Asztrálutazás-beszámolók a múltból

Mi az asztrálutazás? Egyszerű dolog. Hátrahagyjuk a testünket, oda megyünk, ahová kedvünk hajt, azután visszatérünk.

Az asztrálutazás pontosabb neve testen kívüli élmény, angolul „Out-of-Body Experience”, angol nevének rövidített változata az OBE, másutt OOBE. A két rövidítés nemzetközileg elterjedt.

Már a történelem hajnaláról maradtak ránk beszámolók hasonló tapasztalatokról. Az ókori Egyiptom, India, Kína és Tibet történetírói egyaránt feljegyeztek ilyen jelenségeket.

Tibetben delognak hívták az asztrálutazáson átesett embereket, a szó jelentése: aki visszatért odaátról, írja Robert Crookall The Study and Practice of Astral Projection (Az asztrálprojekció elmélete és gyakorlata) című munkájában.

Az ókori egyiptomiak hittek Ka (az asztrálmás) és Ba (a lélek vagy szellem) létezésében. Hitük szerint Ka és Ba egyaránt képes volt tetszése szerint elhagyni az emberi testet. Az Egyiptomi halottaskönyv bevezetőjében E. A. Wallis Budge leírta, hogy az ókori egyiptomiak Ka alakját olyan elvont testnek tekintették, amely ugyanolyan formát öltött és azonos képességeket birtokolt, mint az a személy, akihez tartozott. Mindemellett független volt, szabadon elhagyhatta a fizikai testet, amikor óhajtotta.

Platón vélekedése szerint a fizikai testben megélhető élet mindössze
bágyadt utánzata annak a létezési formának, amit a testből kiszabadult lélek megélhet.

Arisztotelész úgy gondolta, a lélek képes a testet elhagyva szellemekkel társalogni. A görögök biztosra vették, hogy az ember rendelkezik egy második, titokzatos testtel is.

A druida vallás Mog Ruithról, West Munster papjáról megjegyzi, a nevezetes ember képes volt az ellenséges haderő fölött madárnak öltözve, észrevétlenül kémrepülést végezni. Joggal gyanakodhatunk ebben az esetben asztrális kirándulásra.

Egy Wesermann nevű német üzletember 1808-ban rádöbbent, fel tud bukkanni barátai álmában. Számos érdekes kísérletet végzett így, például négy ízben tetszése szerint irányította barátai álomképeit.

Az ötödik kísérlete azonban igencsak meghökkentőnek bizonyult. Egyik éjszaka, tizenegy órakor N. hadnagynak egy öt éve halott hölgyről kellett volna „álmodnia”. A hadnagy azonban nem aludt, a franciák elleni hadjárat részleteit taglalta egyik bajtársával. Miközben így társalogtak, a kérdéses időpontban kinyílt az ajtó, és bejött rajta a hölgy, födetlen fővel, fehér ruhában, fekete zsebkendővel a kezében.

Hármat biccentett a hadnagy barátja felé, majd a tisztnek intett a fejével, halványan elmosolyodott, megfordult, és kiment az ajtón. A két férfi meglepetésében egy pillanatra megdermedt, aztán kirohant a folyosóra a nő után. Ő azonban eltűnt. A kapus őrszem pedig megesküdött rá, egy lélek nem sok, annyit sem engedett be aznap este – idézi Edmund Gurney Phantasms ofthe Living (Az élet illúziói) című, Londonban, 1886-ban kiadott tanulmányban.

Az asztrálutazásokról az első, tudományosan értékelhető feljegyzést a tizenkilencedik század végén készítette a francia tudós, Hector Durville. Olyan kísérleti alanyra talált, aki képes volt szándékával egyezően bármikor elhagyni a testét. Az illető, amikor éppen a testén kívül tartózkodott, kopogó hangjeleket adott a szoba túlsó sarkában álló asztalon, elmosódó árnyalakként jelent meg a fényképlemezek ábráin, és ragyogóbbá tette a kalcium-szulfid ernyők fényét.

Blavatsky asszony, illetve H. P. B., ahogy köreiben ismerték, 1875-ben alapította a Teozófusok Társaságát New Yorkban. A hölgy közel negyven évig utazgatott a Távol-Keleten, sokat tanult az ottani mesterektől. A társasága állította először,
nem pusztán fizikai testünk működésének termékei vagyunk, hanem legalább hét testből állunk úgy, mintha hét réteg ruhába burkolóznánk.

A Teozófusok Társaságának hatalmas érdemei vannak az asztrálutazás és a keleti filozófiák számtalan egyéb vetületének elterjesztésében. A huszadik század folyamán a testen kívüli utazás témája rendkívül népszerűvé vált. Míg az első világháború letarolta csaknem egész Európát, két férfi békésen kísérletezgetett az asztrális kivetítéssel.

Egyikük Hugh Callaway, mérnök és teozófus, könyve, az Astral Projection (Asztrális projekció) máig a legolvasmányosabb a témában. Ez a munka, melyet Olivér Fox írói álnéven adott ki, röviddel a második világháború előtt jelent meg, és nagyrészt azon a két terjedelmes cikken alapszik, melyet 1920-ban az Occult Review (Okkult Híradó) számára írt.

A másik férfi a La Manche csatorna túlsó oldalán élt. Ő volt az a Marcel Louis Forhan nevű francia misztikus, aki Yram álnéven írta a Le Médecin de l’Ame (A lélek gyógyítása) című könyvét, mely Angliában Practical Astral Projection (Az asztrális kivetítés gyakorlata) címmel jelent meg.

Egy évtizeddel később Sylvan Muldoon kísérletezett a testen kívüli utazással az Egyesült Államokban. The Projection of the Astral Body, magyarul Az asztráltest kivetítése című első könyve, melyet Hereward Carringtonnal közösen alkotott, 1929-ben jelent meg.

Olivér Foxtól és Yramtól eltérően, akik nyilvánvalóan úgy vélték, csakis bizonyos emberek képesek az asztrálutazásra, Sylvan Muldoon meg volt győződve róla, hogy ez
mindenkinek sikerülhet.

Ezért a testüket önkéntelenül elhagyó és szerencsésen visszatérő emberek eseteit gyűjtötte.

 (forrás:rejtelyekszigete.com)

A biztonsági kamera mindent vett: Dühös szellem örjöngött a kisboltban

Sokan eddig csak a kis költségvetésű horrorfilmekben láthattak olyasmit, amit egy amerikai kisbolt biztonsági kamerája rögzített 2017 október második felében. 

A biztonsági őrök is meglepődtek azokon a képkockákon, amelyeket az üzlet biztonsági kamerája vett fel októberben. A felvétel elején még a rémült eladó is látható, amint ijedten menekül el az üzletből, amikor az első árucikk “önmagától” lesesik a polcról. Ezután több más dolog is leborul, mintha egy láthatatlan, dühös szellem garázdálkodna polcok közt. Végül kinyitja a hűtőajtót és lever még pár tárgyat.

Sokan egyből kamu videónak kiáltották ki a felvételt, de csak azért, mert a legérdekesebb részletet nem vették észre. 49 másodpercnél ugyanis egy áttetsző emberi alak sétál be jobbról a képbe, majd a hűtők mellett távozik a raktár ajtaja felé…

A hasonló tevékenységeket folytató entitásokat általában poltergeistnek, vagy kopogó szellemnek nevezi a szakirodalom. Tárgyakat mozgatnak, vagy dobálnak, attől függően, milyen erősségű a szellem. Néhány esetben előfordul, hogy a szemtanúk is súlyosan megsérülnek egy-egy ilyen “őrjöngés” alkalmával. Egyes feltételezések szerint a jelenség nem holt, hanem élő személyekhez köthető, akik akaratukon és tudtokon kívül mozgatják a tárgyakat stresszes állapotunk alatt…

(forrás:kisertetvadasz.hu)

Visszatért a halálból a 8 éves fiú, hogy elmondhassa édesanyjának, kit „látott a mennyországban!”

1997-ben, egy vasárnap szörnyű tragédia történt: Julie Kemp, férjével Andyvel és 8 éves kisfiúkkal, autóval tartottak hazafelé a templomból, mikor egy útkereszteződésben egy mentőautóval ütköztek, amely épp az állomásra ment volna vissza.

Az becsapódás következtében Andy azonnal életét vesztette, és Landon is. Sőt,
a fiú kétszer is meghalt,

hiszen miután sikerült stabilizálniuk Julie-t, Landon-t is újraélesztették, azonban a fiú a mentőben ismét elhunyt.

Azonban az Észak-Karolinai Carolinas Medical Center orvosainak ismét sikerült a fiút újraéleszteniük.

A súlyos sérülések miatt az orvosok nem voltak bizakodók Landon sorsát illetően, amit közöltek is Julie-val. 

 

 Kemp a CBN-nek elmondta, az orvosok figyelmeztették őt arra, hogy még ha Landon életben is marad, kicsi az esély arra, hogy normális életet élhet, és valószínűleg olyan lesz, mint egy 8 éves kisbaba, aki nem tud majd járni, beszélni, vagy enni.

 
De két hét kóma után Landon kinyitotta szemét, és magához tért. Édesanyja folyamatosan imádkozott, de közben kérdések fogalmazódtak meg benne, hogy miért kellett ilyen szörnyűséget átélniük, miért nem küldött Isten őrangyalokat, akik vigyáztak volna rájuk. Landon csodával határos módon agysérülés nélkül ébredt fel.

De amikor a nő erőt gyűjtött a beszélgetéshez, Landon újabb meglepetést tartogatott a számára.

„Megkérdeztem Landont, tudja-e, hol van az apja. És ő azt mondta, nekem: Igen, tudom, hol van. Láttam őt a mennyben” – mesélte Kemp.

Úgy tűnik, az alatt az idő alatt, amíg az orvosok azért küzdöttek, hogy újraélesszék őt, Landon bepillantást nyerhetett abba, mi történik a halál után. Ráadásul a kisfiú ezután valami olyasmit mondott, amit csak a szülei tudhattak.

Elmondta az édesanyjának, hogy látta „a két másik gyerekét.”

Landon ezekkel a szavakkal arra a két kisbabára utalt, akiket Julie még a terhesség alatt elveszített. De a szülők soha nem beszéltek erről neki, ezért az édesanya megdöbbent, hogy a fia tudott róluk.

„Az anyámnak volt két vetélése, mielőtt megszülettem, amelyekről soha nem tudtam, soha nem is hallottam” – mesélte Landon később a Fox Newsnak. „Láttam őket.”

Bár Kemp két gyereket és a férjét is elveszítette, a fia biztosította őt arról, hogy a szerettei biztonságban vannak.

Landon végül felépült, és normális életet élhet az orvosok feltételezései ellenére. A fejében 23 fémlemez van, az orrát rekonstruálták, és a bal szemére nem lát, de nem szenvedett agykárosodást, és a sebhelyek ellenére ő és az édesanyja is lehetőséget kaptak a gyógyulásra.

Kemp azóta könyvet írt gyászról és Landon halálközeli élményéről.

„Ma már hálát adok Istennek, hogy erőt adott, hogy átvészeljem mindazt, ami akkor történt. Amikor megtörtént, még nem láttam az erőt – csak a megpróbáltatást és a fájdalmat” – mondta Kemp a Fox Newsnak.

forrás: doily.hu

Visszatér a túlvilágról a fiú - videó

Visszaemlékezés Rózner Gézára

Azért tartom fontosnak megemlékezni Rózner Gézáról, akit Amerikában Geza de Rosner néven ismertek, mert magyar nyelven szinte alig tudható meg valami róla (egyébként más nyelven sem). Rózner (néha Rosner) egy magyar származású amerikai író, világutazó, olimpikon, búvárember, színész, producer és filmrendező volt. De bármelyik tevékenysége eltörpül amellett, hogy egész életében az ősi és rejtélyes civilizációk nyomait kutatta. Az ő személyében nem a beesett mellű szobatudóst ismerhetjük meg, hanem azt a fajtát, aki maga ment el az andoki indián falvakba, az új-guineai őserdőbe, tanulmányozta az amerikai piramisokat, Húsvét-sziget óriásszobrait, kereste Atlantiszt, mint búvár kutatta a Bermuda-háromszög titkait vagy - akár mint Paul Brunton - eltöltött egy éjszakát a gízai Nagy Piramisban.

Vállas, erős férfi volt. Közvetlen, magával ragadó társalgó, akire kénytelen figyelni az őt hallgató ember. Bár fiatalon elhagyta Magyarországot, élete végéig kiválóan beszélt magyarul. Mindig is magyarnak tartva magát, s valóban egy igaz magyar ember volt.
Felfedezéseiről tudományos lapokban számolt be, mint pld: a Húsvét-sziget rejtelmeiről: a Húsvér-szigetről: "Mysterious Easter Island", Bolex Reporter, 1963/64 13. köt. 2. sz. De ettől is fontosabb, hogy komoly fotózási és filmezési kellékeket vitt magával az útjaira, rögzítve a távoli kultúrák porladó emlékeit. Ezekből a filmekből néhányat bemutattak, de több a dobozban maradt. De kezdjük az elején!

Rózner 1910. november 14-én született Budapesten. 1935-ben Angliába költözött, majd két évre rá az USA-ba vándorolt. Beugrott színészként a filmes szakmába, de jórészt csak statisztaszerepeket kapott. A háború idején az amerikai hadsereg repülőse volt, s a csendes-óceáni hadszíntéren teljesített szolgálatot. 46-ban megint az amerikai filmgyártásnál próbálkozik, de csak jelentéktelen szerepek jutnak neki. Majd irányt vált, a "Mélység vadászai" (1954) c. film társproducere. De az ötvenes évek végétől saját maga producere lett: beleszeretett a perui ősindián civilizációk titkaiba. Peruba utazott és kamerájával, sátorban lakva járta az indián falvakat, kutatva az ősi hagyományokat és a múlt porladó építményeit. Az így forgatott filmjei komoly elismerésben részesültek, több díjat is nyert velük.

Két kép "Az inka öröksége" c. filmből, ahol Rózner látható, háttérben az inka romokkal.

Rózner 1965-ben éppen Peruban volt, mikor a németek Machu Picchu romjainál forgatták "Az inka öröksége" című filmjüket. Kapott egy kisebb szerepet benne: Jan Hansent játszotta benne, a főhős (Guy Madison játszotta) bátyját, akit már az elején orvul meggyilkolnak, lelökve egy szikláról.

Az előző évben, 1964 augusztusában azonban történt egy rendkívüli dolog a perui régészetben: Gene Savoy amerikai kalandor megtalálta a perui őserdőben, Espiritu Pampánál (a "Szellemek Síkságánál") rábukkant Vilcabambára, az inkák elveszett fővárosára. Az inkák ebben a titkos városban húzták meg magukat Cuscó elfoglalása után. A spanyolok 1572-ben ezt is elfoglalták, majd el is feledték, s csak a 18. századtól kezdték ismét keresni, de már senki nem tudta hol lehet.

Gene Savoy egy amerikai író, felfedező és amatőr régész volt (1927-2007), akit sokszor emlegettek olyan figuraként, akiről Indiana Jones alakja is mintázva lett. A régészek nem kis bánatára Savoy találta meg Vilcabambát, amit már Hiram Bingham is keresett 1911-ben, de helyette Machu Picchut találta meg. Savoy pedig nem sokra tartotta a régészek, mindig azt mondogatta, hogy csak azt veszik észre (csontok és cserepek), ami közvetlenül a lábuk alatt van és nem képesek az egészet látni.

Savoy 1965-ben az általa felfedezett Gran Pajaten romjainál

Gene Savoy állítása szerint több mint negyven elveszett várost fedezett fel Peruban. Azt állította, hogy Salamon király Ophirja - honnan aranyat és drágaköveket hozatott - Peru volt, sőt Salamon király maga is ellátogatott Peruba, amire bizonyság lenne a fehér chachapoya indiánok (a "Felhők Harcosai"), akiket sokáig csak a konkvisztádor idők krónikásai képzelgésének gondolták. Savoy pedig az őserdők mélyén látott chachapoyan emlékeket, ami alapján ezt leszűrte (az ő területükön fedezte fel 1999-ben Gran Saposoa elveszett városát).

A másik híres akciója az volt, hogy szerinte az ősamerikaiak ismerték a hajózást. A mexikóiak és a peruiak az ősidőkben kapcsolatban álltak egymással. 1969-ben egy totoranád tutajjal Peruból Közép-Amerikába hajózott a partok mentén. Innen jött az ötlet, hogy a legendás hőseik, a perui Viracocha és a mexikói Quetzalcoatl egy és ugyanazon személyek voltak. A régészek sarlatánsággal vádolták, aki megrongált ősi műemlékeket.

Vilcabamba felfedezése idején Rózner Atacama-sivatagban sátorozott, egy inka kor előtti erőd után kutatva. Ekkor forgatta "Az Inka Birodalom sagája" c. filmjét. Mikor meghallotta a hírt, találkozni akart Savoy-al. Gyarmati János néprajzkutató – aki szintén az ősi amerikai civilizációk kiváló kutatója - meséli, hogyan találkozott Rózner Savoy-al (Rózner visszaemlékezése nyomán).
1964. szeptember 12-én a limai Gran Hotel Bolívar szálloda előcsarnokában történt a szinte véletlen találkozás. Rózner írta erről később: "Bemutatkoztam és meghívtam egy teára… Tetszett neki, hogy profi fotós vagyok, és rendelkezésemre áll minden, felszerelés és nyersanyag egy újabb vilcabambai expedícióhoz..."
"Savoynak igen csak kapóra jött egy tapasztalt filmes – magyarázza Gyarmati -, akinek segítségével meg tudja örökíteni friss felfedezését, még azelőtt, mielőtt más forgatócsoportok elragadják tőle a szenzációs felfedezéssel együtt járó világhírt. [Rosner]… a legelhagyatottabb vidékeken élő indiánok között éppúgy feltalálta magát, mint a legelőkelőbb körökben."
Savoy írja az expedícióról szóló könyvében: "Geza de Rosner egy óriás, aki fejével és vállaival mindenki más fölé tornyosult, lett az operatőrünk. Ő kapcsolatban állt Ardilles kormányzóval, aki ismét ellátott minket málhás állatokkal, és megtettem őt az emberek vezetőjének." (Vilcabamba: last city of the Incas, 1970).

Két nappal a szállodai találkozásuk után Cucóba utaztak, innen négy nap múlva indultak tovább, immáron felmálházva. Embert próbáló útjuk átvezetett a fejvadász, kannibál hírében álló machiguenga indiánok földjén is. Hihetetlen megpróbáltatásokat és veszélyeket éltek át. Végre megérkeztek Vilcabambába és három hétig kutattak a városban és környékén, közben Rosner lefotózta és filmezte azon bizonyítékokat, melyek Savoy szerint bizonyítják, hogy ez az inkák utolsó fővárosa. Végén a kimerült munkásaik fellázadtak és nem akarták folytatni a munkát, s úgy döntöttek visszatérnek Cuscóba. Az út ezúttal is szörnyű nehéz volt. Egy hónapra rá Savoy egy harmadik expedícióval is visszatért, ezúttal még több időt szánva a romok feltérképezéséhez.
Rózner 1997. június 26-án hunyt el. A régészeti gyűjteményét a budapesti Néprajzi Múzeumnak ajándékozta, akár fotóanyagait és filmes kellékeit, egyszóval az életét. Ismeretterjesztő filmjei is megtalálhatók a múzeumban, és ezekből több sosem került a nyilvánosság elé.

Rózner nem csak a régészeti rejtélyeket kutatta, hanem az ún. paranormális jelenségeket is, mint az UFO-k, telepátia, levitáció, reinkarnáció vagy akár a tér további dimenziói. Kedvelt témája volt az egyiptomi civilizáció és a gízai Nagy Piramis.

Elmesélte egyszer egy beszélgetésben, hogy nem tartja reálisnak, hogy az egyiptológusok csak pár évtizedeket vagy egy-két évszázadot tulajdonítanak az egyiptomi dinasztiáknak, mert azok évezredekig uralkodtak. Helena Blavatskyra hivatkozott, aki szerint az első király, Ménész legalább 150 ezer évvel ezelőtt lépett fel és a Nagy Piramist Kheopsz uralma idején, 78 ezer évvel ezelőtt Atlantisz papjai emelték. Ezt úgy kapta, hogy a precessziós Nagy Évet (26.000) hárommal szorozta és akkor volt az Alfa Draconis egy-vonalban a piramis bejárati folyosójával. A hagyomány szerint ugyanis az egyiptomi papok legalább kétszer ellenőrizték a Nagy Évet.

Említette Paul Brunton angol újságírót és okkultistát (1898-1981), aki a harmincas évek közepén engedélyt kapott arra, hogy egy éjszakát a Nagy Piramisban töltsön. Ez a beszélgetés amúgy ’82 májusának legutolsó napjának délutánján volt, az akkor 71 éves világjáróval (ahogy Rózner magát leginkább szerette jellemezni). Elmesélte, hogy ő is el tudta intézni, hogy egy éjszakát a piramisban töltsön. Néhány gyertyát és a fényképezőgépét vitte magával.
A Királyi Kamrába vonult, ahol a gránitszarkofág is áll, amiről Blavatsky és hívei azt állították, nem valamiféle űrmérték őse volt, ahogy Taylor és Piazzi Smyth hitte, hanem egyfajta "keresztelő medence", és a beavatási szertartásokhoz tartozott. Az okkultisták szerint a Királyi Kamra egyfelől "elmélkedő szoba" szoba, ahol a lelki képességek jócskán megnövekednek.

Manly P. Hall amerikai szabadkőműves az 1928-ban kiadott "Minden korok titkos tanításai" c. könyvében írja: "A Királyi Kamrában játszódott a <<második halál>> drámája. Miután a jelöltet keresztre feszítették a napforduló és a napegyenlőség keresztjén, eltemették a kőládában. A Királyi kamra atmoszférája és hőmérséklete ebben a mély misztériumban megváltozik: a sajátságos halálhoz hasonló hidegség a csontok velejéig hatol… Míg a test fekszik a ládában, a neofita lelke szárnyal, mint egy emberfejű sólyom…"
Hall szerint a jelölt három napig feküdt a kőládában, s ezalatt lelke (a KÁ-ja, akár egy madár) átkelt az örökkévalóság kapuján, bejárva az űr spirituális szféráit, s vált beavatottá. Ezt nevezték "Második Születés"-nek.

Rózner elmondta azt is, mikor eloltotta a gyertyákat, szembesült a teljes vaksötétséggel. A síri csendben hallotta a szíve dobbanását, vérének keringését, lélegzetvételét. Egy kis kő leeshetett valahol a piramisban, amit ő óriási robajként ért meg. Éjjel egy óra körül elaludt. Érezte, hogy kilépett a testéből és a saját testét föntről figyelte. A kissé hitetlenkedő kérdezőnek, a misztikus témákban ugyancsak járatos, Bárd Istvánnak hozzátette, hogy nem tudja azért, hogy ezt álmodta vagy valóban megtörtént. Ebben nem is lát semmi rendkívülit, ugyanis ő éber állapotban is képes kilépni testéből, amihez nem is annyira különleges képesség szükséges, hanem inkább gyakorlás. Bár a misztikusok szerint az ilyen "kilépés" nagyon veszélyes is lehet.
De, hogy lehetett az –kérdezte Rózner-, hogy bár koromsötét volt, a testét mégis valamiféle gyenge megvilágításban látta, amit leginkább a "hajnali fényhez" hasonlított.
Róznernek az volt az érzése, hogy sok ember veszi körül, de nem korunkbeliek, hanem inkább régi egyiptomiak. Hasonlót érzékelt Brunton is a piramisban töltött éjszakáján. Ez talán ráirányítja figyelmünket azon arab legendákra, melyek a piramisokban élő szellemekről beszélnek. Talán mások is, akik a piramisban jártak az évszázadok során, volt ilyen élményük?
Egyébként hasonló jelenséget észleltek más ősi építményeknél is (Karnak, Stonehenge, Avebury, az ukrajnai Luganszk melletti barlangok vagy az amazóniai Pedra Pintada). Peter Kolosimo olasz író úgy vélte, hogy az ősi építményekben – így a Kheopszban is - "extraszenzoriális vetítőket" alkalmaztak, melyeket bizonyos médiumok észlelnek.

Hajnal felé egy hang szólt hozzá –addig semmilyen emberi hangot nem hallott-, hogy "most láthatja a napkeltét". Ekkor aludt el utolsó gyertyája. Kimászott a folyosókon és kinézett a piramis bejáratán: éppen akkor jöttek fel a nap első sugarai.

Rózner elmondta, hogy szerinte a piramis rejtélyes vonatkozásai közé tartozik, hogy ellenáll a modern vizsgálatoknak. Véleménye szerint ezért fulladt kudarcba, mikor 1931-ben röntgenes átvilágítással próbálkoztak vagy amikor rádióhullámokkal akarták keresztül sugározni. A kísérletekből kiderült, hogy ezek a hullámok mindenen átmennek, csak a piramison nem. Szerinte ez lehetett az oka Alvarez professzor kudarcának is, aki a Khephrént akarta átvilágítani. Hozzáteszem, hasonló eset történt 1987-ben a japán kutatókkal is, akik különleges radarral próbáltak belelátni a Kheopsz gúla testébe. A remélt 30 méteres mélységű átvilágítás helyett alig látott el a radar 5 méterig!
Rózner szintén tett egy érdekes felfedezést, hisz kiváló fotós volt és magával vitt egy különleges fényképezőgépet a piramisba. Az éjszaka során hirtelen ötlettől vezérelve, kioltotta a szarkofág szélén elhelyezett gyertyáját, majd lefényképezte –a tökéletes sötétségben- a szarkofágot és a gránitfalakat.

A fényképeket New Yorkban hívták elő és a negatívok nagy meglepetést okoztak, ugyanis a szarkofág sarkaiból és a gránitfalakból egyfajta "világítósávok" áramlottak ki. Ebből Rózner természetesen semmit sem látott. A teremben semmi olyan nem található, ami kiadta volna ezt a sugárzást. Több intézménynek is átadta a negatívokat –így a NASA-nak is-, de egyik sem tudott magyarázatot adni a tüneményre.

A Nagy Piramis Királyi kamrája a gránitládával

Roppant különösek a piramis rejtélyes belső megvilágításáról szóló beszámolók. Itt nem arról van szó, mint egyes modernkori "rejtély-gyárosok" összevissza beszélnek, hogy a régi egyiptomiak ismerték az elektromos lámpákat (anno: "miért nincsenek koromnyomok a kamrákban?" – Däniken). Az ősi megalitikus helyek angol kutatója, John Michell már másfelé tapogatózik, mikor ezt írja a jelenségről: "Úgy tűnik, régi kőemlékek bizonyos időszakokban valamilyen fajta elektromos áramot vonzanak magukhoz, melyek világosságot hoznak létre..."
Mint láttuk, Rózner "hajnali fényben" látta saját testét. Brunton "gyér" megvilágításról, "csillogó fényrezgésről" beszélt és hozzátette: "Sehogy sem tudtam felfedezni a titokzatos fény forrását, pedig most már olyan világos volt körös-körül, mintha valami lámpa világított volna." A jelenséget Aleister Crowley angol okkultista is észlelte 1903-ban, mikor egy éjszakát töltött a Királyi Kamrában, ahol felolvasott a "Goethiá"-ból és kisvártatva a szobát halvány derengő fény töltötte be, ami tovább erősödött. Az egyiptomi idegenvezetők, akik évtizedekig kalauzolták a piramisban a nyugati turistákat, még érdekesebb esetekről számoltak be: az egyik szintén elaludt az egyik teremben és arra ébredt fel a termet zöld fény ragyogta be. Mások meg arról számoltak be, mikor a Királyi Kamrában kioltották a lámpákat, száz és száz parányi apró fénylő pont és fénysugár villódzott a levegőben.

Ezek felidézik nekem Nikola Tesla horvát feltaláló egyik látványos kísérletét, amit Londonban, nézők előtt mutatott be. Tesla az egész termet fénybe borította, de úgy, hogy nem egy fényforrás bocsátotta ki a fényt, hanem a levegő világított. Máig nem tudjuk, hogy csinálta...

Rózner Géza élete során, mikor ősi civilizációk romjait kereste dzsungelekben, elzárt hegyvidékeken, számos kalandot élt át és számos rendkívüli jelenséget is tapasztalt. Én csupán arra vállalkoztam, hogy egy ilyenről beszámoljak.

Egyfajta függelékként, hozzáteszek még egy harmadik részt is, mert Rózner annyira rendkívüli és kalandos életet élt, hogy azt egy külön könyvben kellene elmesélni vagy akár filmet lehetne forgatni életéről.

Rózner valóban egy világutazó és jó értelemben vett igazi magyar "kalandor" volt, aki egyformán kivívta az emberek elismerését a legvadabb dzsungelek bennszülöttjeitől a hollywoodi és new yorki felső tízezerig . A fizikai adottságai is alkalmassá tették, hogy embert próbáló expedíciókban vegyen részt. Nagydarab, erős ember volt. Még Magyarországon tagja volt a Davis Kupa csapatnak, az olimpiai vízilabda csapat póttagja, sőt jeles sífutó is volt.
Kiváló társasági embernek ismerték, jó előadó, és ami nem mellékes jóképű volt még öregkorában is. Amerikába főként a mozgófilmgyártás és a televíziózás iránti érdeklődése vitte, ami akkoriban még gyerekcipőben járt Európában. Az amerikaiaknak azt mesélte, hogy Magyarországon örökölte a "bárói" címet, s azért használta angol nyelvterületen a "Rosner de Geza" nevet. Magyarok közt meg előszeretettel mutatkozott be roznicki Rózner Gézaként, ezzel is utalva törzsökös magyar őseire.

Rózner a saját bevallása szerint Budapesten orvoslást, Bécsben pszichiátriát és pszichológiát, Párizsban a szabad művészeteket, Oxfordban vallástörténetet, majd a Los Angeles-i UCLA egyetemén drámát, mozgó fényképezést és televíziózást tanult (az 50-60-.as években működött tv-s producerként is). A magyar hadseregben pilótakiképzést kapott, éppen emiatt a világháború idején három évet szolgált az amerikai légierőnél (Air Force) őrnagyi rangban. Főként a Csendes-óceán déli részén folyó harcokban vett részt.

Rózner 1965-ben az inka romoknál forgat

A "Nagy Hódítás"-ban egy hegyi vezetőt, "Idegenek házá"-ban (1949) egy őrt, majd a "Lezárt hajórakomány" c. filmben (1951) egy német tengeralattjáró parancsnokot alakított, de ezzel végleg el is búcsúzott a színészi pályától (és a jelentéktelen mellékszerepektől), de magától a filmezéstől nem. Filmforgatókönyveket írt és nagyon érdekelte az akkoriban újnak számító színesben forgatott dokumentumfilmek. 1956-ban már azt jelentette be az amerikai újságokban, hogy tervez egy életrajzi filmet "A 13. apostol" címmel, ami Szent Pál életéről szólna, ennek ő lenne a producere és rendezője. Állítása szerint 22 hónapot töltött az anyag tanulmányozásával, mivel 3000 könyvet talált Szent Pálról, amik alapján számos új nézőpontra jött rá. Saját magáról is azt mondta, hogy "átváltozott Pál apostollá". Végül hat év ment rá a teljes filmre, aminek ő írta a forgatókönyvét is. Ennek során kapcsolatba került a kaliforniai Mormon egyházzal. Mikor Chile és Peru inka romjait tanulmányozta, arra a megállapításra jutott, hogy itt valahol volt a mormonok földje.

A "Mélység vadászai" c. 1954-es dokumentum filmje (aminek producere volt) az Edinburgh-i Filmfesztiválon a győztes film volt. A forgatás során Rózner számos víz alatti felvételt készített, hiszen kiváló búvárúszó is volt. Majd egy termékeny filmes korszaka jött, mikor egyszemélyben volt az írója, rendezője, operatőre és producere is a filmjeinek. Az 1963-ig terjedő korszakában olyan filmeket csinált, mint a "13. apostol", "Emberről emberre", "A Himalája fantomja".

1962-ben forgatta a "Húsvét-sziget és az Aku-Aku legendájá"-t, aminek egy személyben volt rendezője és producere. Mikor Chilében kutatott, kelt át vitorláshajón a kicsiny szigetre, és két hétig forgatott az óriásszobrok között. Végül ez a film olyan jóra sikeredett, hogy TV Emmy-díjat is kapott. Egyébként nem csak a Húsvét-szigetre, hanem más dél-csendes-óceániai szigetre is eljutott ekkor vitorláshajón. Ezeket a szigeteket az ősi Mu Föld maradványainak tartotta, melynek fantasztikus civilizációját elnyelte az óceán.

Majd 1962-ben mutatta be "Az Andok inka urá"-t, amit három hónapig forgatott Peruban. Aztán 1964/65-ben "Az inka birodalom sagá"-ját, majd 69-ben csinálta a "Peru napjainkban" címűt. Az egyik film forgatása során majdnem meghalt a perui dzsungel egy folyójában, mikor felvételeket akart készíteni egy vízesésről és kiesett a csónakból. Két kamerája is odalett, s ő is nagy nagynehezen tudott egy fába kapaszkodva kimenekülni.

Könyvet csak néhányat írt, azokat is angolul, de azokat nagyon nehéz fellelni (a múzeumnak átadott gyűjteményében bizonyára van néhány könyve, akár az önéletírásai is, vagy még talán a Széchenyi Könyvtárban is). Olyan könyveket írt, mint "Black Gold in Royal Veins" (Fekete arany királyi erekben), a "God Complex" vagy 1964-ben is írt egyet, ami a Húsvét-szigetről szólt. Magyarul is megtalálható –azt hiszem egy füzete ("A világunk a 3. dimenzióból az 5. felé halad?" – címmel, a Fényöv kiadásában), bár én ezt nem olvastam.

Néhány cikket is írt: egyrészt az útjairól vagy elképzeléseit a paranormális jelenségekről, másrészt a filmkészítés és fotografálás kulisszatitkairól. De számos esetben tartott előadásokat az USA-ban, Húsvét-szigetről, Atlantiszról, Mu Földről vagy akár a Bermuda-háromszögről (főleg Los Angelesben), de eljött Európába is, pld. 84-ben a bécsi operabál egyik díszvendégekét vagy 82-ben, hogy interjút adjon a SZER rádiónak.

Rózner Géza amúgy egy vagyonos ember volt, ami azért gondolható, hogy sikeres volt az amerikai TV-világban, s mint producer és forgatókönyvíró rengeteg filmhez volt köze. Másrészt ezeket a világ-körüli expedíciókat finanszírozni is kellett. Az otthona a híres Beverly Hillsben volt, ami egy Ózd vagy Érd nagyságú városka Los Angeles tőszomszédságában, bár ez a világ legdrágább városa is egyben.

Rózner 1967-ben

Valóban sokfelé járt és kutatott, tekintély parancsoló arcú és hangú, hatalmas termetű és karizmatikus férfi volt. Én annak idején hallgattam egy másfélórás beszélgetést vele (és persze le is jegyzeteltem néhány dolgot, amit mondott, s ezért emlékszem pontosan '82. máj. 31-ére). A beszélgetés elején is elmondta, hogy ő olimpiai bajnok is volt Magyarországon, mint a vízilabda csapat póttagja, ami olimpiát nyert, és ezáltal jogosult volt az "olimpiai bajnok" megjelölésre, amit több korábbi interjúiban is szeretett kihangsúlyozni. Egyébként az amerikai újságok, főleg a Los Angeles Times (de más lapok is), sok interjút készített vele a negyvenes évek végétől. Az időközben csereberélő riportereknek rendszeresen azzal kezdte a mondókáját: "Magyarországon születtem" vagy egyszerűen: "magyar vagyok" (ami ebben a hollywoodi katyvaszban nem nagyon szokás, csak amikor hazalátogatnak a szülőhazába a sztárok, akkor keménykednek ilyen irányban - ezt persze nem csak a magyarokra értem).

Rózner valóban bejárta az ötvenes évek második felétől a nyolcvanas évek első feléig az ősi civilizációk sokszor dzsungelek elzárta vidékeit. Járt a papuák közt az új-guineai dzsungelben, Peru, Chile és Bolívia ősi romjainál, a mexikói piramisoknál, az amerikai pubelókban, Indiában, Egyiptomban, a polinéz szigetek porladó megalitikus romjainál vagy kereste a jetit a Himalájában. Tengeri expedíciókban vett részt a Csendes-óceánon, majd az Atlanti-óceánon, keresve Atlantisz vagy a Bermuda-háromszög titkait. És mindenfelé forgatott és fényképezett. Régészeti gyűjteményét a Néprajzi Múzeumra hagyta (pedig élete nagy részét azért Amerikában töltötte).

Danikennel kár összehasonlítani, a svájcit egy kisebb csapat vagy forgatócsoport kísérte, de Rózner: "Mindig egyedül dolgozott," - írja róla Gyarmati János, a Néprajzi Múzeum főmúzeológusa - "ahogy ő maga fogalmazott: /one man crew/, egyszemélyes legénység volt." Daniken -aki a hóna aljáig sem ért volna Róznernek- szerintem neki se mert volna így vágni az őserdőknek, és aki ismeri a svájcit, az tudja mire gondolok (én is találkoztam Danikennel egy előadása előtt, már nagyon régen, abból gondolom, nem az a Indiana Jones-típus). Nemhiába említettem Gene Savoyt sem, hiszen egy ilyen embernek ilyen barátai voltak.

A Néprajzi Múzeumban én soha nem jártam, de gondolom nem adnak ki ilyen anyagot annak, aki csak úgy bemegy az utcáról. Gyarmati írta pár éve: "A másikuk - az itthon teljesen ismeretlen - Rózner Géza 1964-ben vett részt egy expedícióban, amelyet a sokáig keresett utolsó inka fővárosba, Vilcabambába vezettek... Rózner tehát a második expedíció fotósa, és filmese lett 1964 végén: régészeti gyűjteménye a Néprajzi Múzeumba került, fotóanyagai és filmes eszközei pedig szintén ott találhatóak." (a cikk: http://www.mult-kor.hu/cikk.php?id=17453).

A múzeumban talán meg lehet néhány könyve, s ami még érdekesebb, valami önéletírása is. Ezt azért gondolom, mert 2008-ban beszélgettek Gyarmati Jánossal (aki teljesen szabadon hozzáférhet a Rózner-anyaghoz) az Inka birodalom korábbi magyar kutatóiról. Előbb idézett Savoytól a végén zárójelbe téve egy egyes számot, ami valamiféle lábjegyzetre utalt volna. De sajnos a cikkből elmaradt maga a lábjegyzet, ami nyilván maga a könyv lett volna. Ez nem is lenne gond, mert tudom, hogy Savoynak ez a "Vilcabamba: last city of the Incas" (1970) könyvéből van (amit ismerek).

Viszont utána ezt írja Gyarmati: "Arra, hogy hogyan került Savoy expedíciójába ő maga [értsd: Rózner] így emlékezett:„Máig előttem van a pillanat, amikor először hallottam a felfedezésről. Sátram előtt ültem a világ legszárazabb vidékén, a chilei Atacama-sivatagban, ahol egy inka kor előtti erőd után kutattam. amikor meghallottam a hírt a rádióban… Azonnal tudtam, hogy el kell jutnom Vilcabambába. Filmem, Az Inka Birodalom sagája soha nem lehet befejezett… amíg záró képsora nem az elveszett város…
Szeptember 12-én Lima legpatinásabb szállodája, a Gran Hotel Bolívar előcsarnokában ültem, amikor legnagyobb örömömre megpillantottam Savoyt… Bemutatkoztam és meghívtam egy teára… Tetszett neki, hogy profi fotós vagyok, és rendelkezésemre áll minden, felszerelés és nyersanyag egy újabb vilcabambai expedícióhoz… Mosolyogva közölte: Doug és én hétfőn reggel indulunk második vilcabambai expedíciónkra… Szombat este volt, öt perc múlva zárt a légitársaság irodája… Ilyen lehetőség az életben csak egyszer adódik, gyors döntést kellett hozni. Megtettem."

A kettes szám itt a következő lábjegyzetet takarta volna, ami szintén elmaradt. Ha ez Rózner önéletírása (angolul, de az is könnyen lehet, hogy magyarul, hisz az egész gyűjteményét a magyaroknak szánta!). Gyarmati még ezután is többször idéz Rózner "memoárjából". Ha létezik ilyen, úgy érthetetlen miért nem adták ki, amikor mindenféle kis jellegtelen cserép-datálást vagy kikapart lábszárcsontot megjelentetnek?
Amúgy itt a cikk, nézzétek meg, hátha megtaláljátok a forrást: http://baloghpet.blogspot.hu/2009/05/az-utolso-inka-fovaros-vilcabamba.html

Ha belegondolok, biztos, hogy vannak az írásaiban ilyen titkos sugalmazások, üzenetek, amit nyilván olyan magyaroknak szánt, akik ezt "fogni" is tudják, s bár ez az üzenet sajnálatos módon elsikkadni látszik a múzeumi sötét berkekben...
Aki hallotta Róznert beszélni, az ilyesmire gondolhat. Ahogy Bárd Istvánnal beszélt, úgy beszélhetett a görög Szolónnal az egyiptomi Szaisz beavatott papja, Szonkhisz, aki elmesélte neki Atlantisz történetét és már az elején így szólt hozzá: "Ej, Szolón, Szolón, ti görögök, mindig gyermekek vagytok..." - Pedig Szolón az egyik legjelesebb görög bölcs volt!
Rózner leginkább ezen régi korok beavatottjait idézte fel, akik az ősi Megalit Királyságok építményeit emelték, munkálatokat irányították, száztonnás köveket vontattak fel hegytetőkre, s végezetül naggyá tették az emberiség hajnalának birodalmait. Tán csak az az egy baj történhetett vele, hogy a 20. században kellett élnie.

Pár hónap múlva lesz Rózner születésének századik évfordulója, s azért írtam róla, hogy egyszerűen, aki véletlenül olvassa, tudja kiről van szó. És ha már ebben a dekadens korban kell élnünk, mégis tudjunk olyan példaképeket állítani a 21. század gyermekei elé, akik valódi példaképek lehetnek.

Ezzel búcsút veszek Rózner Gézától, akire teljesen hálátlanul, ma oly kevesen emlékeznek Magyarországon...
(forrás: Csizi Sándor - http://titkostortenelem.org)

Vilcabamba utolsó inkák - videó

Használt ruha, használt sors?

Nagymamám mondogatta mindig, hogy a használt ruhák felvételével a másik ember sorsát, múltját is magunkra vesszük. Valahol olvasta, vagy látta a tévében. Ez persze nem akadályozta meg abban, hogy napokig járja a turkálókat, ahol főként nekem keresett bordó bőrkabátot (az annak idején nagyon menő volt), fürdőköpenyt (az kevésbé) és még rengeteg vackot. Én persze egy percig nem hittem benne, de ha így van, akkor én 33 éves koromra már több ezer ember sorsát, auráját, első vagy utolsó leheletét cipelem a vállamon. Gyakorlatilag csak használt ruhát hordok.

De ez a gondolat azóta is itt motoszkál bennem, és időről időre felbukkan. Gondoltam, utánanézek. Semmi másból nem tudok kiindulni, mint az aurából, csak azt tudom elképzelni, hogy az előző tulajdonos aurája valamiképp képes beleivódni egy ruhadarabba.

Az aura és az öltözködés

Nagyon régen az emberek még egészen másképp néztek ki, és a tudatuk nagyban eltért a maitól. Akkoriban még minden ember látta a másik auráját, sőt gyakorlatilag csak azt látta. De nemcsak az emberekét, hanem a minden élő és élettelen test körül vibráló színeket, hisz környezetét elsősorban nem fizikai valójában látta, hanem érzékfeletti szervei segítségével, mely lényegesen több információt tartalmazott. Sőt, őseink állítólag közvetlen kapcsolatban álltak a szellemi lényekkel, amelyekről ma már csak legendákat hallhatunk – legalábbis vannak, akik ezt így gondolják. Ám ahogy telt az idő, és élesedtek azon érzékszerveink, melyekkel a fizikai valóságot érzékeljük, fokozatosan úgy kezdtük elfelejteni az auralátó képességünket, s mára már csak nagyon kevés, kivételezett helyzetben lévő emlékszik rá. Ezt az aurát úgy érzékelte anno az emberiség, mint egy védőburkot, mint egy ruhát, ám ahogy kezdett elhalványodni számára, kezdte észrevenni, hogy meztelen, már nem védi semmi, pontosabban nem látta már azt, s elkezdte fizikai dolgokkal pótolni. A Bibliában is nagyon szépen rögzítve van ez a pillanat: Ádám és Éva eszik a tudás fájának gyümölcséből és észreveszik, hogy mezítelenek. Tehát ami addig természetes állapot volt számukra, az onnantól kezdve zavaróvá válik. Az érzéki, mágikus tudat egy sokkal ösztönösebb fázisa volt az emberiségnek, a fizikai tudat pedig egy befolyásoltabb állapot, már nem annyira természetes. Sok természeti nép még ma is meztelenül járna, ha tehetné, és ha a nyugati civilizáció nem befolyásolná ebben őket. 

Ruháink

Szoros érzelmi viszonyunk van a ruhásszekrényünk tartalmával, minden lakója a barátunk, emlékeink hordozói. Van, hogy konkrét emlékeké, van, hogy csak hangulatokat, jó és rossz történések sejtelmeit őrizték meg. Lefordíthatjuk ezt úgy is, hogy pozitív és negatív energiákat hordoznak, melyek csak számunkra bírnak jelentéssel, de az is elképzelhető, hogy a következő tulajdonosa életét is befolyásoljuk általuk. Persze, csak ha lesznek következő tulajdonosai. Van, hogy egy darabot addig hordunk, amíg szó szerint le nem mállik rólunk, pedig különösebben még csak jól sem áll: csak egy sima szürke, esetleg kék póló. Elképzelhető, hogy azért, mert előző tulajdonosa is imádta? Vagy utálta, sosem volt rajta és pont ezért szeretjük? 

A válaszok

Ezzel a rengeteg kérdéssel a tarsolyunkban kerestük meg Bognár Tas auraszakértőt, aki rengeteg ember életét változtatta már meg tanfolyamain, cikkein keresztül, melyekkel segít fejleszteni az önismeretet és gyógyít is. Tas 5 évet élt Ázsiában, s az ott eltöltött idő, a tapasztalatok és a tanulmányai rávilágítottak számára a világ egy teljesen más aspektusára. Látja és elemzi is az embereket. Kérdésünkre azt válaszolta, hogy az aura egy teljesen fizikális dolog, egyrészt szimpla molekuláris kisugárzás, hő, párolgás, hormonok, másrészt maga a lélek, a puszta energia, mely képes információt tárolni, fogadni és küldeni. Sőt az aura egyik legspecifikusabb tulajdonsága, hogy képes mindent megjegyezni.

Ha ellátogatunk egy régi parasztházba, amely messze van a város nyüzsgésétől, érezzük, hogy ott más a hangulat, a kisugárzás, „a hely szelleme”. S úgy, ahogy a helyek, a tárgyak is hordozhatnak információt tartósan, hiszen az aura képes megváltoztatni atomi szinten a bennük tároltakat. Ha kezünkbe fogunk egy pohár vizet, s erősen koncentrálunk valamire, gondolunk valamit, majd átadjuk a vizet valaki másnak, és az megissza, akkor kitalálhatja, mire gondoltunk. Megissza a gondolatainkat.

A ruhák az őket viselő emberek régi hangulatát őrzik meg. Tas gyakran segít eltűnt emberek felkutatásában, s egy-egy ruhadarab megérintésével képes felidézni az azt viselő személy érzéseit. De szerinte mi is képesek vagyunk erre, hiszen ha például magunkra vesszük egy böllér régi pólóját, melyben 20 éven keresztül állatokat ölt, elképzelhető, hogy kifejezetten rosszul fogjuk érezni magunkat benne, viszont ha egy 14 éves angol kislány ruhadarabjaira találunk rá a turkálóban, akkor lehet, hogy mi is éretlen fruskaként fogunk viselkedni azon a napon, amikor hordjuk. Egy kicsit átalakulunk azzá, aki előzőleg viselte.

A szakember tehát azt javasolja, mielőtt megvennénk egy használt ruhadarabot, csendesedjünk el egy pillanatra, és hallgassunk a megérzéseinkre, ne pedig a címke láttán döntsünk azonnal. Ha rossz érzés kerít minket hatalmába, megváltozik a hangulatunk, akkor hagyjuk ott, és keresgéljünk tovább. Tehát igen. Ha nem is a sorsát vesszük magunkra az előző tulajdonosnak, az auráját mindenképpen örököljük.
(forrás: ridikul.hu)

A Feng Shui szerint a használt tárgyakra ˝rátapad˝ az előző tulajdonos élete - 

Szilvásy Judit feng shui szakértő- videó

Egy idős hölgy elismerésre méltó választ adott az öregség kérdésére: az öregség ajándék

Az öregség szabaddá tett.

Rájöttem, hogy az idős kor ajándék. Úgy érzem, először mondhatom ki, hogy ma az a valaki vagyok, akivé valamikor válni akartam. Nem, most természetesen nem a testemről beszélek! Néha ez a test kétségbe is ejt – a ráncok, a táskák a szem alatt, a foltok a bőrön, a megereszkedett fenék.

Néha sokkol a tükörből visszatekintő idős hölgy, ám nem hagyom magam sokáig ezen rágódni, s így a nyugtalanság hamar szertefoszlik. A világon semmiért nem cserélném a fantasztikus barátaimat, a figyelemreméltó életet, az imádnivaló családomat kevesebb deres hajszálra vagy lapos hasra.

Minél idősebb leszek, annál elnézőbb és kevésbé kritikusabb vagyok magammal.

Önmagam barátja lettem.

Nem szidom magam, ha eggyel több kekszet ettem meg, ha nem vetem meg az ágyam, amennyiben megint egy ostoba gyík szobrot vásároltam meg amire nincs is szükségem, de ami futurisztikus fuvallatként hat elmémre… Jogom van sokat enni, nem rendet rakni magam után, vagy épp extravagánsnak lenni. Kinek milyen köze van ahhoz, ha én éjjel 4-ig olvasok és délig alszom? Tanúja voltam annak, hogy sok barátom igen korán hagyta itt ezt a világot, mielőtt még megérthették és megtapasztalhatták volna az idős kor kínálta szabadságot.

Öregasszony nem vénasszony - videó

Táncolok magammal, fantasztikus zenéket hallgatok, s ha megérint az elvesztett szerelem búja, mit tegyek, hát sírok. Ki fogok menni a partra fürdőruhában, ha akarok – ami már aligha képes tartani teltebb idomaimat –, és meg fogok mártózni az óceán hullámai közt a bikinibe öltözött (vagy vetkőzött?), szánakozó tekintetű fiatalok csodálkozására.

Ők is megöregszenek majd.

Néha feledékeny vagyok, ez igaz. De hát könyörgöm, nem kell az életben mindent észben tartani, ami pedig fontos, az úgyis biztosan eszembe jut majd.

Erre a korra bizony már nem egyszer tört össze a szívem. Hogy is ne törne össze a szíved, ha elvesztetted szerelmedet, ha a gyermekedet látod szenvedni, vagy ha épp egy autó elgázolja kiskutyádat? Viszont az összetört szív ugyanakkor az erőnk forrása is, a megértés forrása, az együttérzés forrása. Az a szív, amely soha nem tört még össze, az steril és tiszta, nem ismeri még a tökéletlenség boldogságát.

A sors kegyes volt velem – megadta, hogy ősz hajszálaim lehessenek, hogy a fiatalságom mosolya a mély ráncaimban örökre az arcomon éljen. Hány meg hány ember nem nevethetett soha, hányan mentek el azelőtt, hogy megőszülhettek volna?! És ez nekem megadatott.

Teljesen őszintén mondhatok nemet. Teljesen őszintén mondhatok igent. Amikor megöregedsz, egyre könnyebb lesz őszintének lenni. Egyre kevesebbet aggódsz mások véleménye miatt. Már nincsenek kétségeim vagy fenntartásaim magammal szemben. Megnyertem a hibázás jogát.

A kérdésedre válaszolva pedig, elmondhatom: szeretek öregnek lenni. Az öregség szabaddá tett.

Szeretem azt a személyt, aki lettem. Nem fogok örökké élni, de amíg itt vagyok, nem fogom arra vesztegetni az időm, hogy azon rágódom, mi történhetett volna, hogy miért nem történt meg, hogy mi történhet ezután.

És minden nap fogok desszertet enni.”

(forrás: http://netujsag.net)

Az öreg táncos - videó

Dr. Eben Alexander agysebész újabb könyvet írt halálközeli élményeiről

Senki sem tudja biztosan, hogy várja-e valami az embert a halál után. Annak ellenére sem, hogy ez az emberiség történetének egyik legnagyobb és legrégibb kérdése.

Egy amerikai agysebész, Dr. Eben Alexander nemrég megjelent, Living In A Mindful Universe: A Neurosurgeon’s Journey Into The Heart Of Consciousness (Élet egy tudatos univerzumban: Egy agysebész utazása az öntudat szívébe) című könyvében azt írja, valaminek kell lennie odaát.

Az idén 63 éves orvos 2008-ban súlyos agyhártyagyulladást kapott, és egy hétre kómába esett. Az orvosai felkészítették a családját a legrosszabbra, majd közölték velük, hogy nincs értelme tovább gépekkel életben tartani Alexandert.

Az agysebész azt írja, ekkor valamiféle fény ereszkedett rá. Biztos benne, hogy nem egy kórházi lámpa fényét látta, hiszen arról pontosan tudja, hogy néz ki. Aztán valamiféle áramlást érzett, ami egy lüktető, pörgő zene része volt. A fény megnyílt, mint egy hasadás a valóság szövetén.

Mindenki túléli a fizikai test halálát - Egy szkeptikus idegsebész megdöbbentő túlvilági beszámolója:

http://dszilvia.blogspot.hu/2014/01/mindenki-tuleli-fizikai-test-halalat.html

 

„Éreztem, ahogy átlebegek ezen a hasadáson, és egy csodálatos völgybe jutottam, ami harsányan zöld volt, tele élettel, vízesések folytak kristálytiszta tavakba. Az ég vakítóan kék volt, rózsaszínű és fehér felhők úsztak rajta, mint hatalmas pillecukrok. Óriási, nyílt területeket láttam, tele fákkal, emberekkel és állatokkal.”

Alexander óvatosan fogalmaz. Azt írja, a személyes élménye természetesen nem bizonyíték semmire. Azt gondolja azonban, egyre több olyan információ van az emberiség birtokában, amik szerint lenni kell valamiféle halál utáni életnek.

„A halál közeli élményekről szóló beszámolók ellenállhatatlanok. Ugyanakkor nincs semmiféle tudományos magyarázat arra, hogy mi váltja ki ezeket.”

(forrás:24.hu - rejtelyekszigete.com)

A mennyország létezik - videó

Paul Brunton - Az intuíció és az inspiráció forrása

Ha valaki a tudat alatti elméről beszél, tisztázni kell, hogy a két fogalom ellentmond egymásnak, és hogy valójában ez a közlés nélküli (uncommunicatíve) elmét jelenti! De ez a tudatküszöb alatti terület valóban olyan hallgatag-e, hogy sohasem lép kapcsolatba velünk? Henri Poincare, a híres francia matematikus sok nehéz problémát oldott meg sikeresen úgy, hogy – miután egy ideig tudatosan és koncentráltan foglalkozott velük – teljesen elvetette és nem foglalkozott velük. Később, amikor más dolgokkal volt elfoglalva, a helyes megoldás hirtelen átvillant az elméjén. 

Ki nem ment már át hasonló élményen, hogy képtelen volt emlékezni valamire, majd elfelejtve az egészet, később a teljes megoldás hirtelen és váratlanul fölmerült a tudatában. Amit a tudatos erőfeszítés nem tudott megoldani, az az elme mélyebb rétegének titokzatos működésével sikeresen megoldódott.

Bár az ébrenléti tudat nem ismeri ennek a mélyebb rétegnek a működését, mivel ez rendszerint számára nem elérhető és megközelíthető, mindazonáltal gyakran részesül működésének eredményeiben egy hirtelen intuíció vagy egy spontán inspiráció alakjában.

Locke értékes és valódi igazolást adott, amikor kijelentette, hogy a „gondolatok, amelyek gyakran keresetlenül jönnek, és rendszerint az elmébe mintegy beesnek, általában a legértékesebbek, amelyekkel egyáltalán rendelkezhetünk”. Az intuíció egy erőteljes felvillanást eredményezett, amelyre a gondolkodással és különböző fizikai tapasztalattal csak hosszú idő elteltével lehetne jutni. Ahol az ész a gondolkodással nem tudja megtalálni egy bonyolult probléma helyes megoldását, az intuíció azonnali eredményt hozhat. A gondolkodás tudatos, aktív és kérdező, az intuíció viszont spontán, passzív és felfogó. Egy intuíciónak nem kell szükségképpen logikai kapcsolatban állni az ezt megelőző gondolkodással. Ezért egy teljesen új távlatot tárhat föl egy különleges tárggyal kapcsolatban. Ezt most már könnyen megérthetjük, mivel már tudjuk, hogy az elme hogyan működhet a maga rejtélyes módján, amely képessé teszi, hogy nélkülözze a gondolkodást, ugyanakkor mégis felküldje az eredményt a felszíni tudathoz.

Érdekes és tanulságos megjegyezni, hogy az intuíció akkor a legigazibb, amikor inkább negatív és nem pozitív irányú, pl. amikor egy tervezett cselekvés ellen és nem mellette szól. Hangja rendszerint figyelmeztető és óvó. Ezt két megbízható tanúval lehet igazolni, akik – bár életük között több mint 2.000 év telt el – meglepően hasonlóan nyilatkoztak. Az egyik ezek közül a görög Szókratész, a másik pedig az amerikai Emerson.

Paul Brunton

Egy bizonyos problémát illetően előfordul, hogy intuícióban részesülünk, érzelmeink, előítéleteink és vágyaink a problémával kapcsolatban olyan erősek lehetnek azonban, hogy elnyomják az intuíció hangját, ami így gyorsan a háttérbe húzódik, ahol nem is veszünk tudomást róla. Csak jóval később, egy idő elteltével jelentkezhet ismét, vagy csak azután, miután láttuk, személyes érzéseink hová vezettek bennünket, és tévedésünkért már megszenvedtünk. Szókratész azonban hitt az intuíció valódiságában, vagy ahogy ő nevezte: hitt a démonja hangjának. Következésképp mindig engedelmeskedett is neki.

A legtöbb athéni polgár, aki fél életét rendszerint a politikával foglalkozva töltötte el, ezektől a politikai játszmáktól sokat szenvedett. Szókratész azonban – intuíciójától vezetve – távol tartotta magát a politikától. Hogy ez az intuíció milyen bölcs volt, és mennyi bajtól mentette meg, a sors később bebizonyította, amely végül is utolérte. Mivel ha mint filozófust és prófétát kortársai annyira nem értették meg, eszméi annyira ellenszenvesnek tűntek számukra, hogy végül is halálra ítélték, akkor ezek az eszmék még gyűlöletesebbnek tűntek volna ellenfelei előtt, ha a politika izgatottabb atmoszférájában jelent volna meg velük. Az az őszinte és egyenes mód, ahogy lerántotta volna a leplet a képmutató ürességről, bizonyosan nagyon rövid idő alatt sok ellenséget szerzett volna neki. Ha nem engedelmeskedett volna az intuíció szavának, a politika síkjára lépett volna ez minden bizonnyal jóval hamarabb bekövetkező konfliktusokhoz és korábbi halálhoz vezetett volna.

Szókratész az őt halálra ítélő törvényszéknek adott leírásában számol be arról, hogy ez az intuíció hogyan is működött benne. „Többször szóltam már egy bizonyos jelről vagy jóslásról, ami felmerül bennem. Ezt a jelet már kora gyermekségem óta érzékelem magamban. Ez a jel egy hang, amely hozzám szól, és mindig megtilt valamit, amit éppen csinálni szándékozom. Eleddig ez az ismerős hang állandóan velem volt, hogy visszatartson engem még a legapróbb cselekedeteimben is, ha valami nem megfelelőt akartam csinálni; és most a legrosszabb akar megtörténni velem, mindazonáltal ez a hang most nem figyelmeztetett, nem tartott vissza semmitől sem akkor, amikor elhagytam a házat, vagy amikor idejöttem, nem állított meg a beszédben – ahogy már többször megállított régebben. Mi lehet ennek a magyarázata? Csak az, hogy amiről most beszélek, igaz és való, különben ez a jel biztosan figyelmeztetett volna már engem.”

Emersonnak a nyilatkozata meglepően hasonló: „Nincs igényem sem parancsra, sem nagy kinyilatkoztatásra. De ha bármikor van valamilyen tervem, tervezek valamilyen utazást, sokszor valami csendes ellenvetést veszek észre, hogy kialakult bennem. Ilyenkor várok egy darabig, és ha nem múlik el, engedelmeskedem neki.”

Az intuícióval kapcsolatban fontos megjegyezni, hogy akarattal nem lehet előidézni, megjelenése spontán. Olyan váratlan hang, amely éppen a szükséges pillanatban érkezik, nem pedig akkor, amikor akarjuk. Néha vezet bennünket valamilyen problémánkban, néha megerősít bennünket, nehogy feladjuk a küzdelmet, néha lelkierőt ad, hogy mosolyogjunk, néha hirtelen megváltoztatja nézetünket, véleményünket, ítéletünket és elhatározásunkat.

Van egyfajta intuíció, amellyel az egész emberiség rendelkezik, csak ez nem rendkívüli módon nyilvánul meg, és nem kell hozzá semmiféle szokatlan módszer. Ez a képesség azonban ritkán jelenik meg önállóan, a maga tiszta formájában, inkább csak a vágyakkal, érzelmekkel és az egoizmussal együtt, amelyek elhomályosítják a külsejét. Köznyelven lelkiismeretnek nevezik. Sok fölhalmozott élettapasztalat desztillációját jelenti, és nemcsak a morális lelkiismeret alakját veheti föl, hanem lehet kritikai ítélőképesség és művészi ízlés is. Mindezek olyan tapasztalatok eredményei, amelyeket nemcsak jelenlegi, hanem ezt megelőző számos inkarnációnkban szereztünk. A tapasztalatok mélyen eltemetve élnek memóriánk mélyebb rétegeiben, de örökségként ilyen intuíciókat hagynak ránk vissza.

Mi lenne a misztériuma a költői intuíciónak és a művészi inspirációnak, ha nem e mélyebb elme rejtett működésének misztériuma? Az inspiráció jele többek között az az emelkedett képzelőerő vagy az a természetes könnyedség, amellyel egy mű megszületik, vagy az a nagyfokú energia, amely az alkotó művészt eltölti, vagy az a teremtő hév, amely benne ég, míg művén dolgozik. A művész, a költő vagy a feltaláló az ilyen alkotást egyetlen tiszta felfogással hozhatja életre, amelyhez – ezt nagyon fontos megjegyezni – nincs szükség gondolkodásra.

Hogy ez a belső vezetés milyen nagyszerű mutatja az a mód is, ahogyan megváltoztatja egy művészi alkotás tervét a tudatos gondolkodással eredetileg kigondolthoz képest, és teszi talán egészen ellentétessé ahhoz viszonyítva. Itt olyan fény és erő jön létre, ami jóval több a művész sajátjánál.

Valamennyi, a nevére érdemes művész a technikáját csak keretként használhatja, a tartalmat az intuíció adja hozzá, amely a mélyebb elme rejtélyes tudatából hirtelen érkezik a mindennapi ismerős tudat területére, és néhány isteni pillanaton keresztül ott tartózkodik, hogy aztán ismét eltűnjön.

(Paul Brunton - Az Önvaló Bölcsessége)

Peller Mariann: "Arról fogod tudni, hogy ő az, hogy nagyon hamar akar majd gyerekeket tőled"

Az első hidegrázós, jó értelemben vett borzongató médiummal való találkozásomat Erdélyi Tímeának köszönhetem. Tulajdonképpen ő indított el ezen az úton, amiért örökké hálás leszek neki.

Épp megtudtam, hogy sikerült a felvételim a Színház- és Filmművészeti egyetem, televíziós műsorvezető és rendező szakára. Sétáltam az utcánk elején, igyekeztem elérni a Budapestre tartó buszt, amikor megcsörrent a telefonom. Idegen szám. Felvettem. Nagyon cuki, mosolygós lány hang szólt bele: Szia! Én Erdélyi Timi vagyok, és ismerem a nővéredet. Másodikos leszek az idén, de arra gondoltam, amikor megláttam a nevedet a gólyatábor listáján, hogy te lehetnél a szobatársnőm a kollégiumban. Van kedved velem lakni?

Peller Mariann és Erdélyi Timi mai napig nagyon jó barátok
Forrás: Peller Mariann

Meglepődtem, de nagyon jó érzés fogott el, úgyhogy azonnal igent mondtam. Így indult a barátságunk Timóval, akivel azóta is nagyon szeretjük egymást. És még ha volt is pár év, míg elszakadtunk egymástól, mert ő vidéki színházakban játszott, én tévés lettem, aztán mindketten férjhez mentünk, nekem született két tündérmackóm, de azért mindig tudtunk egymásról. 2016. januárjában valahogy egyik napról a másikra újra felvettük barátságunk fonalát.

A fonál pedig erősebb, mint valaha.

Másodév végén vizsgafilmet kellett készítenem Vitray tanár úrnak. A téma szabadon választható volt. Kerestem, kutattam, de valahogy nem jött az ihlet. Mire Timó bedobta, hogy ő ismer egy nőt, aki angyalokkal kommunikál. Petrának hívják, a párjával (ismert férfi színész) játszott együtt Timi korábban. Na, ez a téma megtetszett. Mindig is vonzott a misztikum, hátha felvehetjük a szeánszot, amit nekem tart, majd abból készítek vizsgafilmet – gondoltam. Petra készségesen állt rendelkezésemre, úgyhogy meg is beszéltük a találkozót egy héttel későbbre.

Hárman utaztunk, vonattal Petrához: Timi, Dani, az osztálytársam, aki vállalta az operatőri feladatokat, és jómagam. Először az interjút készítettem el vele, és ha már otthon volt, a párjával, Z-vel is. Z a jó értelemben vett tipikus pasi, és úgy is reagált az angyal témára. Petra elmondta, hogy gyerekkora óta érzékeli a másik (4. és 5.) dimenziók bizonyos lényeit, ez pedig nem szűnt meg, ahogy a legtöbbünkkel történni szokott. 15 évesen megpróbálta lezárni magában a dolgot, de bárhol járt, bárhová költözött, mindig látott/érzékelt lelkeket, kóbor entitásokat, mígnem eljutott egy bölcs asszonyhoz, aki azt tanácsolta neki, hogy menjen haza, üljön le szépen, és kérdezze meg tőlük, hogy mit is akarnak, mert egyenes csatornája van hozzájuk. Így is tett, és azóta a közvetítéssel is foglalkozott.

"Mindig látott/érzékelt lelkeket, kóbor entitásokat"
Forrás: Shutterstock

Ezután a férje, Z is kifejtette véleményét az ügyben, aki röviden, tömören köszönte szépen, de nem kért a dologból. Hitt benne, értette és el is fogadta, hogy asszonya ilyen képességekkel rendelkezik, sőt, egyszer tartottak neki is terápiás ülést (mert angyalterápiának nevezte ezt a módszert), és azt mondta, az szuper élmény volt, valahogy mégis inkább elutasító maradt. Mikor megkérdeztem, hogy csak nem azért nem akarja az égiek segítségét elfogadni vagy kérni, mert fél, rávágta, hogy ő nem fél semmitől. Mire Petra: dehogynem, ez is egy elhárító mechanizmus! Végül Z zárta rövidre a kérdést: nem, én majd megoldom a saját problémáimat, ÉN, és nekem ne segítsen senki!

Érdekes volt egy pillanatra bepillantani a kapcsolatukba. Láthatóan mindkettejükben okozott némi feszültséget a világhoz való ennyire különböző hozzáállásuk. (Megjegyzem, Vitray tanár úr a vizsgafilmnek ezt a részét értékelte a legtöbbre, ahogy beleshettünk egy pillanatra egy házasság rejtett feszültségeibe.)

Z elköszönt, ment a dolgára, mi pedig megkezdtük Petrával a szeánszot. Gyertyát gyújtott, elmondta, hogy ő hallja a fénylényeket, és szó szerint át fogja adni, amit mondanak. Közben pedig egy papírra fognak írni az ő kezével, ami inkább kriksz-kraksznak volt mondható, tehát nem olvasható a dolog. (Fel is merült bennem, hogy akkor vajon mégis mi szükség van erre? De ez sajnos nem derült ki.) Felvette hát a kapcsolatot az egyik segítő fénylénnyel, aki velünk volt, és aki Máriának nevezte magát (de nem a Szűzanyának, ez fontos!), és aki várta a kérdéseinket. Az első, és legfontosabb kérdésem 2007-ben ez volt: mikor jön már végre a nagy Ő? (Melyik épp szingli nő ne kezdte volna ugyanezzel?) És jött a válasz: hamarabb, mint gondolnád! Ez remek, de kicsit konkrétabban nem lehetne?! Nem, de fel fogod ismerni - folytatta Petrán keresztül, „Mária".

Arról fogod tudni, hogy ő az, hogy nagyon hamar akar majd gyerekeket tőled.

Rendkívül fontos számára a zene, de abban nem vagyok biztos, hogy zenész lenne, az azonban biztos, hogy szenvedélyesen szereti a zenét. A fejét úgy írnám le, hogy ilyen kis helyes, „tudorka" feje lesz, vagyis mintha talán még szemüvege is lenne, tán kopaszodik kicsit, de nagyon aranyos. És főleg, ragyogó elme, kimagaslóan okos, de nem okoskodó, csak nagy szellemiség. És a magassága? – kérdeztem én, a 177 centimmel. Pont jó lesz hozzád, nem lesz túl magas, de pont jó lesz – mondta ő.

Hát, akkor lássuk a valóságot: Három évvel később, édes szerelmem, férjem, Gyuri a második találkozásunkkor, közölte, hogy részéről jöhet a gyerek! 20 éve játszik gitáron, 5 éve basszusgitározik is, és a hobbizenekarával mostanra fellépéseket is vállal, él-hal a zenéért, bár az ízlésünk itt-ott eltér: szerinte Keith Richard és Rolling Stones forever, szerintem nem...! Szemüvege nincs, tökéletesen lát, viszont enyhén tényleg kopaszodik... És igen, elképesztő agya, világlátása és fergeteges humora van. Ami viszont a magasságát illeti: 2 egész méter, hála Istennek! Szóval, nagyjából pontos volt a leírás.

Peller Mariann és a Nagy Ő, Gyuri
Forrás: Facebook/Peller Mariann

Beszélgettünk még a jövőbeli munkámról és a családom többi tagjáról is, de azokat inkább megőrzöm magunknak. A lényeg az, hogy maga az élmény, erősen hatott rám (ránk): többször kirázott a hideg, állt a karunkon a szőr, kicsordult a könnyünk is, és alapvetően feltöltődve, jó érzésekkel búcsúztunk Petrától. Ezután utána olvastam az angyaloknak, és folyton, mindenben a segítségüket kértem. Azt hiszem, egy alkalommal, amikor jócskán késve indultam és nem értettem, miért nem küldik már a buszt, akkor döbbentem rá, hogy egy picit átestem a ló túlsó oldalára.

Akkor visszább vettem a lassan elhatalmasodó angyal-függőségemből.

Édesanyám sokat mondogatta nekem egy időben, hogy kislányom, segíts magadon, Isten is megsegít. Vagyis, ha én szeretnék elérni valamit, tegyem meg a tőlem telhető legtöbbet, és aztán reménykedhetek abban, hogy az égiek is hozzáteszik a magukét, főleg, ha tényleg megkérem őket. Ez lett a mottóm, és maradt a mai napig.

Petrával, azóta nem találkoztam, de miután elvégeztem az Spirituális Választerápia tanfolyamokat, megkérdeztem, hogy hány százalékban kapott ő anno, tiszta választ. Az eredmény 75 százalék körül volt. Érdemes tehát minden médiumot magunkban „ellenőrizni". Akár egy ingával, akár relaxált vagy meditatív állapotban megkérdezni, hogy vajon tiszta információt kap-e az illető? Hallgassunk a megérzéseinkre, és ha valaki valamiért rossz érzéseket vált ki belőlünk, ne vegyük készpénznek minden szavát, mert még az igazi médiumoknak is lehet rossz napjuk, amikor nem úgy jön az info, ahogyan kellene. És ne feledjük, egy prognózis csak az adott pillanatban érvényes, mert a szabad akaratunk révén bármikor változtathatunk a jövőnk alakulásán, még akkor is, ha odafönt vállaltunk bizonyos feladatokat. Lehet, hogy idelent, a fizikai síkon mégis „inunkba száll a bátorságunk", és végül tovább toljuk a feladatot, míg majd egyszer, végül mégis csak megoldjuk azt, csak épp egy következő életben.

(forrás: Peller Mariann life.hu)

A látók köztünk élnek - Hajdú Laura, Jakab István - videó

Az űrkutató orvos, aki bedrogozva beszélgetett a delfinekkel

John Cunningham Lilly
(1915 - 2001)

a filmek és képregények őrült tudósának archetípusa lehetne. Szerencsére nem a világ elpusztítása érdekelte, hanem a tudományágak közti átjárhatóság. Karrierje kiterjedt a légierőnél végzett kísérletekre, az agy elektromos stimulációjára, a pszichoanalízisre, a külső hatásoktól elszigetelő izolációs kamrákra. Aztán jöttek a pszichedelikus drogok, a delfinek lélektana és az űrkutatás.

Minden adott volt ahhoz, hogy John. C. Lilly tisztességben megöregedett gazdag bankárként kerüljön a koporsóba. 1915-ben született a minnesotai Saint Paulban. Apja bankár volt, anyja a gazdag Cunningham család tagja; második fiuk viszont nem volt hülye, hogy pénzügyekre pazarolja a drága idejét. 13 éves korában már saját laboratóriuma volt a pincében, és falta George Berkeley filozófiai írásait.

1933-ban fizika szakra jelentkezett a California Institutes of Technologyra (Caltech); a taníttatását az apja fizette, aki később az iskola egyik legbőkezűbb szponzora lett. Lilly nem szemérmeskedett, ha a családi kasszából kellett finanszíroznia a kísérleteit.

Mindentudós

29 évesen elolvasta Aldous Huxley Szép új világát, és minden megváltozott. Lillyt mélyen elgondolkodtatta a tény, hogy ha farmakológiai módszerekkel megváltoztathatók az agy kémiai folyamatai, az a szubjektív érzékelésre is kihathat. Innentől hátat is fordított a fizikának; átállt a biológiára, és az agy kémiai folyamatait kezdte tanulmányozni.

Miután 1938-ban diplomázott a Caltechben, beiratkozott a Darthmouth Medical Schoolba, és elkezdte az első emberkísérleteit – saját magán. Professzora, Henry Borsook a glikociamin termelődését vizsgálta, ami az emberi testben az izmok elsődleges erőforrása. A kísérletben Lillyt fehérjementes diétára fogták, miközben fehérjealkotó aminosavakkal, glicinnel és argininnal injekciózták. A tanulmány testileg és lelkileg is megviselte Lillyt, de a tanulmány igazolta Borsook hipotézisét, így ő is társszerző lehetett. Ez volt az első publikált munkája.

Átiratkozott a Pennsylvaniai Egyetemre; a kutatás jobban lekötötte, mint a terápiás gyakorlatok. Az egyetemen saját laboratóriumot kapott, ahol az első vérnyomásmérőjét tervezte. A munkáját Britton Chance is támogatta; ő ismertette meg Lillyt az akkor még gyerekcipőben járó számítógépekkel.

Fotó: John Bryson / Getty Images Hungary

A fiatal kutató itt találkozott H. Cuhbert Bazett-tel, aki a brit pszichológus, J. B. S. Haldane tanítványa volt. Tőle származott az elmélet, hogy egy kutatónak csak akkor szabad másokon kísérleteznie, ha azokat a kísérleteket már saját magán is elvégezte. Lilly életében nagyjából ez volt az egyetlen megfigyelhető vezérelv.

Ezt leszámítva a tudományos karrierje olyan ívet írt le, mint az ökörhugyozás. Nincs mit csodálkozni: az egyes tudományterületek összefüggései izgatták, nem az, hogy egy tudományág mesterévé váljon. De nem volt kókler: releváns felfedezései voltak a biofizika, a neuropszichológia, az elektronika, a számítástudományok és az idegrendszer anatómiája területén is.

Csak néhány a fontosabb munkái közül:

- A második világháború alatt a légierő számára végzett kísérleteket; a nagy magasságú repülések fiziológiáját tanulmányozta, és több nyomásmérő berendezést tervezett.

- 1951-ben publikált egy tanulmányt; ebben leírta, hogy az agyhullámok katódsugárcsöves képernyőn is megjeleníthetők, ha az élő agy megfelelő részeibe beillesztik a saját tervezésű elektródáit. Az ő munkája lendítette előre az elektromos agystimulációra épülő idegrendszeri kutatásokat; a ma használt agyi implantátumok mind Lilly kutatásain alapulnak.

- 1954-ben az N.I.M.H.-nél dolgozva jutott eszébe, hogy olyan izolációs kamrákat fejlesszen, amik elősegítik az agy érzékszervi deprivációját. Az elszigetelt, hangtól és fénytől elzárt környezetben az agyműködés felerősödhet, miközben a vizsgált alany a kamra belsejében meleg sós vízben lebeg. A külső stimuláció hiánya tehermentesíti az agyat, így maximális kihasználtsággal dolgozhat.

- Tanulmányozta a Pantadzsali jógát és Srí Rámana Maharshi meditációs technikáit; az így elsajátított elveket beépítette az emberi test mint bioszámítógép-elméletébe. A tapasztalatairól született az egyik leghíresebb tudományos munkája (Programming and Metaprogramming in the Human Biocomputer: Theory and Experiments). Oscar Ichazo, a Chilében élő spirituális vezető szintén nagy hatással volt rá.

- 1961-ben egy kutatócsoporttal azt tanulmányozta a SETI-programhoz használt Green Bank-i rádióteleszkópnál, hogy használható-e a rádiócsillagászat a Naprendszeren kívüli intelligens létformák keresésére, és a Drake-formula használatával megbecsülték a galaxisban fellelhető kommunikációképes civilizációk számát.

- Összesen 19 könyvet írt, többek között az LSD-vel végzett kísérleteiről (The Center of the Cyclone), a delfinekkel végzett kutatásairól (Man and Dolphin, The Mind of the Dolphin), illetve legalább két műve Hollywoodban kötött ki, forgatókönyvként.

De élete fő műve a delfinekkel végzett kutatás volt

Az ötvenes évek végén Lilly létrehozott egy központot, ami az emberek és a delfinek közti kommunikációval foglalkozott. Néhány évvel később munkatársaival több tanulmányt publikáltak arról, hogy a delfinek utánozni tudják az emberi beszédet – igaz, a kutatás eredményeit igen bonyolult lenne reprodukálni. Az állatokkal végzett, több évtizeden át tartó munkája viszont nagyban hozzájárult a tengeri emlősök védelméről szóló 1972-es törvény, a United States Marine Mammal Protection Act elfogadásához.

Lilly a hatvanas években ismerkedett meg a hallucinogénekkel; jó viszonyt ápolt a pszichedelikus kultúra akkori doyenjeivel, mint Allen Ginsberg és Timothy Leary. Először az LSD-t, majd később a ketamint is kipróbálta. Ekkor támadt az az ötlete, hogy a drogok és az izolációs kamrák agyserkentő hatását arra is lehetne használni, hogy delfinekkel kommunikáljon. A nyolcvanas években ő igazgatta azt a projektet, amivel egy számítógéppel szintetizált közös nyelvre tanította volna a delfineket.

Lilly egy olyan világról fantáziált, ahol a delfineket és a bálnákat nem gyilkolják - de nem a törvények miatt, hanem mert az emberek megértik, hogy ezek az ősi földlakók mennyire csodálatos, intelligens élőlények,

amiket nem megölnünk kell, hanem tanulnunk tőlük.

Akik több tudományterület között kalandoznak, azokat mindig fenyegeti a veszély, hogy nem sokan fogják megérteni a felfedezéseik jelentőségét. Ha az illető még pszichoaktív szerekkel is kísérletezik, végképp követhetetlenné válik. Lilly például leírt egy Solid State Intelligence nevű gonosz entitást is, akit leginkább egy Skynet-szerű mesterséges intelligenciához lehetne hasonlítani.

Lilly elmélete szerint a számítási feladatokra képes szilárdtest elektronikák – a számítógépek –idővel önálló bioformát öltenek. Mivel a számítógépeknek az optimális működési közeg az alacsony hőmérsékletű vákuum, az embereknek meg a szobahőmérséklet, Lilly szerint ez drámai konfliktusokhoz vezethet a jövőben. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kutató egy nagy dózis ketamin hatására állt elő ezzel a baljós próféciával.

Nem talált sok megértésre az E.C.C.O. nevű elmélete sem. 1974-ben állította fel azt a teóriát, hogy a kozmikus létformák több (összesen kilenc) hierarchikus szintbe szerveződtek. Ezek közül a legalacsonyabb létforma az Earth Coincidence Control Office, röviden az E.C.C.O. A feleségével, Tonival (Antonietta) közösen írt önéletrajzukban kifejtették, hogy a legfelsőbb szint a Cosmic Coincidence Control Center (CCCC), és ebből a réteges elrendezésből levezették, hogy Isten valójában az Univerzumot irányító, magasabb rendű létforma. Vagyis nagyjából ugyanoda jutott el, mint Spinoza (tisztán), vagy bármelyik civil (aki 700 mikrogrammnál több LSD-t fogyaszt.)

Ha élni kell

A ragyogó megfigyelések, a tudományos összefüggések felfedezése, a remek találmányok és a több száz oldalnyi bizonyíthatatlan állatság Lillyt nemcsak a tudományban, hanem a popkultúrában is halhatatlanná tette. Arthuc C. Clarke 1963-as regénye, a Delfinek szigetének főalakja egyértelműen őt idézi. De több más könyv, film és regény is megemlékezett Lilly munkásságáról, például az Altered State vagy a Day of the Dolphin. Sőt, az 1992-es Sega-videojáték, az Ecco The Dolphin producere, Ed Annunziata is nagy rajongója volt Lilly írásainak.

Egész életében az amerikai kormány finanszírozta az eszement kutatásait, minden tudományterületbe belekóstolt, minden hallucinogént kipróbált, egy csomó tudományos kutatást végzett, több találmányt jegyzett be, és több ezer oldalnyi, zsenialitástól és tömény őrülettől csöpögő szakirodalmat hagyott maga után, hogy végül megállapítsa: az agyunk egy csoda, a meditáció jó, a hallucinogének még jobbak, a delfinektől lenne mit tanulnunk, a mesterséges intelligenciától meg jobban is félhetnénk. Ja, és van Isten.

A kilencvenes években Hawaiira költözött, Maui szigetére. 2001-ben halt meg, 86 évesen. Valószínűleg keveset unatkozott. Még jó, hogy nem ment el bankárnak.

(forrás: Hegyeshalmi Richárd/index.hu)

Interjú John C. Lilly-vel - videó