Látomások és látogatások

Halálos ágyi látomások 

 

A halál közelében levő embereknek gyakran vannak látomásai emberekről (leginkább elhunyt rokonokról) vagy vallási alakokról, akikről úgy érzik, azért jelentek meg, hogy segítsenek nekik a meghalás folyamatában, és átkísérjék őket a halál határain túlra. Ezek a tapasztalások segítenek az embereknek egyfajta emelkedettségi érzését kelteni, és békésen meghalni. A legtöbb látomás akkor történik, amikor az emberek tudatuknál vannak, és a gyógyszerek inkább leverik, mint élénkítik őket. Sok beszámoló van olyan haldokló személyről, aki zavarodott vagy öntudatlan volt, amikor láthatatlan látogatói üdvözölték egy hirtelen megnyíló fényes ablakból, közvetlenül a halála előtt. Néha a haldoklók úgy írják le a kísérőikkel meglátogatott birodalmat, hogy azt a fény, a szeretet és az együttérzés hatja át. 

 

A halálos ágyi látomásokat részben kulturális tényezők is meghatározzák. Sok régi írásos feljegyzésben vagy középkori, a halált ábrázoló festményen általában megjelenik egy vallási alak, aki a haldoklóért érkezett. A kortárs nyugati leírásokban általában a rokonok azok, akik így tesznek. Egy Nagy-Britanniai felmérés szerint vallási alakokat – mint angyalokat vagy egy Krisztus-szerű lényt – csupán az esetek 2%-ában láttak, míg elhuny hozzátartozókat 70%-ban. Az USA-ban, ami alapjaiban vallásosabb, a vallási alakok az esetek 13%-ában jelentek meg, elhunyt rokonok vagy barátok 70%-ban, míg élő személyek 17%-ban. Ezzel szemben Indiában vallásos alakok – mint a yamdoot (a hindu halálisten üzenethozója) – az esetek 50%-ában jelenik meg, elhunyt rokonok vagy barátok 29%-ban, élő emberek pedig 21%-ban (Fenwick & Fenwick, 2008, 26, 90). A nyugati látomásokkal szemben a yamdoot-ok gyakran megrémítik és elvonszolják a haldokló személyt, arra késztetve, hogy segítségért kiabáljon (Grosso, 2004, 40-1). 

 

Egy angliai esetben egy 32 éves nő, aki mellráktól haldoklott, életének utolsó pár napjában egy sötét tetőt a feje fölött, és egy ragyogó fényt vett észre. Egy váróterembe került, ahol lényeket látott, például a nagyapját, aki azt mondta neki, hogy minden rendben lesz. Hol bekerült ebbe a területbe, hol kijött onnan, és kitartott amellett, hogy ez nem álom volt. Egy másik esetben a jelenlevők azt hallották, hogy egy haldokló férfi nagyon barátságtalanul beszél valakihez a szobájában. Amikor a lánya megkérdezte, kihez beszélt, azt válaszolta, hogy az angyalnak mondta el, hogy még nem készült fel elmenni. Elhatározta, hogy addig életben marad, amíg a másik lánya is meg nem érkezik. (Fenwick & Fenwick, 2008, 9, 27). 

 

Londonban egy szülészeten egy asszony (Mrs. B) vajúdott, és szívbénulásban szenvedett. Azt mondta, hogy elsötétedett minden, de akkor átnézett a szoba másik oldalára, és meglátott egy „gyönyörű ragyogást” és az apját is. Amikor az újszülöttjét behozták a szobájába, megkérdezte: „Gondolják, hogy a baba kedvéért maradnom kellene?” Miután az „apja” felé nézett, ennyit mondott: „Nem tudok maradni.” Amikor a férje megérkezett a kórházba, az asszony átnézett a szobán, és ennyit mondott: Ni csak! Itt van Vida!” Vida a húga volt, aki két héttel azelőtt halt meg, de a halálát titokban tartották előtte, nehogy felizgassák. Mrs. B nem sokkal ezután meghalt. (Wilson, 1987, 140-1). 

 

Ezek a látomásélmények nyilvánvalóan nem teljesen objektívek, és nem kell elhinnünk azt, hogy angyalok vagy yamdoot-ok vagy elhunyt rokonok (sőt, élő rokonok!) valóban eljönnek értünk, amikor meghalunk. Az élmények felkészítenek bennünket a halálra, és részben átszínezik azokat saját hitünk és elvárásaink. 

 

A haldokló hivatásos ápolói és rokonai gyakran látnak egy formát vagy alakot, ami elhagyja a testet a halál időpontjában, általában a szájon, a mellkason vagy a fejen keresztül, vagy néha a lábon keresztül. Ezt különbözőképpen írják le, füstként, szürke vagy fehér ködként, vagy egy nagyon soványka fehér alakként. Néha ez a test felett lebeg, mielőtt felemelkedne és eltűnne a mennyezeten keresztül. Az is megszokott dolog, hogy a haldokló elmondja, hogy egy ragyogó fényt lát, ami a szeretet és a könyörület érzését kelti, és néha az ápolók is látják ezt. Nem minden jelenlevő látja ezeket a dolgokat, és gyakran eltűnnek, ha emberek jönnek be a szobába vagy beszélgetni kezdenek (Fenwick & Fenwick, 10, 160). 

 

Gottfried de Purucker elmagyarázza, hogy amikor meghalunk, minden testnyílás kiárasztja az asztrális test saját megfelelő részét egyfajta gőzfelhő formájában, a magasabb értelmi és szellemi rész pedig a fejtetőn (a brahmarandhra-n, ahogyan a régi hinduk nevezték) keresztül, a tobozmirigy közelében távozik. Minden nyíláson keresztül távoznak a megfelelő életenergiák vagy élet-elektromosság is, és a test minden atomjából és molekulájából felszabaduló pránák okozzák az éterikus fény fellobbanását a halál pillanatában (FSO 545). 

 

A halottak és a haldoklók megjelenései 

 

Teljesen megszokott dolog, hogy emberek hirtelen rádöbbennek, hogy valaki hozzájuk közel álló személy meghalt, később pedig felfedezik, hogy ez az érzés pontosan a másik személy halálakor fogta el őket. Esetenként átélhetnek több percig tartó fájdalmas fizikai tüneteket, amelyek tükrözni látszanak azt, amit a haldokló személy érzett. Néha az emberek ténylegesen látják a haldoklót vagy halottat, néha olyankor, amikor teljesen éberek, de általában inkább álomban vagy az álom és ébrenlét határán. A jelenés ritkán szólal meg, de akik látják, általában úgy érzik, azért jött, hogy búcsút intsen, bár néhány ilyen látomást zaklatónak vagy akár rémítőnek is éreznek. Az ilyen jelenségek különösen jellemzők a halál beállta előtti és utáni 12 órában. Bár az ilyen látomásokat gyakran az elhunyt vagy a haldokló lelkének szándékos látogatásaként értelmezik, az is lehet, hogy egy automatikus folyamatról van szó, amit a jelenében látott személy utolsó gondolatai idéznek elő. 

 

1991-ben egy éjszaka Tina Myer, aki Ausztráliában élt, hirtelen felébredt, és meglátta az akkor Londonban tartózkodó bátyja fehér arcát, amely gyorsan közeledett felé az ágy lábától. Meg volt róla győződve, hogy nem álom volt, vagy a képzelete játéka. Később megtudta, hogy a bátyja azon az éjszakán halt meg tüdőgyulladásban. Így magyarázta a dolgot: „Csak azt tudom feltételezni, hogy amikor átlépett a halál kapuján, éppen rám gondolt, és azt hiszem, hogy ettől jelent meg a lelke azonnal nálam” (Fenwick & Fenwick, 2008, 65). 

 

Egy oroszországi, petrográdi esetben öt gyerek és három felnőtt volt egy nappaliban, amikor a kutya elkezdett hangosan ugatni és a kályha felé nézni. Minden jelenlevő látott egy kb. öt éves fiatal fiút, akiben felismerték a tejes ember fiát. Később megtudták, hogy a fiú abban az időpontban halt meg, amikor a látomása megjelent (Grosso, 2004, 28-9). 

 

Egy asszony az apja halála után állandóan azt álmodta, hogy az apát élve temették el. Majd egy teljesen másfajta álmot látott, amelyben az apja megjelent, élőnek és jól nézett ki, és azt mondta neki, hogy remekül van, boldog és a nagybátyjával lakik együtt. Ezt követően többet nem voltak rossz álmai a nőnek. Később a nővére elmondta, hogy neki is pontosan ugyanez az álma volt, lehetséges, hogy ugyanazon az éjszakán (Fenwick & Fenwick, 124-5). Ezt a közös élményt létrehozhatták a nővérek elméi is. Nem tűnik túlságosan valószínűnek, hogy a halál után elhunyt rokonainkkal fogunk együtt lakni, amíg megfelelő otthont nem találnak számunkra valamilyen mennyei lakótelepen! 

 

Egy román ember az unokaöccse jelenését látta két hónappal annak halála után. Amikor megkérdezte, amit akart, a jelenés így válaszolt: „Temessetek el rendesen. A koporsó szűk, a koporsó rövid.” Egy évvel később az ember találkozott azzal az asszonnyal, aki ápolta a beteg unokaöccsét, aki elárulta, hogy a koporsó annyira szűk és rövid volt, hogy amikor a halott unokaöcsöt belefektették, a csontok eltörtek (Grosso, 1999, 15). Ebben az esetben lehet, hogy a holttesttel való bánásmód rögzült az elhunyt asztrális lelkében, és a nagybácsi közelsége az unokaöccséhez lehetővé tette, hogy felvegye ezt az információt. Az aggódás valaki maradványaiért teljesen megszokott a szellem-tanításban, és sok mese szól olyan kísértetekről, akik temetési rendellenesség miatt kerültek bajba. 

 

Furcsa mellékesemények 

 

Néha furcsa fizikai események kísérik a halált, például amikor az órák megállnak, fényképek leesnek a falról vagy arcra borulnak, a telefonok ok nélkül csöngeni kezdenek, a villany kialszik és kigyullad, megmagyarázhatatlan lépések és kopogások. 

 

Jennie Stiles leírja, hogy miután a nagynénje tragikus körülmények között hirtelen meghalt, elment a nagynéni londoni lakásába, és azt találta, hogy minden óra megállt a halál időpontjában. Peter Turnbull leírja, hogy az apja kicsi, elemmel működő órája megállt az apja ikertestvérének halálakor. Majd elemcsere nélkül újraindult, és tökéletesen működött, amíg az apjánál el nem kezdett kialakulni az elmebaj – ekkor elkezdett sietni, az apja élete vége felé pedig a normálishoz képest kétszeres sebességgel járt. Végül egyik reggel 4:37-kor, az apja hivatalos halála előtt 8 perccel megállt (Fenwick & Fenwick, 2008, 134-7). 

 

Lucie Green együtt ült a nagybátyjával apja mellett, aki kómában feküdt egy kórházi ágyon. Hirtelen a TV képernyője elsötétült, megszűnt a hang, és egy nővér rohant be a szobába azt kérdezve, miért nyomták meg a vészjelzőt. Abban a pillanatban Lucie apja meghalt. Senki nem nyomta meg a vészjelzőt, de az csengett a nővérszobán. Hamarosan ezután a TV ismét normálisan működött. A nővér azt mondta, hogy a vészjelző gyakran bejelez, amikor valaki meghal. 

John Farr-t a telefon költötte fel, amikor az apja meghalt. Nem szólt bele senki, csak zene szólt – az apja zenész volt (ugyanott, 53.)

 

- David Pratt Élet a halál után: bizonyíték a továbbélésre -

 

- - - - - - -

 

Kapcsolódó írás

 Az angyalok halálágyi látomásai - Angyalokról énekelt a haldokló betegnek az ápolónő:

http://dszilvia.blogspot.com/2022/11/az-angyalok-halalagyi-latomasai.html 

- - - - - - - 

 

 Lélek kísérés a halál kapujában - videó

forrás:Nora Bedő

 

   

Ez a vezetett meditáció azt a célt szolgálja, hogy a biológiai halál pillanatában és azt követően közvetlenül, valamint a további 40 napban segítsünk a hozzánk közel álló lelkeknek a fizikai világtól való elszakadásban és a továbblépésben. Ezt a meditációt tehát nem saját magadért, hanem valaki másért játszod le a lélek kísérésének céljával. 

 

Kommunikáció az elhunyt szeretteink szellemével

 

Amikor „meghal” valamelyik közeli hozzátartozód, akihez szoros érzelmi szálak kötöttek téged, teljesen természetes, hogy elfog a szomorúság, a bánat és kimondhatatlan fájdalmat és hiányt érzel, de igyekezz minél előbb túljutni ezen az állapoton, ezen az időszakon, mert ezzel nagyon sokat tudsz tenni az elhunyt szeretted szellemének a jólétéért odaát a szellemvilágban. 

Mi történik, amikor meghalunk?

Először is tudd, hogy amikor meghal valaki itt a Földön, valójában nem hal meg, csak az elhasználódott testét veti le, ami már nem bírta tovább a földi megpróbáltatásokat. Az emberi test valójában nem más, mint egy „ruha” és két fő feladata van. Egyrészt a segítségével a szellem sokkal könnyebben tud cselekedni, megnyilvánulni ebben a sűrű, nehéz anyagban itt a fizikai síkon, amiben mi emberek, azaz testet öltött szellemek élünk itt a Földön. A másik feladata, hogy korlátozzon bennünket és a szellemi képességeinket. Az elsődleges korlátozása abban áll, hogy elfedi, elfátyolozza a tiszta szellemi tudatunkat és így nem emlékszünk az elmúlt életeinkre. Miért van erre szükség? Azért, hogy az aktuális életünket az elmúlt életeink történései, érzései, gondolatai ne befolyásolják, és az aktuális életünk örömei és megpróbáltatásai elérjék nálunk a kívánt átalakulást, fejlődést, amit részben mi magunk terveztünk meg a Földre való leszületésünk előtt. Gondolj csak bele, micsoda bonyodalmat okozna, ha például emlékeznénk az előző életünkből az akkori szüleinkre, rokonainkra, gyerekeinkre, barátainkra, párunkra stb. A hozzájuk fűződő érzéseink egyszerűen lehetetlenné tennék a mostani életünket. 

Miért nem szabad bánkódni, szomorkodni?

Abban a pillanatban, amikor a szellem elhagyja a testét, ő már is teljes tudatára ébred önmagának és ugyanúgy lát, hall és érez, mint korábban itt a Földön. Ő látja és hallja a körülötte gyászoló hozzátartozókat, de nem csak látja és hallja, hanem érzi is minden gondolatukat és fájdalmukat. Ezért nem szabad sokat bánkódnunk és fájdalommal a szívünkben élnünk sokáig, amikor elvesztünk valakit. Egyrészt szomorúság nekik látni a mi bánatunkat, de ráadásul még érzik is azt. A fájdalom érzése a többi érzéshez hasonlóan nem más, mint egy bizonyos fajta energia, rezgés, amit az elhunyt szelleme érez, ha mi gyászos, fájdalmas érzésekkel gondolunk rá. Tehát amikor mi itt a Földön bánkódunk, fájdalmat érzünk miattuk, akkor azt ők is érzik, de ha örömmel, jól eső érzésekkel, a kellemes, vidám emlékeket felidézve gondolunk rájuk, akkor azt szintén érzik, ami viszont feltölti és segíti őket. Amikor bánkódsz ez mindig jusson eszedbe, és próbáld meg gyorsan a vidám és örömteli dolgokat felidézni velük kapcsolatosan. Ugyanis úgy van az, hogy amikor a Földön valaki gyászol és a szívében fájdalom van, akkor az, az elhunyt szellemének is egy fájdalmas, visszahúzó erő. Ezt a szellemek az egyik szeánszon egyszerűen csak fájdalom energiának nevezték. Amikor valakinek sikerül túljutnia a gyászán, akkor az, az elhunyt szellemének is egy nagy felszabadulást jelent, mert megszűnik ez a visszahúzó fájdalom energia. Földi hasonlattal élve, gondolj csak bele, hogy milyen rossz és fájdalmas érzés neked is, amikor mondjuk a gyermeked nagyon beteg, de nem tudsz rajta segíteni. Ez neked is nagyon rossz és fájdalmas érzés igaz? Nos, az elhunyt szeretted szellemének is ugyanilyen, amikor látja és érzi is a te szenvedésed! De, gondolj csak bele, hogy milyen megkönnyebbülés neked, amikor végre elkezd hatni a kezelés és látod, hogy napról napra javul a gyermeked állapota. Hasonlóan nagy felszabadulást jelent az elhunyt hozzátartozód szellemének is. 

Hogyan segíts nekik?

A legfontosabb tehát, hogy ne szomorodj, hanem inkább az örömteli dolgokkal kapcsolatosan gondolj rájuk, mert ez nekik is jóleső érzést és energiát ad. De amivel még tudod őket segíteni, hogy imádkozol az egészségükért, jólétükért, boldogságukért. Különösen fontos az ima, ha a szeretted nem természetes módon, hanem például valamilyen testi betegségben hunyt el, vagy súlyos lelki, érzelmi, mentális zavarban szenvedett a halálakor, esetleg öngyilkos lett. Ilyenkor előfordulhat, hogy odaát a szellem még egy darabig érzi a fájdalmat, a testit, lelkit egyaránt, ha az szükséges a számára például, mert a javát, a fejlődését szolgálja, vagy csak egyszerűen karmikus okból még szenvednie kell egy darabig valamely korábbi cselekedete miatt. Hogy még mennyi ideig és milyen mértékben az sok mindentől függ. Függ a halála körülményeitől, a leélt életétől, hogy mennyi jót vagy épp rosszat tett az életében stb. Még öngyilkosság esetén is figyelembe veszik a körülményeket! De mindig ott van az ima és a kegyelem lehetősége! Tehát különösen ilyen esetekben fontos az ima, mert ezzel segíthetünk, hogy a szellem mielőbb megszabaduljon minden fájdalmától és megtalálja a lelki békéjét, nyugalmát. Imádkozz értük, amikor és amennyit jól esik, mert az őszinte és tiszta ima mindig meghallgatásra talál! De ne csak az elhunyt szeretteidért mondj imát, hanem ha a környezetedben meghalt valaki, aki esetleg nem is jelentett neked sokat, de tudod, hogy nincs, aki az illetőért imádkozna, akkor legalább te mondj érte egyet. Legalább ennyivel segítsd meg őt, mert bizony nagyon sokat segítesz vele neki! 

Ne sírj hát, inkább örvendezz!

A lényeg, hogy amikor elvesztesz valakit, ne bánkódj, mert csak a test, a ruha ment tönkre, de a szeretted, akit ismertél és szerettél, maga a szellem, aki azt a testet, ruhát viselte az továbbra is él és virul, de már a test, a ruha nélkül a szellemvilágban, a szellemi síkon. Ne feledd! Csak átmenetileg kell különválnotok, de mikor eljön majd a te időd is a távozásra, újra találkozhattok és láthatjátok majd egymást, és odaát is együtt lehettek. Ez a tudat nyugtasson téged, hogy az elválás csak átmeneti, ráadásul ők mindig látnak és hallanak téged, amikor csak rájuk gondolsz, vagy beszélsz hozzájuk!

 

 
Hogyan léphetsz kapcsolatba velük?

Amikor elvesztesz valakit, te már nem láthatod és hallhatod őt, de ő továbbra is lát és hall téged, ezért bármikor beszélhetsz hozzá, bármikor beszélgethetsz vele. Csak annyi a teendőd, hogy a nevén szólítod, vagy úgy, ahogy még az életében szoktad nevezni, majd elkezdesz beszélni hozzá. Ő látni és hallani fog téged! Például: „Kedves XY…” vagy „Kedves nagymama…” vagy „Kedves nagymama szelleme…” stb. 

Tényleg ilyen egyszerű az egész és nem kell semmi hókuszpókusz! Ezt nem győzöm hangsúlyozni! Tudom, mert erre direkt rákérdeztem az egyik szeánsz alkalmával és elmondták. Csak egyszerűen a nevén szólítva, kedvesen, tisztelettel elmondod, amit szeretnél és ők hallják minden szavad. Nem kell semmi egyéb emberek által kitalált fölösleges formaság, ahhoz, hogy kapcsolatba lépj velük, de ha téged még boldoggá tesz, mert számodra még örömöt okoz, nyugodtan teheted. Még én is időnként pusztán a hangulat kedvéért, meggyújtok ilyenkor egy gyertyát, de nagyon ritkán fordul elő. 

Mi történik, amikor egy szellemet szólítasz?

Amikor egy adott szellemet szólítasz (pl.: egy elhunyt szeretted szellemét, egy angyalt stb.), akkor ő azt azonnal meghallja, bárhol is legyen épp a mindenségben. Sőt, azt is elmondták, hogy amikor valamely szellemre gondolsz, ő már azt is érzékeli, és nem csak a kimondott szót. Már az a szándék, hogy te beszélni kívánsz velük, megteremti a kapcsolatod közted és az adott szellem közt. Olyan ez számukra, mint az ember számára egy telefoncsörgés. De míg a Földön a csörgés csak egy kis távolságon belül hallható és még az is időbe telik, míg a hívott fél érzékeli, odamegy és felveszi a telefont, addig a szándék, a gondolat távolság független és azonnali. Ha a szellem tud, főként, ha kérted is, személyesen is elmegy hozzád, de ha épp nem tud, akkor is meghallgat téged. A szellemek a jelenlétüket általában érintéssel jelzik. Ezt te hidegrázásként fogod érzékelni, mely koncentráltan a tarkó, nyak tájékán indul és a gerinc mentén halad végig. Azért ott, mert ott tudod a leginkább érzékelni az emberi testeddel, ahogy a te szellemi tested és a szellem szellemi teste áthatol egymáson, amikor ő megérint téged. Ez egy kellemes bizsegető érzés és akár a legnagyobb melegben, felöltözve, a takaró alatt is érezheted. A szellemek kivételes esetekben, akár hang és fényhatásokkal, valamint tárgyak mozgatásával is jelezhetik a jelenlétüket, de ez tényleg csak nagyon ritkán fordul elő. Ilyenkor egyértelműen megszólíthat egy hang, vagy erős fényvillanásokat csinálnak olyat, ami még a teljesen sötét szobát is bevilágítja, vagy épp tárgyak mozdulnak el a helyükről. De nem kell ilyenkor megijedni, mert csak a jelenlétüket jelzik. De mondom, ez nagyon ritka, mert a szellemek mindig csak akkor tesznek valamit, ha az valóban szükséges, és pusztán a mi elkápráztatásunkra nem fognak tárgyakat reptetni, már csak azért sem, mert a legtöbb ember megrémülne, még akkor is, ha azt hiszi, hogy nem. Jómagam már régóta kommunikálok szellemekkel, de még nekem is többnyire csak érintéssel szoktak jelezni, és a hang és fényhatással, valamint a tárgymozgatással való jelzést eddig csak néhányszor tapasztaltam meg ima közben és után, több év elteltével. Tehát ne legyél elkeseredve, ha csak az érintésüket tapasztalod, mert ez nem jelent semmit, és nem azért van, mert rosszul csinálsz valamit. Egyszerűen csak nem tartják szükségesnek. 

Miről beszélgess velük?

Ahogy már korábban említettem, amikor egy elhunyt szeretted szellemére gondolsz szeretettel, örömteli, vidám dolgokkal kapcsolatosan az nekik jóleső érzés, mely feltölti őket energiával és segíti őket odaát. Gondolj csak bele neked is milyen jól esik, és hogy feltudja dobni a napodat, amikor van valaki, egy számodra fontos személy, aki törődik veled, figyel rád, érdeklődik a hogylétedről és tudod, hogy szeretettel gondol rád. Ez is hasonló nekik, de annál sokkal, sokkal több, mert ez nekik tényleg energiát ad, mert a szeretet is egyfajta energia, aminek az áramlását odaát a szellemvilágban ténylegesen tudják érzékelni.

Ezért bármikor, amikor szükségét érzed, mintha csak épp ott ülne melletted, beszélj hozzájuk. És bizony tényleg nagyon sokszor ott is vannak melletted, de nem csak akkor, amikor hívod őket, hanem azon kívül is. Ugyanis az elhunyt szeretteink sokszor meglátogatnak minket itt a Földön és sokszor vannak velünk, még ha mi nem is vesszük észre őket. De a szellemvilágból is gyakran ránk tekintenek, hogy éppen hol járunk életünk folyamán. Amikor meg valamilyen különleges esemény történik az életünkben, legyen az egy karácsonyi családi összejövetel, esküvő vagy bármilyen fontosabb esemény egész biztos lehetsz benne, hogy ők is ott vannak, és veled együtt örülnek. Sőt, nagyon sokszor még segítenek is nekünk az életünk során sok mindenben, amiről mi nem is tudunk.

Tehát amikor csak jól esik, amikor csak szükségét érzed, nyugodtan szólítsd őket és beszélj hozzájuk. Mondj nekik köszönetet a sok jóért, segítségért, amit kaptál tőlük az életük során a Földön, vagy azért, amit szellemként segítenek neked, de te nem tudsz róla. Elmondhatod nekik, hogy mennyire szereted őket, vagy például elmondhatod nekik azt is, ha valamit az életében nem tudtál vagy épp nem mertél nekik elmondani. Megbeszélheted velük az örömödet és a bánatodat egyaránt. Beszélgess velük, mert ők mindig megfognak téged hallgatni, és sok minden ezáltal megtud oldódni nemcsak benned, de bennük is. Sőt, nem csak te beszélhetsz hozzájuk, de akár hallhatod is őket. Ez már sajnos nem ilyen egyszerű, és sok önmagunkon való munkálkodást igényel, de kitartó gyakorlással és tisztulással lehetséges, minden ember számára!

A lényeg

Tudd, hogy az „elhunyt” szeretteid most is élnek és virulnak, ők most is veled lehetnek, láthatnak és hallhatnak téged bármikor, amikor csak akarod. Ők most is az életed és a mindennapjaid része, mint korábban. Ők most is ugyanúgy figyelemmel kísérik a mindennapjaidat és jelen vannak az életed fontos történéseinél, mint korábban. Ők most is ugyanúgy segítenek neked mindenben, amiben csak tudnak, amiben csak megtehetik, vagy ha az életükben nem volt rá módjuk valamiért, akkor most teszik azt. De most, egy időre, átmenetileg számodra ők nem látható, érinthető formába kerültek. Csak ennyi történt!

- forrás: egybenegy.hu -

- - - - - - - - 

Hogyan lèpj kapcsolatba a túlvilággal - videó

forrás:Létköz

Müller Péter: Hogyan jövünk a világra?

 

A genetika félelmetes fejlődésnek indult. Egy köpetnél jóval kisebb, mikroszkopikus kis területen meg lehet pillantani az eljövendő embert. Benne van alkata, hajlama, talentuma - szinte minden. Molekulákban a világ legfejlettebb élőlénye. 

 

Valaha az „Istent” úgy hívták: Teremtő, Úr, Mindenható. 

 

Michelangelo Buonarroti: Az utolsó ítélet

 Az óriási freskó a Sixtus-kápolna oltárfalán, a kép mérete 1370 x 1220 cm.

Ma úgy: Gén, Kromoszóma, Kettős spirál.

Az ember: molekulák játéka.

És mégis, ha a világ legnagyobb női tudósa, egy Nobel-díjas genetikus, aki egész életét a tudománynak szentelte, történetesen szül egy gyereket, az első pillanatban, amikor a karjára veszi és ránéz, nem az jut eszébe, hogy lám, mivé lett a kis molekulalánc, ha nem azt, hogy „Íme, egy ember!… Egy csoda!… Egy ismeretlen ismerős!… Egy Pistike, vagy egy Julika!… Egy Isten született!”

Nincs anya, aki gyermekét csupán egy feldúsult sejthalmaznak tekintené, mert ha csak egy pillanatig is, de végtelen boldogságában tudja, hogy csoda történt: ember jött a világra.

Nem „született” - hanem „világra jött”.

Valahonnan jött - és erre a világra érkezett.

A magyar nyelv ezt így mondja.

A „világ” pedig a „legyen világosság” teremtő szavából lett.

Öt percig - kivéve a teljesen elvetemült nőnemű lényeket - minden anya vallásos.

Mert szeret.

Mert boldog.

Mert átéli, hogy embernek lenni több, mint a sejtek összessége.

Több, mint a mirigyek, sejtek és atomok játéka.

És AKI a világra jött s most itt fekszik a mellén, csukott szemmel, húsos szájjal s gyűrött kis arcocskával nem csak hús és vér, és bőr és szőr, és test és váladék - hanem Lélek is, eleven Szellem is… ez Ő!

Egy összetéveszthetetlen Ő! VALAKI, aki nemcsak fizikai testében, hanem a benne szunnyadó titokzatos életében is végtelen múltat és emlékeket hozott magával.

Titkos tudást, értelmet, jellemet, sorsot.

Mert nemcsak a testnek - a léleknek is végtelen múltja van.

Írásaim nem tagadják a genetika érvényét - csakis azon a ponton, ahol nem ismeri föl önmaga határát és Isten szerepét is el akarja játszani.

Kétféle módon láthatunk egy embert.

Mikroszkópon át.

És úgy, hogy belenézünk a szemébe. Mindkét „látomás” érvényes.

Egy műtárggyal is így vagyunk.

Pontosan kimutatható, hogy Michelangelo az Utolsó Ítélet című művére mennyi és milyen minőségű festéket kent fel, elemezni lehet a képet vegyileg, atomfizikailag, megállapíthatjuk állagának romlékonysági idejét, még talán azt is, milyen ecseteket használt a Mester s milyen festészeti technikával dolgozott.

 

De maga a Kép, a Csoda, az a gondolat például, ahol az Úristen elengedi magától teremtményét, az Embert, de úgy, hogy a távolodó Ádám kinyújtott kezének ujja az Úr búcsúzó kezének ujjának hegyével, alig-alig már, de mégis összeér, s hogy kétoldalt hogyan lesz ebből a fájdalmas és sorszerű szakításból apokalipszis, hogy a Sixtus-kápolna csúcsán trónoló hatalmas Jézus Krisztus bal keze alatt hogyan zuhan a mélybe a leszakadó emberfürthöz hasonló bukott lelkek serege, miközben jobb kezével mint egy fölemeli azokat, akik „megtértek”, vagyis akik az elhagyott Istenhez újra visszatérnek… mindez a gondolat, szépség és titok, egyszóval a képnek és a kép zseniális alkotójának szelleme semmiféle tudományos analízisben sohasem lesz benne. 

 

 
Festék, ecset, fal nélkül nincs kép.

De Michelangelo nélkül sincs - mert az ő szelleme és lelke nélkül mindez csak vegytanilag és atomfizikailag pontosan elemezhető kétszázharminc vödör festék lenne, valamivel több, mint amennyit egy szobafestő a kápolna falának kimázolására felhasznált volna.

De nemcsak a kép - maga a Mester lénye is csoda.

Ha az isteni lélek nem lenne benne, maga Michelangelo sem lenne más, mint egy nyolcvan kilós hús- és csonttömeg, mint egy osztódással felszaporodott mirigyváladék, öntudatlan gének és kromoszómák eredménye.

Azért nem írom, hogy „végeredménye” - mert abban a pillanatban, amikor ebből a sejt- és szervrendszerből Michelangelo megszökik, az egész szétomlik és órák alatt oszlásnak indul.

Ha eltemetik, földdé válik, ha elégetik, levegővé.

Az Ember két alkotóelemből áll: porból és „Isten leheletéből”.

Sárból és aranyból.

Anyagból és szellemből.

Amikor az ember „világra jön”, valójában ez történik: test és lélek, anyag és szellem találkozik s egymással szoros kapcsolatba lép.

Olyan szoros kapcsolatba, hogy dobogó szív nélkül nem lehet a testben élet, s ha megáll, többé nem lehet már a lélek lakóhelye - de ha a lélek felindul, izgalomba jön, vagy elviselhetetlen fájdalmat él át, pusztán a lelki érzés úgy marokra szoríthatja a szívet, olyan erősen, hogy görcsbe rándul és megfullad - az egész szervrendszer meghal: vagyis alkalmatlanná válik arra, hogy az élő lelket továbbra is hordozza.

„Világra jövetelünk” nem egyéb, mint hogy ezzel a sejtekből épülő bonyolult szervrendszerrel kapcsolatba kerülünk, sőt azonosulunk vele - elmenetelünk pedig nem más, mint hogy test és lélek között ez a kapcsolat felbomlik, s az azonosulás akarva-akaratlan megszűnik.

A szerződést igen sok esetben a lélek bontja fel.

Kevesen tudják, de igen sok halálnak „pszichoszomatikus” oka van.

Magában az öregedésben sem az a nehéz, hogy a romlékony testtel különböző bajok történnek, hanem az, hogy a benne lakó Lélek érzi: ez az öregedő szervezet már képtelen elhordozni és reprezentálni őt, mert - olyan titkot mondok, amit mindenki tud - csak a test öregszik, a Lélek nem.

A Lélek örökké fiatal marad, akárhány milliárd éves, egyszerűen azért, mert a Lélek világában nincs idő, csak örök élet - az idő múlása csak a földön, az anyag síkján létezik.

„Az én Atyám házában egy nap annyi, mint ezer esztendő - és ezer esztendő annyi, mint egyetlen nap.”

Ebből a „házból” jövünk a „világra” - s ebbe a házba igyekszünk majd vissza, ha az idő világának küzdelmes sorskalandjait megjártuk.

- Müller Péter -

- - - - - - - - 

 

 Müller Péter: Van benned valaki - videó

forrás:Balázs Csórics

 

Így léphetsz kapcsolatba az őrangyaloddal!

Sokan felteszik maguknak a kérdést, hogyan lehet kapcsolatba lépni az őrangyalokkal. A válasz az, hogy az angyalok már kapcsolatban vannak velünk. Annyi a dolgunk, hogy megszilárdítsuk a kapcsolatot, ami az őrangyalunk és közöttünk fennáll. Az őrangyalok születésünk óta velünk vannak, tisztában vannak a minket érintő isteni tervvel, végtelen szeretettel szeretnek bennünket, és bármit is teszünk, szeretetük irányunkban soha nem fog csökkenni. Egyedüli küldetésük, hogy segítsenek minket egy boldog, egészséges élet megélésében, úgy hogy az Isten születésünkkor elrendelte. Az angyalok az elsők, akik a segítségünkre sietnek, amikor Isten hívjuk segítségül. Ezért fontos, hogy szoros kapcsolatot ápoljunk az őrangyalunkkal, és ez egyáltalán nem nehéz: meditáljunk gyakrabban, emeljük meg rezgésszintünket és próbáljunk minél inkább becsatornázni az isteni útmutatásokat. Minden alkalommal, amikor angyalokkal dolgozunk, akkor az isteni fénnyel dolgozunk, és a lényünk pozitívan reagál, és a rezgésszintünk emelkedik. Az az angyali lényeknek mivel jóval magasabb a rezgésszintjük, ezért sokkal könnyebben képesek kapcsolódni az emberekhez. Az a cél, hogy minél több fényt és energiát vonzzunk a fizikai, érzelmi és energetikai testünkbe. Hogyan emeljük a rezgésszintünket? - Szabaduljunk meg a negatív gondolatoktól, és próbáljunk mindent a szeretet szemüvegén keresztül nézni - Meditáljunk gyakrabban - Ne panaszkodjunk, ne csináljunk áldozatot magunkból, mivel ez alacsony rezgésszámú energiákat szabadít fel, és ez blokkolja az angyalokkal való kommunikációt - Legyünk jól magunkkal, a természettel, másokkal és az állatokkal. Mindannyian egyek vagyunk, ezért nem tudunk úgy rosszat tenni mással, hogy magunknak ne okozzunk kárt. - Bocsássunk meg önmagunknak és másoknak. Az angyalok azt mondják, hogy mindig azt tesszük, amiről azt gondoljuk, hogy jó nekünk, és az Isten színe előtt mindannyian ártatlanok vagyunk. Fogadjuk el ezt az igazságot. - Tartózkodjunk minél többet a természetben, legyünk kapcsolatban az anyafölddel. Az angyalok oxigénmolekulák révén válaszolnak az imádságainkra, így könnyebben meghalljuk az isteni útmutatást a természetben. - Dolgozzunk kristályokkal, illóolajokkal és színekkel. - Használjuk gyógyításra az isteni energiát (reiki, radiesztézia) - Kerüljük a drogokat és az alkoholt. - Olvassunk spiritualitásról szóló könyveket. - Engedjük el a múltat, mivel az ott őrzött negatív energiák nemcsak az angyalokkal való kommunikációt blokkolják, hanem az életet is. - Táplálkozzunk egészségesen. - Keressük a harmóniát az emberi kapcsolatainkban, keressük a pozitív gondolkodású emberek társaságát. - Kérjük az angyalokat, hogy segítsenek a rezgésszintünk megemelésében, és ők boldogan megteszik ezt. Forrás: filantropikum.com  - - - - - - -  Beszélgetés az angyaloddal - videó forrás:Sorsom Misztikája

Howard Storm halálközeli élménye

 

Howard Storm 1985-ben, 38 évesen esett át egy halálközeli élményen, mely teljesen megváltoztatta az életét. 

Howard Storm Newtonban született, Massachusetts-ben. A Kaliforniai Berkeley Egyetemen diplomát szerzett, majd később az Észak-Kentucky Egyetemen művészettudományi professzor lett, amelyet 20 évig töltött be. Interjúja során a halálközeli tapasztalatait megelőző életéről számolt be arról, hogy ateista és agresszív ember volt, akitől féltek a felesége és a gyermekei.

Howard 1985. júniusában tanítványaival kirándult Európába. Miután egy reggeli kirándulásról 11:00 körül visszatért feleségével a párizsi szállodai szobába, hirtelen súlyos gyomortáji fájdalmai voltak. 

Egy párizsi kórházba vitték, ahol perforálódott gyomorfekélyt diagnosztizáltak (a nyombél perforálódott és így a gyomortartalom a hasüregbe került), amely műtétet igényelt. De olyan sebészt aki meg tudta volna műteni csak túl későn, másnap reggel 9 órára sikerült volna keríteni. 

Mialatt a műtétre várt érezte, hogy fájdalmai súlyossága miatt meg fog halni, és így mentálisan felkészítette magát a halálra. Miután elbúcsúzott feleségétől, elvesztette az eszméletét. 

Úgy tűnt számára, hogy ezután azonnal „kinyitotta a szemét”, de valójában a testén kívülre került, a betegágyánál állt és a saját betegágyát nézte, miközben felesége ott sírt mellette. Minden fájdalma megszűnt. 

Hiába próbált kommunikálni, a felesége nem látta és nem is hallotta. 

Ezután a kórházi szobán kívülről hangok hívták kifelé. Követte őket, mert azt hitte, hogy orvoshoz viszik. 

Sápadt humanoid lényekről számolt be, akik sürgették őt a folyosón és azt mondták, hogy már vártak rá. A lények egyre ellenségesebbé váltak, és amikor nem volt hajlandó tovább követni őket, súlyosan bántalmazni kezdték. 

Aztán megszólalt egy hang: „Imádkozz Istenhez”. Howard szorult helyzetében felidézte a gyermekkorában tanult bibliai részleteket és imákat, mindent, amire csak emlékezett. Az „Isten” szó említése hallatán a lények visszahúzódtak, és végül ismét egyedül maradt. 

Egy bizonyos idő után Jézushoz kiáltott, hogy mentse meg…

Interjújában beszél a szellemi (s számára egyben földi) halálba vezető útról, a halál utáni megtapasztalásairól, Jézussal és az angyalokkal való találkozásáról, majd Földre való visszatéréséről.

 Érthetően, világosan és őszintén beszél arról a világképről, amelyet jelen korban a társadalom és a kultúra egyaránt támogat, amely sokakat megtéveszt, s amely elfedi az egyetlen igazságot. 

Az emberek-gyártotta ideológiák, az "-izmusok" (materializmus, egzisztencializmus, humanizmus, racionalizmus, hedonizmus, legutóbb már egészen a relativizmusig) sokakat térítenek tévútra. 

Storm érthető, értelmes, elgondolkodtató válaszokkal tért vissza, melyek további keresésre ösztönözhetnek.

forrás: Howard Storm utánkövető interjú, 2006 - videó

https://www.youtube.com/watch?v=RGFL8UBPMWc

 - - - - - - -

"A legmagasabb spirituális szinten, tudnunk kell, hogy a pokol, csakúgy mint a Mennyország, egy tudati sík. A Menny és a pokol egyaránt az elmében kezdődik. A Mennyország és a pokol egyaránt tudatszintek mélyen bennünk."

(Sri Chinmoy)

 - - - - - -

Vissza a pokolból - Howard Storm 1/2 - videó

forrás:Gabor Korosi

 

 

Vissza a pokolból - Howard Storm 2/2 - videó

forrás: Gábor Korosi

Francis S. Collins: Isten ábécéje - Egy tudós érvei a hit mellett

A szerző biokémikus, genetikus, az egyik legfontosabb 20. századi tudományos vállalkozás, a humán genom projekt korábbi vezetője, aki életének egy pontján - még a nagy tudományos felfedezései előtt a hit felé fordult. Nemcsak azt kívánja bebizonyítani olvasóinak, hogy azok, akik a vallás és a tudomány összeegyeztethetetlensége mellett érvelnek, jó vagy rosszhiszeműen csúsztatnak, de azt is, hogy a tudomány jelenlegi ismeretei nemcsak hogy nem zárják ki Isten létezését, hanem egyenesen valószínűvé teszik.

 

Francis S. Collins orvos genetikus

 

„Az ember minden evolúciós magyarázaton felül egyedi teremtmény, hiszen spirituális természete is van. Ez magában foglalja az Erkölcsi Törvény létezését (a jó és a rossz ismeretét) és Isten keresését, ami minden emberi kultúra sajátja, történelmi korszakoktól függetlenül.”

 (Francis S. Collins)

 Részlet a könyvből:

"Sokan értetlenül állnak majd e kinyilatkoztatás előtt, feltételezve, hogy egy szigorú tudós nem hihet komolyan egy transzcendens istenben. Ez a könyv arra vállalkozik, hogy cáfolja ezt
a vélelmet. Amellett érvel, hogy Isten teljes mértékben racionális választás lehet, és hogy a hit alapelvei valójában kiegészítik a tudomány alapelveit."

"A tudományos és a spirituális világlátás szintézisét sokan lehetetlenségnek tartják a modern időkben, valami olyasminek, mintha a mágnes két pólusát próbálnánk egyetlen pontban egyesíteni. Ennek ellenére sok amerikait érdekel, hogyan tudná mindkét világképet mindennapi életébe foglalni. A legújabb felmérések azt mutatják, hogy az amerikaiak 93 százaléka hisz valamiféle istenben. Mégis szinte mindannyian vezetnek autót, használnak elektromosságot, figyelnek az időjárás-jelentésre. 

Mindez arra utal, hogy az ezek mögött rejlő tudományt általában megbízhatónak tartják.

És a tudósok között milyen gyakori a spirituális hit? Nos, jóval elterjedtebb, mint gondolhatnánk. 1916-ban kutatók megkérdeztek biológusokat, fizikusokat és matematikusokat, hogy hisznek-e
egy olyan istenben, aki aktívan kommunikál az emberiséggel, és akihez az ember imádkozhat abban a reményben, hogy választ kap tőle. Nagyjából 40 százalékuk válaszolt igennel. Amikor
1997-ben megismételték ugyanezt a felmérést, a kutatók meglepetésére a hívők aránya majdnem ugyanennyi volt."
"Először is meg kell magyaráznom, hogy egy genetikával foglalkozó kutató hogyan kezdett el hinni Istenben, aki végtelen az időben és a térben, és aki személyes figyelemmel van minden
ember iránt. Néhányan úgy fogják gondolni, hogy ez csakis a család és a kulturális környezet szigorú vallásos nevelése eredményeként történhet meg, amelyet aztán az ember soha többé nem
képes levetkőzni. Az én történetem azonban más.

Abban a tudatban nőttem fel, hogy az ember felelős saját viselkedéséért és döntéseiért, mivel nincs
senki más, aki helyettünk tartaná a hátát.

A hit nem képezte fontos részét a gyermekkoromnak. Halványan tisztában voltam Isten koncepciójával, de a vele folytatott kommunikációm azokra a ritka gyerekes alkudozásokra szorítkozott, amikor nagyon akartam tőle valamit."

"Jól éreztem magam attól, hogy kivesézhettem bárkinek a spirituális meggyőződését, aki a jelenlétemben erről említést tett, és az efféle látásmódot szentimentális, idejétmúlt
babonaságnak tartottam."

"Leginkább az taglózott le, miközben ezekkel a derék észak-karolinai emberekkel beszélgettem betegágyuk mellett, hogy mennyire spirituálisán élik meg azt, amin keresztülmennek. Számos
esetben tapasztaltam, hogy az emberek hitük segítségével megnyugvást találtak a végső békében, legyen az e világon vagy a következőn, dacára annak a szörnyű szenvedésnek, amelyről a legtöbb esetben nem tehettek. Ha a hit nem más, mint pszichológiai támasz, akkor bizony nagyon hatásos - gondoltam. Ha a hit csupán a kulturális hagyományok által kreált máz, ezek az emberek miért nem rázták az öklüket az Istenre, és miért nem követelték barátaiktól és családjuktól, hogy hagyják már abba a szerető és jóindulatú természetfölötti erőről való prédikálást?

A legkínosabb pillanat akkor jött el, amikor egy idős hölgy, aki nap nap után szenvedett a súlyos, gyógyíthatatlan anginától, azt kérdezte tőlem, hogy én miben hiszek. Jogos kérdés volt, hiszen
az élet és a halál sok más fontos kérdéséről beszélgettünk, és ő megosztotta velem erős keresztény hitét. Elvörösödtem, és azt dadogtam: „Nem is tudom .” Láthatóan meglepődött, nekem
pedig hatalmas kő esett le a szívemről, hiszen rájöttem, hogy mi elől menekültem szinte teljes addigi életem, az elmúlt huszonhatév során: soha azelőtt nem gondoltam végig komolyan, hogy
milyen bizonyítékok szólnak a hit mellett, és mi szól ellene.

Ez a pillanat hosszú ideig nem hagyott nyugodni. Talán nem tartottam magam tudósnak? Egy tudós levonhat-e bármilyen konklúziót anélkül, hogy értékelné az adatokat? Lehet-e fontosabb kérdése az emberi létezésnek annál, mint hogy létezik-e Isten? És mégis ott találtam magam tudatos vakságommal és valamivel, amit csak arroganciaként tudok megfelelően jellemezni.
Egészen addig elkerültem annak a komoly mérlegelését, hogy Isten létezése talán valós lehetőség. Egyszerre minden érvem nagyon gyengének tűnt, és olyan érzésem volt, mintha megrepedt
volna a jég a lábam alatt.

"A történelem során borzalmas dolgokat követtek el a vallás nevében. Rengeteg példát sorolhatnánk, és ez hatalmas akadályt jelent sok, Istent komolyan kereső ember számára. Gyakorlatilag
minden vallásra igaz ez a megállapítás, még azokra is, amelyek jelenleg a szánalmat és az erőszakmentességet hirdetik fő hit elveik között. A durva, elnyomó hatalmat, erőszakot és képmutatást
látva hogyan is hallgathat bárki olyan tanokra, amelyeket a gonoszság elvetemült elkövetői hirdetnek?"

"És nem csupán az erőszak szennyezi be a hitet. Gyakran találkozunk a vallási vezetők mérhetetlen képmutatásával, amelyet a média ereje manapság láthatóbbá tesz, mint valaha. Ebből sok
szkeptikus vonhatja le azt a következtetést, hogy a vallásokban nincs objektív igazság, sem jóság,"

"Az idő rövid történetének záró mondataiban, arra a remélt jövőbeli pillanatra utalva, amikor végre megszületik a mindenség ékesszóló és egyesített elmélete, Stephen Hawking - aki általában
nem rajongott a metafizikai eszmefuttatásokért - azt írja:

Akkor majd mindannyian, filozófusok, tudósok és az összes egyszerű ember képesek leszünk részt venni a létünk, illetve az univerzum létezésének okáról szóló beszélgetésben. Ha megtaláljuk
az egyesített elméletet, az lesz az emberi gondolkodás végső győzelme. Akkortól kezdve ismerni fogjuk Isten gondolatait."

Egy másik elismert fizikus, Freeman Dyson, áttekintve az említett „számbeli véletleneket”, arra a következtetésre jutott:
„Minél többet tanulmányozom az univerzumot és felépítésének részleteit, annál több bizonyítékát találom annak, hogy valamilyen elmének tudnia kellett, hogy mi emberek jövünk.”

"Sőt Darwin a következő mondattal zárja a fajok eredetét.
Felemelő elképzelés ez, amely szerint a Teremtő az életet a maga különféle erőivel együtt eredetileg csupán néhány vagy csak egyetlen formába lehelte bele, és mialatt bolygónk a gravitáció megmásíthatatlan törvényét követve keringett körbe-körbe, ebből az egyszerű kezdetből kiindulva végtelenül sokféle, csodálatos és gyönyörű forma bontakozott ki - és teszi ma is.

Nem teljesen egyértelmű, hogy Darwin miben hitt, és nézetei vélhetően sokat változtak életének utolsó éveiben. Egy alkalommal azt mondta: „Az agnoszticizmus lenne gondolkodásom leghelyesebb jellemzése.” Egy másik alkalommal azonban azt írta, nagy nehézséget okozott neki, vagy inkább képtelen volt rá, hogy ezt a hatalmas és gyönyörű univerzumot a vakszerencse vagy
a szükségszerűség eredményeként fogadja el, benne az emberrel, akinek módjában áll egészen messzire a múltba látni, és ugyanilyen messzire a jövőbe tekinteni. „Amikor erre gondolok, kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy létezett egy első ok, amely az emberéhez bizonyos mértékben hasonló értelemmel rendelkezett; ilyenkor megérdemelném, hogy teistának nevezzenek.”

"Az ateizmus elhanyagolható szerepet játszott az emberi történelemben egészen a 18. századig, a felvilágosodás és a materializmus megjelenéséig. De nem pusztán a természeti törvények
felfedezése tárta ki a kaput az ateista világlátás előtt. Végtére is Isaac Newton szilárdan hitt Istenben; több bibliamagyarázó művet írt és adott ki, mint matematikáról és fizikáról szólót."

"Darwin fekete doboza című könyvében Michael Behe egészen meggyőzően vázolja fel az elméletét. Amikor a biokémikus Behe betekintést nyer a sejt belső működési folyamataiba, megdöbben és elcsodálkozik - mint én magam is - az ott működő molekuláris gépek bonyolultsága láttán, amelyeket a tudomány csak az elmúlt évtizedekben kezdett feltárni. Elegáns gépezetek
fordítják le az RNS-t fehérjékké, mások a sejt mozgását segítik, megint mások pedig olyan jelzéseket továbbítanak a sejt felületéről a sejtmagba, amelyek komponensek seregén keresztül érnek célba.
És nem csupán a sejt vált ki ilyen döbbenetét az emberből.
Sejtek milliárdjaiból és billióiból álló szerveket látunk, amelyek úgy épülnek fel, hogy a megfigyelőből csakis csodálatot válthatnak ki. Vegyük például az emberi szemet, amely egy összetett,
kameraszerű szerv, anatómiája és fiziológiája még ma is lenyűgözi az optika legtapasztaltabb kutatóit is.
Behe amellett érvel, hogy az efféle szervek soha nem jöhettek volna létre természetes szelekció útján. Érvelése főként azokra a komplex struktúrákra koncentrál, amelyek működése sokféle
fehérje együttes munkáját feltételezi, és amelyek azonnal elromlanak, ha az összetevő fehérjék bármelyike hibásan működik vagy inaktiválódik."

- Francis S. Collins: Isten ábécéje - Egy tudós érvei a hit mellett -

- - - - - - - - 

 Kapcsolódó írások:

Megmagyarázhatatlan gépezetek a sejtekben 

 https://dszilvia.blogspot.com/2015/10/megmagyarazhatatlan-gepezetek-sejtekben.html

Nem kell többé választani Isten és a tudomány között

 https://dszilvia.blogspot.com/2019/02/nem-kell-tobbe-valasztani-isten-es.html

- - - - - - - - -

Isten ábécéje - Dr. Szombathelyi Zsolt - videó
forrás:EWTN Katolikus Televízió

Szellemsebészet, avagy gyógyítás a túlvilágról

Orvosi végzettség, egészségügyi ismeretek, megfelelő körülmények és steril felszerelés nélkül műteni és halálos betegeket meggyógyítani lehetetlenség - gondolhatnánk. Ám valakinek - Congonhas do Campóban - mégis sikerült.

 José Arigo mindössze egy rozsdás zsebkéssel műtötte a haldoklókat és meggyógyította őket. Az egyszerű származású brazil, aki számos ilyen sebészeti csodát hajtott végre, “szellemek irányítása alatt” dolgozott.

 

José Arigo (1918-1971)

Egy pap érkezett, hogy feladja az utolsó kenetet a haldokló nőnek. Gyertyák égtek az ágy körül. A helyszín: Congonhas do Campo, Brazília. A nő méhrákban szenvedett; halála bármelyik pillanatban bekövetkezhetett.

Hirtelen valaki kirohant a szobából, és néhány pillanat múlva, a konyhából szerzett hatalmas késsel a kezében tért vissza. Utasította a többieket, hogy álljanak hátrébb. Hirtelen, minden előzetes figyelmeztetés nélkül, lerántotta a nőről a paplant és a vaginájába döfte a kést.

Néhányszor brutálisan megcsavarta a kést, majd kihúzta, és bedugta a kezét a nőbe. Egy hatalmas grapefruit méretű daganatot húzott ki belőle. A kést és a véres daganatot beleejtette a konyhai mosogatóba, leült egy székre és sírni kezdett.

Az egyik rokon orvosért rohant, a többiek pedig némán álldogáltak, mintha csak megbabonázta volna őket az imént átélt, megdöbbentő jelenet. A beteg nyugodt volt: nem érzett fájdalmat a “műtét” alatt, sőt, az orvos megállapította, hogy nincs vérzés, sem pedig más, káros tünetek. Azt is megállapította, hogy a daganat egy méhtumor volt.

Ez a különös eset a két érintett életének fordulópontját jelentette. A nő teljesen felépült. A férfi, aki végrehajtotta a “műtétet”, José Arigo pedig hirtelen óriási érdeklődés középpontjában találta magát azok részéről, akikről orvosaik már lemondtak. Még csak nem is emlékezett arra, hogy “megoperálta” azt a nőt.

Pszichikus sebészi beavatkozás

Később, amikor az ilyen megdöbbentő sebészi beavatkozás mindennapos esetnek számított Arigo szülővárosában, Congonhas do Campóban, rájöttek, hogy gyógyítás alatt mindig transzban van. Betegei azt is észrevették, hogy német akcentussal beszél, állítólag az 1918-ban elhunyt Dr. Adolphus Fritz miatt, aki úgy tűnt még mindig “operál”, közvetlenül Arigón keresztül.

Dr. Adolf Friedrick Fritz (1853-1918)

Interjú Fritz-cel:
Beszélgetésem a médiummal Rio de Janeiróban kezdődött, és Bahiában ért véget. Hihetetlen volt, elkezdtem egy médiumon keresztül beszélgetni Fritzzel Rio de Janeiróban, de aztán nem fejeztük be a beszélgetést, és amikor elmentem meglátogatni egy gyógyító médiumot Bahiában, Fritz hozzám fordult és azt mondta: Nézd, folytatni akartam. azt a beszélgetést veled.
Fritz a következőket mondta nekem: Nem áll szándékunkban leváltani az orvostudományt, munkánk nem alternatívája az orvosok gyógyításának, kettős szándékunk van. Először is, felhívni az emberek figyelmét arra, hogy vannak szellemek, és ők úgy cselekszenek, hogy kapcsolatba lépnek velünk. A második alapvető kérdés pedig az, hogy az orvosok segítséget kaphatnak a szellemektől, és ezt anélkül teszik, hogy tudnák. Aztán Fritz azt is elmondta, hogy ezek a nagyszerű spirituális orvoscsapatok kórházakban dolgoznak. Kérik, hogy mindig imádkozzunk; családtagok, megműtendő emberekért, mert ez megkönnyíti a segítségünket (Spiritualitás). Kórházakba járnak, és segítenek a műtétekben.
Gyakran vannak a közelben fizikai hatású médiumok, akik nem is tudják, hogy médiumok, és végül az orvosi beavatkozások segédeszközeivé válnak. Fritz elmondta, hogy a spiritualitást meg kell érteni, és a párhuzamos cselekvésükből közös művelet lesz, az orvostudomány átfogja a spiritualitást, és mindenki segíthet a közös munkában.(forrás:tvmundomaior.com.br/dr-adolph-fritz)

 Legtöbbször, amikor Arigo rendelője reggel hétkor kinyitott, már legalább kétszázan várakoztak. Néhányukat gyorsan és gyakran brutálisan kezelte: nekilökte a beteget a falnak, belévágott egy sterilizálatlan kést, amit ezek után beletörölt az ingébe. A betegek mégsem éreztek fájdalmat, sem pedig félelmet. Nagyon kevés vér folyt, a sebek is azonnal összezárultak, és néhány nap alatt be is forrtak.

Nem mindenki részesült pszichikus sebészi beavatkozásban. Néhány esetben egyszerűen ránézett a betegre, egyetlen kérdés feltevése nélkül megállapította a betegséget, majd gyorsan megírt egy receptet. A felírt gyógyszerek általában jól ismert kábítószerek voltak, de olyan kombinációt és olyan hatalmas adagokat írt elő, amelyek meglepők voltak a hagyományos gyógyászat számára. A betegek mégis meggyógyultak.

Volt köztük gazdag és szegény egyaránt. Arigo soha nem fogadott el pénzt vagy ajándékot a szolgálataiért.

Az 1950-es és 60-as évek alatt Arigóból egyfajta nemzeti hős lett Brazíliában, és alig múlt el nap anélkül, hogy egy-egy újság ne számolt volna be legutóbbi gyógyítási csodájáról. A világ minden tájáról özönlöttek hozzá a betegek.

 A tömeg Arigót ünnepli

A paranormális jelenségek kutatója, a New York-i Andrija Puharich is felfigyelt rá, és egy bemutatkozó látogatás után egy csapat orvossal tért vissza Brazíliába, hogy megvizsgálják és lefilmezzék a parafenomént.

Puharich leírta a jelenetet, ami először úgy hatott rá, mint egy “rémálom”:

“Sorban jönnek az emberek – mind beteg. Egyiküknek hatalmas golyvája van. Arigo felkapta a bicskáját, felvágta a duzzanatot és kivette a golyvát, majd belecsapta a nőbeteg kezébe, egy piszkos ronggyal letörölte a vágást, és a nő már távozhatott is. Alig vérzett.”

Puharich saját magán is kipróbálhatta Argio különleges képességeit. Megkérte a brazil pszichikust, hogy távolítson el egy kicsi, jóindulatú daganatot a karjáról. Argio másodpercek alatt meg is tette ezt. Dr. Puharich magával vihette a tumort és a műtétről készített filmet az Egyesült Államokba, elemzésre.

José Arigo és a Dr. Andrija Puharich

Az évek során, míg Arigo pszichikus sebészi beavatkozással gyógyította a betegeket, senki nem panaszkodott, hogy a hagyományostól eltérő gyógymódja ártott volna. Mégis, a hatóságok rossz szemmel nézték a tevékenységét, ugyanis Arigónak nem volt semmiféle egészségügyi szakképzettsége. Ezért 1956-ban illegális gyógykezelés vádjával letartóztatták.

Rengetegen szívesen tanúsították volna, Hogy Arigo komoly betegségekből gyógyította meg őket, de vallomásaik csak olajat öntöttek a tűzre. Arigót börtönbüntetésre ítélték, amit fellebbezés nyomán nyolc hónapra és pénzbírságra csökkentettek. Éppen mielőtt bevonult volna a börtönbe, amikor a brazil elnök, Juscelino Kubitschek kegyelmet adott neki.

Nyolc évvel később Arigót újra bíróság elé állították. Ekkor már nem Kubitschek volt az elnök, és Arigo tizenhat hónapot kapott. Hét hónap után – fellebbezése nyomán – szabadlábra helyezték, de 1965-ben újabb két hónapot kellett börtönben töltenie. Mindkét börtönbüntetése alatt az őrök kiengedték cellájából, hogy fogadja betegeit és meg is operálja őket.

Filippe Immesi, római katolikus bíró, akihez a fellebbezéseket benyújtották, keveset tudott Arigóról. Ám minél többet tanulmányozta az ügyet, egyre nehezebben tudott döntést hozni anélkül, hogy maga is látta volna a megdöbbentő sebészi beavatkozásokat.

Egyik nap váratlanul Congonhas do Campóba látogatott egyik barátjával, aki ügyész volt Brazília egy másik tartományában. Inkognitójuk ellenére Arigo azonnal felismerte, hogy a törvény képviselői, és meghívta őket, hogy testközelből tekintsék meg a “műtéteket”. Tudta, hogy megszegi a törvényt, de abban reménykedett, hogy a hatóságok saját szemükkel is meggyőződnek arról, hogy szó sincs csalásról. 

Az első beteg egy nő volt, akit már félig megvakított egy hályog. Arigo megkérte a bírót, hogy tartsa a nő fejét. Bár a bírót émelygés kerülgette, mégis beleegyezett. John G. Fuller, az Arigo: Surgeon of the Rusty Knife (Arigo: a rozsdás késes sebész) című könyv írója idézi Immesi bíró beszámolóját:

“Láttam, hogy felvesz valamit, ami mintha egy körömvágó olló lett volna. Beletörölte teniszpólójába, de nem használt semmilyen fertőtlenítő szert. Aztán láttam, hogy egyenesen belevág a beteg szemének szaruhártyájába. A hölgy meg sem rezdült, bár teljesen magánál volt. A hártya pillanatok alatt kint volt. A kerületi ügyész és jómagam egyaránt úgy megdöbbentünk, hogy elállt a szavunk. Aztán Arigo valamiféle imádságot mormolt, miközben egy rongydarabot tartott a kezében. Hirtelen egy pár csepp folyadék jelent meg a rongyon, és ezzel törölte meg a hölgy szemét. Testközelből láttunk mindent. A nő meggyógyult.”

John G. Fuller könyvének borítója

Immesi bírót a látottak meggyőzték arról, hogy Arigo egy rendkívüli ember, aki egy tudományos tanulmány alanya kellene legyen. De a törvényt is figyelembe kellett vennie. Arigo tevékenysége törvényellenes volt, és meg kellett büntetni – annak ellenére, hogy segített az embereken.

A bíró minden lehetőséget megvizsgált, hogy csökkenteni tudja a büntetést. Ennek az lett az eredménye, hogy Arigónak csak két hónapra kellett börtönbe vonulnia. Míg ezt a büntetését töltötte, Arigo ügyét felülvizsgálta a Szövetségi Legfelső Bíróság, és úgy döntöttek, hogy elejtik az ellene felhozott vádakat. 1965. november 8-án szabadult. 

Orvosi szakvélemény

Természetesen a bíró nem volt orvos, de különös figyelmet szentelt az orvosi szakvéleményeknek, mielőtt döntést hozott volna. Volt néhány orvos, aki már részt vett Arigo “műtétein”, és ezt hajlandó volt a nyilvánosság előtt is kijelenteni. Egyikük dr, Ary Lex, egy neves brazil sebész, a gyomor és emésztőszervek specialistája volt, aki egyébként tanított is a Sao Paolo-i egyetem Sebészeti Klinikáján, és írt egy tankönyvet a brazil orvostanhallgatók számára.

Immesi bíróhoz hasonlóan Dr. Lex is tartotta egy beteg fejét, míg Arigo műtétet hajtott végre rajta. Fél óra alatt négy műtétnek volt szemtanúja, és meggyőződött róla, hogy amit Arigo csinál, az tényleg paranormális.

Igaz, a receptek már nem nyűgözték le annyira. “Teljesen nevetségesek”, mondta Guy Playfair írónak és pszichikus kutatónak. “Némelyik gyógyszer már elavult, csak azért gyártják még, mert ő írja fel őket.” Dr. Lex elmondta azt is, hogy a gyógyszerek közül sok veszélyes volt akkora dózisban, amit Arigo írt fel, és még drága is volt ráadásul.

Bármennyire is abszurdnak tűntek a receptek, gyakran megdöbbentő hatásuk volt a gyógyszereknek. Csakúgy, mint annak a fiatal lengyel nőnek az esetében, akinek a szervezetét megszállta a rák. A nő és férje, Dr. José Hortencia de Maderiosnak, az Állami Kardiológiai Intézet röntgenspecialistájának barátai voltak, aki behatóan tanulmányozni kezdte az esetet.

A rákot akkor fedezték fel, amikor a nőt bélelzáródás gyanújával vitték be az egyik Sao Paolo-i klinikára. Kiderült, hogy a daganat elzárta a vastagbelet. Egy új végbélnyílást kialakító műtétet hajtottak végre.

Később a nő átkerült a Központi Rákkórházba egy további operációra, ahol is kiderült, hogy a rák drámaian elterjedt a szervezetében. A beteg testsúlya majdnem a felére csökkent, és a sebész kénytelen volt megállapítani, hogy menthetetlen.

Utolsó próbálkozásként elvitték Arigóhoz. Dr. Madeiros elkísérte a házaspárt a hosszú úton Congonhas do Campóba, ahol a haldokló beteget be kellett vinni a klinikára. A hölgy férje osztrák volt, így németül beszélt “Dr Fritz”-cel, aki ugyanezen a nyelven válaszolt. Ezután Arigo egy pillantást vetett a betegre, felírt egy gyógyszert, és azt mondta: “Vegye be és meggyógyul.”

Dr. Madeiros felügyelete mellett a beteg bevette a felírt, abnormális mennyiségű kábítószert és egy héten belül javult az állapota. Hat hét után visszanyerte normális testsúlyát. Ezután a hölgy ismét felkereste Arigót, aki kijelentette, hogy túl van a veszélyen, és két további receptet adott neki.

A harmadik látogatáskor a pszichikus sebész elmondta a betegnek, hogy teljesen meggyógyult, és azt tanácsolta, hogy “csinálja vissza az operációt” – azaz a colostómiát, amelynek révén a salakanyagok a hason elhelyezett zsákba ürítődtek. Megszervezték az operációt; és amikor a sebészek felnyitották a beteg hasát, megállapíthatták, hogy a rák összes jele eltűnt.

Arigo egy autóbalesetben vesztette életét, 1971 januárjában, miután megmondta néhány embernek, hogy többé nem fognak találkozni. Azok a technikák, amelyekkel meggyógyította a betegeket, számunkra rejtélyesek maradnak. 

Arigo maga nem adott magyarázatot, kivéve azt, hogy képességét megköszönte Jézusnak és Dr. Fritznek.

forrás:rejtelyekszigete.com

- - - - - - - - 

Arigo, a rozsdás késes sebész - videó

forrás: grodon1

Medek Tamás spirituális író válaszol 47.

 
 Mi is az a reinkarnáció és ki is az, aki reinkarnálódik?

Egy alapvető spirituális kérdéskört szeretnék most érinteni, melynek létezésében sokan nem is hisznek, másokban pedig talán kérdések merülnek fel vele kapcsolatban. A reinkarnáció, más néven újra testet öltés, annak a folyamatnak a része, mely során a lélek (akik valójában vagyunk) hol testben a fizikai világban, hol test nélkül, a szellemi világban létezik.

Hogy tényleg létezik-e reinkarnáció? Számos "jelből" gondolhatjuk, sőt lehetünk benne biztosak, hogy igen. Egyrészt nem kevés dokumentált eset létezik már, melyekben vagy gyermekek, vagy hipnózis alatt lévő felnőttek számoltak be előző életük eseményeiről, körülményeiről, melyet aztán később igazolni lehetett, úgy, hogy közben az is bizonyítható volt, hogy az illetőnek jelen életében egyébként nem lehetett ezen információkról tudomása. Másrészt a szellemi tanítások (s köztük az én szellemeim közlései is) egyértelműen kijelentik a sorozatos testet öltések tényét. Harmadrészt a logikát is elővehetjük. S e három közül erre térnék ki egy kicsit részletesebben. 

Tegyük fel, hogy nem lenne reinkarnáció, s valóban mindannyiunknak ez az egy fizikai élete lenne, miután Isten (vagy bármilyen felettes szellemi lény) megítélne bennünket, s miután annak megfelelő örök körülmények közé kerülnénk. Ezek szerint Isten (ki tudja, miért) eldöntené, hogy egyik gyermeke elképesztő nyomorba kerüljön, másik pedig határtalan gazdagságba. Hogy az egyik egy napot éljen, míg a másik 90 évet, hogy az egyik viszonylag gondtalan életet élhessen, míg itt a Földön van, míg a másik egy állandó szenvedéssel, balszerencsével telit. S mindezek tetejében, amikor ez az egy szem élet véget ér, akkor annak megfelelően, hogyan éltünk, hogyan viselkedtünk másokkal és magunkkal, megítél bennünket, s dönt további sorsunk felől. Ha lenne a világon igazságtalanság, akkor ez lenne a legnagyobb. S gondolnánk, hogy azzal pont Isten élne? Még a feltételezés is szembe menne a legalapvetőbb logikai és racionális elgondolásokkal is. Az az Isten, akinek a világában a szeretet az úr, ahol a szeretet és a pozitív gondolatok a világot fenntartó legnagyobb, egyedüli erők, gondolnánk, hogy Isten elkövetne ekkora igazságtalanságot?  Úgy vélem, nem is a reinkarnációban való hithez kell nagyobb erő és bátorság, hanem ahhoz, hogy a nem létezésében higgyünk. Mindezt figyelembe véve tehát, a továbbiakban a reinkarnáció, mint létezésünk egyik meghatározó eleme, elfogadottnak és létezőnek tekinthető.

A legtöbbünknek már több száz vagy akár több ezer fizikai élete is lehet a háta mögött, s még ki tudja, mennyi előtte. Ez természetesen több száz millió vagy több milliárd földi évet is jelenthet, azonban az idő csak itt oly nagy jelentőségű, a szellemi oldalról nézve ez koránt sincs így. (Egyes beszámolók szerint a lélek, amikor a testi halálát követően visszatér a szellemi világba, úgy érzékeli éppen hátrahagyott életét, mint mi itt, reggeli ébredéskor, egy meglehetősen élethű és valóságos álmunkat.) Egy-egy életünk csupán apró láncszeme tehát a teljes létezésünknek, annyi legfeljebb, mint most egy nap, mondjuk egy átlag életkorhoz képest. Sőt, még a testet öltések időszaka is csupán egy része teljes szellemi létezésünknek. Változó, hogy melyik lélek meddig éli a reinkarnációs időszakát, s ez tulajdonképpen tőle függ. Akkor fejezte be, amikor a lényegét megértette, s azt maradéktalanul be is építette a mindennapjaiba. 

Ez nem könnyű természetesen, pláne nem úgy, amikor a kísértés (a rossz) jelen van, s sokszor erősen jelen van - ugyanakkor a lecke és a tanulás egyik kényszerű kelléke is ez, hiszen ha csupán a jó létezne a fizikai világban is, akkor nem beszélhetnénk tanulásról sem. A jóért tulajdonképpen küzdeni sem kellene, a jót értékelni sem tudnánk, s valahogy úgy néznénk ki, mint az a gyermek, aki világ életében mindent megkap, s küzdenie soha nem kell semmiért sem. Az ilyen életút végét többnyire ismerjük.

Mivel erről már sok cikkemben írtam, így itt most csak nagyon röviden említem, hogy a tudatunk az életünk minden egyes pillanatában rögzíti minden egyes gondolatunkat, tettünket, minden körülményünket, sőt még azt is, hogy milyen érzelmeket okozunk másoknak. Ez a napló, melynek - mondjuk így - egy példánya a mindenség krónikájába is kerül, valamint egy példányát a lélek is eltárolja. A testi halál végén jelentkező, úgynevezett életfilm lepörgés alapjául is ez a napló szolgál, valamint ez alapján értékeljük ki a szellemi világban, segítőinkkel az éppen hátrahagyott életünket, sőt, még a hipnózis során, életük vagy korábbi életük egy tetszőleges időpontjára visszaemlékező személyek is ezt a naplót használják. E napló, szellemi világban való tanulmányozása során derül ki egyértelműen, hogy miket kell az adott léleknek a következő életében megterveznie ahhoz, hogy lelke emelkedhessen, hogy a lélekfejlődés útján előre haladhasson (ez minden lélek alapvető ösztöne). S nagyon leegyszerűsítve fogalmazva, mindig ahhoz lényegében hasonló körülményeket kell egy léleknek vállalnia a következőkben, mint amilyet korábban ő okozott másoknak. S ha megértette, elfogadta, tanult abból, hogy tettével mit okozott, akkor az adott leckét hátrahagyhatja, ellenkező esetben újra kell vállalnia. 

A minderre szánt idő (földi értelemben véve) végtelen, valamint a leszületési hely, s annak szellemi szintjének kiválasztása, megtalálása sem lehet soha probléma, tekintve a Világegyetem (ismét csak földi értelemben vett) végtelenségét. Persze azt is fontos hangsúlyoznunk, hogy ez nem azt jelenti, hogy akkor semmi erőfeszítést sem kell tennünk azért, amiért még itt vagyunk a fizikai világban, hiszen bármilyen végtelen is az idő és a tér, előbb-utóbb minden léleknek haladnia kell, s természetesen jobb előbb, mint utóbb. Mindezt figyelembe véve szoktam mondani, hogy jelenleg nem a teljes tökéletesség a cél a többségünknél (hiszen akkor nem ezen a szellemi szintű fizikai világban lennénk), hanem az afelé való törekvés, a mindenkori körülményeinkhez és lehetőségeinkhez mérten.

Nagyon sokan nehezen tudják elfogadni, hogy túl lássanak mostani személyiségükön, mostani önmagukon, s óhatatlanul is a mostani testi születésük és haláluk közé szorítkozva ismerik el magukat. Ráadásul nem is emlékeznek korábbi énjeikre, így még jobban idegennek tűnik bármi más elfogadása. Ezen azonban alapvető fontosságú túllépni, több okból is. Egyrészt ha csak a mostani életünket ismerjük el, akkor a világ valóban egy rettenetesen igazságtalan helynek fog tűnni, Istennel együtt, másrészt aligha fogjuk megérteni, mi, miért történik velünk. Harmadrészt hazugságban élnénk, hasonló módon, mintha minden napunkat úgy élnénk itt a Földön, mintha az lenne az egyetlen - megtagadva minden eddig megélt napunkat és minden továbbit. Persze, úgy, hogy nem emlékszünk korábbi életeinkre, ez nem könnyű. Ennek a feledésnek azonban számos oka van, amit el kell tudnunk fogadni. Ezen a szintű fizikai világban még sem a testünk, sem a lelki fejlődésünk nem támogatja, hogy fizikai életünk során minden információnk birtokában lehessünk. 

Gondoljunk csak bele, az idegrendszerünknek (testünknek) sokszor egy élet traumáit, viszontagságait is éppen elég elviselni, megemészteni, feldolgozni, nemhogy mellette még több százét... Valamint a fizikai testünk sem olyan magas szintű még, hogy a lelkünk teljes (vagyis a jelenleginél lényegesen több) energiáját képes legyen elfogadni. S ahogy írtam fentebb, a lélekfejlődésünk sincs még azon a szinten, most még úgy kell élnünk a szerepünket, hogy minél jobban beleélhessük magunkat - a mindent tudás ezt is hátráltathatná. Leszületésünkkel tehát feledésbe merülnek korábbi emlékeink, s a létezésünk igazságának ismeretei (legkésőbb a gyermekkorban, lesüllyednek a tudat alatti rétegekbe), s a szellemi világba való visszatérésünkkor kapjuk őket teljesen vissza. Éppen ezért is segítenek oly sokat szellemi segítőink a fizikai életünk minden pillanatában (úgy, hogy azt sokszor észre sem vesszük), hogy minden úgy történhessen, ahogy azt leszületés előtt elterveztük - hiszen magunktól (mivel nem emlékszünk semmire, ráadásul a földi eszünkkel is sok mindent másképp látunk és gondolunk most) aligha haladnánk a leszületés előtt eltervezett utunkon.

 

Szintén nehéz megérteni azt is, hogy jó-jó, de mégis ki az, aki reinkarnálódik az egyes testet öltések alkalmával? Ki az, aki most vagyok, ki az, aki korábban vagy egyel korábban voltam, s ki az, aki maga a lelkem? S azért oly nehéz ezt megérteni, mert el kell fogadni hozzá, hogy a lélek egy olyan energiakomplexum, ami képes magát megosztani, képes egyszerre több helyen jelen lenni, tehát sajátosságai már-már túl haladnak azon az értelmi szinten, melyet földi elménkkel könnyen felfoghatnánk. A lélek tehát az az isteni rész, a Forrásból (Istenből) kivált egyéniség, önálló lény, aki így Isten gyermekeként, igyekszik ahhoz hasonlatos lenni - mint mi, gyermekként, ahogy a szüleinkhez hasonlatosak igyekszünk lenni. Ez egy hosszú folyamat, melynek jelenleg a reinkarnációs, fizikai világokban töltött szakaszánál járunk (mint amilyen itt, az iskolás korszakunk például). Jelenleg a szellemi világban jelen lévő jót tanuljuk meg értékelni és magunkévá tenni, úgy, hogy ehhez itt a fizikai világban megkapjuk a rosszat is. (Enélkül - értelemszerűen - nem mehetne mindez végbe.) 

A lélek minden egyes leszületése alkalmával "leküldi" egy részét, mely az adott fizikai testhez kapcsolódva és igazodva kialakítja az arra az életére szóló személyiségét. Ez a személyiség a test halála után visszatér a szellemi világba a lélek - nevezzük most így - központi magjához, s egyúttal bele is olvad abba, azután a lélek annyival több is lesz, ám egyúttal a külön személyiségét is örökre megőrzi. A lélek minden következő leszületésnél az összes energiájának azon részeiből "gyúr össze egy adagot", amelyen dolgoznia kell az előzményeit tekintve, illetve amelyek fontosak és illeszkednek a leendő (megélni kénytelen vagy kívánt) terveihez. Azt a hasonlatot szoktam felhozni a könnyebb érhetőség kedvéért, miszerint a lélek a bélyeggyűjtemény, s az egyes személyiségek benne a bélyegek. Minden egyes testi élet után a gyűjtemény egy újabb bélyeggel bővül, mely egyéniségét megtartja mindvégig, ugyanakkor egyúttal a gyűjtemény szerves része is lesz, gazdagítva, gyarapítva, a saját értékével értékesebbé téve azt.

Ennek megfelelően, azon szeretteink, akik már eltávoztak a szellemi világba, akkor is megtartják örökre egyéniségüket és személyiségüket, ha közben a lelkük újra leszületett. Sőt, még pontosabban fogalmazva, a lélek, abban a formában (abban a személyiségében) képes megmutatni magát más lelkeknek, amilyenben szeretné. Ezért, ha eljön az időnk, s visszatérünk a szellemi világba, például a nagypapánk lelke a nagypapánk képében fog találkozni velünk (még akkor is, ha a lélek közben újra leszületett, energiájának egy részével), mert tudja, hogy akkor, abban az állapotunkban az a megnyugtató és elfogadható a számunkra. 

Egyébként minél fejlettebb egy lélek, illetve minél inkább visszatért a teljes tudatossága a testi halála után, annál kevésbé igényli azt, hogy egy másik lélek így "alakot öltsön" előtte, s sokkal szívesebben látja igazi önvalójában. Itt fontos azt is megjegyezni még, hogy amikor eltávozott szerettünk lelkének újra leszületését várjuk, illetve annak megtörténtét gyanítjuk, a fentiek értelmében ne úgy tekintsünk az új "jövevényre", mint arra a szerettünkre, akit látni vélünk (vagy tudunk) benne. Noha ugyanaz a lélek, de mégsem teljesen, illetve egészen pontosan azt a személyt, akit korábban elvesztettünk, valójában odaát találjuk majd meg. Itt újra hangsúlyoznám, hogy a konkrét személyekhez való ragaszkodásunk pusztán a földi elménkből fakad, s teljes tudatosságunk visszanyerésekor (ami valakinél rövidebb, valakinél hosszabb időt vesz igénybe), már magát a lelket kívánjuk látni, mindazt ami ő valaha volt, s nem csupán egy kiragadott személyiségét, részét. Most földi elménkkel gyermekünknek látjuk a gyermekünket, főnökünknek a főnökünket, szomszédnak a szomszédunkat, s így tovább, de ha valójában képesek lennénk látni őket (erre ugye csak odaát nyílik majd lehetőségünk, jelenleg nem véletlen nem látjuk az összefüggéseket), akkor meglátnánk bennük az igazi lelküket valójában. Jelen felfogásunkkal, földi elménkkel borzongató érzés lehetne, meglátni például gyermekünkben vagy a főnökünkben, hogy korábban volt már az anyukánk is, a testvérünk, az ellenségünk, stb., de ettől a végső igazság még ez. S amiért nem látjuk most ezt igazán, az csak azért van, hogy a szerepünkkel mindinkább azonosulni tudjunk.

Így talán már érthetőbb, hogy akik most vagyunk, végső soron nem is egészen az, aki az előző életünkben voltunk, de mégis csak az. S bár most nem emlékszünk az előző életünkre, bár nem is ismerjük azt, aki akkor voltunk, s talán egészen eltérő személyiség is volt az illető, mégis tudnunk kell, hogy igenis, ő is mi voltunk. A legkevésbé sem helyes tehát az a népszerű felfogás, hogy "miért nekem kellene egy olyan személy adósságát (karmáját) törlesztenem, akit nem is ismertem, s talán nem is én voltam?". Ezt talán úgy lehetne szemléltetni, hogy a testünk egyes sejtjeit képzeljük magunk elé. Noha minden sejtünk egy külön kis világ, egy külön egyéniség, mégis egyként alkotják a testünk egészét, s mindegyik azon munkálkodik rendületlenül, hogy az egészet épségben tartsa. Nem akad fenn azon, hogy most más, esetleg rosszul működő sejtek okozta problémát kell neki megoldania, hanem feltétel nélkül megteszi azt. Tudja, ha nem teszi, ha ő is "beadja a derekát", a test végül elveszik. (Itt csak annyi különbség van, hogy a lélek sosem veszik el, újra és újra próbálkozhat rendbe hozni korábbi hibáit - bár ahogy írtam korábban, az ösztöne hajtja azért előre, tehát a tényleges örökkévalóságig egyik lélek sem ragad le itt.)

Ha képesek vagyunk megérteni létezésünk ebbéli működését, sokkal tökéletesebb, részletesebb és tisztább rálátást nyerünk az egész mivoltunkra, saját magunkra és a világra is, mely körbe vesz bennünket. Többé nem tartjuk egy igazságtalan helynek mindazt, ami körbe vesz bennünket, többé nem tartjuk sem szerencsének a velünk történő jót, illetve balszerencsének sem a velünk történő rosszat, többé nem ítélkezünk mások élete felett (hiszen nem ismerjük lelki előzményeiket), valamint nem haragszunk Istenre sem (és a korábbi személyiségünkre, valamint a lelkünkre sem) amiért így "elbánt velünk". Hanem felismerjük és elfogadjuk, hogy ezúttal a lelkünk azért küldött le bennünket, amit végül élnünk kell, s hogy ebből a tőlünk telhető legjobbat hozzuk ki számunkra, s így voltaképpen a teljes egészünk, a lelkünk számára is. 

- Medek Tamás spirituális író - tudatostudat.blog.hu -