2015. július 17., péntek

Karsay István halálközeli élménye


1989-90 években történt egy motorbalesetem. Főútvonalon közlekedtem a belvárosban, a barátom lemaradva mögöttem jött. Egy lámpánál szokás szerint "kilőttem" és száguldottam az úton. Szerintem 80 km-es sebességgel mehettem, amikor jobbról egy zárt Zsuk típusú autó nem adott elsőbbséget és féktávolságon belül elém vágott.


Karsay István


Érdekes módon utólag nem emlékeztem semmire, az egész olyan volt, mintha már a baleset előtt egy másodperccel nem lettem volna a testemben. Nem éreztem a csattanást, pedig bele fejeltem az autó falába. Szerencsére volt rajtam bukósisak. A következő emlékem az volt, hogy a testem fölött lebegek. Láttam, ahogy a tömeg körbeállt és a mentősök szóltak nekik, hogy menjenek messzebb. Láttam, ahogy fölém hajolva valamit csináltak velem, gondolom élesztgettek, de eltakarták a testem. Motoros barátom utólagos elbeszélése alapján feküdtem a földön, az orromból és a fülemből folyt a vér, el voltam ájulva.

Én ezzel szinte egyidőben hallottam, hogy egy öreg néni imádkozik értem. Érdekes volt fentről szemlélni az eseményeket, de azt, hogy mennyi ideig tartott az egész, azt szinte nem is érzékeltem. A második emeleti ablakból is kihajolt egy ember, az volt a furcsa benne, hogy szinte derékig kilógott az ablakból és nem vette észre, hogy mellette vagyok.

Érdekes volt átélni ezt a helyzetet, és ami még feltűnt nekem így utólag is visszaemlékezve, hogy amikor kiléptem a testemből teljesen más törvény, a „Természettörvény” lett érvényes a számomra. Teljesen természetes volt, hogy látom magamat, és kiléptem a testemből, egy kellemes szeretet érzés járta át a „testemet”, érzéseimet, ekkor megértettem, ha meghalunk egy olyan tudatállapotba kerülünk, ami abban a pillanatban természetes lesz a számunkra, hiszen „hazaérkeztünk”!

Ekkor egy maghatározhatatlan kedves hang megszólalt: „nem jött el még a te időd. Ez egy véletlen baleset volt. Kelj fel, nincs semmi bajod, meg vagy gyógyulva”Ekkor hatalmas fájdalmat éreztem, és visszakerültem a testembe! És érzetem testem minden porcikájának fájdalmát.

A mentőautóban magamhoz tértem fel akartam ülni a hordágyon. A mentősök visszafektettek mosolyogva a kezükkel, hogy azért ezt nem kellene, felkelni, az előbb még meg akartam halni. Közöltem velük, hogy semmi bajom. Mikor megérkezett a mentő és amikor kinyitották az ajtaját fel keltem minden tiltakozásuk ellenére. Fájt és sajgott minden porcikám, az ő segítségükkel szálltam ki a mentőautóból, elutasítottam a hordágyat. Az orvos nagyon meglepődött és beültetett egy kezelőbe. Pár perc múlva teljesen magamhoz tértem. A tiszta tudatommal és beszédemmel annyira megzavartam az orvost, hogy olyan egyszerű az alapvető vizsgálatokat is elmulasztotta, mint koponyaröntgen. Csak annyit látott, hogy jól vagyok. Közölte, hogy megfigyelésre bent kellene maradni egy pár napig. A gyerekkori mandula műtétem kivételével és a látogatásokat leszámítva soha sem voltam korházban, most sem akartam ott maradni. Kérdeztem az orvost, hogy miképpen tudnám ezt elkerülni. Rám mosolygott és rámutatott a hátsó kijáratra. Közölte, hogy most valamiért fel kell mennie az emeletre, ha én közben eltűnök a rendelőből akkor ő már nem tehet semmit. Elbúcsúztunk egymástól és én „véletlenül” eltűntem a hátsó kijáraton.

A mögöttem jövő motoros barátom közben végig szemlélte a balesetet. A motorom roncsait a közelben lévő irodám mellett lévő garázsba tolta, majd miután a mentősöktől megtudta, hogy hol vagyok, értesítette a családomat, majd üdítőkkel felfegyverkezve bejött hozzám a kórházba, ahol közölték a legnagyobb meglepetésre, hogy eltűntem. Visszajött az irodába, ahol megtalálta a „nyomaimat”, majd rövid gondolkodás után a sarki kocsmába bement, ahol éppen magamban ünnepeltem egy nagy korsó sör társaságában a fura balesetet.

Az élményeimről nem beszéltem senkinek, legalább nyolc év telt el, mire elmertem mondani, pontosabban leírni és beszélni mertem róla, de addigra már olvastam a témáról könyvet, és a helyére tudtam tenni az eseményeket. Annyi még hozzá tartozik a dologhoz, hogy évek múlva álmomban „levetítették” a balesetet és szinte minden szögből végig kísérhettem az egész eseményt. Másnap felhívtam telefonon a barátomat és elmeséltem az álombeli eseményeket. Megdöbbenve hallgatta, mert olyan dolgokat mondtam el, amit csak egy kívülálló láthatott. Fontos momentum az is és itt volt jelentősége az elmaradt koponyaröntgennek, hogy egy év után megfájdult a bölcsességfogam, megröntgenezték, és kiderült, hogy az elmúlt időszakban volt egy álkapocs repedésem és nem vettem észre.

Ez most fontos volt, mert a bölcsességfogam a balesetben hosszában kettétört és nehéz volt kivésni, mert fent állt a veszély, hogy újra eltörik, így fogsebészeti eljárás keretén belül óvatosan véste ki egy orvos barátom azzal a lehetőséggel, hogy esetleg egy rossz ütés miatt össze kell drótozni az álkapcsom. Szerencsére nem kellett.

Találkoztam a motoros barátommal 10 év múlva és szóba jött az eset. Újra rákérdeztem, hogy mesélje el pontosabban azt, amit látott. Elmesélte, hogy a baleset után kb. 20 percet feküdtem ájultan a földön, a fülemből és az orromból folyt a vér. Valaki megnézett a járókelők közül és észrevette, hogy nem lélegzem és megpróbáltak mesterséges légzéssel éleszteni. Mikor kb. 20 perc eltelt, a mentőautó szirénájával egyidőben felültem egy pillanat alatt és közöltem az ott lévőkkel a legnagyobb megrökönyödésükre, hogy nincs semmi bajom és fel akartam kelni. Ez persze azért nem sikerült olyan egyszerűen!

Volt egy érdekes része annak, amikor álmomban levetítették a balesetet előttem, hogy egy másik részében az „álmom mozinak” visszavittek egy 1980-as furcsa balesetemhez.


Itt a következő történt:

Hajdúszoboszlón volt egy „kis Béke” nevezetű üdülő, ami magas szintű kormány vendégeknek volt fenntartva, és nem volt nagy, és az év nagy részében kihasználatlan volt. Én a tűzjelzőt mentem ellenőrizni a barátommal, és ott aludtunk az üdülőben. Az üdülő üres volt, a barátom elment egy ismerőséhez, én meg „élveztem”, hogy egyedül vagyok egy medencés üdülőben, fejest ugrottam a vízbe, és… elájultam! Ugyanis a medencének volt egy olyan kiépítése – gondolom az idősebb vendégek miatt – hogy az egyik felén  2  méter mély volt, de a másik felén csak térdig ért. És én itt ugrottam fejest!

Azt, hogy hogyan kerültem ki a vízből, nem tudtam, a medence partján voltam, és vizet hánytam. Nem értettem, hogy hogyan kerültem ki a vízből! Lefeküdtem aludni, másnap szédültem, agyrázkódás utáni állapotot éltem át, a homlokom szemmel láthatóan be volt horpadva.

Majdnem 10 év után, a levetített „moziban” láttam magam kívülről vissza, amint egy láthatatlan erő hatására testem felemelkedik, és szinte kidobódik a partra!
Egy láthatatlan ERŐ megmentett.


Progressziós hipnózis

Második komolyabb élményem egy barátomhoz fűződik. A barátom regressziós hipnózist alkalmazott abban az időben gyógyításaihoz kísérletképpen. Sikerrel működött hipnózisalkalmazása. Ez emlékeim szerint 1997 évében lehetett, január havában. Baráti látogatáson voltam nála. Kipróbálta rajtam is a hipnózist, de a visszavezetésnél, az anyaméh emléknél megálltam. Rövid lényege a hipnózisnak, hogy az életet visszapörgetve egy előző életbe visszatérve az esetleges mostani betegség okát meg lehet találni, és ha nem karmikus eredetű a betegség, akkor fel lehet oldani. Én előtte olvastam, hogy nem jó minden áron visszamenni az előző életbe, nem ok nélkül takarja a feledés fátyla az előző élet emlékeit. Nem is sikerült, megmakacsolta magát a tudatom. Mindenesetre a születésem körülményeiről olyan információkat mondott, amit csak én tudhattam egyedül. Ez visszaigazolásként megnyugtató volt a számomra. Utána következett egy érdekes dolog. Előrevitt az életembe, egy érdekes helyre kerültem.

Egy patak partján találtam magam. Én baloldalon álltam, és sötét volt az én oldalamon. A másik oldalon egy gyönyörű aranyszínű köd volt, mást nem lehetett látni. Pár méterrel arrébb láttam egy HIDAT. Megkérdeztem barátomat, hogy rámehetek-e a Hidra. Azt válaszolta, hogy igen, de ne menjek át a Hídon. Ahogy ráléptem, egy különleges dolog történt velem. Teljesen súlytalan lettem (136 kg voltam akkor!), egy csodálatos boldogság érzés jártát és megéreztem valami megfoghatatlan csodálatos dolgot. A Híd közepéről áttekintve egy csodálatos szempárt láttam, amiből sugárzott a melegség és valami megfoghatatlan érzés járt át. A barátom rám szólt, hogy nem menjek tovább, de nem hallgattam rá és elindultam a Hídon, nem volt kedvem visszafordulni. Erre hangosan rám kiabált, hogy azonnal jöjjek vissza! Bánatos és fájó szívvel, de engedelmeskedtem neki és visszajöttem. Mikor leléptem a Hídról, újra éreztem a testem, visszakerültem a valós világba. Utána kiértékeltük a helyzetet. Kiderült, hogy az életet és a halált elválasztó Hídon voltam. Ezért éreztem ezt a különleges érzést. Mellettem volt a gyermekem és érdekes módon még hozzá sem akartam visszatérni. A többiek, akik nézték a hipnózist, később elmesélték, hogy szinte nem is lélegeztem, azt hitték, hogy meghaltam. A barátom elmesélte, hogy a Hídra történő progressziós előrevezetést el tudta végezni, de ha a Hídon átmentem volna, már nem tudott volna visszahozni! Mert most történt ilyen első alkalommal vele is, hogy sikerült előre menni, illetve egy testelhagyást létrehozni külső módszerrel. Ezért kiabált rám.

Utána napokig lelki beteg voltam, mert olyan jó érzés volt ott lenni, hogy szinte bántam, hogy visszajöttem. Később elmúlt ez az érzés, de minden halálfélelem megszűnt bennem. Azóta teljesen máshogy látom a világot!
(Karsay István)


Karsay István - Mokka műsor beszélgetés a halálközeli élményekről. –videó