Csilla kislánya azt mesélte, éjszakánként bácsik és nénik állnak az ágya mellett, és beszélnek hozzá.
A szülők megtanulták kezelni a helyzetet, ebben segítségük is volt, megszokták a látogatókat, akiket már nappal is lát a kislány. Az ismerősök nem hisznek neki, és azt hajtogatják, nincs is ott senki.
Világéletemben hittem az ezoterikus dolgokban. Ténylegesen akkor, és onnan tudatosult ez bennem, miután meghalt a nagyanyám. Akkoriban lettem cukorbeteg, és ennek a betegségnek az elfogadása számomra csöppet sem ment egyszerűen. A nagymamám is ebben a betegségben szenvedett, és az ún. „szúrásokat” én soha nem tudtam végignézni. Nekem mondhatni szerencsém volt, mert a családom és a párom teljes odaadással támogattak. A cukorbetegségem következtében nehezen sikerült teherbe esnem, és a heti kontrollok, valamint a kórházi bennfekvések kimerítőek voltak számunkra.
De az „eredmény” felülmúlta minden elképzelésünket, és megszületett életünk legszebb ajándéka, Amira. Az életünk fenekestül megváltozott –persze jó értelemben véve, és éltük az egymás megismerésével, tapasztalatokkal, új élményekkel tarkított mindennapokat. A változás kilenc illetve tíz hónapos korában tudatosodott bennünk, amikor éjszakánként négy-öt alkalommal felriadt, és ok nélkül sírdogált. Aztán miután szókincse is fejlődött, elmondta, hogy éjszaka gyakran lát bácsit, illetve nénit, akik az ágya mellett állnak és beszélnek hozzá. Miután elköltöztünk, ezek az alkalmak megsokasodtak és nemcsak éjszaka, hanem nappal is voltak illetve a mai napig vannak „látogatóink”.
Ez azt eredményezte, hogy dühkitöréssel reagált minden segítségre, mert attól függetlenül, hogy mi a férjemmel mindent megbeszéltünk vele és támogattuk „sokan” csak annyit mondtak: Miről beszélsz, aranyom, ott nincs is senki! A gyereket ez teljesen összezavarta, és volt úgy, hogy haza sem akart jönni a bölcsődéből!
Miután a probléma kezdett elhatalmasodni rajta, felkerestük a házi orvosunkat és elmeséltük az esetet. Ő irányított minket egy terapeuta hölgyhöz, akinek nagyon sokkal tartozunk, mivel a gyerek életében, nem beszélve a miénkről, gyökeres változást hozott. A kislány megtanulta a helyzetet kezelni, és két és féléves korára teljesen elfogadott és nyílt kapcsolat alakult ki a „látogatók” és közöttünk.
Számos eset és élmény van már mögöttünk, amiből mi, szülők rengeteget tanultunk. Olyan dolgokra világít rá, mely azt mutatja, hogy nem kell mindig egy séma szerint leélni az életünket, hanem sokfajta megközelítés és megoldás létezik.
A nagymamámról csak annyit, hogy egy róla készült képet mutattam a lányomnak, aki nem ismerte, és csak annyit mondott: „Őt ismerem, anya, mindig itt van, és segít minket!” Azóta a nyakláncot, amit halála után kaptam, nem veszem le soha….
Csilla
(forrás:/bezzeganya.reblog.hu)
