Az
öreg szerzetes az út mentén ült. Szemét lehunyta, lábát
keresztbe tette,
keze az ölében nyugodott, így elmélkedett.
Meditációját
hirtelen egy szamuráj nyers, követelődző hangja szakította
félbe:
- Hé, öreg! Taníts meg, mi a menny és a pokol!
Az agg először úgy tett, mintha nem hallotta volna, semmi
jelét sem adta, hogy
válaszolni óhajt. Ám szemhéja
lassanként felemelkedett, szája szögletében
halvány
mosolyféle játszott, ahogy a harcos szemlátomást másodpercről
másodpercre türelmetlenebbül várta a feleletet.
- Te
kívánod tudni menny és pokol titkait? - szólt végre. - Te, aki
oly ápolatlan
vagy? Kezedhez és lábadhoz szenny tapad. Hajad
fésületlen, leheleted bűzös,
kardod rozsdás és elhanyagolt.
Csúf vagy, s fura gúnyát adott rád anyád. Te,
épp te
kérdezel engem mennynek és földnek titkairól?
A szamuráj
irtózatosat káromkodott. Kirántotta kardját, és feje fölé
emelte.
Arca karmazsinvörösre váltott, nyakán ujjnyira
kidagadtak az erek, míg arra
készült, hogy lecsapja a
szerzetes fejét.
- Ez a pokol - szólt halkan az öreg, épp
abban a pillanatban, amikor a penge
zuhanni kezdett.
A
másodperc tört része alatt elképedés, félelemmel vegyes
tisztelet lett úrrá a
marcona hadfin, meg együttérzés és
szeretet e szelíd lény iránt, aki nem
sajnálta kockára tenni
saját életét, hogy őt taníthassa. Félúton megállította
fegyverét, s szeme megtelt a hála könnyeivel.
- Ez
pedig - magyarázta a szerzetes - a menny.
|
