A kvantumfizika újra felfedezi .. Istent!

Dr. Amit Goswami a kvantumfizika egyik atyja, meggyőződése szerint az elsődleges valóság maga a Tudat, s a Tudat teremti az anyagi valóságot. Kvantumaktivistaként határozza meg önmagát, könyveket ír, előadásokat tart, ismeretterjesztő filmekben szerepel. Ilyen meglepő kijelentéseket tesz: "Csak a tudat létezik, és semmi más nincs rajta kívül" vagy "Bizonyos értelemben azt is mondhatjuk, hogy a tudomány berkein belül újra felfedeztük Istent. A tudat az összes létező alapjának tekinthető, amely egyúttal azonos az ősi szellemi hagyományok Isten-képzetével is", illetve "Az Univerzum a tudatos megfigyelés által válik anyagi valósággá a kvantumlehetőségek halmazából". Az alábbiakban válogatást közlök írásaiból:

Csak a tudat létezik

 

A kvantummechanikát tömören így fogalmazhatjuk meg: létezik a tudat, és létezik a szabad akarat is.. Valójában csak a tudat létezik, és semmi más nincs rajta kívül.

A kvantumos valószínűségek valójában a tudat lehetőségei, azé a tudaté, amely minden létező alapjának tekinthető.. A megfigyelés jelensége egyenértékű a kvantumos valószínűségek közül történő választással, amely a tapasztalati valóságunk létrejöttéhez vezet.

Ismert az a kép, amelyen egy vázát és két arcot különböztethetünk meg (Szerk.megj: ha a fehér mezőre figyelünk, két, egymással szembe forduló arcot látunk, ha a fekete mezőre, akkor egy vázát. Mi döntjük el, hogy mit látunk!). Mindkét kép esetében arra leszünk figyelmesek, hogy noha semmit sem teszünk a képpel, az mégis felváltva ugrál a két ábra között. Mindkét lehetőség már eleve bennünk található, és valójában csak azt döntjük el, hogy éppen melyiket nézzük, vagy észleljük.

Hogyan jön létre a közmegegyezéses valóság?

A Wigner barátja paradoxon arról  szól, hogy amikor két megfigyelő egy időben választ egymásnak ellentmondó lehetőségek közül, akkor kié a választás? A paradoxont három, egymástól függetlenül dolgozó fizikus oldotta meg: Ludwig Bass (1971), Amit Goswami (1989) és Casey Blood (1993). Mindannyian a non-lokalitással álltak elő megoldásként: ez a tudat jel nélküli (signalless) összekapcsolódását mondja ki. Nem teljes szabadságban választunk az egyéni lokális, helyhez kötött egós tudatunkból, hanem egy nem-lokális, kozmikus, rendhagyó tudatból. Hívjuk ezt kvantum-tudatnak ( quantum consciousness ), és a választást lefelé irányuló ok-okozati összefüggésnek ( downward causation ), Donald Campbell pszichológus terminológiáját követve.

Hogyan jöhetne létre egy közmegegyezéses valóság? A választást nem abban a személyes tudatosságunkat képviselő egós tudatosságban hozzuk, amelyet a pszichológusok tanulmányoznak.. Valójában az egyként viselkedő tudat egyes objektív állapotai közül választunk, abban a nem hétköznapi állapotban, ahol mindannyian egyek vagyunk. Abból a tudati állapotból, amit kvantumtudatnak hívhatunk.. Noha valóban magunk hozzuk létre a valóságunkat, azonban e mögött a tudatosság egy kifinomult tényezője húzódik. Valóságunkat nem a hétköznapi tudatosság szintjén, hanem egy nem hétköznapi tudatszinten teremtjük.

A tudat egy egységes, nem helyhez kötött, kozmikus természetű valami, amely ott húzódik a két helyhez kötött személy valósága mögött.. A két személy választása csak jelképes, hiszen mindkettejük esetében az egyedül létező tudat hozta meg a választást, elkerülve ezzel bármiféle ellentmondást.. Ez csak úgy lehetséges, ha a tudat egységes, mindenki számára egy és ugyanaz.

A tudomány által újra felfedeztük Istent

Ma már biztosra vehetjük, hogy egy olyan paradigmaváltás fog bekövetkezni a tudomány területén, amely egy megosztó, spiritualitást tagadó, az anyagon alapuló tudománytól egy olyan tudomány irányába vezet bennünket, amely integrálja a tudományt és a spiritualitást..
Jelenleg nem kevesebbnek vagyunk tanúi, mint hogy a tudomány újból felfedezi Istent és a lefelé irányuló ok-okozati összefüggést (downward causation )..

A kvantumtudat - amely a kvantum-valószínűségekből a fentről lefelé ható okozati láncon (szerk.megj: a tudat, mint ok teremti az anyagi valóságot, az okozatot) keresztül végrehajtja a választást - egyenértékűnek tekinthető a szellemi hagyományok Isten képzetével. Azt is mondhatjuk, hogy a tudomány berkein belül újra felfedeztük Istent. A tudat az összes létező alapjának tekinthető, melyet egyúttal azonos az ősi szellemi hagyományok Isten-képzetével.. Istent a kvantum-tudat formájában fedezzük fel újra..

Az Univerzum a tudatos megfigyelés által válik valósággá

Prof. dr. Goswami - más tudósokkal együtt - meggyőződése szerint az Univerzumnak ahhoz, hogy kvantumlehetőségek halmazából valósággá váljon, szüksége van legalább egy megfigyelő tudatosságra, amely a megfigyelés által létrehozza a valóságot. Tudatos megfigyelő nélkül az Univerzum nem marad más, mint lehetőség. A tudatos megfigyelő a szó szoros értelmében létfontosságú, mert amint megfigyel, létrejön az általunk valóságosnak nevezett anyagi Világegyetem, beleértve az időt is.

Az asztronómusok és kozmológusok körében is egyre népszerűbbé válik az idea, hogy az Univerzumnak értelme és célja van. Olyannyira finoman hangolt, túl sok a véletlen egybeesés.. valószínűnek tűnik, hogy az Univerzum szándékosan fejlődött addig a pontig, hogy létrejöhessen a tudatos megfigyelő, s ezáltal az anyagi valóság.

Mi vagyunk a Világegyetem - ez egyértelmű s az Univerzum önmaga tudatában van általunk..

Meditációban nem-helyileg összekötött elmék

1993-ban Grinberg megpróbálta a kvantumos non-lokalitást két korrelált (egymással kapcsolatban levő) agyon kimutatni. A kísérlet során két egyén közösen meditált, hogy szignál (jel) nélküli non-lokális, nem helyhez kötött kapcsolatba kerülhessenek. Húsz perc múltával a két személyt különválasztották (miközben továbbra is fenntartották az eredeti szándék gondolatát a tudatukban), majd -az elektromágneses jeltovábbítás kizárása érdekében- Faraday-kalitkákba ültették, és EEG-gépekre kapcsolták őket. Ezt követően, az egyik kísérleti alany szemét villogó fényforrással világították meg, rögzítve eközben az agy elektromos aktivitását. Így előállították az ún. reakciópotenciált, amit az EEG jelből kivont zajok révén számolnak ki számítógép segítségével. A kísérletezők arra a következtetésre jutottak, hogy a mért jel valami módon átjutott a másik személy idegrendszerébe is, amit az adott személy EEG-jén ki is lehetett mutatni, s a jel fázisa és ereje azonos volt a reakciójellel. A kontroll-személyeknél - akik nem meditáltak együtt vagy nem gondoltak kitartóan a jel-nélküli kommunikációra a kísérlet alatt - hasonló jelenség nem volt kimutatható. Ez egyértelműen igazolta az agyi válaszreakciók nemhelyhez-kötöttségét, a non-lokalitását, és ugyanakkor a tudat non-lokalitását is.

A tudat teremtő ereje

Az események közötti korreláció valójában a figyelem teremtő erejét igazolta.

Egy kísérletsorozat alkalmával Dean Radin kutató azt találta, hogy a véletlenszám-generátor véletlentől való eltérése a nagy csoportokban közösen meditálók környezetében - ahol a figyelem szintén összpontosítottabb, és erősebb -  megnövekszik.
Az igazat megvallva, szinte mindannyian próbálkozunk a figyelmünkön és a szándékunkon keresztüli teremtés folyamatával, ami az esetek többségében inkább sikertelenséggel végződik, mint sikerrel. Már tudjuk, hogy mindez azért van így, mert szándékunkat az egó szintjén formáljuk meg. Megformált szándékaink ugyanis óhatatlanul kapcsolatban állnak az egónkkal, hiszen ez az a tudatossági szint, ahol általában vagyunk, s ami önösségünk forrása. Arra ösztönzünk mindenkit, hogy lépjen túl önösségén. Majd hagyjuk, hogy szándékunk imává váljék, ha a szándékom rezonál a többiekével, a kvantumtudattal, akkor megérett arra, hogy valóra váljék s hogy meghozza gyümölcseit. Majd imánkat át kell adjuk a csendnek, s ennek a folyamatnak meditációvá kell válnia.
A fentről lefelé irányuló okozati hatáslánc a tudat nem hétköznapi állapotában valósul meg, abban az állapotban, amit kvantumtudatnak nevezünk.

Vajon hogyan válik az egyébként nem-lokális, kozmikus természetű kvantumtudat egyéni, helyhez kötött tudatossággá? (szerk.megj: hogyan válik az osztatlan, nem

helyhez kötött tudat megosztott egós tudatossággá?)
A megfigyelővé válás kialakulása előtt a kvantumtudat egységes, és nem különül el a benne levő lehetőségektől.. A megfigyelő megjelenése létrehozza a tudat szubjektív/objektív felosztását, ami az önvaló és a világ közötti szakadáshoz vezet. A kondicionálást megelőzően azonban a világot tapasztaló önvaló egységes, kozmikus természetű. A kvantum-valószínűségek sokaságából a kvantumtudat kiválasztja a stimulációra adandó válaszát, s ez a  folyamat a válasz nyújtotta teremtő szabadság keretein belül zajlik le.

Vajon a kreativitás egyfajta kvantumugrás lenne? .. A kreatív tevékenység minden esetben valami teljesen új megértés vagy jelentés felfedezésével jár együtt,melynek hatására óriási változások állnak be a jelentés értelmezési folyamatában.

„A relativitást nem a racionális gondolkodás révén fedeztem fel”

(Einstein)

Ma már nagyon sok tudós vélekedik úgy, hogy a kreatív vagy alkotó meglátások az elme folyamatain belüli kvantumugrások, melyek megjelenése diszkontinuitást mutat. A kreatív meglátás - legyen az művészi vagy tudományos - mindig hirtelen jelentkezik. A megfigyelő minden esetben a tapasztalás eseményeként jelentkező objektum kvantum-valószínűségeinek halmazából választ.. Megfigyelő nélkül nincs összeomlás, valamint összeomlás nélkül nincs megfigyelő.. Mind a megfigyelő, mind az objektum esetében az összes létező transzcendens alapját képező tudat omlasztja össze a hullámfüggvényt.

A titok a titok mögött az, hogy kreatív módon kell választanunk, szinkronban a kvantum-tudattal, hogy a szándékainkat kinyilvánítsuk.

A kvantumaktivista
.."Az ember elkötelezetté válik az iránt, hogy átformálja önmagát a tudat evolúciójának szükségessége alapján.. Ha az ember ezt megteszi, kvantum-aktivistává válik, .. s az átalakításra úgy vállalkozik, hogy mindig az egész átalakulását tartja szem előtt." - mondja dr. Goswami, a kvantumaktivista.

(Kery Ervin)

A tudomány és a paradoxon

Lord Kelvin szerint: „Mérd, ami mérhető, és tedd mérhetővé azt, ami nem az.”
A tudomány a tapasztaláshoz, megfigyeléshez és bizonyíthatósághoz való ragaszkodásában mindig hangsúlyozta a mérhetőséget.

A mérés tette lehetővé a tudomány számára, hogy óriási lépéseket tehessen előre az anyagi világ megismerésében. Ennek következményeként sok tudós gondolkodás nélkül elutasított és elutasít mindent, ami nem mérhető.
Mintha azt mondanák: „Amit nem mérhetünk meg, azt nem ismerhetjük; amit pedig nem ismerhetünk meg, azzal felesleges törődnünk, tehát: ami nem mérhető, az érdektelen.”
Ezért a tudományos vizsgálódás kizárja Isten létezésének kérdését is.
Viszont, az utóbbi években megjelentek olyan irányzatok a tudományon belül, amelyek kérdésessé teszik ezt a felfogást.
Az egyik ilyen irányzat: a paradoxonok (ellentmondások) létezésének felfedezése. Száz évvel ezelőtt a paradoxon még hibás gondolkodásra utalt, de a fény természetének, az elektromágnesességnek, a kvantummechanikának és a relativitáselméletnek a megismerésével a tudomány eljutott annak megértéséig, hogy bizonyos szinten a valóság paradox.
Oppenheimer így ír:
„A látszólag legegyszerűbb kérdésekre sem tudunk egyértelműen válaszolni. Ha pl. feltesszük a kérdést, vajon az elektron változatlan marad-e, a válasz nem. Ha megkérdezzük, hogy az elektron helyzete változik-e az idő függvényében, a válasz ismét nem. Ha azt kérdjük, hogy az elektron nyugalmi állapotban van-e, a válasz megint csak nem, s ha azt kérdezzük, mozgásban van-e, a válasz még egyszer nem. Buddha adott hasonló válaszokat, amikor az én halál utáni állapotáról kérdezték; mindenesetre ezek a válaszok aligha felelnek meg a XVII. és XVIII. sz. tudományos hagyományának.”
A misztikusok minden korban paradoxonokban beszéltek. A vallás és a tudomány lassan átfedésbe kerül. Egy nyelven kezdenek beszélni az olyan megállapításoknál, mint pl: „Az ember halandó és halhatatlan”; „A fény hullám és anyagi természetű egyszerre.”
Az emberek szeretik a fogalmakat határozott formában elképzelni, mint a cipőt, a hajót stb. Valami vagy cipő, vagy hajó - a kettő nem összekeverendő. Hindu és buddhista gondolkodók ezzel nem értenek egyet, mayának, azaz illúziónak nevezik. Ugyanígy azok a modern fizikusok, akik relativitással, hullámrészecskékkel vagy elektromágnesességgel foglalkoznak, egyre inkább felismerik ennek a gondolkodásnak a tarthatatlanságát. 
A szellemi fejlődés a vallásos babonából átlép a tudományos szkepticizmusba, s onnan eljut a vallásos valósághoz.
Találkozik a vallás és a tudomány. Ez egy rendkívüli intellektuális esemény, de még csak most kezdődött el.

(Forrás: szeretet.info.hu)

Az univerzum születése

Ha az univerzum történetét szemléljük, három egymással kapcsolatban levő kérdéssel kerülünk szembe, amelyekkel minden kor embere szembekerült, amikor az univerzum létéről gondolkodott. „Mikor kezdődött a világ? Honnan jött létre? Hogyan keletkezett?”

A titkos tanítás kozmológiája e kérdésekre adott válaszát azzal kezdi, hogy megmagyarázza: az univerzum kezdet és vég nélküli folyamat.

Nincs olyan időállapot, amikor ne létezett volna, vagy látensen, vagy aktív formában, és ezért nem is lesz olyan pillanat, amikor megszűnik majd létezni, vagy látensen vagy aktívan. Ez azért van így, mivel a világ nem teremtéssel jött létre, hanem fokozatos manifesztációs folyamat eredményeként. Lévén nem anyagi dolog, hanem gondolat, a Világ Elméből, annak szellemi anyagából származik, nem pedig bármiféle külsőleges anyagból, ahogy azt az anyagról a materialisták állítják. A Világ Elmének nem kellett képletesen kinyújtania kezét egy adott időpillanatban és öntőformába önteni az anyagot – mint ahogy azt a cserepes mester teszi az anyaggal –, hogy kialakítsa belőle a kozmoszt.

A kozmosz – lévén egy gondolat-forma – valójában csak úgy tűnhet el, mint ahogy egy gondolatunk eltűnik amikor kikerül a figyelem köréből. Ezt akkor érthetjük meg jobban, ha megértjük, hogy a gondolatok hogyan léteznek az ember elméjében. Mi is történik akkor, amikor eltűnnek? Honnan származnak, amikor megjelennek? Az ember bármikor visszaidézheti őket, még akkor is, ha van vagy volt olyan időszak, amikor látszólagosan nem léteztek. Az ember ideái gondolatai elméjének manifesztációi, nem pedig valami külső anyagból való teremtmények. Ugyanilyen módon manifesztál valamit saját magából a Világ Elme is a kozmoszban. És mivel a Világ Elme valója – ahogy majd később látni fogjuk – egyedülállóan örök és halhatatlan, ebből következik, hogy a belőle származó világ-ideáknak is öröknek és halhatatlannak kell lenniük.

Így az univerzum hosszú történelmében nincs olyan pillanat, amiről azt lehetne állítani, hogy a teremtés kezdete lenne. Az univerzumnak sohasem volt kezdete, és következésképp sohasem lesz vége. Így kezdet és vég nélküli, vagyis örök, mivel az az anyag, amire végső soron visszavezethetjük, nem más mint az Elme, amelynek nincs kézzelfogható kezdete, de nincs kézzelfogható vége sem. Az Elme az, ami e kezdet nélküli és megszámlálhatatlan múlt óta volt és van, ahogy Buddha mondotta: „születés és teremtés kezdet nélküli”. Nincs sem kezdő, sem befejező pillanata.

Az univerzumnak ezt a kezdet és vég nélküliségét rendszerint körrel illusztrálják. A kör rajzolásának kiinduló pontja egyben a befejező pontja is, és a kört úgy kell felfognunk, mint azoknak a köröknek a típusát, amelyek valaha is léteztek. Lehetetlen egyetlen pontot is kijelölni rajta, amiről ki lehetne jelenteni, hogy ez lenne a tényleges kezdete, vagy a tényleges vége. A korábban rajzolt pontok pusztán átmenetiek, múlók voltak. A kör valójában kezdet és vég nélküli alakzat. Még ha azt is mondjuk, hogy az univerzum teremtése egy bizonyos napon, egy bizonyos időben volt, ahogy a vallások alapítói – az idő mentalista jellegét fölfogni nem tudó tömegekhez szólva ezt mondják, ezt a napot semmiképp sem foghatjuk föl valamiféle fix dátumnak, csak az előbb említett kör egyik pontjához hasonló valaminek, mivel nem volt soha olyan pillanat, amikor az Elme nem létezett volna. Az Elme manifesztációi ezért mindig léteztek, vagy absztrakt, vagy konkrét formában. Az univerzum Swastika-kereke vég nélkül forog.

Tudományosan bebizonyított tény, hogy az égbolton világító planéták, csillagok és más égitestek nem azonos korúak. Egyesek idősebbek, mások fiatalabbak, egyesek éppen keletkezőben vannak, mások viszont múlóban. Ezért az a hit, amely szerint Isten egy napon hirtelen teremtette a világot ezért az összes égitest is azonos korú – nem elfogadható. Sokkal inkább elfogadható és ésszerűbb az a hit – amelyet a titkos tanítás is állít –, hogy az univerzumnak sohasem volt kezdete, és sohasem lesz vége, hogy örök és önmagát fenntartó, mivel az univerzum Isten testének fogható fel – ha ezt a nagyon rosszul alkalmazott fogalmat akarjuk használni erre –, aki maga örök és önmagát fenntartó; és hogy az egész univerzum és a benne élők állandó evolúcióban vannak.

Aki ezt megérteni képes, képes lesz az ehhez kapcsolódó kiegészítést is megérteni: vagyis hogy az oksági összefüggés is csak múló igazság, csak egy puszta jelzés és startvonal, mint az a pont, amelyből kiindulva megrajzoltuk a kört; és hogy végső soron nincs valódi első ok, és nincs valódi végső hatás sem sehol a dolgok megállás nélküli sorában. Semmi sem létezik önmagától; minden dolog, ami ma létezik, megszámlálhatatlan okok nem közvetlen következménye, amelyek úgy fonódnak egymásba, mint egy vég nélküli lánc a kezdet nélküli múlton keresztül. Aki meg képes érteni, hogy minden esemény valahogy számtalan más eseménnyel van összekapcsolva; hogy az egymással való összefüggés pókhálójából semmilyen dolog nem szabadulhat, azt is megérti, hogy egyetlen dolog sem lehet önmagában elégedett és önmagában létező a szó teljes értelmében, és nem lehet azt sem elképzelni, hogy valaminek is csak egy oka és egy következménye legyen.

Általában elfelejtjük, hogy amit mi rendszerint egy esemény világos okának ismerünk fel, az csak egy kiemelkedő és véges pillanat a kinyomozhatatlan korábbi változások tömegében, amelyek ebben a kiemelkedő pillanatban találkoznak. Azt sem vesszük észre, hogy amit egy új dolog keletkezésének és megszületésének hiszünk, az nem más, mint számtalan régi dolog nem közvetlen kooperációjának terméke. Az okok és okozatok – amelyek tulajdonképpen csak pszeudookok és pszeudookozatok – ilyen végtelen hátrafelé való mozgásának feltételei között az a kérdés, hogy mikor keletkezett a világ, nem megfelelően feltett kérdés, mivel ez a probléma ab ovo tévedésen alapszik. E kérdő szavakban ui. bizonyos téves előfeltételezés van, ezért ez a kérdés nem válaszolható meg. Ez nem a filozófia hibája tehát, hanem a kérdésfeltevés helytelenségéé.

Az univerzum tehát éppen olyan régi és éppen annyira örök, mint maga a Világ Elme. Idea, de mindazonáltal egy örökké tartó idea. A teremtés sehol és semmikor nem kezdődik és nem fejeződik be. Nincs sem olyan hely, sem olyan időpont, amelyet az első okkal, vagy az utolsó okozattal lehetne bizonyossággal azonosítani. Hogyan határozható meg akkor egy egész teremtő folyamatnak a kezdőpontja? Hogyan választhatnánk ki egyáltalán ezt az egymással összefüggő eseményeknek ebből a végtelen sorából, ami mentes lenne az önkényes kiválasztástól? Bármelyiket válasszuk is ki, az csak a legfelszínesebb nézőpontból lesz a teremtés kezdete. Milyen homályos és ködös is az a felfogás az univerzumot illetően, amely a teremtésre kezdő időpontot tételez fel! Az ilyen időpont azoknak az embereknek a szeszélye szerint változhat ui., akik mindenáron ki akarják ezt az időpontot tűzni: az ilyen teremtéselméletek csak azoknak felelnek meg, akik kitalálják őket.

A világ egymással összefüggő, megszámlálhatatlan események összessége. Következésképp nem lehet abszolút egyetlen okot pontosan bármely egyetlen eseményhez hozzárendelni. Abból a tényből következően, hogy bármilyen messze is kövessük nyomon, hogy megtaláljuk az univerzum első okát, csak azt találjuk, hogy minden oknak megvan a maga eredeti oka, és ez az utóbbi szintén csak egy őt megelőző ok okozata, ésszerűen és helyesen azt a következtetést lehet tenni, hogy az univerzumban nincs kezdet, és ebből következően nincs befejezés sem. Ez azt jelenti, hogy a valamivé válás folyamata örökös, és ez az univerzum saját létének igazi törvénye. Nem lehet azt mondani ui. semmilyen dologról, hogy egymaga vagy csak egy ok, vagy csak egy okozat lenne, mivel egyidőben mind a kettő: ok és okozat is egyszerre.

Ezzel az új megvilágítással az oksági összefüggés régi fogalmának metafizikai igazsága megdől, bár gyakorlati célokra való alkalmazása továbbra is érvényben marad. Az ok és okozat törvényének csak a végső igazsága nem ismerhető el, közvetlen igazsága azonban megmarad. Amikor fölismerjük, hogy az egymástól kölcsönösen függő láncszemek láncolata, amely egy ok kialakulását idézi elő, kezdet és vég nélküli, akkor az oksági összefüggést mint metafizikai elvet – el kell ejtenünk. Ezt azonban nem szabad félreértelmezni. Itt nem gyakorlati és tudományos nézőpontról szemléljük, hanem filozófiai nézőpontból. Csak azt mondjuk itt, hogy megfelelő ok véges emberi gondolkodással nem található, csak néhány olyan tényező, amely egy ilyen ok létrejöttét előidézi. Ezen túlmenni – véges emberi ésszel – nem lehetséges. Mindig lesznek olyan tényezők, amelyek tisztázatlanok maradnak. Teológiai szavakkal élve: csak az Isten tud mindent.

Ha a filozófiailag a teremtésről alkotott elképzelés nem elfogadható, a semmiből való teremtés lehetőségének az elképzelése is hasonló.

Kívülről szemlélve az univerzum a semmiből keletkezik és a semmiben megy tova. Belülről tekintve azonban mindig is volt a háttérben egy rejtett örök valóság. Ez a valóság az Elme. A világ csak ennek az elmének a manifesztációja, külső megjelenése. Ha ui. minden okozat előzőleg benne volt az őt előidéző okban és ez megint az előzőben, ez a láncolat visszafelé haladva csak minden ideák forrásánál áll meg, amely nem más, mint az Elme. Így az Elme minden dolgot felölel, bár őt magát semmi sem öleli fel. Ezért a mentalizmus azt tanítja, hogy az univerzumnak ugyanaz az eredete, mint akármelyik ideának, vagyis eredete az elmében van. Ezért az a helyes mód, ha az univerzum és forrása közötti kapcsolatot úgy tekintjük, amely hasonló az emberi gondolat és az elme közötti kapcsolathoz. A Világ Elmének nincs szüksége arra, hogy „teremtsen” egy univerzumot a semmiből, amikor saját magából létrehozhatja. És mint mentális elvet – ezt úgy hozza létre, hogy a világot mint saját ideáját vetíti ki. A világ ennek az elmének a kivetülése.

Hogyan vette fel az univerzum azt a jelleget, aminek a sajátságát látjuk? Ezt a mentalizmus elmélete magyarázza meg. Az Elme, vagy még inkább a Világ Elme benne rejlik az egész univerzumban. Az univerzum ennek a Világ Elmének a konstruktív szellemi tevékenységéből (meditációjából) emelkedett ki, de önmagát meghatározó módon, amelyet korábbi aktív léteinek memorizált mentális benyomáscsírái alakítottak ki. A szüntelen képek folyamata, napok, csillagok, földek, tengerek és más látható dolgok a Világ Elméből áradnak ki egy állandó isteni rejtélyes karmikus törvény szerint, mint ahogy a víz csörgedezik elő a kimeríthetetlen forrásából.

A karma kettős törvény: egyik az általános, másik az egyéni karma. Az első a végső törvényt jelenti, és ez az univerzumban mindenre érvényes és alkalmazható, mivel minden individuális entitás saját folytonosságának törvényét alkotja. Legyen az akár egy planéta, vagy akár csak egy protoplazma az univerzumban, saját előző létének jellegzetességeit kell hogy örökölje, és így az okozatnak az okhoz kell hozzáidomulnia. A második a közvetlen törvény és csak azokra az individuumokra alkalmazható, akik öntudattal rendelkeznek, vagyis emberi lényekre vonatkozik és korlátozódik. Ez a törvény az egyént teszi felelőssé gondolataiért és cselekedeteiért, amelyek ezekből a gondolatokból származnak.

Az univerzum a kölcsönösen működő karmikus folyamatokon keresztül válik lehetségessé. A Világ Elme az általános világképeit nem valamiféle önkényes zsarnoki rendelkezés alapján alkotja, hanem azok természetes folytonosságából, mindazoknak a következményeként, amelyek előzőleg már megvoltak és léteztek. Így ezek a képek valamennyi előzőleg már létezett világképnek a folytonosságai, amelyeket saját kölcsönös kölcsönhatásuk és fejlődésük módosított és alakított ki, nem pedig egy humanizált Isten szeszélyes rendelése. A Világ Elme az univerzumot konstruktív gondolkodásával alkotja, de ez nem önkényes módon történik. A belőle származó gondolatokat szigorú karmikus és evolúciós törvény szabályozza. Hangsúlyozni kell hogy e szemlélet szerint az univerzum önmagát mozgásba hozó rendszert alkot, de ugyanakkor azt is meg kell érteni, hogy ez a rendszer – saját folyamatos létét és folytonos működését illetően – a Világ Elmétől függ. Valamennyi karmikus erő és gondolatforma a Világ Elme jelenlétében, mégis saját magától fejti ki kölcsönös aktivitását, összefonódnak, együttműködnek és fejlődnek ki, mint ahogy a növények saját maguktól fejlődnek és növekednek a napfény jelenlétében. Ez a jelenlét az, amely lehetővé teszi fennmaradásukat és létüket.

Minden az univerzum a priori létét tételezi fel, amelyben jelenlegi általános karmája keletkezett. Már láttuk, hogy a kozmosz maga folytonos, és hogy a múltja kezdet nélküli. A nemlét intervallumai azonban periodikusan megszakítják történelmét. Ezek azonban csak időszakosak. Létében nincs valódi törés, csak látszólagos törés, amikor látens állapotba süllyed. Változó fázisokon át forog ugyanis. Az újra manifesztálódott univerzum minden egyes, egymás után következő megjelenése elkerülhetetlenül azt követi, amely előtte a látens állapotba esett vissza. Amikor valamennyi individuális és planetáris központ kollektív karmaerői kimerülnek, a világtörténelemnek véget ér egy ciklusa. A manifesztálódott univerzum ilyenkor visszahúzódik, és a Világ Elme lepihen. Az éjszakát azonban a hajnal követi, és a kozmikus hajnal megint tanúja lesz valamennyi dolog újra való emlékezetének. Amikor ugyanazok a karma-magok megint kisarjadnak és reprodukálják önmagukat, egy új ciklus kezdődik, és a látható világ megint létrejön mint az összes lét öröksége, azoké a léteké, amelyek az előző világban voltak megtalálhatók. Az előző kozmosz jellegzetessége és sajátosságai határozzák meg azt, ami utána következik.

Az aktivitásnak és a pihenésnek, a valamivé válásnak és a létnek, az élőlények ki- és belélegzéséhez hasonló ritmusának ezzel az antitézisével találkozunk azonnal, amikor megpróbáljuk megérteni a Világ Elmének az univerzumhoz való viszonyát. Jelenlegi univerzumunk nem az első, ami már testet öltött, de nem is ez lesz az utolsó. Minden egyes világrendszer – mint a jelenlegi világrendszerünk is – pusztán csak egy egység a kezdet és vég nélküli sorban. Csak ilyen értelemben elpusztíthatatlan az univerzum. Mindegyik az előző öröksége, azoknak a karmáknak a lecsapódása, amelyeknek sikerült előidézni saját megvalósulásukat.

Az univerzális lét ezért a potenciális lét és a tényleges valamivé válás közötti vég nélküli változásláncolat történelme. Így az univerzum olyan evolúciónak van alávetve, amelyet szigorú karmikus törvény szabályoz, nem pedig csak vaktából adódó evolúciónak, ahogy a materialisták képzelik; sem pedig egy személyes teremtő önkényes parancsa szerinti evolúciónak, ahogy viszont a vallásosak gondolják. A valódi folyamat növekvés és hanyatlás, fejlődés és feloszlás ritmikus ismétlődése, amelyek kikerülhetetlen sorrendben követik egymást. E két fázis kombinációja az, amelyből az univerzális mozgás áll, amelynek soha nincs befejezése. Ha a kozmikus ködök naprendszerekbe alakulnak, ez utóbbiak egyszer megint kozmikus ködökké válnak. A formák univerzuma mindig visszatér a kiindulópontjához: nincs kezdete, nem is lesz vége; ez az, amiért alá van vetve mind a születésnek, mind a halálnak; mind a degenerációnak, mind a megújulásnak, vagyis a változásnak. Hasonlít egy örökké előre mozgó kerékhez, amely az aktivitásnak és pihenésnek ezeken a változó eonjain halad keresztül. Ezért ábrázolták a régi tanítómesterek az univerzumot egy forgó Swastika-kerék alakjával.

(Dr. Paul Brunton – Az Önvaló Bölcsessége)

Johann Wolfgang von Goethe gondolatai a halhatatlanságról és a reinkarnációról

Johann Wolfgang von Goethét általában a Faust írójaként ismerjük, pedig kortársai elsősorban filozófus lángelmének tekintették, aki ráadásul jelentős természettudományos kutatásokat is végzett, és mindennek tetejében fontos posztokat töltött be szűkebb hazájának, a weimari nagyhercegségnek a vezetésében. Korának legnagyobb embereként tartották számon Európa-szerte, Napóleon, II. Frigyes porosz király, de Kossuth és Széchenyi is tisztelte géniuszát.

J. W. von Goethe (1749-1832), a német felvilágosodás - nyugodtan mondhatjuk - legnagyobb alakja úgy gondolkodott, mint egy manapság nagyon intelligensnek tartott ember. Ezt első pillantásra talán feleslegesnek tűnik kihangsúlyozni, de vegyük figyelembe, hogy az utóbbi háromszáz év alatt jelentősen megváltozott az emberek gondolkodása, Goethe azonban mégis korszerű maradt! Nagysága így nem egyszerűen abban állt, hogy különleges képességekkel született zseni volt, hanem sokkal inkább abban, hogy megvolt az a képessége, amellyel meg tudta különböztetni mind saját korával, mind az előzőekkel kapcsolatban az értékeset az értéktelentől, és arról gondolkodott, azon munkálkodott, ami idő felett álló, örök érvényű.

Ő maga, noha tudatában volt zsenialitásának, mégsem elégedett meg ezzel. Így írta: „Az első és utolsó követelmény a lángelmével szemben, hogy szeresse az igazságot." Az igazságot pedig csak az szeretheti, aki elszántan keresi. „A fő az, hogy az embernek lelke legyen, amely szereti az igazat, és befogadja, ahol csak rátalál." Ebből a szemszögből vizsgálva nem csodálkozhatunk azon, hogy Goethe nem törekedett arra, hogy addig soha el nem hangzott, újszerű gondolatai legyenek, és nem is tartotta nagyra a mindenáron az eredetiségre való törekvést, amelyet kortársainál gyakran megfigyelt.

Életpályáját szemlélve előtűnnek tudásának különböző rétegei. Az első az az életbölcsesség, amelyet egy olyan ember tudhat magáénak, aki magas kort ért meg, és állandóan azt tartotta szem előtt, hogy miként szabadulhatna meg hibáitól, és miként honosíthatna meg magában minél több erényt. Goethe a weimari nagyhercegségben, Károly Ágost szolgálatában, hosszú időn keresztül sokféle magas hivatalt is ellátott. Volt, amikor a bányák felügyelőjeként, volt, amikor államminiszterként szolgálta nagyhercegét, és ez a gazdag tapasztalat lehetővé tette, hogy az élet gyakorlati oldalát is kellő rálátással szemlélhesse.

A második réteg a természet megismeréséből származó mély tudás. Ehhez egyrészt kivételes művészi érzéke segítette, másrészt természettudományos kutatásai. Ezt írta tanítványának és titkárának, Eckermannak:

„A természet nem ismer tréfát, a természet mindig igaz, mindig komoly, mindig szigorú, mindig igaza van, és a hibákat és tévedéseket mindig az ember követi el. A felkészületlenséget megveti, és csak a felkészültségnek, az igaznak és tisztának adja meg magát, és tárja föl titkait. Az értelem nem ér föl hozzá, az embernek fel kell tudnia emelkedni a legmagasabb rendű ész szintjére, hogy kapcsolatba kerüljön az istenséggel, amely ősjelenségek, fizikaiak és erkölcsiek útján nyilatkozik meg; ő maga mögöttük rejtőzik, és amazok belőle fakadnak."

Goethe hű társra talált a klasszikus ókor, és főként Görögország gondolkodóiban, íróiban, akikről azt tartotta, hogy közelebb álltak mind a természet, mind az ember lényegéhez. Azt tartotta, hogy az antik gondolkodók semmit sem találtak ki, egyszerűen csak tanultak a természetről, a világról, azaz a makrokozmoszról, és benne önmagukról, a világot tükröző mikrokozmoszról. A művészetekkel kapcsolatban így írt erről:

„Az igazán nagy tehetségű ember amúgy is érezni fogja magában az évszázadok óta fennmaradt gondolatok iránti igényt, és éppen a nagy elődökkel való kapcsolatnak ez az igénye jelzi a magasabb rendű adottságot. Tanulmányozzuk Moliere-t, tanulmányozzuk Shakespeare-t, ám mindenekelőtt a régi görögöket és mindig csak a görögöket."

Ebből az általa talált kincsből ered tudásának harmadik rétege: az ősi bölcsességből származó tanítás alapelveinek ismerete, másként Goethe természetfilozófiája. Ez a filozófia az ókoriaknak és neki is ugyanazt mondta: minden ciklikus, semmi sem pusztul el véglegesen, mint ahogy egyetlen élő sem a semmiből születik. És az ember célja, hogy életében megtalálja ezt a ciklikusságot:

 „Legboldogabb az az ember, ki életének végét a kezdetével kapcsolatba tudja hozni." Goethe úgy tartotta, hogy ahogyan az emberi lét egy életen belül is ciklikusságot, és így folytonosságot mutat, ennek a törvénynek nagyobb léptékekben is érvényesnek kell lennie, ezért úgy tartotta, hogy a lélek halhatatlan.

„Szilárd meggyőződésem, hogy szellemünk elpusztíthatatlan természetű lény, öröktől fogva örök időkig él és hat. A Naphoz hasonló, amely csak a mi földi szemünkben látszik lemenni, de valójában soha nem megy le, hanem szüntelenül világít."

De nemcsak hogy örök a létünk, hanem újra és újra megtestesülünk itt a földön. Ezt fejezi ki Szellemek éneke a vizek fölött című versében is:

„Az emberi lélek
tükre a víz:
mennyből jön alá,
mennybe megy föl,
s lekényszerül
megint a földre,
örök utas."

Goethe szerint azonban az ember nem valamiféle gépies körforgás részese. Mivel a világot egy mindenek felett álló intelligencia teremtette, és ez az intelligencia nyilvánul meg minden részletében, ezért egyetlen folyamat sem véletlen, értelem nélkül való. Egy másik helyen ezt írja:

„Bizonyos vagyok benne, hogy ezerszer is jártam már a Földön, és még ezerszer visszatérek. Az ember a természet és Isten dialógusa. Más égitesteken ez a dialógus nyilván más szinten folyik. Ami belőlünk még hiányzik, az az önismeret.

Ha az megvan, a többi magától is megvalósul." Szerinte az ember feladata a földön az, hogy összekapcsolja az eget a földdel, azaz az isteni törvényeket saját természetével és a körülötte lévő természettel. És mivel az isteni erő áramlásához, megnyilvánulásához az ember munkálkodása is szükséges, ezért nem büntetésből, hanem szolgálatból születik le a földre újra és újra, egészen addig, míg a természet terve teljesen meg nem valósul. Az ember kicsi előmozdítója a világegyetem működésének, de akármilyen kicsi, nem hiányozhat az egészből.

Erről a feladatról ír a Faustban:

„Az életárban, tettek viharán
lényem fel- s lejár,
ide-oda száll.
Születés, halál,
apály s dagály:
cserélve érlelt
örökös élet!
És zúg a szövőszék, az idő, s azon én
így dolgozom Isten eleven köpenyén."

A halál pillanatában „a lélek elhagyja az irányító központi erőt, de csak azért, hogy újabb kapcsolatokat létesítsen, hiszen természeténél fogva halhatatlan".

Sajátos módon fogalmazza meg Goethe azt a természeti szükségszerűséget, hogy ha az emberben lévő örök rész képes folyamatosan megnyilvánulni a világban, akkor a mulandó rész nem korlátozhatja aktivitását, mert mindig az öröknek van alárendelve a mulandó, és sohasem fordítva: „Fennmaradásunkba vetett hitem a tevékenység fogalmából fakad; ha ugyanis fáradhatatlanul munkálkodom halálomig, akkor a természet köteles számomra másik létformáról gondoskodni, mihelyt szellemem nem képes tovább megférni a jelenlegiben."

Viszont ebből következik, hogy ha az ember nem ébreszti fel magában a szellemet, akkor valójában már életében is halott, és halála után sem ébred fel. Ahhoz tehát, hogy elérjük a halhatatlanságot, akár konkrétan, akár képletesen, tudatunkat fel kell emelni halhatatlan részünkhöz. Az ember úgy töltheti be feladatát, ha egyrészt a természet jótékony segítője lesz, és gondját viseli szűkebb és tágabb környezetének, másrészt pedig akkor, ha állandóan tökéletesíti saját természetét.

„Az embernek legmagasabb helyzetében tulajdonképpen az a rendeltetése, hogy természetén uralkodjék, s hogy magát és övéit felszabadítsa a kényszerűség önkénye alól."

Bár Goethe zsenialitását és gondolatait sokan tisztelték, a történelem kereke mégsem az ő szemlélete irányába fordult. Az örök értékek keresése helyett az anyagelvűség lett az uralkodó, és ennek a negatív változásnak a jeleit már ő is látta kortársainak gondolataiban. Azóta sokat változott a világ, és egyre többen látják be, hogy ezeket az értékeket újra fel kell kutatni és meg kell valósítani életünkben. Az ilyen keresők számára lehet kiemelkedő példa Goethének, ennek a - Kosztolányi szavaival - „dicső olimposzi szörnyetegnek" az élete és gondolatvilága.

(Sztanek Péter)

Az ötérzékű és a többérzékű világnézet

A világot az öt érzékszervünkön keresztül érzékeljük, ezért hajlunk arra, hogy a világot, a valóságot azzal azonosítsuk, amit az öt érzékszervünkkel megismerünk.

A boldogságot, az önmegvalósítást kizárólag az anyagi világban keressük.
Elsősorban anyagi célokat tűzünk magunk elé. Vagyis pénz, anyagi javak, hatalom, befolyás, hírnév lebeg szemünk előtt, ha célokra gondolunk.
A hétköznapi gondolkodás az egyéni előrejutást, gyarapodást, „boldogulás”-t az anyagi javak egyre bővülő körének megszerzésével azonosítja.
A gondolkodás és cselekvés középpontjába a Fogyasztás és Felhalmozás került. 
Az anyagi javak iránti vágyaink kielégítése reménytelen, mert mindig újabbak keletkeznek, bővítve újratermelődnek!
Az ötérzékű világszemlélet szerint a világ megismerésében csak öt érzékünk számít. Az ötérzékű világszemlélet szerint egyedül vagyunk egy tisztán fizikai világban. Ez a materialista világnézet.
Az ötérzékű világképet elfogadó ember számára csak az anyagi világ létezik, célként pedig csak az lebeg a szeme előtt, hogy ebből az anyagi világból minél többet a magáénak mondhasson – mert így érzi magát biztonságban.
Érzékszerveink torzító hatásúak. Az érzékszerveinken keresztül érkező információ gyakran olyan erős valóságérzetet kelt, hogy minden további nélkül elfogadjuk, és vélt valóságként beépítjük világképünkbe.
Ennek következtében az emberiség története illúziók története.
Pl.: a Föld lapos, a Föld a Világegyetem közepe, egy helyben áll, és minden körülötte forog.
Nem a világ változott meg, hanem a világról alkotott elképzelésünk.
A nagy változás a tudatunkban játszódott le. A Föld azelőtt is gömbölyű volt.
Az emberek jelentős részét az „ötérzékű világkép” jellemzi. Elhiszik azt, ami érzékelhető, és kételkednek abban, amit az öt érzékkel nem tudnak megtapasztalni.
Az öt érzékünkkel csak az anyagi világot érzékeljük, ezért könnyen elfogadjuk azt a nézetet, hogy az anyagi világ hozza létre magából a tudatot, a gondolatot, a lelket, a szellemet.
Sokan azt is gondolják, hogy sorsukat és életüket azok a körülmények alakítják, amelyekbe beleszülettek, és az ő feladatuk a körülményekhez való legsikeresebb alkalmazkodás.
Erre tanít az evolúció elmélete.

Mivel elsődlegesen a testet érzékeljük, hajlamosak vagyunk a test kényelmének szolgálatára koncentrálni. Az anyagi életnél való leragadás azt eredményezi, hogy fő elfoglaltságunk a rágódás, a félelem, a szorongás, a vágyakozás, az aggódás és bánkódás lesz.
Rágódás a múlton,
Félelem a jövő miatt,
Szorongás a jelenben.
Vágyódás azokra a dolgokra, amik nincsenek a birtokunkban,
Aggódás azok miatt, amiket birtoklunk és
Bánkódás azok miatt, amelyeket elvesztettünk.

A többérzékű világnézet

A többérzékű világnézet szerint a világ többől áll, mint amit az öt érzékszervünkkel felfoghatunk, megtapasztalhatunk belőle. Hiszi, hogy léteznek olyan mozgató erők is, amelyek létrehozzák és működtetik a fizikai valóságot. Az ötérzékű világkép szerint a világot a rendezettség jellemzi.  Elismeri a rendezettséget, de nem érzékeli, és nem ismeri el a rendezőt.
A többérzékű világkép érzékeli a rendet és a rendezőt egyaránt.

Az ötérzékű világszemlélettel csak a fizikai valóságot tudjuk megragadni.
A többérzékű világszemléletű ember észlelése túllép a fizikai valóságon, és egy nagyobb erőtérbe ér, amelynek a fizikai valóságunk csak része.
Az ötérzékű világszemlélet szerint egyedül vagyunk egy tisztán fizikai világban.
A többérzékű világszemlélet szerint sohasem vagyunk egyedül, mert a Világegyetem élő, tudatos, intelligens és együtt érző.
A metafizika emberképe szerint az embernek van egy lelke is. A többérzékű világszemlélet tágabb vonatkoztatási rendszere lehetővé teszi, hogy megértsük azt a lényeges különbséget, amely a lélek és a személyiség között van.
A lélek lényünk legbenső, halhatatlan része, amely tapasztalatokat akar szerezni a fizikai világban.
Az ötérzékű világszemlélet szerint élő embert csak a személyisége vezérli.
A többérzékű világszemlélet szerint élő embert főleg a lelke vezérli.
A többérzékű ember látja azokat a mozgató erőket is, amelyek létrehozzák és működtetik a fizikai valóságot. Ez a világ viszont már láthatatlan az ötérzékű ember számára.
Ebben a láthatatlan világban gyökereznek legbensőbb értékeink. Ebből nézve már értelmet kap az, ha valaki tudatosan életét áldozza valamely magasabb célért. Gandhi ereje magyarázhatóvá válik, és Krisztus könyörülete olyan teljességében mutatkozik meg, ahogy azt az ötérzékű ember nem láthatja.
Az ötérzékű ember tapasztalása szerint a szándéknak nincs még meg a következménye, csak a tettnek, és a következmény mindig fizikai.
A többérzékű ember tapasztalása szerint minden tett következményét a mögöttes szándék határozza meg, és nincs olyan szándék, amely ne hatna valahogy vissza ránk vagy másokra. Szándékaink következményei pedig messze túlnyúlnak anyagi világunk határain.
Nemcsak természettudományos tapasztalás van, hanem lélektani is. Azt, hogy fájdalmaim vannak, hogy örülök, hogy szeretek vagy gyűlölök, lehet hogy nem mutatja ki semmiféle műszer, én mégis határozottan tapasztalom. Ezzel a lélektani tapasztalással tapasztalhatom Istent is.
Az anyagi világ Isten alkotása. Nem szabad megvetnünk az anyagi világot. Nem kell bűntudatot éreznünk az anyagi javakhoz való kötődés miatt. A vágyakat ki kell élni, és közben az „átszellemítésükön” kell munkálkodni.

Ötérzékű gondolkodásunkat át kell alakítanunk többérzékű gondolkodássá, amely megtanít minket korlátok közé szorítani a pénz, hatalom, hírnév, fizikai szépség iránti vonzalmunkat, és az anyagi világ mellé beemeli a lelki világot is. Az ily módon kiszélesített világkép átstrukturálja gondolatainkat, értékrendünket, céljainkat, viselkedésünket.

(Forrás: szeretet.info.hu)

  

A tudatosság rejtelmei

Úgy tudjuk, hogy valamikor 13-14 milliárd éve egy icipici pontba összesűrűsödött energia robbant egy hatalmasat, s most itt vagyunk mi, lelkes érző-gondolkodó lények és nagyokat csodálkozunk: miként lehet, hogy én írom ezeket a sorokat egy csúcstechnikás kütyün, Te pedig megérted, amiket én írtam. Hát nem csodálatos, hogy a semmiből kitermelődött egy ilyen rejtélyes tudatosság? De van, aki ezen nem csodálkozik, hanem szenvedései poklában ücsörög s így gondolja: van egy mulandó testem, benne valamiféle tudatosság, érzelmek és gondolatok sokasága; a testem majd elmúlik, meghal, s ez a tudatosság is ugyancsak semmivé foszlik. Pedig lehet, hogy nem is a testünknek van tudatossága, hanem a tudatosság öltött magára testet...

Ha körbenézel, akkor mindenféle dolgokat látsz meg. Ha egy szobában vagy, látod a bútorokat, használati tárgyak sokaságát, díszeket; ha pedig kint ücsörögsz, akkor növényeket, állatokat, embereket, épületeket.. mindenféle dolgokat. De van valami, amit nem veszel észre: a köztük levő teret. S ennek pedig igencsak furcsa következményei vannak.


Az emberiség - különösen az utóbbi pár száz éve során - a figyelemnek egy sajátos formájába szeretett bele: a szelektív, válogatós figyelembe. Sok mindent tudatosan észreveszünk, de messze több minden kerüli el a figyelmünket. Tudatos figyelmünket beszűkítjük, korlátozzuk az olyan dolgok észrevételére, amelyek megfelelnek elvárásainknak, érdeklődési körünknek; illetve azokra, amelyek a túlélésünk, gyarapodásunk, érdekeink számára fontosak. Mintha sötétben bandukolnánk a végtelen nyílt terepen s egy halvány, gyenge zseblámpával világítanánk meg az előttünk levő néhány pár méteres szakaszt: amit így halványan, töredékesen felismerünk, az létezik számunkra; ami pedig a jótékony homály ködébe vesz, azt nem létezőnek nyilvánítjuk. Tömérdek információ özönlik felénk, de mi csak egy nagyon kis töredékéről tudunk. Másodpercenként kb. 400 milliárd egységnyi (bit) információ ér el minket, de ebből mi 2 ezernek vagyunk tudatában - a többi a tudattalanban landol. Egy nagyon szűk részt látunk a teljes valóságból, s ezt is tudattalanul átszínezzük, átalakítjuk saját elvárásaink és vágyaink szerint.


Mindenről, amiről tudunk, csak érzékszerveinken át tudjuk. A világot az érzékszerveinken át szemléljük, ezek kis rések a valóság falán. A valóságban nincsenek tárgyak, csupán az állandóan kavargó, egymásba alakuló energiaminták egysége, amelyeket érzékszerveink átalakítanak fénnyé, színekké, formákká, hanggá, szagokká, tapintás-érzetté. Elménk tárgyakként azonosítja egy-egy minta képét, összegyúrja a sok-sok apró képecskét egy egységes egészbe és kivetíti a tudatunk terébe - ez az önmagunkról és a világról alkotott kép. A bennünk rejlő tudatosság pedig tudja ezt a képet - így tudunk önmagunkról (ami ugyancsak egy kép a tudatunk mezejében) és a környező világról. A kis képecskékre, a tárgyak képére figyelünk s belekábulunk a sok-sok színes-hangos-illatos kép táncába, miközben teljesen elfeledkezünk arról, hogy mindezek csak képek a tudatosság mozivásznán. Elfeledkezünk arról, hogy valódi énünk nem más, mint egy rejtélyes, megfoghatatlan tudat.

Ha csak a tudatosságunk terében levő tárgyakra összpontosul a figyelmünk, akkor csak a tárgyi dolgokról lesz tudomásunk. Azokkal azonosulunk. Hétköznapjainkban ez pontosan így is történik. Teljes bizonyossággal meg vagyunk győződve arról, hogy mi egy élő test vagyunk, amiben értelem van, érzelmek és gondolatok játszódnak le bennünk és valamikor majd ez a test megöregedik, használhatatlanná válik, meghal és megszűnik - kész, ennyi volt! Mulandó, szenvedő testbe zárt személyiségként tapasztaljuk meg önmagunkat egy súlyos, tömör, anyagi világban - s ez a "normális" tudati állapotunk.

Valami egészén különös történik, ha a figyelmünk fókuszát kiszélesítjük. A szokványos, hétköznapi tudatállapotunkban figyelmünkkel csak a tárgyakat pásztázzuk, válogatunk közöttünk és figyelmünket teljesen elkerüli a tárgyak közti tér. Ez a tér (akárcsak a csend) a bennünk rejtőző tudatossággal köt össze. Ha sikerül a tudatos figyelmünkkel nemcsak a tárgyakat, hanem a tárgyak közti levő teret is befognunk, akkor egy különös tudatállapot-váltás zajlik le bennünk..

Próbáld csak ki ezt a gyakorlatot, amely a periférikus látásodat erősíti és a benned rejlő tudatosság felismeréséhez vezet:
Keress egy olyan természeti helyet (pl. nyílt mezőt), ahol messzire el tudsz látni, anélkül, hogy kimagasló tárgyak zavarnák a széles látómezőt. Helyezkedj el kényelmesen és lazíts! Lágyan pásztázd végig szemeiddel a környezetedet, miközben figyelmednek egy részét irányítsd arra, hogy miként nézel. Lazán és lassan -nagyon lassan - ringasd a fejedet jobbról-balra, majd balról-jobbra és fürkészd a környezetedet. A figyelmedet ne csak egyes tárgyakra fókuszáld, hanem hagyd, hogy elkalandozzanak a szemeid. S amikor érzed, hogy nyugodtan, békésen szemlélődő állapotban vagy, akkor tartsd fejedet mozdulatlanul és próbáld befogni az előtted levő teret. Egyszerűen csak nézz magad elé, ne mozgasd a szemgolyóidat és úgy balra, mint jobbra vedd észre a látóteredet. Bár többnyire kis terület látására szakosodtunk, viszont a periférikus látómező akár 180°-os szöget is képes lefedni. Figyelj a teljes látómeződre! Gyakorold minél többször a periférikusan látás gyakorlatát!

Carlos Castaneda író Don Juan jaki indián bölcsességeit gyűjtötte össze könyvekbe, s e bölcsességek közt szerepelt a szórt, avagy periferikus látásról szóló tanítás is. Ez nemcsak azért hasznos, mert a fókuszált "csőlátásról" kiszélesedik, messze több mindent észlelünk, hanem azért is, mert ekkor nemcsak tárgyakat látunk, hanem a teret, amely tartalmazza a tárgyakat. S amint figyelmünk befogja a teret is, úgy megdöbbenve tapasztaljuk, hogy a tér és bennünk jelenlevő figyelem egy és ugyanaz. Meglátjuk, hogy igazából nem a tárgyak a fontosak, hanem a bennünk levő tudatosság tere, amelyben a tárgyak megjelennek, kiemelkednek. Ez a tudatosság vagy te, amely önmaga és a benne jelenlevő tartalmak tudatában van.

Végső soron ráébredsz arra, hogy nem egy test vagy, aminek tudatossága van, hanem egy tudatosság a valódi éned, amely testet öltött magára.

(Kery Ervin)

A teremtés három szintje

A teremtés szintjei: a gondolat, a szó és a tett.  
Minden teremtés a gondolattal kezdődik („Az Atyától ered”).
Azután minden teremtést a szó mozgat meg.
„Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek!” (Mt. 7.7).
Minden teremtés a tettben teljesül ki. „S az Ige testté lett,…” (Jn 1.14).

Amit elgondolsz, de soha nem mondasz ki, az egyetlen szinten teremt.
Amit elgondolsz, és amiről beszélsz is, az a teremtés másik szintje.
Amit elgondolsz, elmondasz és megteszel, az nyilvánul meg a valóságodban.
 
A gondolat a teremtés első szintje. A gondolattal indul a teremtés folyamata - egy ötlet, egy fogalom, egy elképzelés. Az elképzelés összegyűlt energia. Minden, amit látsz, valamikor, valakinek a gondolata volt. Semmi sem létezik a világban, ami ne színtiszta gondolatként létezett volna azelőtt.
Ez természetesen a Mindenségre is igaz. 
Ezután következik a szó. A szó a teremtés második szintje. A szó a gondolat kifejezése. Minden, amit kimondasz, egy-egy gondolat kifejezése. A szavak erőteljesebbek, mint a gondolat, mert a szavak másik rezgésszintet jelentenek. Nagyobb hatással rendezik az Univerzumot (változtatják, módosítják, hatnak rá). 
Aztán következik a tett.
A tettek végső soron mozgásba lendült szavak.

Mindannyian teremtők vagyunk.
 
A gondolat erejével, a képi megformálás segítségével nem csupán használati tárgyakat tudunk létrehívni, hanem élethelyzeteket, lelkiállapotokat is elő tudunk idézni. 
Az életedért nem valaki más, hanem Te vagy a felelős. Ha irányítani szeretnéd életedet, ha meg szeretnéd változtatni, ha többet, jobbat, mást szeretnél, megvan rá a lehetőséged.
De csak akkor, ha felismered, hogy Te vagy az egyetlen ember, aki a jelenlegi helyzetedért felelős vagy. Csak akkor tudod tudatosan a saját kezedbe venni a sorsodat.
Ha ezt a felelősséget nem ismered fel, ha nem fogadod el, saját sorsodat akkor is Te irányítod, csak nagyon rosszul. Panaszkodásod, elégedetlenkedésed, amiknek folyamatosan hangot adsz, hatalmas erővel dolgoznak a jövőd alakításán.
Az lesz a jövöd, amit ma gondolsz! Még akkor is, ha nem hiszed. Gondolataidnak akkor is teremtő erejük van, ha ennek nem vagy tudatában.
Panaszkodásod, elégedetlenséged, borúlátásod eredménye az lesz, hogy megállapítod: „lám, lám, pontosan az történt, amitől féltem.”
Valóban akarod, hogy meglóduljon az életed? Akkor változtasd meg a róla alkotott elképzelésedet. A magadról alkotott elképzelésedet.
Gondolkodj, beszélj és cselekedj, mint az Isten képmása.
Alkoss önmagadról magasztos gondolatokat. Képzeld el, milyen lennél, ha ennek megfelelően élnél. Képzeld el, mit gondolnál, mondanál és tennél, és hogyan válaszolnál arra, amit mások tesznek és mondanak.
A hatékony, eredményes emberi élet feltétele a teremtés e három szintjének következetes végig vitele.

(Forrás: szeretet.info.hu)

A teremtés – miért teremtette Isten a világot és az embert?

A fizikai világot kutatva a tudósok elsősorban arra keresik a választ, hogyan keletkezett az univerzum?
Pedig a valódi kérdés inkább ez: miért keletkezett az univerzum?
Nem a hogyan, hanem a miért a fontos.
Miért történt az ősrobbanás? Miért keletkezett a világ? Miért létezik az ember? Miért létezik bármi is egyáltalán?
A válasz nemcsak a világ teremtésének ad értelmet, hanem mindennek, amit teszünk.

Hermész Triszmegisztosz axiómája:
 „Valós, tévedéstől mentes, biztos és igaz mindenek felett, hogy ami fent van, a lentihez hasonló, s ami lent van, a fentihez, beteljesítvén az Egyetlen számtalan csodáját. Ahogyan pedig az összes dolog az Egynek az elgondolása szerint lett, úgy minden ebből az Egyből vette eredetét, egyetlen átváltozás által.”

Isten, mint az Abszolút Értelem számára önmaga fejlesztése az egyik legörömteljesebb és legkielégítőbb tevékenység.
A másik nélkülözhetetlen szükséglet az értelem számára, az érzelmek iránti szükséglet.
A legörömtelibb érzés, ami mindig elégedettséget biztosít az, hogy szeressünk, és hogy szeressenek.
Ebből következik, hogy az Abszolút Értelemnek ugyancsak Magasztos Érzelmek átélésére van szüksége. Hogy szeressen, és hogy szeressék.
A szeretet megtapasztalásához szeretetet kell adnunk, ugyanakkor azt is át kell élnünk, hogy szeretnek.
Ahhoz, hogy a szeretetet igazán, a maga teljességében tapasztalhassuk, az érzelmek kölcsönös cseréje szükséges.
Ám ennek a cserének a lehetőségéhez az Értelemnek más egyéni értelmek társaságára van szüksége.
Az Értelem elképzeli más értelmek társaságát, önálló és független értelmekét, mert csak ők képesek az Értelem által elképzelt és áhított szeretet adására és befogadására.
Valódi érzelmeket csak azoktól az egyéni értelmektől várhatunk, akik saját akaratukból választják önmaguk megfelelő mérvű fejlesztését.
Az Értelem elképzeli, majd megtervezi azt a rendszert, amelyben az egyéni önálló értelmek ösztönzést kapnak önmaguk oly mértékű fejlesztésére, amilyet csak kívánnak, hogy kifejleszthessék saját szeretet iránti igényüket.
Ahhoz, hogy szeretetet válthasson ki, az Abszolút Értelemnek meg kell ismertetnie magát a többi egyéni Értelemmel.
Isten elképzelte és megteremtette a természetet, az anyagi valóságot és az életet, hogy azon keresztül az önálló Egyéni Értelmek megtanulhassák csodálni.
Isten tudatosan elképzelte, és a legapróbb részletekig megtervezte, majd elindította az Univerzum és a természet teremtését.
A Nagy Bumm, az atomok, galaxisok, csillagok, bolygók, az Élet mind tudatos és folyamatos elképzelés, tervezés és teremtés eredményei.
A Mindenség Tudatosan és Tervszerűen teremtődött.

Mivel isten abszolút szabad, ezért a világot nem kényszerből teremtette, hanem szabad elhatározásából, végtelen tökéletességéből fakadó szeretetből, amelyet a teremtett lényekben kíván kifejezni.

Az ember „mikrokozmosz”, azaz egy lekicsinyített Világmindenség.
Az ember, mint „kis Univerzum” magában hordja azokat az erőket, amelyek a „nagy” Világmindenséget (makrokozmosz) alkotják.
Az ember, mint kis Univerzum tettein és tudatosságán keresztül hat a nagy Univerzumra.
Az ember feladata, hogy jó cselekedeteivel hódítsa meg az anyagi világot, hogy az isteni szeretetet árassza szét emberi cselekedetek révén.
Miért vagyunk a Földön?
Lelki fejlődés és tudatosodás céljából. A harmonikus létállapot kialakítását tanuljuk. Azért születtünk a fizikai világba, hogy spirituális fejlődésünket biztosítsuk, és egyre tudatosabbá váljunk.
Az élet a saját egész–ségünkre, a tökéletességre való törekvés folyamata.
Spirituális fejlődés nyomán létrejön a harmónia, EGÉSZ-SÉG önmagunkkal és környezetünkkel.
Az élet nem szenvedés, hanem fejlődés, tanulás.
Isten azért hozta létre a földi világot, hogy itt történjék meg a tudat fejlődése.
Az élettel az ember fantasztikus lehetőséget kap, amelyet meg kell becsülnie.

Ha jót cselekszünk, akkor isteni dolgot cselekszünk!
A fejlődés tagadhatatlan. Minden nemzedék az előző eredményeire épít. Együtt haladunk a cél felé. Mindannyian az ébredés állapotában vagyunk, most ismerjük fel, hogy kik vagyunk, és mi célból jöttünk a Földre.
Minden embernek szerepe van a megoldásban.

(Forrás: szeretet.info.hu)

Isten

Minden létező egyetlen Teremtőből jött létre, áradt ki.

Ő a világegyetem ősoka. Határtalan, időtlen, szellemi lény, amely mindennek okozója, de ő maga nem okozat. Önmagától való, kezdet nélküli, Egyetemes Erő és Öntudat.
A természet törvényei mögött, az univerzum nagyléptékű szerkezetén túl és az atom kisléptékű szerkezetén belül egy magasabb rendű intelligencia rejtőzik.
Számtalan néven nevezik: Isten, Allah, Átman, Brahman, Krisna, Világmindenség, Legfelső Szellem, Önvaló, Világlélek, Abszolút Értelem, Teremtő Szellem stb.
A világon csak egyetlen Teremtő létezik. Jehova, Allah ugyanaz az Isten, csak másképp szólítják. Ahogy a Talmud írja:
„Az Úr sok tükörben nézi magát, és mindegyikben egy másik arcát látja.”

Isten létezésének kérdése, ősidők óta foglalkoztatja az embert. Miért fontos ennek a kérdésnek a megválaszolása?
Az alig néhány évtizedig tartó életünk céljának meghatározását, hétköznapi életünket, viselkedésünket, embertársainkhoz való viszonyunkat, a mindennapi sikerek és kudarcok elviselésének módját alapvetően befolyásolja az, hogy elhisszük, elfogadjuk-e Isten létezését vagy nem.  
Milyen értelmes célt lehet kigondolni életünk néhány évtizedére, ha azt az ateista nézetet valljuk, hogy csak az anyagi világ létezik s az ember ennek az anyagi világnak egy - térben és időben véges – terméke?
Csak egy kört futsz, ragadj meg mindent amit tudsz!
Ha a természet véletlen képződménye vagyunk, nem tudunk semmilyen elfogadható magyarázatot adni az emberi élet célját, értelmét kutató kérdésekre.

Isten létezésének elfogadása más perspektívát vetít elénk. Azt, amely szerint  az élet nem kínlódás, hanem küldetés.

Az ember hite és világképe meghatározza az értékrendszerét, következésképp a céljait is.

(Forrás: szeretet.info.hu)