Amikor egészen pici voltam, nagyon féltem a haláltól. Megpróbáltam felfogni, mit jelent nem létezni. Elalvásnál elképzeltem, hogy eltűnik alólam az ágy, majd a ház. Majd a környező házak, és csak a rét és a fák maradnak. Majd minden eltűnik, amit az ember hozott létre ezen a bolygón. Majd a bolygó is eltűnik, - láttam magam, ahogy lebegek az űrben. Majd eltűnnek az Égi testek is. Csak a sötét tér marad, és az idő. Majd a tér és az idő is eltűnik. Csak a semmi marad. De az sem maradhat, mert nincs, aki kimondja, hogy semmi maradt. Nincs, aki elmeséli, hogy valaha volt valami, mert semmiből nem lehet semmi.
Nagyon nagy volt bennem az ellenállás amikor végig mentem ezen a folyamaton. Majd ahogy egyre nagyobb lettem, egyre ritkábban gondoltam a semmire. Továbbra is féltem a haláltól, hipochonder is voltam egészen addig, amíg egyszer nem lettem rákos. 25 évesen el kellett engednem a félelmet a haláltól, mert túl közel kerültem hozzá. Addigra már megérintett a spiritualitás is, és bizakodtam, hogy van valami a halálon túl is.
33 évesen átmentem egy lelki ébredésen, amikor nagyon erőteljes spirituális élményeim voltak. Biztos lettem abban, hogy Földi létezésem csak egy állomás, egy megálló, a halállal nincs vége semminek. Csodálatos érzés azóta is halálfélelem nélkül élni. Kicsit fura is, mert másképp reagálok a halálesetekre, nagy betegségekre, mint ismerőseim, ami sokszor furává tesz a szemükben. Emlékeznem kell valamikor hogyan éreztem, mielőtt egyes esetekben megszólalok. Már több, mint tíz éve készen állok bármelyik pillanatban a halálra. És nem félve, hanem izgatott várakozással. Persze szívesen maradok a Földön akár még ezer évig is, de nagyon csodálatosnak, izgalmasnak tartom azt a folyamatot is, amikor majd elhagyom a testemet.
Az, hogy így tudok gondolkodni, abban sokat segített Dr.Michael Newton - Lelkünk útja könyve. Egy pszichológus, aki hipnózisban visszavitte az embereket két élet közé. Ezek az emberek ugyanazt mesélték el, amit sokan klinikai halálban tapasztalnak meg. A folyosót fénnyel a végén. A fényt, ami szeretettel itatja át az embert. A fényt ami 33 évesen engem is átitatott élve.
Persze maradtak kérdéseim. Ha minden életben más valaki vagyok, akkor odafent emlékezek az összes életemre? Vajon odafent melyik testben látom magamat. Mindig az utolsóban?
Azért írok ezekről a dolgokról, mert a napokban valami finoman megváltozott bennem megint. Hogy miért azt nem tudom. Talán az elmúlt 20 év legerősebb napkitörése volt, melynek töltött részecskéi tovább emelik az ember tudatát a Földön? További finom változásokat okozva? Nem tudom. De ha belegondolok a halálba, akkor megint megváltozott valami.
Már eltudom fogadni, hogy elveszik az ÉN. Hogy halál után elveszik Zsigray András, és beleolvad Istenbe. Nem én fogok emlékezni a mostani életemre, hanem Isten. Így eltűnik az a valaki, akinek előző életei voltak, - de van valaki, aki az összesre emlékezik. Isten. Istenben mindig ott maradok. Mert sose voltam rajta kívül, csak elhittem itt a Földön. Ha innen nézem, akkor mindenki Isten, és mindenki Én vagyok.
- Zsigray András -
- - - - - -
Belső kapcsolat a magasabb Énnel - Gunagriha előadása - Komárno, 2018.02.23 - videó
forrás:Gunagriha előadásai
