és Popper Péterrel)
- - - - -
Müller Péter és Popper Péter együtt a Lucifer c. műsorban (TV2 2003) – videó
Forrás: Takacsi
