Ha az univerzum
történetét szemléljük, három egymással kapcsolatban levő kérdéssel kerülünk
szembe, amelyekkel minden kor embere szembekerült, amikor az univerzum létéről
gondolkodott. „Mikor kezdődött a világ? Honnan jött létre? Hogyan keletkezett?”
A titkos tanítás
kozmológiája e kérdésekre adott válaszát azzal kezdi, hogy megmagyarázza: az
univerzum kezdet és vég nélküli folyamat.
Nincs olyan időállapot,
amikor ne létezett volna, vagy látensen, vagy aktív formában, és ezért nem is
lesz olyan pillanat, amikor megszűnik majd létezni, vagy látensen vagy aktívan.
Ez azért van így, mivel a világ nem teremtéssel jött létre, hanem fokozatos
manifesztációs folyamat eredményeként. Lévén nem anyagi dolog, hanem gondolat,
a Világ Elméből, annak szellemi anyagából származik, nem pedig bármiféle
külsőleges anyagból, ahogy azt az anyagról a materialisták állítják. A Világ
Elmének nem kellett képletesen kinyújtania kezét egy adott időpillanatban és
öntőformába önteni az anyagot – mint ahogy azt a cserepes mester teszi az
anyaggal –, hogy kialakítsa belőle a kozmoszt.
A kozmosz – lévén egy
gondolat-forma – valójában csak úgy tűnhet el, mint ahogy egy gondolatunk
eltűnik amikor kikerül a figyelem köréből. Ezt akkor érthetjük meg jobban, ha
megértjük, hogy a gondolatok hogyan léteznek az ember elméjében. Mi is történik
akkor, amikor eltűnnek? Honnan származnak, amikor megjelennek? Az ember
bármikor visszaidézheti őket, még akkor is, ha van vagy volt olyan időszak, amikor
látszólagosan nem léteztek. Az ember ideái gondolatai elméjének manifesztációi,
nem pedig valami külső anyagból való teremtmények. Ugyanilyen módon manifesztál
valamit saját magából a Világ Elme is a kozmoszban. És mivel a Világ Elme
valója – ahogy majd később látni fogjuk – egyedülállóan örök és halhatatlan,
ebből következik, hogy a belőle származó világ-ideáknak is öröknek és halhatatlannak
kell lenniük.
Így az univerzum hosszú
történelmében nincs olyan pillanat, amiről azt lehetne állítani, hogy a
teremtés kezdete lenne. Az univerzumnak sohasem volt kezdete, és következésképp
sohasem lesz vége. Így kezdet és vég nélküli, vagyis örök, mivel az az anyag,
amire végső soron visszavezethetjük, nem más mint az Elme, amelynek nincs
kézzelfogható kezdete, de nincs kézzelfogható vége sem. Az Elme az, ami e
kezdet nélküli és megszámlálhatatlan múlt óta volt és van, ahogy Buddha
mondotta: „születés és teremtés kezdet nélküli”. Nincs sem kezdő, sem befejező
pillanata.
Az univerzumnak ezt a
kezdet és vég nélküliségét rendszerint körrel illusztrálják. A kör rajzolásának
kiinduló pontja egyben a befejező pontja is, és a kört úgy kell felfognunk,
mint azoknak a köröknek a típusát, amelyek valaha is léteztek. Lehetetlen
egyetlen pontot is kijelölni rajta, amiről ki lehetne jelenteni, hogy ez lenne
a tényleges kezdete, vagy a tényleges vége. A korábban rajzolt pontok pusztán
átmenetiek, múlók voltak. A kör valójában kezdet és vég nélküli alakzat. Még ha
azt is mondjuk, hogy az univerzum teremtése egy bizonyos napon, egy bizonyos
időben volt, ahogy a vallások alapítói – az idő mentalista jellegét fölfogni
nem tudó tömegekhez szólva ezt mondják, ezt a napot semmiképp sem foghatjuk föl
valamiféle fix dátumnak, csak az előbb említett kör egyik pontjához hasonló
valaminek, mivel nem volt soha olyan pillanat, amikor az Elme nem létezett
volna. Az Elme manifesztációi ezért mindig léteztek, vagy absztrakt, vagy
konkrét formában. Az univerzum Swastika-kereke vég nélkül forog.
Tudományosan
bebizonyított tény, hogy az égbolton világító planéták, csillagok és más égitestek
nem azonos korúak. Egyesek idősebbek, mások fiatalabbak, egyesek éppen
keletkezőben vannak, mások viszont múlóban. Ezért az a hit, amely szerint Isten
egy napon hirtelen teremtette a világot ezért az összes égitest is azonos korú
– nem elfogadható. Sokkal inkább elfogadható és ésszerűbb az a hit – amelyet a
titkos tanítás is állít –, hogy az univerzumnak sohasem volt kezdete, és
sohasem lesz vége, hogy örök és önmagát fenntartó, mivel az univerzum Isten
testének fogható fel – ha ezt a nagyon rosszul alkalmazott fogalmat akarjuk
használni erre –, aki maga örök és önmagát fenntartó; és hogy az egész
univerzum és a benne élők állandó evolúcióban vannak.
Aki ezt megérteni
képes, képes lesz az ehhez kapcsolódó kiegészítést is megérteni: vagyis hogy az
oksági összefüggés is csak múló igazság, csak egy puszta jelzés és startvonal,
mint az a pont, amelyből kiindulva megrajzoltuk a kört; és hogy végső soron
nincs valódi első ok, és nincs valódi végső hatás sem sehol a dolgok megállás
nélküli sorában. Semmi sem létezik önmagától; minden dolog, ami ma létezik, megszámlálhatatlan
okok nem közvetlen következménye, amelyek úgy fonódnak egymásba, mint egy vég
nélküli lánc a kezdet nélküli múlton keresztül. Aki meg képes érteni, hogy
minden esemény valahogy számtalan más eseménnyel van összekapcsolva; hogy az
egymással való összefüggés pókhálójából semmilyen dolog nem szabadulhat, azt is
megérti, hogy egyetlen dolog sem lehet önmagában elégedett és önmagában létező
a szó teljes értelmében, és nem lehet azt sem elképzelni, hogy valaminek is
csak egy oka és egy következménye legyen.
Általában elfelejtjük,
hogy amit mi rendszerint egy esemény világos okának ismerünk fel, az csak egy
kiemelkedő és véges pillanat a kinyomozhatatlan korábbi változások tömegében,
amelyek ebben a kiemelkedő pillanatban találkoznak. Azt sem vesszük észre, hogy
amit egy új dolog keletkezésének és megszületésének hiszünk, az nem más, mint
számtalan régi dolog nem közvetlen kooperációjának terméke. Az okok és okozatok
– amelyek tulajdonképpen csak pszeudookok és pszeudookozatok – ilyen végtelen
hátrafelé való mozgásának feltételei között az a kérdés, hogy mikor keletkezett
a világ, nem megfelelően feltett kérdés, mivel ez a probléma ab ovo tévedésen
alapszik. E kérdő szavakban ui. bizonyos téves előfeltételezés van, ezért ez a
kérdés nem válaszolható meg. Ez nem a filozófia hibája tehát, hanem a
kérdésfeltevés helytelenségéé.
Az univerzum tehát
éppen olyan régi és éppen annyira örök, mint maga a Világ Elme. Idea, de
mindazonáltal egy örökké tartó idea. A teremtés sehol és semmikor nem kezdődik
és nem fejeződik be. Nincs sem olyan hely, sem olyan időpont, amelyet az első
okkal, vagy az utolsó okozattal lehetne bizonyossággal azonosítani. Hogyan
határozható meg akkor egy egész teremtő folyamatnak a kezdőpontja? Hogyan választhatnánk
ki egyáltalán ezt az egymással összefüggő eseményeknek ebből a végtelen
sorából, ami mentes lenne az önkényes kiválasztástól? Bármelyiket válasszuk is
ki, az csak a legfelszínesebb nézőpontból lesz a teremtés kezdete. Milyen
homályos és ködös is az a felfogás az univerzumot illetően, amely a teremtésre
kezdő időpontot tételez fel! Az ilyen időpont azoknak az embereknek a szeszélye
szerint változhat ui., akik mindenáron ki akarják ezt az időpontot tűzni: az
ilyen teremtéselméletek csak azoknak felelnek meg, akik kitalálják őket.
A világ egymással
összefüggő, megszámlálhatatlan események összessége. Következésképp nem lehet
abszolút egyetlen okot pontosan bármely egyetlen eseményhez hozzárendelni.
Abból a tényből következően, hogy bármilyen messze is kövessük nyomon, hogy
megtaláljuk az univerzum első okát, csak azt találjuk, hogy minden oknak megvan
a maga eredeti oka, és ez az utóbbi szintén csak egy őt megelőző ok okozata,
ésszerűen és helyesen azt a következtetést lehet tenni, hogy az univerzumban
nincs kezdet, és ebből következően nincs befejezés sem. Ez azt jelenti, hogy a
valamivé válás folyamata örökös, és ez az univerzum saját létének igazi
törvénye. Nem lehet azt mondani ui. semmilyen dologról, hogy egymaga vagy csak
egy ok, vagy csak egy okozat lenne, mivel egyidőben mind a kettő: ok és okozat
is egyszerre.
Ezzel az új
megvilágítással az oksági összefüggés régi fogalmának metafizikai igazsága
megdől, bár gyakorlati célokra való alkalmazása továbbra is érvényben marad. Az
ok és okozat törvényének csak a végső igazsága nem ismerhető el, közvetlen igazsága
azonban megmarad. Amikor fölismerjük, hogy az egymástól kölcsönösen függő
láncszemek láncolata, amely egy ok kialakulását idézi elő, kezdet és vég nélküli,
akkor az oksági összefüggést mint metafizikai elvet – el kell ejtenünk. Ezt
azonban nem szabad félreértelmezni. Itt nem gyakorlati és tudományos
nézőpontról szemléljük, hanem filozófiai nézőpontból. Csak azt mondjuk itt,
hogy megfelelő ok véges emberi gondolkodással nem található, csak néhány olyan
tényező, amely egy ilyen ok létrejöttét előidézi. Ezen túlmenni – véges emberi
ésszel – nem lehetséges. Mindig lesznek olyan tényezők, amelyek tisztázatlanok
maradnak. Teológiai szavakkal élve: csak az Isten tud mindent.
Ha a filozófiailag a
teremtésről alkotott elképzelés nem elfogadható, a semmiből való teremtés
lehetőségének az elképzelése is hasonló.
Kívülről szemlélve az
univerzum a semmiből keletkezik és a semmiben megy tova. Belülről tekintve
azonban mindig is volt a háttérben egy rejtett örök valóság. Ez a valóság az
Elme. A világ csak ennek az elmének a manifesztációja, külső megjelenése. Ha
ui. minden okozat előzőleg benne volt az őt előidéző okban és ez megint az előzőben,
ez a láncolat visszafelé haladva csak minden ideák forrásánál áll meg, amely
nem más, mint az Elme. Így az Elme minden dolgot felölel, bár őt magát semmi
sem öleli fel. Ezért a mentalizmus azt tanítja, hogy az univerzumnak ugyanaz az
eredete, mint akármelyik ideának, vagyis eredete az elmében van. Ezért az a
helyes mód, ha az univerzum és forrása közötti kapcsolatot úgy tekintjük, amely
hasonló az emberi gondolat és az elme közötti kapcsolathoz. A Világ Elmének
nincs szüksége arra, hogy „teremtsen” egy univerzumot a semmiből, amikor saját
magából létrehozhatja. És mint mentális elvet – ezt úgy hozza létre, hogy a
világot mint saját ideáját vetíti ki. A világ ennek az elmének a kivetülése.
Hogyan vette fel az
univerzum azt a jelleget, aminek a sajátságát látjuk? Ezt a mentalizmus
elmélete magyarázza meg. Az Elme, vagy még inkább a Világ Elme benne rejlik az
egész univerzumban. Az univerzum ennek a Világ Elmének a konstruktív szellemi
tevékenységéből (meditációjából) emelkedett ki, de önmagát meghatározó módon,
amelyet korábbi aktív léteinek memorizált mentális benyomáscsírái alakítottak
ki. A szüntelen képek folyamata, napok, csillagok, földek, tengerek és más
látható dolgok a Világ Elméből áradnak ki egy állandó isteni rejtélyes karmikus
törvény szerint, mint ahogy a víz csörgedezik elő a kimeríthetetlen forrásából.
A karma kettős törvény:
egyik az általános, másik az egyéni karma. Az első a végső törvényt jelenti, és
ez az univerzumban mindenre érvényes és alkalmazható, mivel minden individuális
entitás saját folytonosságának törvényét alkotja. Legyen az akár egy planéta,
vagy akár csak egy protoplazma az univerzumban, saját előző létének
jellegzetességeit kell hogy örökölje, és így az okozatnak az okhoz kell
hozzáidomulnia. A második a közvetlen törvény és csak azokra az individuumokra
alkalmazható, akik öntudattal rendelkeznek, vagyis emberi lényekre vonatkozik
és korlátozódik. Ez a törvény az egyént teszi felelőssé gondolataiért és
cselekedeteiért, amelyek ezekből a gondolatokból származnak.
Az univerzum a
kölcsönösen működő karmikus folyamatokon keresztül válik lehetségessé. A Világ
Elme az általános világképeit nem valamiféle önkényes zsarnoki rendelkezés
alapján alkotja, hanem azok természetes folytonosságából, mindazoknak a
következményeként, amelyek előzőleg már megvoltak és léteztek. Így ezek a képek
valamennyi előzőleg már létezett világképnek a folytonosságai, amelyeket saját
kölcsönös kölcsönhatásuk és fejlődésük módosított és alakított ki, nem pedig
egy humanizált Isten szeszélyes rendelése. A Világ Elme az univerzumot
konstruktív gondolkodásával alkotja, de ez nem önkényes módon történik. A
belőle származó gondolatokat szigorú karmikus és evolúciós törvény szabályozza.
Hangsúlyozni kell hogy e szemlélet szerint az univerzum önmagát mozgásba hozó
rendszert alkot, de ugyanakkor azt is meg kell érteni, hogy ez a rendszer –
saját folyamatos létét és folytonos működését illetően – a Világ Elmétől függ.
Valamennyi karmikus erő és gondolatforma a Világ Elme jelenlétében, mégis saját
magától fejti ki kölcsönös aktivitását, összefonódnak, együttműködnek és
fejlődnek ki, mint ahogy a növények saját maguktól fejlődnek és növekednek a napfény
jelenlétében. Ez a jelenlét az, amely lehetővé teszi fennmaradásukat és
létüket.
Minden az univerzum a
priori létét tételezi fel, amelyben jelenlegi általános karmája keletkezett.
Már láttuk, hogy a kozmosz maga folytonos, és hogy a múltja kezdet nélküli. A
nemlét intervallumai azonban periodikusan megszakítják történelmét. Ezek
azonban csak időszakosak. Létében nincs valódi törés, csak látszólagos törés,
amikor látens állapotba süllyed. Változó fázisokon át forog ugyanis. Az újra
manifesztálódott univerzum minden egyes, egymás után következő megjelenése
elkerülhetetlenül azt követi, amely előtte a látens állapotba esett vissza.
Amikor valamennyi individuális és planetáris központ kollektív karmaerői
kimerülnek, a világtörténelemnek véget ér egy ciklusa. A manifesztálódott
univerzum ilyenkor visszahúzódik, és a Világ Elme lepihen. Az éjszakát azonban
a hajnal követi, és a kozmikus hajnal megint tanúja lesz valamennyi dolog újra
való emlékezetének. Amikor ugyanazok a karma-magok megint kisarjadnak és reprodukálják
önmagukat, egy új ciklus kezdődik, és a látható világ megint létrejön mint az
összes lét öröksége, azoké a léteké, amelyek az előző világban voltak
megtalálhatók. Az előző kozmosz jellegzetessége és sajátosságai határozzák meg
azt, ami utána következik.
Az aktivitásnak és a
pihenésnek, a valamivé válásnak és a létnek, az élőlények ki- és belélegzéséhez
hasonló ritmusának ezzel az antitézisével találkozunk azonnal, amikor
megpróbáljuk megérteni a Világ Elmének az univerzumhoz való viszonyát. Jelenlegi
univerzumunk nem az első, ami már testet öltött, de nem is ez lesz az utolsó.
Minden egyes világrendszer – mint a jelenlegi világrendszerünk is – pusztán
csak egy egység a kezdet és vég nélküli sorban. Csak ilyen értelemben
elpusztíthatatlan az univerzum. Mindegyik az előző öröksége, azoknak a
karmáknak a lecsapódása, amelyeknek sikerült előidézni saját megvalósulásukat.
Az univerzális lét
ezért a potenciális lét és a tényleges valamivé válás közötti vég nélküli
változásláncolat történelme. Így az univerzum olyan evolúciónak van alávetve,
amelyet szigorú karmikus törvény szabályoz, nem pedig csak vaktából adódó
evolúciónak, ahogy a materialisták képzelik; sem pedig egy személyes teremtő
önkényes parancsa szerinti evolúciónak, ahogy viszont a vallásosak gondolják. A
valódi folyamat növekvés és hanyatlás, fejlődés és feloszlás ritmikus
ismétlődése, amelyek kikerülhetetlen sorrendben követik egymást. E két fázis
kombinációja az, amelyből az univerzális mozgás áll, amelynek soha nincs
befejezése. Ha a kozmikus ködök naprendszerekbe alakulnak, ez utóbbiak egyszer
megint kozmikus ködökké válnak. A formák univerzuma mindig visszatér a
kiindulópontjához: nincs kezdete, nem is lesz vége; ez az, amiért alá van vetve
mind a születésnek, mind a halálnak; mind a degenerációnak, mind a
megújulásnak, vagyis a változásnak. Hasonlít egy örökké előre mozgó kerékhez,
amely az aktivitásnak és pihenésnek ezeken a változó eonjain halad keresztül.
Ezért ábrázolták a régi tanítómesterek az univerzumot egy forgó Swastika-kerék
alakjával.
(Dr. Paul Brunton – Az
Önvaló Bölcsessége)
