Johann Wolfgang von Goethe gondolatai a halhatatlanságról és a reinkarnációról

Johann Wolfgang von Goethét általában a Faust írójaként ismerjük, pedig kortársai elsősorban filozófus lángelmének tekintették, aki ráadásul jelentős természettudományos kutatásokat is végzett, és mindennek tetejében fontos posztokat töltött be szűkebb hazájának, a weimari nagyhercegségnek a vezetésében. Korának legnagyobb embereként tartották számon Európa-szerte, Napóleon, II. Frigyes porosz király, de Kossuth és Széchenyi is tisztelte géniuszát.

J. W. von Goethe (1749-1832), a német felvilágosodás - nyugodtan mondhatjuk - legnagyobb alakja úgy gondolkodott, mint egy manapság nagyon intelligensnek tartott ember. Ezt első pillantásra talán feleslegesnek tűnik kihangsúlyozni, de vegyük figyelembe, hogy az utóbbi háromszáz év alatt jelentősen megváltozott az emberek gondolkodása, Goethe azonban mégis korszerű maradt! Nagysága így nem egyszerűen abban állt, hogy különleges képességekkel született zseni volt, hanem sokkal inkább abban, hogy megvolt az a képessége, amellyel meg tudta különböztetni mind saját korával, mind az előzőekkel kapcsolatban az értékeset az értéktelentől, és arról gondolkodott, azon munkálkodott, ami idő felett álló, örök érvényű.

Ő maga, noha tudatában volt zsenialitásának, mégsem elégedett meg ezzel. Így írta: „Az első és utolsó követelmény a lángelmével szemben, hogy szeresse az igazságot." Az igazságot pedig csak az szeretheti, aki elszántan keresi. „A fő az, hogy az embernek lelke legyen, amely szereti az igazat, és befogadja, ahol csak rátalál." Ebből a szemszögből vizsgálva nem csodálkozhatunk azon, hogy Goethe nem törekedett arra, hogy addig soha el nem hangzott, újszerű gondolatai legyenek, és nem is tartotta nagyra a mindenáron az eredetiségre való törekvést, amelyet kortársainál gyakran megfigyelt.

Életpályáját szemlélve előtűnnek tudásának különböző rétegei. Az első az az életbölcsesség, amelyet egy olyan ember tudhat magáénak, aki magas kort ért meg, és állandóan azt tartotta szem előtt, hogy miként szabadulhatna meg hibáitól, és miként honosíthatna meg magában minél több erényt. Goethe a weimari nagyhercegségben, Károly Ágost szolgálatában, hosszú időn keresztül sokféle magas hivatalt is ellátott. Volt, amikor a bányák felügyelőjeként, volt, amikor államminiszterként szolgálta nagyhercegét, és ez a gazdag tapasztalat lehetővé tette, hogy az élet gyakorlati oldalát is kellő rálátással szemlélhesse.

A második réteg a természet megismeréséből származó mély tudás. Ehhez egyrészt kivételes művészi érzéke segítette, másrészt természettudományos kutatásai. Ezt írta tanítványának és titkárának, Eckermannak:

„A természet nem ismer tréfát, a természet mindig igaz, mindig komoly, mindig szigorú, mindig igaza van, és a hibákat és tévedéseket mindig az ember követi el. A felkészületlenséget megveti, és csak a felkészültségnek, az igaznak és tisztának adja meg magát, és tárja föl titkait. Az értelem nem ér föl hozzá, az embernek fel kell tudnia emelkedni a legmagasabb rendű ész szintjére, hogy kapcsolatba kerüljön az istenséggel, amely ősjelenségek, fizikaiak és erkölcsiek útján nyilatkozik meg; ő maga mögöttük rejtőzik, és amazok belőle fakadnak."

Goethe hű társra talált a klasszikus ókor, és főként Görögország gondolkodóiban, íróiban, akikről azt tartotta, hogy közelebb álltak mind a természet, mind az ember lényegéhez. Azt tartotta, hogy az antik gondolkodók semmit sem találtak ki, egyszerűen csak tanultak a természetről, a világról, azaz a makrokozmoszról, és benne önmagukról, a világot tükröző mikrokozmoszról. A művészetekkel kapcsolatban így írt erről:

„Az igazán nagy tehetségű ember amúgy is érezni fogja magában az évszázadok óta fennmaradt gondolatok iránti igényt, és éppen a nagy elődökkel való kapcsolatnak ez az igénye jelzi a magasabb rendű adottságot. Tanulmányozzuk Moliere-t, tanulmányozzuk Shakespeare-t, ám mindenekelőtt a régi görögöket és mindig csak a görögöket."

Ebből az általa talált kincsből ered tudásának harmadik rétege: az ősi bölcsességből származó tanítás alapelveinek ismerete, másként Goethe természetfilozófiája. Ez a filozófia az ókoriaknak és neki is ugyanazt mondta: minden ciklikus, semmi sem pusztul el véglegesen, mint ahogy egyetlen élő sem a semmiből születik. És az ember célja, hogy életében megtalálja ezt a ciklikusságot:

 „Legboldogabb az az ember, ki életének végét a kezdetével kapcsolatba tudja hozni." Goethe úgy tartotta, hogy ahogyan az emberi lét egy életen belül is ciklikusságot, és így folytonosságot mutat, ennek a törvénynek nagyobb léptékekben is érvényesnek kell lennie, ezért úgy tartotta, hogy a lélek halhatatlan.

„Szilárd meggyőződésem, hogy szellemünk elpusztíthatatlan természetű lény, öröktől fogva örök időkig él és hat. A Naphoz hasonló, amely csak a mi földi szemünkben látszik lemenni, de valójában soha nem megy le, hanem szüntelenül világít."

De nemcsak hogy örök a létünk, hanem újra és újra megtestesülünk itt a földön. Ezt fejezi ki Szellemek éneke a vizek fölött című versében is:

„Az emberi lélek
tükre a víz:
mennyből jön alá,
mennybe megy föl,
s lekényszerül
megint a földre,
örök utas."

Goethe szerint azonban az ember nem valamiféle gépies körforgás részese. Mivel a világot egy mindenek felett álló intelligencia teremtette, és ez az intelligencia nyilvánul meg minden részletében, ezért egyetlen folyamat sem véletlen, értelem nélkül való. Egy másik helyen ezt írja:

„Bizonyos vagyok benne, hogy ezerszer is jártam már a Földön, és még ezerszer visszatérek. Az ember a természet és Isten dialógusa. Más égitesteken ez a dialógus nyilván más szinten folyik. Ami belőlünk még hiányzik, az az önismeret.

Ha az megvan, a többi magától is megvalósul." Szerinte az ember feladata a földön az, hogy összekapcsolja az eget a földdel, azaz az isteni törvényeket saját természetével és a körülötte lévő természettel. És mivel az isteni erő áramlásához, megnyilvánulásához az ember munkálkodása is szükséges, ezért nem büntetésből, hanem szolgálatból születik le a földre újra és újra, egészen addig, míg a természet terve teljesen meg nem valósul. Az ember kicsi előmozdítója a világegyetem működésének, de akármilyen kicsi, nem hiányozhat az egészből.

Erről a feladatról ír a Faustban:

„Az életárban, tettek viharán
lényem fel- s lejár,
ide-oda száll.
Születés, halál,
apály s dagály:
cserélve érlelt
örökös élet!
És zúg a szövőszék, az idő, s azon én
így dolgozom Isten eleven köpenyén."

A halál pillanatában „a lélek elhagyja az irányító központi erőt, de csak azért, hogy újabb kapcsolatokat létesítsen, hiszen természeténél fogva halhatatlan".

Sajátos módon fogalmazza meg Goethe azt a természeti szükségszerűséget, hogy ha az emberben lévő örök rész képes folyamatosan megnyilvánulni a világban, akkor a mulandó rész nem korlátozhatja aktivitását, mert mindig az öröknek van alárendelve a mulandó, és sohasem fordítva: „Fennmaradásunkba vetett hitem a tevékenység fogalmából fakad; ha ugyanis fáradhatatlanul munkálkodom halálomig, akkor a természet köteles számomra másik létformáról gondoskodni, mihelyt szellemem nem képes tovább megférni a jelenlegiben."

Viszont ebből következik, hogy ha az ember nem ébreszti fel magában a szellemet, akkor valójában már életében is halott, és halála után sem ébred fel. Ahhoz tehát, hogy elérjük a halhatatlanságot, akár konkrétan, akár képletesen, tudatunkat fel kell emelni halhatatlan részünkhöz. Az ember úgy töltheti be feladatát, ha egyrészt a természet jótékony segítője lesz, és gondját viseli szűkebb és tágabb környezetének, másrészt pedig akkor, ha állandóan tökéletesíti saját természetét.

„Az embernek legmagasabb helyzetében tulajdonképpen az a rendeltetése, hogy természetén uralkodjék, s hogy magát és övéit felszabadítsa a kényszerűség önkénye alól."

Bár Goethe zsenialitását és gondolatait sokan tisztelték, a történelem kereke mégsem az ő szemlélete irányába fordult. Az örök értékek keresése helyett az anyagelvűség lett az uralkodó, és ennek a negatív változásnak a jeleit már ő is látta kortársainak gondolataiban. Azóta sokat változott a világ, és egyre többen látják be, hogy ezeket az értékeket újra fel kell kutatni és meg kell valósítani életünkben. Az ilyen keresők számára lehet kiemelkedő példa Goethének, ennek a - Kosztolányi szavaival - „dicső olimposzi szörnyetegnek" az élete és gondolatvilága.

(Sztanek Péter)