2013. november 18., hétfő

Az univerzum születése




Ha az univerzum történetét szemléljük, három egymással kapcsolatban levő kérdéssel kerülünk szembe, amelyekkel minden kor embere szembekerült, amikor az univerzum létéről gondolkodott. „Mikor kezdődött a világ? Honnan jött létre? Hogyan keletkezett?”
A titkos tanítás kozmológiája e kérdésekre adott válaszát azzal kezdi, hogy megmagyarázza: az univerzum kezdet és vég nélküli folyamat.




Nincs olyan időállapot, amikor ne létezett volna, vagy látensen, vagy aktív formában, és ezért nem is lesz olyan pillanat, amikor megszűnik majd létezni, vagy látensen vagy aktívan. Ez azért van így, mivel a világ nem teremtéssel jött létre, hanem fokozatos manifesztációs folyamat eredményeként. Lévén nem anyagi dolog, hanem gondolat, a Világ Elméből, annak szellemi anyagából származik, nem pedig bármiféle külsőleges anyagból, ahogy azt az anyagról a materialisták állítják. A Világ Elmének nem kellett képletesen kinyújtania kezét egy adott időpillanatban és öntőformába önteni az anyagot – mint ahogy azt a cserepes mester teszi az anyaggal –, hogy kialakítsa belőle a kozmoszt.
A kozmosz – lévén egy gondolat-forma – valójában csak úgy tűnhet el, mint ahogy egy gondolatunk eltűnik amikor kikerül a figyelem köréből. Ezt akkor érthetjük meg jobban, ha megértjük, hogy a gondolatok hogyan léteznek az ember elméjében. Mi is történik akkor, amikor eltűnnek? Honnan származnak, amikor megjelennek? Az ember bármikor visszaidézheti őket, még akkor is, ha van vagy volt olyan időszak, amikor látszólagosan nem léteztek. Az ember ideái gondolatai elméjének manifesztációi, nem pedig valami külső anyagból való teremtmények. Ugyanilyen módon manifesztál valamit saját magából a Világ Elme is a kozmoszban. És mivel a Világ Elme valója – ahogy majd később látni fogjuk – egyedülállóan örök és halhatatlan, ebből következik, hogy a belőle származó világ-ideáknak is öröknek és halhatatlannak kell lenniük.
Így az univerzum hosszú történelmében nincs olyan pillanat, amiről azt lehetne állítani, hogy a teremtés kezdete lenne. Az univerzumnak sohasem volt kezdete, és következésképp sohasem lesz vége. Így kezdet és vég nélküli, vagyis örök, mivel az az anyag, amire végső soron visszavezethetjük, nem más mint az Elme, amelynek nincs kézzelfogható kezdete, de nincs kézzelfogható vége sem. Az Elme az, ami e kezdet nélküli és megszámlálhatatlan múlt óta volt és van, ahogy Buddha mondotta: „születés és teremtés kezdet nélküli”. Nincs sem kezdő, sem befejező pillanata.
Az univerzumnak ezt a kezdet és vég nélküliségét rendszerint körrel illusztrálják. A kör rajzolásának kiinduló pontja egyben a befejező pontja is, és a kört úgy kell felfognunk, mint azoknak a köröknek a típusát, amelyek valaha is léteztek. Lehetetlen egyetlen pontot is kijelölni rajta, amiről ki lehetne jelenteni, hogy ez lenne a tényleges kezdete, vagy a tényleges vége. A korábban rajzolt pontok pusztán átmenetiek, múlók voltak. A kör valójában kezdet és vég nélküli alakzat. Még ha azt is mondjuk, hogy az univerzum teremtése egy bizonyos napon, egy bizonyos időben volt, ahogy a vallások alapítói – az idő mentalista jellegét fölfogni nem tudó tömegekhez szólva ezt mondják, ezt a napot semmiképp sem foghatjuk föl valamiféle fix dátumnak, csak az előbb említett kör egyik pontjához hasonló valaminek, mivel nem volt soha olyan pillanat, amikor az Elme nem létezett volna. Az Elme manifesztációi ezért mindig léteztek, vagy absztrakt, vagy konkrét formában. Az univerzum Swastika-kereke vég nélkül forog.
Tudományosan bebizonyított tény, hogy az égbolton világító planéták, csillagok és más égitestek nem azonos korúak. Egyesek idősebbek, mások fiatalabbak, egyesek éppen keletkezőben vannak, mások viszont múlóban. Ezért az a hit, amely szerint Isten egy napon hirtelen teremtette a világot ezért az összes égitest is azonos korú – nem elfogadható. Sokkal inkább elfogadható és ésszerűbb az a hit – amelyet a titkos tanítás is állít –, hogy az univerzumnak sohasem volt kezdete, és sohasem lesz vége, hogy örök és önmagát fenntartó, mivel az univerzum Isten testének fogható fel – ha ezt a nagyon rosszul alkalmazott fogalmat akarjuk használni erre –, aki maga örök és önmagát fenntartó; és hogy az egész univerzum és a benne élők állandó evolúcióban vannak.
Aki ezt megérteni képes, képes lesz az ehhez kapcsolódó kiegészítést is megérteni: vagyis hogy az oksági összefüggés is csak múló igazság, csak egy puszta jelzés és startvonal, mint az a pont, amelyből kiindulva megrajzoltuk a kört; és hogy végső soron nincs valódi első ok, és nincs valódi végső hatás sem sehol a dolgok megállás nélküli sorában. Semmi sem létezik önmagától; minden dolog, ami ma létezik, megszámlálhatatlan okok nem közvetlen következménye, amelyek úgy fonódnak egymásba, mint egy vég nélküli lánc a kezdet nélküli múlton keresztül. Aki meg képes érteni, hogy minden esemény valahogy számtalan más eseménnyel van összekapcsolva; hogy az egymással való összefüggés pókhálójából semmilyen dolog nem szabadulhat, azt is megérti, hogy egyetlen dolog sem lehet önmagában elégedett és önmagában létező a szó teljes értelmében, és nem lehet azt sem elképzelni, hogy valaminek is csak egy oka és egy következménye legyen.
Általában elfelejtjük, hogy amit mi rendszerint egy esemény világos okának ismerünk fel, az csak egy kiemelkedő és véges pillanat a kinyomozhatatlan korábbi változások tömegében, amelyek ebben a kiemelkedő pillanatban találkoznak. Azt sem vesszük észre, hogy amit egy új dolog keletkezésének és megszületésének hiszünk, az nem más, mint számtalan régi dolog nem közvetlen kooperációjának terméke. Az okok és okozatok – amelyek tulajdonképpen csak pszeudookok és pszeudookozatok – ilyen végtelen hátrafelé való mozgásának feltételei között az a kérdés, hogy mikor keletkezett a világ, nem megfelelően feltett kérdés, mivel ez a probléma ab ovo tévedésen alapszik. E kérdő szavakban ui. bizonyos téves előfeltételezés van, ezért ez a kérdés nem válaszolható meg. Ez nem a filozófia hibája tehát, hanem a kérdésfeltevés helytelenségéé.
Az univerzum tehát éppen olyan régi és éppen annyira örök, mint maga a Világ Elme. Idea, de mindazonáltal egy örökké tartó idea. A teremtés sehol és semmikor nem kezdődik és nem fejeződik be. Nincs sem olyan hely, sem olyan időpont, amelyet az első okkal, vagy az utolsó okozattal lehetne bizonyossággal azonosítani. Hogyan határozható meg akkor egy egész teremtő folyamatnak a kezdőpontja? Hogyan választhatnánk ki egyáltalán ezt az egymással összefüggő eseményeknek ebből a végtelen sorából, ami mentes lenne az önkényes kiválasztástól? Bármelyiket válasszuk is ki, az csak a legfelszínesebb nézőpontból lesz a teremtés kezdete. Milyen homályos és ködös is az a felfogás az univerzumot illetően, amely a teremtésre kezdő időpontot tételez fel! Az ilyen időpont azoknak az embereknek a szeszélye szerint változhat ui., akik mindenáron ki akarják ezt az időpontot tűzni: az ilyen teremtéselméletek csak azoknak felelnek meg, akik kitalálják őket.
A világ egymással összefüggő, megszámlálhatatlan események összessége. Következésképp nem lehet abszolút egyetlen okot pontosan bármely egyetlen eseményhez hozzárendelni. Abból a tényből következően, hogy bármilyen messze is kövessük nyomon, hogy megtaláljuk az univerzum első okát, csak azt találjuk, hogy minden oknak megvan a maga eredeti oka, és ez az utóbbi szintén csak egy őt megelőző ok okozata, ésszerűen és helyesen azt a következtetést lehet tenni, hogy az univerzumban nincs kezdet, és ebből következően nincs befejezés sem. Ez azt jelenti, hogy a valamivé válás folyamata örökös, és ez az univerzum saját létének igazi törvénye. Nem lehet azt mondani ui. semmilyen dologról, hogy egymaga vagy csak egy ok, vagy csak egy okozat lenne, mivel egyidőben mind a kettő: ok és okozat is egyszerre.
Ezzel az új megvilágítással az oksági összefüggés régi fogalmának metafizikai igazsága megdől, bár gyakorlati célokra való alkalmazása továbbra is érvényben marad. Az ok és okozat törvényének csak a végső igazsága nem ismerhető el, közvetlen igazsága azonban megmarad. Amikor fölismerjük, hogy az egymástól kölcsönösen függő láncszemek láncolata, amely egy ok kialakulását idézi elő, kezdet és vég nélküli, akkor az oksági összefüggést mint metafizikai elvet – el kell ejtenünk. Ezt azonban nem szabad félreértelmezni. Itt nem gyakorlati és tudományos nézőpontról szemléljük, hanem filozófiai nézőpontból. Csak azt mondjuk itt, hogy megfelelő ok véges emberi gondolkodással nem található, csak néhány olyan tényező, amely egy ilyen ok létrejöttét előidézi. Ezen túlmenni – véges emberi ésszel – nem lehetséges. Mindig lesznek olyan tényezők, amelyek tisztázatlanok maradnak. Teológiai szavakkal élve: csak az Isten tud mindent.
Ha a filozófiailag a teremtésről alkotott elképzelés nem elfogadható, a semmiből való teremtés lehetőségének az elképzelése is hasonló.
Kívülről szemlélve az univerzum a semmiből keletkezik és a semmiben megy tova. Belülről tekintve azonban mindig is volt a háttérben egy rejtett örök valóság. Ez a valóság az Elme. A világ csak ennek az elmének a manifesztációja, külső megjelenése. Ha ui. minden okozat előzőleg benne volt az őt előidéző okban és ez megint az előzőben, ez a láncolat visszafelé haladva csak minden ideák forrásánál áll meg, amely nem más, mint az Elme. Így az Elme minden dolgot felölel, bár őt magát semmi sem öleli fel. Ezért a mentalizmus azt tanítja, hogy az univerzumnak ugyanaz az eredete, mint akármelyik ideának, vagyis eredete az elmében van. Ezért az a helyes mód, ha az univerzum és forrása közötti kapcsolatot úgy tekintjük, amely hasonló az emberi gondolat és az elme közötti kapcsolathoz. A Világ Elmének nincs szüksége arra, hogy „teremtsen” egy univerzumot a semmiből, amikor saját magából létrehozhatja. És mint mentális elvet – ezt úgy hozza létre, hogy a világot mint saját ideáját vetíti ki. A világ ennek az elmének a kivetülése.
Hogyan vette fel az univerzum azt a jelleget, aminek a sajátságát látjuk? Ezt a mentalizmus elmélete magyarázza meg. Az Elme, vagy még inkább a Világ Elme benne rejlik az egész univerzumban. Az univerzum ennek a Világ Elmének a konstruktív szellemi tevékenységéből (meditációjából) emelkedett ki, de önmagát meghatározó módon, amelyet korábbi aktív léteinek memorizált mentális benyomáscsírái alakítottak ki. A szüntelen képek folyamata, napok, csillagok, földek, tengerek és más látható dolgok a Világ Elméből áradnak ki egy állandó isteni rejtélyes karmikus törvény szerint, mint ahogy a víz csörgedezik elő a kimeríthetetlen forrásából.
A karma kettős törvény: egyik az általános, másik az egyéni karma. Az első a végső törvényt jelenti, és ez az univerzumban mindenre érvényes és alkalmazható, mivel minden individuális entitás saját folytonosságának törvényét alkotja. Legyen az akár egy planéta, vagy akár csak egy protoplazma az univerzumban, saját előző létének jellegzetességeit kell hogy örökölje, és így az okozatnak az okhoz kell hozzáidomulnia. A második a közvetlen törvény és csak azokra az individuumokra alkalmazható, akik öntudattal rendelkeznek, vagyis emberi lényekre vonatkozik és korlátozódik. Ez a törvény az egyént teszi felelőssé gondolataiért és cselekedeteiért, amelyek ezekből a gondolatokból származnak.
Az univerzum a kölcsönösen működő karmikus folyamatokon keresztül válik lehetségessé. A Világ Elme az általános világképeit nem valamiféle önkényes zsarnoki rendelkezés alapján alkotja, hanem azok természetes folytonosságából, mindazoknak a következményeként, amelyek előzőleg már megvoltak és léteztek. Így ezek a képek valamennyi előzőleg már létezett világképnek a folytonosságai, amelyeket saját kölcsönös kölcsönhatásuk és fejlődésük módosított és alakított ki, nem pedig egy humanizált Isten szeszélyes rendelése. A Világ Elme az univerzumot konstruktív gondolkodásával alkotja, de ez nem önkényes módon történik. A belőle származó gondolatokat szigorú karmikus és evolúciós törvény szabályozza. Hangsúlyozni kell hogy e szemlélet szerint az univerzum önmagát mozgásba hozó rendszert alkot, de ugyanakkor azt is meg kell érteni, hogy ez a rendszer – saját folyamatos létét és folytonos működését illetően – a Világ Elmétől függ. Valamennyi karmikus erő és gondolatforma a Világ Elme jelenlétében, mégis saját magától fejti ki kölcsönös aktivitását, összefonódnak, együttműködnek és fejlődnek ki, mint ahogy a növények saját maguktól fejlődnek és növekednek a napfény jelenlétében. Ez a jelenlét az, amely lehetővé teszi fennmaradásukat és létüket.
Minden az univerzum a priori létét tételezi fel, amelyben jelenlegi általános karmája keletkezett. Már láttuk, hogy a kozmosz maga folytonos, és hogy a múltja kezdet nélküli. A nemlét intervallumai azonban periodikusan megszakítják történelmét. Ezek azonban csak időszakosak. Létében nincs valódi törés, csak látszólagos törés, amikor látens állapotba süllyed. Változó fázisokon át forog ugyanis. Az újra manifesztálódott univerzum minden egyes, egymás után következő megjelenése elkerülhetetlenül azt követi, amely előtte a látens állapotba esett vissza. Amikor valamennyi individuális és planetáris központ kollektív karmaerői kimerülnek, a világtörténelemnek véget ér egy ciklusa. A manifesztálódott univerzum ilyenkor visszahúzódik, és a Világ Elme lepihen. Az éjszakát azonban a hajnal követi, és a kozmikus hajnal megint tanúja lesz valamennyi dolog újra való emlékezetének. Amikor ugyanazok a karma-magok megint kisarjadnak és reprodukálják önmagukat, egy új ciklus kezdődik, és a látható világ megint létrejön mint az összes lét öröksége, azoké a léteké, amelyek az előző világban voltak megtalálhatók. Az előző kozmosz jellegzetessége és sajátosságai határozzák meg azt, ami utána következik.
Az aktivitásnak és a pihenésnek, a valamivé válásnak és a létnek, az élőlények ki- és belélegzéséhez hasonló ritmusának ezzel az antitézisével találkozunk azonnal, amikor megpróbáljuk megérteni a Világ Elmének az univerzumhoz való viszonyát. Jelenlegi univerzumunk nem az első, ami már testet öltött, de nem is ez lesz az utolsó. Minden egyes világrendszer – mint a jelenlegi világrendszerünk is – pusztán csak egy egység a kezdet és vég nélküli sorban. Csak ilyen értelemben elpusztíthatatlan az univerzum. Mindegyik az előző öröksége, azoknak a karmáknak a lecsapódása, amelyeknek sikerült előidézni saját megvalósulásukat.
Az univerzális lét ezért a potenciális lét és a tényleges valamivé válás közötti vég nélküli változásláncolat történelme. Így az univerzum olyan evolúciónak van alávetve, amelyet szigorú karmikus törvény szabályoz, nem pedig csak vaktából adódó evolúciónak, ahogy a materialisták képzelik; sem pedig egy személyes teremtő önkényes parancsa szerinti evolúciónak, ahogy viszont a vallásosak gondolják. A valódi folyamat növekvés és hanyatlás, fejlődés és feloszlás ritmikus ismétlődése, amelyek kikerülhetetlen sorrendben követik egymást. E két fázis kombinációja az, amelyből az univerzális mozgás áll, amelynek soha nincs befejezése. Ha a kozmikus ködök naprendszerekbe alakulnak, ez utóbbiak egyszer megint kozmikus ködökké válnak. A formák univerzuma mindig visszatér a kiindulópontjához: nincs kezdete, nem is lesz vége; ez az, amiért alá van vetve mind a születésnek, mind a halálnak; mind a degenerációnak, mind a megújulásnak, vagyis a változásnak. Hasonlít egy örökké előre mozgó kerékhez, amely az aktivitásnak és pihenésnek ezeken a változó eonjain halad keresztül. Ezért ábrázolták a régi tanítómesterek az univerzumot egy forgó Swastika-kerék alakjával.
(Dr. Paul Brunton – Az Önvaló Bölcsessége)