TÚL AZ IDŐN - AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG FELÉ IV.

Végül még az idő vallási szemlélete marad hátra. Vajon ez megerősíti-e ezeket az eszméket? Nézzük először az Ótestamentumot.

Amikor Mózes Istenének, Jehovának színe előtt állt, megkérdezte, mit mondjon Izrael népének, amikor majd vezetőjükként visszatér hozzájuk. "Lásd, ha elmegyek Izrael fiaihoz és így szólok hozzájuk: - A ti atyáitok Istene küldött engem hozzátok - és ők azt kérdik: - mi a neve? - mit feleljek nekik?" - Ez volt az első kérdése és Isten valamiből - ami lángoló bokornak látszott - így felelt: "Én vagyok, aki vagyok" és később: "Mondd meg Izrael fiainak: "Én vagyok" küldött engem hozzátok."
Nos, a múlt és a jövő változást, időt jelent, míg az "Én vagyok" az örök jelent jelöli. Ezért használja Jehova ebben az értékes kijelentésben a jelenidőt, mert - alaposan értelmezve - csak a jelen mutat az Örökkévalóságra. Isten számára nincs idő. Erre céloz a további magyarázat: "...aki van, aki volt és aki lesz, a Mindenható." Még mélyebbre is behatolhatunk ebbe a titokzatos mondatba. Mert "Én vagyok, aki vagyok" a mondatban egyszerűen annyit jelent: "Én". Csak egyik módja ez annak a kijelentésnek, hogy az ember "Én"-je a benne lakozó isteni elem és ennélfogva örök.
Később ugyanebben a könyvben azt mondta a Zsoltáros: "Légy csöndben és tudd, hogy Én vagyok az Isten." Isten mindörökre a változhatatlan csöndes Örökkévalóságban lakozik.
Ezért az önmagunk fölötti uralom a csöndön át az Istennel az örökkévalóság birodalmába vezeti az embert: ott azután része lesz az örök, az időtől mentes életben.
De tekintsünk bele az Újtestamentumba, oda, ahol a Mennyei Jelenéseknek X. könyve a legmagasabbra szárnyal, ahol a hatalmas angyal az égből leszállva kijelenti, hogy "idő többé nem lészen!"
Mi más lehet az ebben a mondatban jelzett állapot, ha nem az örökké tartó lét tudata?
"Most van az üdvösség napja" - hangoztatja Pál apostol, a korintusiakhoz intézett levelében. Tudta, hogy nem kell a halálig várakozni az Örök Létre.
Elolvashatjuk magának Jézusnak szavait is.
Kijelentette a zsidóknak, akik gőgösen büszkélkedtek vele, hogy ők Ábrahám utódai: "Ábrahám, a ti atyátok örült, hogy napomat megláthatta - és meglátta és örvendezett." Ekkor a zsidók így szóltak hozzá: "Te még nem vagy ötven esztendős sem és láttad Ábrahámot?" Jézus ezt mondta nekik: "Valóban, valóban, mondom néktek: mielőtt még Ábrahám lett, én már vagyok." Nem mondta: "voltam", hanem "vagyok". A "voltam" az időre vonatkozik, de a "vagyok" a változhatatlan valóságot ábrázolja.
És annak a tanácsnak, amelyet Krisztus adott tanítványainak: "Elegendő, hogy minden napnak meglegyen a maga nehézsége", mély értelme ugyancsak annak a hangsúlyozása, hogy az időn kívül éljünk, a gondolattól, amely bennünket foglyul tart, meneküljünk. Éppúgy, mint másik parancsa: "Ezért ne gondoljatok a másnapra, mert a másnap fog gondoskodni az övéiről." A jövő gondjait magunk mögött hagyni, nem nézni sem előre, sem hátra, annyit jelent: belépni egy új élet időtlen valóságába és érezni az igazi halhatatlanság ízét. Kizárólag így kapja meg valódi értékét a világfolyamat.
Ennek a tárgykörnek helyes megértése adja meg nekünk a kulcsot a bibliai teremtéstörténet egyik rejtélyes kinyilatkoztatásához. Erre célzás található Szent Ágoston "Vallomásai"-ban is, ahol kifejti, hogy a teremtés nem az időben, hanem az idővel kezdődött - ami annyit jelent, hogy az idő már a teremtés előtt is megvolt.
De évezredekkel ezelőtt, mielőtt a kereszténység ujja a történelem könyvét megérintette, élt már a régi Egyiptomban az a nevezetes vallás, amely elődje volt. Ez az eltűnt kultusz sem hallgatott erről a témáról. Legszentebb írása a "Halottak könyve", amely olyan vegyes és misztikus jellegű formulákat tartalmaz, hogy legfontosabb helyei tulajdonképpen csak a misztériumok tanával és gyakorlásával vonatkozásban érthetők meg, azt mondja az "elhunyt" beavatottról, aki Osirisszel egyesült, vagyis szellemileg újjászületett, hogy a következő tanúbizonyságot teszi: "Én vagyok a tegnap, ma és holnap. Én vagyok az isteni rejtett lélek!" Az ilyen elnyerte az örök lét tudatát. És ugyanilyen jelentős az a hieroglifamondat, amely papiruszra írva a Földközi-tengeren keresztül a párizsi Louvre-múzeumba jutott és amely kijelenti, hogy Isten az Első Ok, nemcsak "maga a jóság", hanem "az idő ura" is, "aki az Örökkévalóságot vezeti". Ha továbbá a korai Egyiptomban utazott volna az ember, mint azt egykor az ifjú Plato tette, Isis óriás templomának legbelsőbb szentélyében egy feliratot talált volna, amely ezeket a jelentős szavakat tartalmazza: "Én vagyok az, aki volt, van és eljövendő. Soha halandó még nem lebbentette fel fátyolomat." Az utolsó mondat értelme nem az, hogy az Örök Lét meg nem található, hanem, hogy a keresőnek mindenekelőtt azt kell legyőznie, ami őt a halandósághoz köti, vagyis mulandó személyes Én-jét. Ezt pedig csak úgy viheti végbe, ha gondolatait legyőzi. És ha az utas magába az istenség szentélyébe is behatolhatott volna, ott találta volna Isis ábrázolatát, jobb kezében a horogkereszttel, az örökös élet jelképével és a misztériumok kulcsával, bal kezében pedig egy négyszögletes vitorlával, a lélekzet jelképével, tehát az éter szimbólumával. Isis fejét magát hieroglifája, egy trón, koronázza. Így találná ábrázolva Isist, az öröklétben trónolva.
A hinduizmusban is megtaláljuk ugyanazt az értékelését "az idő rejtegette" titoknak. Így szentírásuk, a Véda ezt mondja: "Ez a legmagasabb szellem volt, van és lesz." De vizsgáljuk át tovább a Védák-nak ezeket az évezredes pálmalevél-szövegeit: "Örök és változhatatlan a legmagasabb szellem" - jelentik ki, és annak, aki még mindig kételkedne, egyszerűen ezt mondják: "Ami a tért és időt meghaladja, az a legmagasabb szellem."
Még egy pillantást vethetünk a hinduk egy másik szent könyvére: a jógi-k híres kézikönyvére, a Mester Énekére (Bhagavad Ghita) is.
Ebben Krisna, a hindu-Krisztus beszél áhítattól remegő tanítványával, Ardjuna-val és elmondja, hogyan tanította a hosszú évszázadokkal ezelőtt élt bölcseknek a szellemi tudásnak ugyanezeket az igazságait, aztán kifejti, hogy ez azért volt lehetséges, mert "Én vagyok a meg nem született, a lélek, amely nem hal meg."
A végtelenség matematikai ábrázolása két egymással összekötött kör: ?. A hinduk írásai és más ősrégi írások az Örökkévalóságot az önmaga farkába harapó és így tökéletes kört alkotó kígyó szimbólumával ábrázolják. Ha az idő - mint a kígyó - önmagába tér vissza, örökkévalósággá lesz. Valóban, ki lehet-e találni az idő számára jobb jelképet, mint ezt a vonalat, amely visszatér kiindulási pontjára, ezt a vonalat, amelynek nincs kezdete és vége sem, amely - maga is végtelenül - a végtelen időnek egy részét zárja magába? A múlt, jelen és jövő tökéletes kört alkot, amelyet tetszőleges pontból kiindulva bejárhatunk anélkül, hogy valóságos kezdetét vagy végét megállapíthatnók.
Igen szellemes volt Mahatma Ramalingamnak, a XIX. század egy délindiai adeptusának a megjegyzése: "Az idő az értelem egyik találmánya - mondta -, hogy saját működését, rohanását és szárnyalását kiszámíthassa."
Ha most végül még tovább vándorlunk Kelet felé és átlapozzuk az egykor híres, de most már leromlott taoista kultusz vékony, klasszikus könyvét, Az erény kánonját (Tao Teh King), megtaláljuk Lao Cse próféta intelmét:

"Nyugalomnak nevezik a visszatérés törvényét,
A visszatérés törvényét Örökkévalóságnak nevezik,
Az Örökkévalóság ismeretét megvilágosodásnak nevezik,
Megvetni az Örökkévalóságot annyi, mint szerencsétlenséget
zúdítani magunkra,
Ismerni az Örökkévalóságot: a lélek nagysága."

Így erősíti meg bölcs szavakkal a kínai próféta, hogy az Örökkévalóság ismerete lehetséges - céloz rá, hogy az ember nincs arra ítélve, hogy ennek az időleges életnek a foglya maradjon és szellemileg sem olyan szegény, hogy az ég királysága zárva legyen számára. Akik az Örökkévalóság tiszta tudatát kelletlen érzéssel szemlélik és úgy vélik, hogy annak a bölcsnek, akinek szeme az örökkévalóság felé irányul, élete végtelen unalmat jelent, töltsenek csak néhány hónapot társaságban ha olyan rendkívül szerencsések, hogy szerény külseje alatt felismerhetik. A tapasztalás azután bebizonyítja majd tévedésüket és jóváteszi tudatlanságukat.
Az időtlen "felsőbbrendű Én" a bennünk lakozó örökké élő Istenség. Királyi vérből származunk és ma mégis koldusok rongyaiba burkolódzunk. Valóban halhatatlanok lehetnénk, eldobhatnánk az éveket és dacolhatnánk az idővel, ha eljutnánk ennek az igazságnak a felismeréséhez. Itt van hát az ideje és a helye e tudás megszerzésének.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

Gondolataink erejével egy távoli DNS-re is hatást gyakorolhatunk?

A tudóstársadalom egy részét mélyen megrázta az a felismerés, hogy DNS-ünk pusztán egy gondolat erejével megváltoztatható. Mégis másképpen épülne fel és működne a világ, mint ahogyan eddig gondoltuk?

A következőkben ismertetett kísérletek újabb fontos lépést jelentettek a kutatások során. Az Egyesült Államok hadseregének megbízásából az 1990-es évek elején azt vizsgálták kutatók, hogy az érzelmek akkor is hatással vannak-e az élő sejtekre, ha azok máshol vannak a - távol a testtől.

Az ötletet eleinte kételkedve fogadták, hiszen az addigi fizikai ismeretek értelmében egyszerűen lehetetlennek tűnt. Nem hitték tehát, hogy például a szervek, vagy a csontok, a bőr vagy a szövetek továbbra is kapcsolatban maradnak azzal a személlyel, akiből kivették őket.

1993-ban azonban megjelent az "Advances" című lapban egy cikk, amely beszámolt a hadsereg kísérleteiről. E kísérlet során azt vizsgálták, hogy  bizonyíthatóan kapcsolatban áll-e a DNS a kísérleti személy érzelmeivel, a szájból vettek szövetmintákat és DNS-t, amelyet elkülönítettek, és az épület másik szárnyába vitték.

Az erre a célra kifejlesztett műszerek segítségével  azt akarták megvizsgálni, hogy  akkor is reagál-e a DNS az egyén érzelmeire, ha messzire eltávolítják tőle.

A kísérleti személyben erotikus fotókkal, valamint háborús jelenetek, komikus helyzetek , és erőszakos cselekmények képeivel keltettek érzelmeket. Ily módon az érzelmek teljes skáláját lefedték, hogy a résztvevő  az érzelmek minden hullámzását átélje.

Habár a legtöbb tudós ezúttal is kételkedett a DNS-re gyakorolt hatásában, ismét  olyasmit kellett látniuk ami a fizika jelenlegi törvényei szerint nem létezhet.

Miközben a kísérleti személy a vegyes érzelmeket átélte, a tudósok az eltávolított szövetmintákon egyértelműen elektromos reakciót mértek. A DNS úgy viselkedett, mintha még mindig az illető testében lenne!

Gregg Baden írja egyik könyvében, hogy Dr.Backster fenti kísérleteit később azzal bővítették ki, hogy az érzelmeket sugárzó egyén és a DNS-e távolságát növelték. Egyik kísérlet során a a távolság az 560 km-et is meghaladta!

Ekkor -egy atomóra segítségével- már az érzelmek sugárzása és a DNS reakciója között eltelt időt is mérték és megállapították, hogy a reakció késedelem nélkül, azonnal bekövetkezett, vagyis ugyanolyan gyors volt, mintha a DNS még mindig az érzelmeket sugárzó személy  testében lenne.

Bármit érezzünk, gondoljunk, vagy higgyünk is, a DNS-ünk a másodperc milliomod része alatt felfogja!

Teljesen mindegy, hogy a rezonáló DNS közvetlenül mellettünk van vagy a földgolyó másik oldalán található-e.  Időközben arról is meggyőződtek, hogy a már említett erőtér -a mátrix, a kvantummező- közvetíti gondolatainkat és érzelmeinket. Méghozzá nem fénysebességgel, hanem sokkal gyorsabban!

A kísérletekben szintén részt vevő  Dr.Jeffrey Thompson ezt a felismerést a következőképpen fogalmazta meg:

Többé nincs olyant pont, ahol egy test véget ér, és  olyan sincs ahol elkezdődik!

Ezzel kapcsolatban az orosz Pavlov Intézet egy további érdekes kísérletet végzett, amely igazolta az amerikai kollégák felfedezését. Egy fiatal anyapatkánytól elvették, és a föld hat különböző pontjára szállították hat kölykét. Ezt követően az anyában pánik, félelem, vagy az öröm érzését keltették. Ebben az esetben is tapasztalniuk kellett, hogy a kölykök, habár a világ különböző pontjain tartózkodtak, nyomban reagáltak anyjuk érzelmeire.

A tudomány számára ezek a felismerések egy új dimenziót jelentenek, és mérföldkőnek számítanak az emberi sejt felépítésének és működésének újfajta értelmezésében.

(forrás: rejtelyekszigete.com - Pierre Franckh: Das Gesetz der Resonanz)

Dr. Jill Bolte Taylor agykutató - Utazás a két agyfélteke körül - Egy neuroanatómus a saját szélütéséről

1996. december 10-én dr. Jill Bolte Taylor, 37 éves, Harvard egyetemi agykutató bal agyféltekéjében hatalmas bevérzés alakult ki. Négy óra alatt olyan állapotba került, hogy nem tudott járni, beszélni, írni, illetve életének bármely részletére visszaemlékezni. A bal féltekei készségek leépülését egy agykutató szemével figyelte meg, így még idejében rájött, hogy mi is történik vele, és sikerült segítséget hívnia. Nyolc évébe került, hogy agyvérzéséből teljesen felépüljön.

Dr. Jill Bolte Taylor

A történet betekintést nyújt az emberi agy működésébe, valamint annak hihetetlen plaszticitásába. Azt is elénk tárja, hogy az agyvérzést átélt betegeknek valójában mire van szükségük a felépüléshez. Dr. Jill Bolté Taylor számára az agyvérzés megvilágosító hatású áldásnak bizonyult. Ahogy a bal agyféltekéjének nyelvi központjai elcsendesültek, megtapasztalta, hogy mi történik, ha a jobb agyfélteke kerül "főszerepbe". 

Mély lelki békét és eufóriát élt át, és megértette, hogy az univerzumban végső soron minden energia, s hogy minden létező összekapcsolódik.

A felépüléssel járó nehézségek elviseléséhez az adott erőt számára, hogy sok emberhez eljuttathatja majd az üzenetet, hogy mindannyiunk számára elérhető a mély lelki béke. Ha felismerjük két agyféltekénk valódi képességeit, és használatukban megtaláljuk a megfelelő egyensúlyt, akkor békésebb, boldogabb és együtt érzőbb világot tudunk teremteni. Gandhi szavaival élve: "Nekünk kell megtestesíteni azt a változást, amit a világban akarunk látni.

 Előadás 

Dr. Jill Bolte Taylor :

Mivel a bátyámat szkizofréniával diagnosztizálták, ami egy agyi betegség, felnőttem, hogy az agyat kutathassam. És lány testvérként, illetve később tudósként, érteni szerettem volna, hogy én miért vagyok képes az álmaimat a valóságomhoz kapcsolni, és miért tudom megvalósítani az álmaimat. Mi az oka, hogy a testvérem agya, a szkizofréniája miatt, nem képes összekapcsolni az álmait egy közös és megosztott valósággal, és emiatt azok téveszmévé válnak?

Tehát az életpályámat a súlyos mentális betegségek kutatásának szenteltem. Indiana államból Bostonba költöztem, ahol Dr. Francine Benes laborjában dolgoztam, a Harvard Pszichiátriai Tanszékén. A laborban arra a kérdésre kerestük a választ, hogy "Mik a biológiai különbségek, a normális kontroll csoportba tartozók agya, és az olyan egyének agya között, akiknél szkizofréniát, szkizoaffektív vagy bipoláris zavarokat diagnosztizáltak."

Tehát: tulajdonképpen feltérképeztük az agy mikroáramköreit: mely sejtek mely egyéb sejtekkel kommunikálnak, mely kémiai anyagok által, és ezek a kémiai anyagok, milyen mennyiségben vannak jelen? Vagyis az életemnek rengeteg értelme volt, mert napközben ezt a fajta kutatást végeztem. Ugyanakkor esténként és hétvégenként a NAMI, a Nemzeti Mentális Betegség Szövetség szószólójaként utaztam. De 1996 december 10-én, arra a felfedezésre ébredtem, hogy jómagam is egy agyi zavarban szenvedek. Elpattant egy ér az agyam bal féltekéjében. És négy óra leforgása alatt megfigyelhettem, ahogy az agyam információ feldolgozási képességeit tekintve teljesen leépül. Az agyvérzés reggelén, nem tudtam járni, beszélni, olvasni, írni, vagy az életem bármilyen részletét felidézni. Lényegében csecsemő lettem egy nő testében.

Ha valaha is láttatok emberi agyat, nyilvánvaló, hogy a két félteke teljesen elkülönül egymástól. Hoztam nektek egy valódi emberi agyat. Tehát, ez egy valódi emberi agy.

Ez az agy eleje, ez pedig az agy hátulja, melyről lelóg a gerincvelő, és így helyezkedne el a fejemben. És amikor szemlélitek az agyat, nyilvánvalóan látszik, hogy a két agyi félteke egymástól teljesen szeparált. Azok számára, akik értenek a számítógépekhez, a jobb féltekénk úgy működik, mint a párhuzamos processzorok, míg a bal féltekénk úgy funkcionál, mint egy soros processzor. A két félteke a kérges testen keresztül kommunikál egymással, mely körülbelül 300 millió axon rostból áll. De ettől eltekintve a két félteke teljesen különálló. Mivel másként dolgozzák fel az információt, mindkét féltekénk különböző dolgokon gondolkodik, mással törődik, és merem állítani, hogy nagyon más személyiségek.

Elnézést. Köszönöm. Élmény volt. (Asszisztens: Valóban az volt.)

A jobb féltekénk a jelenről szól, "az itt és most"-ról. A jobb féltekénk képekben gondolkodik, és testünk mozgásán keresztül, kinesztetikusan tanul. Az információ, energia formájában, szimultán árad be az érzékelő rendszereinken át, majd egy hatalmas kollázzsá robban: hogy milyennek látszik ez a jelenlegi pillanat, milyen illata és íze van ennek a pillanatnak, hogy milyen érzés, és hogyan hangzik. A körülöttem lévő energiához kapcsolt energia lény vagyok, a jobb féltekém öntudatán keresztül. Egymáshoz kapcsolódó energia lények vagyunk, a jobb féltekénk tudata szerint, mint egy emberi család. És itt, most, testvérek vagyunk ezen a bolygón, itt vagyunk, hogy jobbá tegyük ezt a világot. Ebben a pillanatban tökéletesek, egészek, és gyönyörűek vagyunk.

A bal féltekém -- a mi bal féltekénk -- nagyon más hely. A bal féltekénk sorosan és módszeresen gondolkodik. A bal féltekénk a múltról és a jövőről szól. A bal féltekénk úgy van kitalálva, hogy ... fogja ezt a hatalmas kollázst a jelen pillanatról, és elkezd részleteket kiválasztani, részleteket, és még további részleteket azokról a részletekről, majd kategorizálja, rendszerezi mindezt az információt, és asszociációkat hoz létre mindennel, amit a múltban valaha tanultunk, és a jövőre vetíti az összes lehetőségünket. A bal féltekénk nyelvben gondolkodik. Ez a folyamatos agyi beszélgetés köt össze engem és a belső világomat, a külső világommal. Ez az a kis hang, ami azt mondja, "Hé, emlékezned kell, hogy hazafelé vegyél banánt. Reggel szükségem lesz rájuk."

Ez az a számító intelligencia, ami emlékeztet, hogy mikor kell mosnom. De ami talán a legfontosabb, ez az a kis hang, ami azt mondja, "Én vagyok. Én vagyok." És amint a bal féltekém azt mondja nekem, hogy "Én vagyok.", nyomban elkülönülök. Egyedi, szilárd lénnyé válok, elkülönülve az engem körülvevő energia áramlástól és másoktól. És az agyamnak éppen ezt a részét vesztettem el, az agyvérzés reggelén.

A szélütés reggelén, lüktető fájdalomra ébredtem a bal szemem mögött. Az a fajta fájdalom volt -- éles fájdalom -- amit akkor érzel, amikor beleharapsz a fagylaltba. És elkapott -- aztán elengedett. És elkapott -- aztán elengedett. Nem volt rám jellemző, hogy valaha is, bármilyen fájdalmat éltem volna át, ezért azt gondoltam, OK, akkor csak elkezdem a normális napi rutinomat.

Tehát felkeltem, és felugrottam a cardio-sikló (elliptikus) gépemre, ami egy egész testet megmozgató, összetett fitnessz-gép. Húzgálok ezen a cuccon, és rájövök, hogy a kezeim primitív karmoknak tűnnek, amint a rúdba kapaszkodnak. Azt gondoltam, "Ez nagyon furcsa". Lenéztem a testemre, és azt gondoltam, "Jé, egy fura külsejű dolog vagyok." Olyan volt, mintha a tudatom eltolódott volna a normális realitásérzékelésemtől, melyben én vagyok a személy a gépen, aki átéli az élményt, valami ezoterikus helyre, ahol én [csak] szemtanúja vagyok önmagamnak, amint átélem ezt az élményt.

És mindez nagyon furcsa volt, és a fejfájásom csak rosszabbodott. Szóval, leszállok a gépről, keresztülsétálok a nappalimon, és realizálom, hogy a testemben minden nagyon lelassult. Minden lépés merev és szándékolt. Nincs semmi folyékonyság a járásomban, és itt van ez a beszűkülés az érzékelésemben, ami által csak a belső rendszereimre fókuszálok. Állok a fürdőszobámban, készülök belépni a zuhany alá, és valósággal hallottam a testemben folyó dialógust. Hallottam egy kis hangot, amint azt mondja: "OK. Ti, izmok, össze kell húzódnotok. Ti izmok, ti lazítsatok."

Ekkor elvesztettem az egyensúlyomat, és megtámaszkodtam a falon. Ránézek a karomra, és rájövök, hogy már nem tudom meghatározni a testem határait. Nem tudom meghatározni, hogy hol kezdődöm és hol végződöm, mert a karom atomjai és molekulái összekeveredtek a fal atomjaival és molekuláival. Csak ezt az energiát érzékeltem - energia.

És azt kérdezem magamtól: "Mi baj van velem? Mi történik?" Ebben a pillanatban az agyamban folyó fecsegés -- a bal féltekém agyfecsegése -- teljesen elnémult. Éppen úgy, mintha valaki fogott volna egy távirányítót, és megnyomta volna a némító gombot. Teljes csend. Elsőre sokkolt, hogy egy hangtalan elmében találtam magam. De nyomban magával ragadott az engem körülvevő energia nagyszerűsége. Mivel már nem tudtam meghatározni a testem határait, hatalmasnak és kiterjedtnek éreztem magam. Egynek éreztem magam a létező energiával, és gyönyörű volt ott [lenni].

Hirtelen újra online volt a bal féltekém, és azt mondja nekem, hogy "Hé! Van egy problémánk! Van egy problémánk! Segítséget kell kérnünk!" Erre én: "Jaj! Bajban vagyok! Bajban vagyok!" Szóval, ez ment: "OK. OK. Bajban vagyok."

De ekkor azonnal visszasodródtam a [másik] tudatállapotba -- és szeretettel csak úgy hívom ezt a teret, hogy "La La Ország". Ott gyönyörű volt. Képzeljétek el, milyen lenne, ha teljesen el tudnátok szakadni a fejetekben folyó szövegeléstől, ami a külső világhoz kapcsol benneteket.

Tehát itt vagyok ebben a térben, és a munkám -- és bármilyen stressz, ami a munkámhoz köthető -- elmúlt. Könnyebb lett a testem. És képzeljétek el: a külvilágban létező minden kapcsolat és minden hozzájuk kapcsolódó stresszforrás -- mind elmúltak. Éreztem a nyugalomnak ezt az érzését. És képzeljétek el, hogy milyen érzés lenne elveszíteni 37 évnyi érzelmi csomagot! (Nevetés) Ó! Eufóriát éreztem. Eufória. Gyönyörű volt.

És ekkor, a bal féltekém megint online volt, és azt mondja, "Hé! Oda kell figyelned. Segítséget kell kérnünk." Erre én azt gondolom: "Segítséget kell kérnem. Fókuszálnom kell." Szóval kijövök a zuhany alól és mechanikusan öltözködöm, járkálok a lakásomban, és azt gondolom, "Mennem kell dolgozni. Mennem kell dolgozni. Tudok vezetni? Tudok vezetni?"

És ebben a pillanatban a jobb karom teljesen lebénult az oldalam mellett. Ekkor rájöttem, "Ó, istenkém! Sztrókom van! Sztrókom van!"

És a következő dolog, amit az agyam mond nekem, "Nahát! Ez annyira klassz." (Nevetés) "Ez annyira klassz! Hány agykutató tudósnak van rá lehetősége, hogy az agyát bentről kifelé tanulmányozza?" (Nevetés)

Ekkor átfut az agyamon: "De én egy nagyon elfoglalt nő vagyok!" (Nevetés) "Nincs időm egy sztrókra!"

Így voltam vele: "OK, nem tudom megakadályozni, hogy ez a roham megtörténjen, úgyhogy ezt csinálom egy-két hétig, aztán visszatérek a normális rutinomhoz. OK. Szóval, segítséget kell hívnom. Fel kell hívnom a munkahelyemet." Nem emlékeztem a munkahelyi telefonszámomra, de emlékeztem, hogy az irodámban van egy névjegyem a telefonszámommal. Bemegyek az irodámba, előhúzok egy kb. 8 cm magas névjegy rakást. Nézem a tetején lévő kártyát, és annak ellenére, hogy az elmém szemén át tisztán láttam, hogy hogyan nézett ki a névjegyem, nem tudtam megmondani, hogy az enyém volt, vagy sem, mert csak képpontokat láttam. A szavak pixelei összefolytak a háttér pixeleivel, és a szimbólumok képpontjaival, és nem tudtam megkülönböztetni őket. Ilyenkor, úgymond, egy tiszta hullámra vártam. Olyankor képes voltam rá, hogy újra rákapcsolódjak a normális valóságra, és meg tudtam mondani, hogy ez nem az a kártya ... ez nem az a kártya ... ez sem az a kártya. 45 perc alatt csak pár centit haladtam a kártyahalomban. Időközben, 45 perc alatt, a vérrög egyre nagyobbra nő a bal féltekémben. Nem értem a számokat. Nem értem a telefont, de ez az egyetlen tervem. Tehát, megfogom a telefont, és pont ide teszem. Megfogom a névjegykártyát, éppen ide teszem, és a kártyán lévő krikszkrakszok formáját, a telefon gombjain látható krikszkrakszok formájához rendelem. De ekkor, visszasodródom La La Országba, és nem emlékszem, amikor megint magamhoz térek, hogy vajon már tárcsáztam-e azokat a számokat. Ezért úgy kellett a lebénult jobb karomat használnom, mint egy farönköt, és letakartam vele a számokat, ahogy haladtam és benyomogattam őket, hogy amikor visszatérek a normális valóságba, képes legyek megmondani, hogy "Igen, ezt a számot már tárcsáztam.".

Végül is, az egész szám hívásra kerül, és belehallgatok a telefonba, a kollégám felveszi a telefont, és azt mondja, "Vau vau vau vau." (Nevetés) Ekkor azt gondolom, "Jaj, istenem, úgy hangzik, mint egy Golden Retriever."

És ekkor azt mondom neki -- az agyamban tisztán ezt mondom: "Jill vagyok! Segítségre van szükségem!" És ez jön ki a hangomból: "Vau vau vau vau". Ezt gondolom: "Jaj, istenem, én hangzom úgy, mint egy Golden Retriever." Nem tudhattam -- nem tudtam, hogy nem vagyok képes beszélni és megérteni a nyelvet, míg meg nem próbáltam. Szóval felismeri, hogy segítségre van szükségem, és szerez nekem segítséget.

Egy kicsivel később, egy mentőautóban utazom, az egyik kórházból, Bostonon át, a Mass[achusetts] Általános Kórházba, és egy kicsike magzati gombóccá kucorodom össze. És éppen mint egy léggömb, az utolsó adag levegővel, éppen... éppen amint elhagyja a léggömböt, éreztem, ahogy az energiám fölszáll -- éreztem, hogy a lelkem megadja magát.

És abban a pillanatban tudtam, hogy már nem én vagyok az életem koreográfusa. Az orvosok vagy megmentik a testemet, és adnak nekem egy második esélyt, vagy talán ez az átlépésem pillanata.

Amikor aznap délután felébredtem, sokkolt a felfedezés, hogy még mindig élek. Amikor éreztem, hogy a lelkem föladja, elbúcsúztam az életemtől. És az elmém két teljesen ellentétes valóság között rekedt. Az érzékelő rendszereimen át beérkező stimulációk, a tiszta fájdalom érzetét keltették. A fény úgy égette az agyamat, mint a futótűz, és a hangok olyan hangosak és kaotikusak voltak, hogy nem tudtam egy hangot sem kiválasztani, a háttér zajokból, és csak el akartam menekülni. Mivel nem voltam képes a testem térbeli helyzetét beazonosítani, hatalmasnak és kiterjedtnek éreztem magam, mint egy dzsinn, aki éppen akkor szabadult ki az üvegéből. És a lelkem szabadon szárnyalt, mint egy hatalmas bálna, a csendes eufória tengerén tovasuhanva. 

Nirvána. Megtaláltam a Nirvánát. 

És emlékszem, azt gondoltam, nincs arra mód, hogy ezt a hatalmasságot, ami vagyok visszapréseljem ebbe az aprócska pici testbe.

De ekkor ráébredtem, "De hát én még élek! Még mindig élek, és megtaláltam a Nirvánát. És ha én megtaláltam a Nirvánát, és ha én még mindig élek, akkor mindenki, aki él, megtalálhatja a Nirvánát.". 

És elképzeltem egy világot, amit gyönyörű, békés, együttérző, szeretettel teli emberek töltenek meg, akik bármikor eljöhetnek ebbe a térbe. És szándékosan választhatják, hogy a jobb félteke felé tesznek lépést, a bal féltekéjük felől, hogy megleljék ezt a békét. És ekkor rájöttem, hogy micsoda óriási ajándék lehet ez a tapasztalás, micsoda rohamos belátáshoz vezethet, azzal kapcsolatban, hogy milyen módon éljük az életünket. Ez motivált, hogy felgyógyuljak.

Két és fél héttel az [agy]vérzés után, a sebészek beavatkoztak, és egy akkora vérrögöt vettek ki, mint egy golflabda, ami a nyelvi központjaimat nyomta. Itt a mamámmal vagyok, aki egy igazi angyal az életemben. 8 évig tartott, míg teljesen rendbejöttem.

Szóval, kik vagyunk? Az élet érvényesülő ereje vagyunk az univerzumban, kézügyességgel és két észlelő elmével. És hatalmunkban áll választani, pillanatról pillanatra, ki és hogyan akarunk lenni a világban. Itt és most, képes vagyok rá, hogy belépjek a jobb féltekém tudatállapotába, ahol mi mind vagyunk. Én vagyok az élet érvényesülő ereje az univerzumban. Az 50 billió gyönyörű molekuláris géniusz érvényesülő élet ereje vagyok, melyekből összeáll a formám; egy vagyok mindennel, ami létezik. Vagy választhatom azt is, hogy a bal féltekém tudatállapotába lépek be, ahol egy egyedül álló, áthatolhatatlan individuum leszek. Az áramlattól elkülönülve, tőletek is elkülönülve. Dr. Jill Bolte Taylor: intellektuális, neuroanatómus. Ezek vagyunk "mi", bennem. Melyiket választanátok? Melyiket választjátok? És mikor? Hiszem, hogy minél több időt töltünk, a jobb agyféltekéink mély belső-béke áramköreinek működtetésével, annál több békét sugárzunk a világba, és a bolygónk annál békésebb lesz.

Úgy gondoltam, ez egy terjesztésre érdemes gondolat.

- Dr. Jill Bolte Taylor -

Dr. Jill Bolte Taylor / TED - videó

https://www.youtube.com/watch?v=UyyjU8fzEYU

(Használd a magyar felirat gombot)

forrás:TED

Amire koncentrálsz, azt kapod! Alapvető különbségek az erős és az áldozattípusú emberek között!

"Ha akarsz valamit,az egész Mindenség összefog, hogy kívánságodat megvalósítsd."

(Paulo Coelho)

Ha valamit szívből, igazán szeretnél, akkor azt kapod meg. Az univerzum összefog, hogy teljesítse az álmaidat. Ha viszont valamitől félsz, és arra gondolsz, akkor ezt a rosszat is megkapod.

Hogyan is működik ez?

Paulo Coelho

Nagyon egyszerű. Mindennek van egy rezgése. A gondolatoknak is. Amilyen gondolataid vannak, amilyen érzések élnek a szívedben, azt kisugárzod az univerzumba. És a hasonló rezgésű dolgokat, eseményeket, embereket fogod magadhoz vonzani.

Alapvetően kétféle embertípus létezik: aki hisz a saját erejében, ill. akinek kényelmesebb, ha másokat okol élete szerencsétlenségéért.

Ha áldozat vagy, akkor visszaigazolást kapsz arra, hogy mindig más a hibás és te csak a körülményekkel sodródsz.

Mit csinál egy áldozat?

1. Mindig más külső dolgokat okol rossz helyzetéért.

2. Gyakran elhangzik ez a mondat a szájából: ugye, én megmondtam, hogy rossz vége lesz!

3. Folyton harcban áll a körülötte lévő emberekkel. Valaki mindig rossz és neki akar ártani.

4. Nem változtat, és nem hoz döntéseket, hiszen jelenlegi élethelyzete ezt nem teszi lehetővé.

5. Belenyugvással szemléli sorsát.

6. Gyakran panaszkodik, vagy hívja fel barátait: Képzeld, már megint valami rossz történt, már megint becsaptak, kihasználtak.

7. Jellemzően nem áll ki a saját igazáért.

8. Egy áldozat lehet, hogy hisz és beszél a gondolatok teremtő erejéről, de a gyakorlatban nem használja azokat.

Mit tesz egy erős, tudatos ember?

1.Tudja, hogy élete körülményeit ő alakítja.

2. Felismeri gondolatai teremtő erejét és nem pazarolja azokat negatív emberekre, helyzetekre.

3. Abba fektet energiát és azon gondolkodik, amit szeretne.

4. Mer dönteni. És vállalja a következményeket, bízik és hisz magában.

5. Szeretettel mondja ki lelke igazságát.

6. Hisz saját erejében, és nem ijed meg a kihívásoktól.

7.Támogató emberekkel veszi körbe magát.

8. Határozottan nemet tud mondani mindenre, ami személyes fejlődését nem szolgálja: legyen az egy lehúzó kapcsolat, vagy munkahely.

Arra biztatlak, hogy ismerd fel saját erődet. Igaz, ez azzal jár, hogy vállalod a felelősséget saját életedért. Ami azzal jár, ha hibázol, nem mutogathatsz majd másokra. Viszont, tudatában lenni, annak, hogy Te alakítod a saját sorsodat, a létező legnagyobb erő, ami valóban csodás eseményeket és megoldásokat hozhat a számodra.

- forrás: joportal.hu -

- - - - - - 

OPRAH interjúja Coelho - val! - videó

Te mire koncentrálsz a legtöbbször?

forrás:Édesvíz Kiadó

TÚL AZ IDŐN - AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG FELÉ III.

Az "elevenen eltemetett" fakírok, akiknek esetét az egyik korábbi fejezetben tárgyaltuk, arról tudósítanak, hogy merész kísérletük tartama alatt tökéletesen híjával vannak minden gondolatsorozatnak és ugyanígy minden időérzetnek is. A valóságban, ha a gondolat megszűnik számukra, megszűnik az idő-érzet is.
E miatt a hézag miatt - amelyben az időérzet kihagy és ő maga boldog, mély, álomtalan alvásba merül - adja rendszerint a fakír szellemének már előre azt a parancsot, hogy bizonyos idő múlva ismét normális tevékenységre ébredjen és csaknem mindig az következik be, hogy maga is pontosan ugyanabban a pillanatban felébred. Itt következik egy Észak-Indiában jól ismert újabb esetről szóló hírlapi tudósítás:

EGY JÓGI NEGYVEN NAP UTÁN FELÉBRED
A SAMADHI (TRANSZ)-BÓL

"Érdekes esete játszódott le a samadhi-nak, vagyis a gondolat tökéletes elmerülésének - a jóga nyolcadik és utolsó fokának - Rishikesben, a Hardwar közelében fekvő szent zarándokhelyen. Dehra-Dun kerületben, ahol egy fiatal hindu jógi lesoványodott testét nézők ezreinek jelenlétében a minap emelték ki erre a célra előkészített sírjából.
A jógi 1935. október tizedikén transz-állapotba merült egy alig 16 láb hosszú és körülbelül 4 vagy 5 láb magas befalazott üregben. A bejáratot kő zárta el, amelyet rögtön a jógi belépte után becementeztek. Őrséget állítottak fel megfigyelésére. Az élő sírját azután fallal vették körül és a falon kívül hat héten keresztül óriási hindu tömeg várakozott ájtatosan, miközben a jógi a bűnbánatnak ezt a legmagasabb formáját végezte. Az egész idő alatt se nem evett, se nem ivott. A sírba való belépése előtt a jógi, aki akkor már több napja böjtölt, rendelkezést hagyott hátra, hogy a belépése utáni negyvenötödik napon, reggel hét és tíz óra között, ha hallják, hogy kimondja a szent "Om" szót, emeljék ki és testét olajjal dörzsöljék be.
Ez a jógi ezúttal már harmadszor került ilyen transz-állapotba. Első transz-állapotában kezét részben elrágták a fehér hangyák."
Az utolsó mondat igen jelentős és önkénytelenül is sokatmondó választ ad azoknak a bírálóknak, akik a fakírok minden cselekedetében kizárólag csak bűvészmutatványt látnak. Ez az eset mutatja, hogy a gondolat szünetelése együtt jár az időérzés szünetelésével is. De ugyanígy helyes az a hozzátoldás is, hogy mialatt az emberi tapasztalatok egymásutánja lassul vagy gyorsul, ugyanolyan mértékben változik az idő mértékegysége is. Ezt rövid meggondolás igazolhatja.
Csak kevesen tudják személyes tapasztalatból, hogy a fuldokló ember a teljes öntudatlanságot megelőző villanásszerű eszméletben egész elmúlt életét elvonulni látja lelki szeme előtt. Megjelennek gyermekkorától egészen érettségéig minden esztendő főbb eseményei és, ezeket nemcsak látja, hanem ismét átéli, összefoglalja és megérti. Ilyen módon esetleg egy ötvenesztendős időköz néhány pillanat alatt zajlik le.
De még éber állapotban is gyakran tapasztalja az ember, hogy a szenvedések meghosszabbítják, míg az örömök túlságosan rövidre szabják óráinkat. A fájdalmas betegség lustán, lassú, kínzó léptekkel vonszolódik át életünkön, míg extatikus napok forgószél módjára viharoznak el. Lángoló szerelmeseknek, akik csak néhány hétre szakadnak el egymástól, az az érzésük, hogy legalább egy hónap múlt el fölöttük. Ez világosan mutatja, hogy megvan bennünk az idő gyorsaságának vagy lassúságának érzése, de nincs semmiféle matematikai időmértékünk, mert az időt mint valami teljesen szubjektívet éljük át: mégpedig a felismerő értelmen belül és rája vonatkoztatva.
Ilyen tréfákat űz a váltakozó tudat az ember időérzékével! Ugyanígy alvás közben néhány pillanat alatt egész sor álom-eseményt érhet meg az ember, amik éber állapotban több órát töltenének be. Vannak bizonyos álmok, amelyeknél időérzékünk gyorsul, mert ilyenkor az értelmet nem akadályozza a fizikai agy lassúbb munkája, ugyanúgy, mint ahogy egy fizikai atomban az elektromos erők gyorsabban és intenzívebben rezegnének, ha felszabadulnának korlátozó materiális kereteik közül. Ugyanígy gyorsul az idő-eszmélet, ha az eszmélő szelleme felszabadul a testtől.
Bombaytól San Franciscóig három hétig tart a tengeri út, ha éber állapotban teszi meg az ember - álomban csak öt percig tart. Ebből azt a következtetést kell levonnunk, hogy maga az idő is kizárólag szellemi függvényállapot. Ebben a különleges összefüggésben az álombizonyítékok ugyanolyan értékűek, mint az éber bizonyítékok, mert a valóságos tapasztalat érzése mindkettőben csökkentetlenül megvan. Az alvó külön szellemi világot alkot magának és ebben a világban él, míg ha ébren van, ugyancsak szellemi világban él, mert minden, amit a külvilágról megtudhat, a saját szellemi felismerésének műve. Amíg az érzéki benyomások az agyhoz el nem jutnak és szellemi benyomások nem változnak, sem ő, sem más nem alkothat tudatot az anyagi világról.
Hogy az ideges érzékelések összetételében beállott változás és az ezekből adódó szellemi benyomások megváltoztatják az emberi időérzetet, annak egészen különös bizonyítékát szolgáltatta a Morning Post című tekintélyes londoni lap nemrégiben megjelent tudósítása, amely így hangzik:
"Egy elektromos áramütés áldozata beszámolt érdekes emlékeiről az idő meghosszabbodásával kapcsolatban. Ez az ember, aki egy meglehetős sebességgel haladó kerékpárost figyelt, az elektromos áramütés után azt állította, hogy a kerék minden küllőjét fel tudta ismerni és ezek úgy hatottak rá, mintha egyáltalán alig forogtak volna.
Ugyanez az ember azt állította, hogy a váltóáram minden ütését másodpercenként hatvan teljes-ciklusos ütemben tudja érezni."
Tudatunk mezején egymásra következő érzéklések vonulnak keresztül. Ha ez a keresztülvonulás normális gyorsasággal történik, akkor normális időköz áll elő. Ha azonban - mint ebben a különleges esetben is - valami feltartóztatja az idő tevékenységét, nem a külső fizikai világegyetemben, hanem az ember belső tudatában, azzal, hogy az agy rendellenes befolyás alá kerül, akkor ezek az érzéklések meglassúbbodhatnak és lassított filmfelvételhez hasonlóan, elkésve haladnak keresztül a tudaton.
Ismeretes, hogy olyan személyeknél, akik műtét közben narkózisban vannak, vagy kábító ital befolyása alatt állnak, az időérzés fantasztikus határokig emelkedhetik vagy eshetik.
Ezek az esetek azt tanítják, hogy az időérzék magában a szellemben van, azokban az eszméletekben és képzetekben, amelyeket a szellem kelt életre. Az idő tehát nem az emberi szervezeten kívül, hanem rajta belül van. Ennélfogva eszme, nem pedig szemlélhető tárgy - a gondolkodás képzete és az öntudat mellékterméke. Nincs független és sajátos léte, elkülönítve attól az értelemtől, amely kigondolja és elképzeli. Mozgása a közönséges tudat lényeges feltételeinek egyike.
Minden külső tapasztalat, amely bizonyos pillanatban kezdődik, egy ideig tart, majd végül bizonyos pillanatban ismét befejeződik, önmagát méri tudatunk finom műszerével. A tudatunkon belül végbemenő lényeges változás szükségszerűen befolyásolja az ilyen mérést és rendellenes gyorsaságúvá fokozhatja, vagy rendellenes lassúságúvá csökkentheti.
Az idő alapvető valami, amiben a rendes gondolkodás gyökerezik.
Kant, a német filozófus, a nyugati gondolkodók egyik legnagyobbika, rendkívül széleskörű, de csodálatosan pontos bizonyítási eljárással kimutatta, hogy a gondolatoknak és az érzéseknek a tudaton átmenő, képszerű folyamata idézi elő az idő érzéklését. Ebből azt következtette, hogy az idő - más szavakkal kifejezve - egyszerűen a tudatnak egyik formája. Nem ismerte fel azonban gyakorlati lehetőségként azt a kiegészítő tényt, hogy az ember egy gondolatoktól, benyomásoktól és emlékektől mentes tudathoz érhet el - mégpedig nem távoli reménység, hanem jelenbeli valóság formájában. Végül kimutatta, miért hiszi, hogy a modern tudományos módszerek sohasem hozhatnak bennünket közelebb a valóságnak a dolgokon túleső, az örökkévalóságnak pedig az időn túleső megértéséhez. Ehhez valami más, ettől elütő módszer lenne szükséges, de nem látja a lehetőséget, hogy ezt az eszközt megszerezhessük. Ha az ő XVIII. századbeli értelme ezt nem látta, a mostani XX. század néhány embere mégis felismerheti. A magasabb felismerés elérésének egyik módszerét itt és a következő lapokon adjuk, úgy, amint azt valamikor India látnokai, a régi kor igazságkeresői számára kifejtették.
A közönséges értelemben vett idő valóságába vetett hitünk alapjait bizonyos mértékben megrendítették az újabb gondolkodók, akik az időt megvetően illúziónak minősítették. Pontosabbak volnának, ha az időt eszmének jelölnék meg.
Időérzékünk nem annyira illuzórikus, mint relatív - igazinak és valódinak tűnik fel számunkra, érezzük, hogy az időben haladunk, de azért sohasem valóban abszolút. Természet-szemléletünkben minden csak a nézőpont kérdése, mert minden mindig a szemlélővel van kapcsolatban. Az utas, aki a hegyre felkapaszkodik, észrevehet valamit, ami feje fölött fekszik, ami azonban a síkság lakója számára tökéletesen láthatatlan. Ugyanez az utas azonban láthatja a síkságot is, amelyet elhagyott, ha tekintetét lefelé fordítja. A nem gondolkodó ember szempontjából az idő olyan tény, melyet nem lehet letagadni. Magasabb síkról tekintve azonban tiszta eszmének lehetne mondani, mely az értelmen belül van meg és eltűnhet, vagy nem tűnhet el, anélkül azonban, hogy örök létünket érintené. A moziképpel hasonlítható össze, amely egy pillanatra az örökkévalóság fehér vetítővásznán remeg, aztán eltűnik. Mindenesetre jellegzetes, hogy a külső világra való vetítődése olyan feltételeknek, amelyek bennünk önmagunkban vannak meg és ennélfogva csak relatívek, mert saját belső adottságainknak megfelelően megjelennek, eltűnnek és ismét felbukkannak.
Az idő tehát az emberi agy teremtményének fogható fel, olyasvalaminek, ami a lelki rend részese. Nevezhető szellemi képzetnek, a tudat egyik formájának, szubjektív mozgásnak, vagy a gondolkodás melléktermékének is - amely azonban a tudatos lét együttműködésének híjával nyilvánvalóan nem lehetne meg.
Amíg az ember önmagát a gondolatokkal azonosítja, az idő is befolyásolni fogja életét. Az időt csak az lépheti túl, ami az értelmet is túllépi. Ennélfogva az Én-nek az időt is túl kell lépnie. Hogyan létezhetnék a véges idő az olyan birodalomban, mint amilyen az "emberfeletti Én" birodalma, amely a gondolkodás működésén túl fekszik?
Most már a legmagasabb fokra emelhetjük az elemzést: ha ezek a szellemi működések a valódi "Én"-ben nincsenek meg és - mint előbb kimutattuk - a zavartalan figyelem eltűnésük után is megmarad, akkor a jelen pillanat tudatosítása fennáll majd ezen a magasabb síkon is, cselekményektől és gondolatoktól befolyásolatlanul, mert ez az Én: a töretlen tudatossá válás. A "most" értelme valami abszolúttá, változhatatlanná és végtelenné - röviden: örökkévalóvá - válik, mert semmiféle egymásra következés, semmiféle mozgás és semmiféle emlék nem marad az "emberfeletti Én" tudatában.
A gondolatoktól mentes, időtlen Én szükségképpen örökkévaló. Ugyanúgy, mint a jelen pillanatnak, minden időn kívül és túl kell élnie és ugyanakkor - paradox módon - időtlennek kell maradnia. Hogy az Abszolútból leereszkedő tudat mint gondolat-működés nyilvánulhasson az emberi agyban, a közönséges testi Én-ben verődik vissza és véges időbe burkolódzik. Ettől a gondolatmozgástól felszabadulva felülemelkedik a Véges korlátai fölé és visszanyeri örök lényegének értelmét.
Amíg az ember önmagát - tévesen - fizikai énjével azonosítja, amíg az ember - még mindig tévesen - önmagát az értelemmel és az Én-re való emlékezésekkel azonosítja, szükségszerűen időhöz kötött teremtményként él, aki foglya az elmúlt emlékeknek, pillanatnyi eseményeknek, jövőbeli reményeknek és aggályoknak. Amint azonban helyes önszemlélet és pontos elemzés révén felismerte az igazságot az időről és ezt az igazságot az idő forrására korlátozott figyelmével lerögzíti, arra a maradandó belátásra jut, hogy legbensőbb Én-jének ismeretlen tartalma túllépi az időt és így ő maga örökkévalóvá és gondtalanná válik. Eredete az angyaloknál van, mert isteni. Ezt az Én-t semmi időleges nem érintheti, bár az Ego az időn belül folytatja tovább is működését. Ez az Én az, amit ezeken a lapokon keresünk és melyet a szerző korábbi munkáiban ismételten az "Overself" névvel jelölt meg. A szó maga eddig még semmiféle angol szótárban nem fordul elő és maga a szerző alkotta, hogy kifejezzen valamit, ami a kimondhatatlannal határos, mert az általában használatos szavak egyike sem volt egészen kielégítő ennek az útnak végcélját jelentő isteni állapot megjelölésére. Az olyan szavakhoz, mint Isten, Szellem, Lélek stb., amelyek a legrégibb eredetűek, túlságosan sok teológiai mellékjelentés fűződött, amelyek mind nem azt jelentetik, amit a szerző megértetni kívánt. Szükséges volt ennélfogva új szót találni, amely pontosabban és kevésbé zavaróan adja vissza azt a jelentést, melyet közölni óhajt. És bár végül az "Overself" szó mellett döntött, ez sem volt olyan teljesen kielégítő, mint ahogy kívánta. Ez ugyanis súrolja azt az eszmét, hogy ez az isteni állapot olyasvalami, ami felhőként lebeg fejünk fölött. De bár ez a szép valóság bizonyára teljesen meghaladja az ember személyi állapotát és az egyetemesség tudatát adja meg neki, különösképpen titokzatosan és egyidejűleg valamilyen pontként van meg lényének legbelső rejtekében. A szerző mégis remélte, hogy az "over" és "self" szavak szembeállítása vissza fogja tükrözni az embernek önmagán túllépő és mégis legbelül maradó istenségének paradoxonát. Pontosan szólva, szükséges volt két szót gyártani, amelyek közül az egyik az "Overmind", "az emberfeletti lélek" lett volna, de akkor még nem szándékozott ilyen messzire menni. Az emberi természet lelki részének titokzatos, okkult erői azonban megkövetelik ezt az emberfeletti Lelket valódi eredetének minden pontos kifejtésében. Mert a lélek nem az emberben van, hanem ellenkezőleg: az ember van egy lélekfeletti lélek belsejében. Mindenesetre kisebb nehézséggel járt egy új szó kialakítása, mint az, ha az ember a régi megjelölések egyikét használná, melyekkel gyakran olyan jelentések rokonok, amelyek különböző személyek és gondolatrendszerek szerint változnak.
Az "emberfeletti Én" tehát az örökkévalóság elemében lakozik. Ezzel nem azt mondjuk, hogy egész figyelmének szükségképpen egyidejűleg a múltra, jelenre és jövőre kell kiterjednie. Ez hamis gondolat, bár a "lélekfeletti Lélekre" vonatkoztatva helyes.
Az örökkévalóság nem lehet egy egyidejűleg lefolyó egymásra következés, amely az idő két pontja között terjed el, bármilyen távol legyen is a végtelenben ez a két pont egymástól. Nem is összege az átmeneteknek a múltból a jelenbe és ebből megint a jövőbe - az ilyen eltorzított elképzelés is hamis következtetés, mely az örök életet inkább borzadállyá, mint áldássá tenné. Ennek szerencsétlen részese ugyanis szomorú emlékek, szörnyű sejtelmek és gondolatképek tömegének rabja lenne, amelyek belsejében halmozódnának fel és soha békéhez jutni nem engednék! Az örökkévalóság csak független létforma lehet, amely teljesen túlhaladja az "akkor"-ról, "most"-ról és "azután"-ról alkotott minden képzetünket. Szakadatlan egész, végtelenbe terjedő, emlékezet nélküli tudat, nem pedig az időformák számtani összege. Az a forrás, amelyből a múlt, a jelen és a jövő fakad és amelybe ismét beletorkollanak. Ez a forrás azonban - tekintet nélkül a múlt, jelen és jövő keletkezésére vagy be nem következésére - önállóan tovább tart, amiért is az idő teljességének kérdése a valóságban fel sem vetődik. Az örökkévalóság az ég háttere, amelyen az idő mint villámcsapás tükröződik. De semmiféle villámcsapások összege nem alkothatná soha az eget. Töröld el az Időt és még mindig megmarad az Örökkévalóság!
Az emberiség a kozmikus idő egy részét gyakorlati célokból napok, hónapok és évek időszakaszaira osztotta, mert a gondolatfolyamatok minthogy egymásra következnek - oszthatók. Az Örökkévalóság azonban, amely a gondolatnál mélyebb dimenzióhoz tartozik és ennélfogva meghaladja az Időt - oszthatatlan. Nincs egymásutánja, sohasem új és soha sincsen átmenete az "akkor"-tól a "most"-hoz és az "azután"-hoz. Az Örökkévalóság mindig jelen van, még a jelenlegi pillanatban is itt van velünk és valójában benne foglaltatik. Statikus lét - míg az idő csak a létezés vetítővászna.
Mélyen minden csillag belsejében van egy terület, ahol az energia elveszíti irányát és ahol az uralkodik, amit a fizikusok "termodinamikus egyensúly"-nak neveznek. Ez azonban nem akadályozza a csillagot abban, hogy a téren keresztül keringjen. Míg a folyamatos élet, mint amilyen a gondolat élete, időérzést tesz föl, ez az érzés az "emberfeletti Én" mozdulatlan, statikus létében megszűnik. De azért nem kell halott létnek lennie. Ellenkezőleg, valódi életnek kell lennie, mert ez az Énség valóságos magja. Az Én és az Élet rokon jelentésű fogalmak, mert egy holttestben nem volna lehetséges az Én megélése. Ezenfelül pedig ez az Élet nem mulandó és szellemi, mert nincs alávetve az anyagszerű véges formák változásainak.
Mellékesen említve, a szabad akarat tanának és a sors változhatatlanságáról szóló tanítás védelmezőinek végtelen vitája tárgytalan és sohasem dönthető el, mert mind az ember akarata, mind sorsa végső fokon az "emberfeletti Én"-nek ugyanabból a világából származik. A dilemma teljesen önkényes és a természetben nincsen meg. Az események életünkben egy kettős ok következményeiként jelentkeznek, amely kettős ok végül maga is egy egységben olvad fel.
Íme tehát az "emberfeletti Én" örökké tartó életében való tudatos részvételnek dicsőséges lehetősége nyílik meg számunkra, olyan életé, amely a fájdalmat forrásában megsemmisíti és a tévedés gyökereit kigyomlálja.
A következő új kérdés most már az, hogyan realizálható ez az élet? Milyen úton juthat az ember a lét magasabb dimenziójába?
Ezt az utat a következő lapokon az elemzésekben, az előkészületekben és gyakorlatokban és végül az "emberfeletti Én" iránti önkéntes odaadás legmagasabb kiteljesítésében fogjuk megmutatni. Ezeknek a gyakorlatoknak fő jellegzetessége a szellemi csönd helyes használata lesz, amely már önmagában is kulcs az Örökkévalóság kapujához.
A képzett európai nem tudja majd túllépni az Idő határait - nem tudja majd a halandó homály birodalmát a szellemi fény birodalmáért elhagyni -, ha nincs előkészítve arra, hogy megértsen olyan eszméket és vállalkozzék olyan gyakorlatokra, mint amilyenekre e helyütt fogunk rámutatni és amelyeknek híjával a köznapi gondolkodás a gondolkodót rendszerint nem vezetheti el a rejtett igazsághoz.
Rámutattunk, hogy az értelem szakadatlan működése mint idézi elő az időérzetet és hátráltatja belépésünket az időtlen Abszolútba.
Eszerint tehát ennek a működésnek a leküzdésével az idő zsarnoksága is leküzdhető.
A működés ellentéte a nyugalom. Az Idő ellentéte az örökkévalóság.
Arra kell tehát törekednünk, hogy a nyugalomnak - mind a lelkinek, mind a fizikainak - ezt az állapotát elősegítsük, ha le akarjuk gyűrni az időt. Tudat, mint szellemített mozgás-Idő - tudat, amely önmagában olyan mély nyugalomban marad meg, mint a feneketlen, hullámok nem szántotta tenger-örökkévalóság.
Ha az ember az értelem körforgását feltarthatná és valamennyi gondolatot az eredendő Én-gondolatra vezethetné vissza, ezt pedig szellemi csöndbe oldhatná fel, akkor rögtön felszabadulna az Időhöz való kötöttségétől. Egész lényéhez a halhatatlanság egy lehelete tapadna.
Ha az ember a keresést és az értelem megfigyelését befelé, magára az értelemre irányítaná és saját kiinduló pontjáig, az Én-gondolatig nyomon követné, beleolvadna az ebből következő csöndbe és így érné el a célját.
Megtaláltuk a kulcsot. A gondolatból származó csöndből emelkedik ki az első szellemi képzet - az "Én". Ezt a fonalat kell követnünk, mint ahogy a kutya távollévő urát szimatával követi és csalhatatlanul meg is találja. Most egész figyelmünket latba kell vetnünk és erre az Én-érzékre, erre az Én-tudatra kell összpontosítanunk és határozottan vissza kell utasítanunk minden más gondolat és emlék közeledési kísérletét. Ha ezt helyesen valósítjuk meg, a kísérlet végül visszavezet a csöndbe és ott felfedezzük a bujkáló, titokzatos "emberfeletti Ént"-t.
A gondolat elnyomására irányuló tulajdonképpeni erőfeszítés felteszi, hogy van valaki, aki elnyomja és aki ennélfogva nem lehet azonos magával az értelemmel. Az "Én" ennélfogva kétségtelenül mélyebb rétegben fekszik, mint a gondolat.
A gondolat alkalmazása csak egy lépés ezen az úton. Ugyanúgy van ez, mint a postakocsinál, amely a tudás messze elterülő földjének utasát valamilyen ismeretlen faluból a legközelebbi vasúti állomásra viszi. Ha az utas már kényelmesen elhelyezkedett a vasúti fülkében, nincs többé szüksége a postakocsira. Ugyanígy, ha az embert agymunkája szemléletének és az élettel szemben elfoglalt magatartásának bizonyos pontjáig eljuttatta, készen áll a további lépésre: arra, hogy teljesen és tökéletesen feladja a gondolatot és a tudat más formájához meneküljön. A gondolkodás betöltötte hivatását és folytatása ezen a ponton túl is nemcsak tisztán negatív eljárás lenne, hanem a további előrehaladást is meglassítaná.
Mindenki, aki elemzését összpontosítással és kitartással eddig a pontig folytatta és hajlandó azokat a különleges gyakorlatokat vállalni, amelyek ezen a ponton túlvisznek, a maga egész valóságában élheti át az "Én" értelmét, amely a hangulat ingadozásaitól, az érzelmektől és az értelemtől teljességgel különáll. A lehetőség így azután valósággá válik hacsak egyetlen pillanatra is. De aki egyszer elérte, az ezt a tapasztalatot mindig újra megismételheti, míg végül életének belső harmóniája új szemléletet teremt számára. És ez a csodálatos új állapot le fogja leplezni, milyen hamis az a teológiai felfogás, amely a mennybeli örökkévaló életet a véges idő végtelen és határtalan kiterjedésévé torzítja. A szárnyaló angyalok és éneklő megdicsőültek mennyországa nem más, mint az idő kombinációja. Mert az idő mozgást feltételez - vagy a tudat, vagy a gondolat, vagy a fizikai tevékenység mozgását -, míg az örökkévalóság legfontosabb jellegzetessége a tökéletes csönd. Ennek az állapotnak minden egyéb elképzelése hamis. Ez az örök élet pedig a lakott földön is megtalálható, mert az emberi szellem éppúgy hajléka az időnek, mint az idő ellentétének.
Mindnyájunkban megvan az erő, hogy ezt az utat követhessük. Az emberi gondolkozás folyama igen távoli forrásáig visszavezethető. Így juthat át az ember a Styxen, amely az idő világa és az örökkévalóság világa között hömpölyög.
Ha ennek a módszernek hallgatólagos következményeit és még inkább azokat a bámulatos eredményeket, amelyeket a XX. század lélektanában elő fog idézni, jól felfogjuk és megértjük, meg fogjuk élni a gondolkozás forradalmát, amely nem kevésbé lesz korszakalkotó, mint az, amelyet Einstein dr. relativitási elmélete a XX. század fizikájában előidézett. Úgyszólván már a materiális tudás határán állunk - ebbe az új módszerbe való beilleszkedés azonban az elhanyagolt igazságok egész világát fogja feltárni előttünk, amely igazságok a világegyetemet Isten különös paradoxonának, az embert pedig Isten titkos kisugárzásának fogja feltüntetni.
Korábbi korok számos filozófusa szükségtelenül és önkényesen zárta be a szellemet szűk határok közé, míg mások nem vették észre, hogy az értelem Achillesének sebezhető sarka van.
Új látóhatár tárul föl előttünk, ha ezt a témát megértjük és belátjuk, hogy az időtlen lét, vagyis az örök lét a gondolat belső szabályozása révén érhető el. Elismerjük, hogy rendkívül nehéz a kibékülés az időtlen abszolút és az óra jelzette idő világa között és hogy erre gyakorlatilag csak a jóga valamelyik mestere képes. De ez a lehetőség az, melyet az emberiségnek legnagyobb tanítói megmutattak és titkuk annak a megértésében rejlik, hogy a jelenlegi pillanat az örökkévalóságot állandó alapmotívumként foglalja magában, továbbá annak a ténynek a felfogásában, hogy a mozgó értelem mögött mindig a nagy nyugalom rejtőzik.
Az értelem úgy dolgozik, mint valami gép, amely tudatunkat állandóan különálló gondolatok és érzetek végtelen sorára bontja fel. Létünk belső jelentését évek, hónapok és napok aránylag kis szakaszaira osztja és így az idő foglyaivá tesz bennünket, holott a valóságban az örökkévalóság gyermekei vagyunk. Amit felfog, azt ezzel a korlátozással és az idő közvetítésével fogja fel. Fontos megérteni, hogy ezek az elkülönített részek a valóságos Én-ben benne foglaltatnak és az "emberfeletti Én" tudata a jelen minden pillanatában tudatosítja és áthatja őket és hogy ha ez másként lenne, az emberiség sohasem ébredhetne tudatára a gondolatok és benyomások különbözőségének.
Ha azt az érzésünket, hogy az időben vagyunk, megbéníthatnók, minden nehézség nélkül ráébredhetnénk arra az érzésre, hogy az örökkévalóságban vagyunk. Azok a magasztos néma pillanatok tehát, amikor az időhöz kötöttség láncait levetjük és az "emberfeletti Én" imádatába merülünk, így a végtelenségig kiterjeszthetők.
Minthogy az idő az értelemnek, nem pedig valami rajtunk kívül fekvő tényezőnek terméke, a korlátozásainak megbénításához vezető út először az értelem megbénításán, azután a szellem abszolút elcsendesítésén keresztül vezet. Abban a pillanatban, amikor a gondolkodás tevékenysége fölé emelkedünk, egyúttal a normális fölötti, X-dimenzionális rétégbe is felszárnyalunk, amelyben az az elképzelésünk, hogy az idő foglyai vagyunk, eltűnik.
Ez a titokzatos terület az, amely a múltat, jelent és a jövőt elnyeli! Csak itt található a hindu bölcsek "Örök Jelen"-je.
Sokan azt fogják ellenvetni, hogy az efféle gondolatellenőrzés lehetetlen és hogy az ember isteni életének ezek a fogalmai tisztára illuzórikusak. Állításuk elég helytálló saját korlátozott álláspontjukból nézve, de miért fogadna el az ember ilyen korlátozásokat? Miért maradjon az ember börtönben, ha kezében van a kulcs, az a kulcs, amely megnyitja a szellem kapuját és bebocsátja őt a szabadság tágas térségeibe? Az ember ne hagyja hipnotizáltatni magát közkeletű elméletektől. Eszmék, amelyek ma divatban vannak, holnap gyakran a visszautasítottak közé kerülnek és csak azok segíthetnek hozzá másokat a felszabaduláshoz, amelyek saját koruktól már előre függetlenítették magukat.
Az ember szellemének önmaga ellen kell fellázadnia, ha a dolgok természetébe tökéletesen és nem csupán részlegesen akar belelátni. A megszokott egocentrikus magatartás természetes, de nem ez az utolsó álláspont, amely az embernek rendelkezésére áll. Az Örökkévalóság csak a magasabbrendű Én számára áll nyitva. Az ár, amelyet megtalálásáért fizetnünk kell, az, hogy lemondunk alacsonyabbrendű Én-ünkről, arról az Én-ről, amely a másodperceket és hónapokat számlálja és önmagát tökéletesen a testtel azonosítja. Ennek a lemondásnak eszköze pedig a szellemi nyugalom. Ennek a magasabb Én-nek a gyökere bennünk van, de ugyanott van a belső akadály is. "Nem tudsz beszélgetni az Óceánról a kúti békával - egy szűkebb szférához tartozó teremtménnyel. És nem tudsz a gondolattól mentes állapotról beszélni egy pedagógussal - látóhatára túlságosan szűkös hozzá" - sajnálkozik Csuang-Cse, a bölcs kínai. A legnagyobb nehézségekbe ütközik az a kísérlet, hogy a gondolatoktól mentes, időtlen lét lehetőségét megértessük valakivel, akinek az idő határain kívül eső semmiféle eszméje, vagy tapasztalata nincsen. Az ilyen világ az átlagember számára valóban egészen elképzelhetetlen, holott ugyanő különösképpen, de egész természetesen felteszi, hogy mivel túlnyomó többségben vannak, szükségképpen ő a normális ember, vagyis olyan ember, amilyennek a természet szeretné. A fáradozás azonban mégsem hiábavaló, mert azokat, akik figyelemre méltatják, szellemük szunnyadó régióiba vezeti. Éppen a kezdetben hiúknak és hiábavalóknak látszó erőfeszítéseknek a megértése szüli a derengő megsejtést. Saját természetünk tartalmazza azokat a kötelékeket, amelyek bennünket a tökéletlen és hamis véleményekhez láncolnak, de azokat az eszközöket is, amelyek segítségével szabadulhatunk tőlük. Aki komolyan fáradságot vesz hozzá, hogy ezeknek a kijelentéseknek egész tartalmát felfogja, adott időben megállapíthatja, hogy éppen ezeknek az erőfeszítéseknek van mágikus értékük - hozzájárulnak ahhoz, hogy benne egy új értéket ébresszenek életre.
És hogy visszatérjünk rá: az Örökkévalóság megvan. Az ár azonban, amelyet tudatáért fizetnünk kell, az, hogy belsőleg úrrá legyünk az egyre hullámzó gondolatáramlatok fölött. Az értelem teremti az időt - az "emberfeletti Én" pedig elnyeli, valahányszor az értelmet elnyeli.
El kell sajátítani a dolgok szemléletének új módját és egy új szokást: mégpedig az időtlen, belső nyugalmat. Meg kell tanulnunk, hogy megkülönböztessük az egynapos érzékléseket az állandó élettől, még akkor is, mialatt mindkettő egyidejűleg van meg bennünk. A szellemet meg kell szabadítani az elporosodott múltba való visszatekintéstől, vagy a lepecsételt jövőbe való kandikálástól és nem szabad a futó pillanattól elsodortatnunk magunkat. Meg kell tanulni a valóban ösztönző gondolatok megértését, amelyek az Abszolút belső hangjának megérzései. Bár az ember az Örökkévalóság eszméjét nem tudja közvetlenül értelmével felfogni és kénytelen képes kifejezéshez folyamodni, közvetve mégis megértheti, ha az értelmet használja ugródeszkául. Ha az ugrás sikerül, az Örökkévalóság rendíthetetlenül gyökeret ver a szívben, mert az ember eggyé vált vele.
Ezt a magasabb szemléletet kell elérni és az Örökkévalóságban élni, abban a belső nyugalomban, amely tegnap, ma és holnap ugyanaz marad és amelyet semmiféle változás nem érint. Ez nem egyértelmű azzal, hogy vonakodjunk a múlt tanulságaiból hasznot húzni, vagy pedig azzal, hogy figyelmetlenül haladjunk át a jelenen. Jelenti a tudatos "Én"-ünk középpontjában folyamatosan meglévő állandóságot, amelyet sem a múlt emlékei, sem jelenlegi átmeneti jellegű valóságok meg nem rendíthetnek állandóságot, amely visszatekinthet, vagy előrenézhet anélkül, hogy a kettő közül bármelyiknek is áldozatául esnék. Az ilyen ember azonban legtöbbször nem fog töprengeni az eseményeken, ha már elmúltak. Az események okozta szellemi benyomások leperegnek róla, mint a víz a kacsa tollazatáról. Mert jobb közömbösnek lenni a jövő iránt, ha az örök élet a díj - előnyösebb a múltat elfelejteni, ha ugyanerre a jutalomra számíthatunk. És így haladhat tovább az ember, önvádaktól befolyásolatlanul és töprengő reménykedésektől mentesen.
Az egyéniség tanulmányozása tehát végül az értelem tanulmányozásában, ez pedig ismét a tudat tanulmányozásában oldódik fel, míg a tudat a maga részéről végül a jelen örök szeráfi és titkos kihasználásában, minden pillanatnak az Örökkévalósággal való összeolvadásában jelentkezik. Ez az az isteni élet, amely bennünket az időn túl emel.

(Paul Brunton - A felsőbbrendű Én)

Szepes Mária - Kirándulás az örökkévalóságba

Szeretném, ha velem jönnének arra a mitikus tájra, az örökélet forrásához, ahová minden este ellátogatok és magammal viszem Barátaimat, Útitársaimat fénnyel, emberfeletti erőkkel, szépséggel, derűvel feltöltődni, hogy képesek legyenek anyagban való átutazásuk feladatait véghezvinni, ha visszatérnek saját nehéz beavatásaik színhelyére.

 Szepes Mária

Fogadják el szavaimat, amelyek nem csak szavak, hanem gyógyító varázsigék. Lehunyt szemük mögött idézzék fel magukban a kigyulladó színeket, illatokat, érintéseket, hogy emlékezni kezdjenek rá: ez a csodálatos valóság, a lélek valósága volt valamikor, és az ma is, ha befogadják. Létünket az anyagban is képzeteink, szorongásaink, hiányérzeteink, indulataink, sérelmeink befolyásolják, idézik, teremtik. Ugyanez a képzelet azonban megteremtheti a boldogság, gyógyítás égi erejét az elmúlhatatlanban, ahol minden igaz, mert örökkévaló. Figyeljenek. Hunyják le szemüket.

Kényelmes, széles bárkánk már ott ringatózik az Örökkévalóság partján. Világoskék vitorlája mélykék égbe rajzolódik. Rúdján kék szalag leng. A bárka fölött a magasban hófehér lélekmadár szálldos. Amint a bárkába lépnek, a mulandóból az elmúlhatatlanba kerülnek, ahol minden élet egyetemes egy, a szétszaggatott isten eggyé válik bennünk, összeforr. A madár - hófehér lélekmadarunk - széttárt szárnnyal csapong, torkából ezüstös örömhimnusz szakad ki. Boldog, mert felszabadult. S mi, akik kilépünk most anyagi burkunk, földi átutazásunk terhei közül, s a tüneményes szépségű kirándulást tesszük - szintén boldogok vagyunk, mert szabadok lettünk. Nincs rajtunk semmi súly. Otthagytuk a relatív időben, hogyha visszatérünk jelen életünk feladatait betölteni, újra magunkra vegyük terheinket, de gyógyultan, felfrissülten, emberfeletti erőkkel, Isteni Fénnyel színültig töltve. Kivételes ajándékban van részünk. Magam is ezért vagyok mérhetetlenül hálás érte. Mert csak e segítséggel tudok még emberként dolgozni, szolgálni és élni.

Lépjenek be tehát Hajnali Bárkánkba, amely az öröklét Egyetlen Forrásához visz bennünket. Könnyűek vagyunk, mint a pehely. Lassú, egyenletes légzésünkkel már e mitikus, transzcendens táj Égi Ózonját szívjuk be. Ez az aranyló atmoszféra eltüntet belőlünk minden szorongást, bizonytalanságot. Nem félünk. Nem aggódunk. Hiszen egyedül itt vagyunk otthon. A végtelenbe indulunk, és tudjuk a halhatatlanságot.

Helyezkedjenek el kényelmesen, lazán. Idézzék fel a fordított törvényt, amely csak itt érvényes. Az elmúlhatatlanban minden lehetséges, és létünk természetes állapota a Csoda!

Indulunk Barátaim, hogy amit nehéznek éreznek, könnyűvé váljék, s a homály, árnyék eltűnjön lényükből.

Világoskék vitorlánkat langyos, sós szellő dagasztja. Isten lélegzete ez. Érezzük, ahogy simogatja az arcunkat, bőrünket, borzolja a hajunkat. Elindulunk a csillagóceán sima, selymes, áttetsző magzatvizén - a lélekmadár ott lebeg fölöttünk széttárt szárnnyal, mozdulatlanul és énekel. Örömhimnusza már belőlünk szakad ki, hiszen derűsek, boldogok és szabadok vagyunk e mitikus, örök tájban. Látjuk, amint az áttetsző víz mélyén a tengeri növények hajladozva integetnek nekünk. Velük is egyek vagyunk most. A rebbenő halrajokkal, tengeri csikókkal, virágzó korallokkal, színes medúzákkal, tengeri csillagokkal is, amelyek mása az égen ragyog: mint lent, úgy fent. Persze delfinek is kísérnek bennünket, mosolygó, kedves társaink, amelyek megnyomorított, halandó mivoltunkban is értőn, gyöngéden szeretnek bennünket. Akármilyen szörnyűségeket tesznek velük az emberek, mintha egyik legfőbb lehasadt tulajdonságunk - az önzetlen szeretet - lennének. Homlokuk közepéből, a lélegzetükkel együtt anyagi érzékszervekkel nem hallható, és nem érthető ultrahangon erről beszélnek, és mi értjük most hajnali bárkánkban. Megrendítő eposz ez a szeretetről, amelynek hiánya az embert érzelmileg nyomorékká és amnéziássá tette, gyűlölködővé és értetlenné a másik élőlénnyel szemben. Ezért nem ismeri önmagát sem. A delfinek csillogó teste kecsesen a magasba ugrik, azután visszasiklik világoskék vitorlájú bárkánk mellé. Testünket hűs vízcseppek érintik.

Nyílegyenesen haladunk célunk, az asztrálóceánból kiemelkedő, a relatív idő fölött örökkön-örökké gyógyerőt és derűt sugárzó Kos szigete felé. Már látjuk kikötőjét, amelynek partján bennünket vár a sugárzó, aranyló Lánglény a Messiások Messiása, Krisztosz Szotér, Jézus, Buddha, Mózes, Hermész, Krisna, valamennyi Avatár és Próféta: egyek ők mind, a Megváltónk, Szabadítónk, akit Kos szigetén Isteni Gyógyítónak, Aszklépiosznak neveznek.

Amint bárkánk besiklik Kos szigetének kikötőjébe, az Isteni Gyógyító megfordul és elindul a sziget belseje felé. Mi követjük őt. Aszklépiosz Szentélye nyitott, görög templom. Négy oszlopon nyugszik. Közepén oltár. Márványának vakító fehérsége mélykék hellászi égbe rajzolódik. Körülötte virágos mező, s azon túl a mitikus babérliget. Bokrainak, fáinak tavaszi, aranyzöld levelei rezegnek, szinte halkan csengnek a fényben és Isteni Ózont árasztanak. Ezt az ózont szívjuk be most mély lélegzettel.

Mi megállunk a Szentély előtt elterülő nagy, világoskék medence innenső partján, amelybe mohos sziklákon át a végtelenből az Élet Vize, az örökélet Elixírje, a minden lelki-testi betegséget gyógyító szattvikus arkánum ömlik be fonadékosan, fehér habosan, zuhogva.

Lassan lelépkedünk hét lépcsőfokot. A víz már a nyakunkig ér. Érezzük, hogy a pórusainkon is behatolva, kimos belőlünk minden árnyat és ártalmat. Hanyatt fekve lebegünk egy ideig az Élet Vizében. Megfordulunk, az arcunkat is megmártjuk benne, azután odaúszunk a zuhogóhoz. Vállunkra, fejünkre, hajunkra, arcunkra ömlik a minden bántalmat gyógyító, szattvikus arkánum. Két tenyerünkből csészét formálva, nagy kortyokban iszunk belőle. Átmossa egész bensőnket, beleinket, májunkat, epénket, vesénket, szívünket. Tudatosítjuk a fejtetőszervünkben lévő Égi Infúziót. Most már nemcsak kívülről fürdünk az Élet Vizében, nemcsak külső zuhanyát érezzük, hanem a bensőnkbe is ömlik a hűs, Isteni Gyógyáram. Agysejtjeinket kigyújtja, izzanak tőle. Tudatunk kitágul, hatalmas dimenziókat nyit meg Képzeletünk szárnyat bont. Számtalan vénánk nyílik meg a Fény felé. Harmadik Szemünk felpattan. Nem csak nézünk, látunk is! Határtalan, emberfeletti erők ömlenek belénk. Kimosnak agyunkból minden szorongást, mérgező gondolatot, depressziót. Teljesen kirekesztik a képzetárnyakat, a halálfélelmet is, mert most itt, az örökkévalóságban, valóban tudjuk a halhatatlanságot! Minden képességünk hatványozódik, amelyre szükségünk van ahhoz, hogy a nehéz emberlét feladatait betöltsük, dolgozni és szolgálni tudjunk.

Az örök élet Elixírje most nagy sodrással leömlik tudattalanunk mind a kilenc rétegébe és felszínre mos minden elfojtást, sérelmet, gátlást, görcsöt, s ezek feloldódnak, eltűnnek az örök Forrásban. Tiszták vagyunk és boldogok. Az Élet Vize leömlik a Szívünkbe, hűsen elárasztja, mint egy égi borogatás. Ritmusát lenyugtatja, gyengeségét egyenletes, egészséges erővé változtatja.

Felgyújtja benső napunkat. Már sugárzók, mágnesesek, védettek vagyunk. Átmossa érrendszerünket, csontjainkat. Megtisztítja szerveinket a mésztől, lerakódásoktól, idegrendszerünket szorongásaink szűkületétől, nyirokrendszerünket minden fertőzéstől, rosszindulatú vírusoktól, fellobbanásra képes ártalmas sejtektől. Riadóztatja egész immunrendszerünket, T-sejtjeinket, interferonjainkat. Testünk, lelkünk, szellemünk ragyog. Felfrissültünk. Megfiatalodtunk. Újjászülettünk!

Most fellépdelünk hét lépcsőfokot a medence másik oldalán. A bőrünkön lefutó cseppeket langyos, hűs, tengeri szellő szárítja meg. Sorra lefekszünk a szentély melletti, kényelmes, fehér kerevetekre. Aszklepiosz minden kerevethez odalép és gyógyító naperőt és naphőt árasztó tenyerét lassan végighúzza testünk fölött. Ahol árnyat, ártalmat lát, azt megtisztítja, fénnyé oldja. Érezzük e hőt. Csupa derű és ragyogás bennünk és körülöttünk e csodálatos, időtlen, mitikus táj. Pihenünk.

Azután felállunk fekhelyünkről és felmegyünk a templom három lépcsőfokán. Az oltár elé lépünk, ahol annyi csukott kelyhű lótusz áll, ahányan vagyunk. Tudjuk, melyik a miénk. Ráirányítjuk figyelmünket, ettől szirmai szélesen szétnyílnak. Közepéből rezzenéstelen, hosszú láng nyúlik fel. Ez a mi Isteni Önvalónk, létünk gyökere.

Feloldódunk e lángban, kiistenítve sorsunkból - és teljesen elnyugszunk benne.

/Szepes Mária: Az áldozat mágiája - Szakrális beavatás/

Szepes Mária: Kirándulás az Élet Vizéhez - videó

Szepes Mária előadásában