Mindez egy áltagos iskolai napon történt. A filozófia tanár katedrája előtt állt. Mikor elkezdődött az óra, szó nélkül nekilátott a tanításnak. Elővett egy hatalmas befőttes üveget, nagyobb köveket tett bele, amíg az üveg teljesen megtelt.
A diákjaitól megkérdezte, hogy szerintük tele van-e az üveg. Mind azt válaszolták, hogy igen.
A pedagógus ezután egy dobozt vett elő, amelyben kisebb méretű kavicsok voltak, amelyek beférkőztek a nagyobb kődarabok köze.
A kérdés ugyanaz volt: tele van-e az üveg. Igen – mondták kórusban a tanulók.
Ezután egy homokkal teli doboz került elő. A finom szemcséjű homok megtöltötte a kövek és kavicsok közötti réseket, üregeket. A diákok most is azt válaszolták, hogy a befőttes üveg tele van,
„Most azt szeretném, hogy úgy nézzetek erre az üvegre, mintha az az életetek volna. A kövek a legfontosabbak, azok a családot, a szerelmet, a társat, a gyerekeiteket, az egészséget jelentik. Ha bármilyen bukás, csalódás is ér az életben, ha ezek a „kövek” megmaradnak, akkor az élet úgy is szép lehet. A kavicsok is fontosak: ezek a munkahelyet, a házat, az autót jelentik. A homok pedig az apróságokat, amelyek az életben nem fontosak.
Ha az üres üvegbe előbb a homokot töltitek, akkor már a köveknek, kavicsoknak nem jut hely. És az életben is igaz. Ha a jelentéktelen dolgokra pazaroljuk az időnket és energiáinkat, akkor nem jut időnk az igazán fontos dolgokra. Beszélgessünk a családunkkal, figyeljünk oda a társunkra, szeressük a gyerekünket, mert takarítani később is ráérünk, de az együtt el nem töltött időt sosem lehet bepótolni.”
(forrás: http://filantropikum.com)
